Nógrád. 1981. szeptember (37. évfolyam. 204-229. szám)

1981-09-27 / 227. szám

fAKATS GYULA: MERT VÉGÜL IS A rend maga: a volt!...' Valami paradicsomi pillanat az első hét után, parányi pont az épp megszületett menny alatt... Aztán elindult mindéin itt időnk és talpunk alatt, és a világ csak ezt mutatja, a lebontás vonalait. S benne elomló arculatát. Mert minden csak odatör, mint a szobrok és az anyag sorsa. Villog a kvarc diribdarab tükör s a szervezet és szervezett szétosztja magát és csak addig él, míg vázában épp tartani tudja a változót parányi sejtjeinél a létezés törékeny egyensúlya. Nincs aki és ami ellenáll! Mindennek lényege: szétbomlarti, mert végül is nem tökéletes a világ, s ai a kezdés sem volt paradicsomi. KÄLDI JANOS: Bef-yárdal 'A bánatom sötét felhő, rejtekhelyem nádas, erdő, a jövőm csak álom, álom, Végtelen a bújdosásom. Remegnek a nefelejcsek, véd, amíg véd, ez a rejtek, de egy éjen észrevétlen eltűnök a mindenségben. Aforizmák Minden juh elvitathatatlan joga — hogy a farkas felfalja. (Farkastréfa) Ha visszatérnek az elkopta­tott témához — ez arra vall, hogy még nem koptatták agyon. (Sumér szólásmondás) Ha színpadon az első felvo­násban a szatíra fegyvere csü­törtököt mond — akkor a har­madik felvonásban biztosan el­találja a tűzoltót. (Ókori díszletmunkások szóbeszéde) Bátran fedjétek fel a hibá­kat — ha egymás között vagy­tok. (A Hogyan leplezzük le a visszaéléseket című új -zélandi monográfiából) Nem elég, ha valaki visel­kedni tud — az is fontos, ho­gyan. (Hlenat&nárok bölcs mondása) Sokáig kereste magát az if­jú író —, de nem találta meg. • (Régi római jellemzésből) ' A légváraknak legalább egy vitathatatlan erényük van: jó a szellőzésük. (E. Frost, ausztrál humorista) Ha két ember veszekszik, erről leginkább a harmadik tehet: a makacsság. A televízió olyan készülék, amely tulajdonosát álomba ringatja, de a szomszédokat nem engedi aludni. Az Illető annyira szerette az igazságot, hogy még az axió­mákkal is vitába szállt. A remény nem annyira csa­logat bennünket, hanem in­kább gúnyt űz belőlünk. (M. Sisljannyikov gyűjtése) Művészetében korunk filozófiája Barcelónában a Picasso Mú­zeumot kerestük. Idegenve­zetőnk nem hallott róla, az útikalauz szerzője sem. Ki­szemeltünk egy értelmiségi­nek látszó házaspárt. Spa­nyolok voltak, több nyelven beszéltek, de Picasso Múze­umról ők sem tudtak. Felfi­gyelt tétovaságunkra a sza­bad jelzésen átigyekvő mun­kás. Megállt a járdaszigeten, visszafordult, s intett, men­jünk utána. Csak annyit ér­tett beszélgetésünkből: Pi­casso. A múzeum akkortájt nyílt meg — most alig tíz éve, ez a kék zubbonyos „fi­zikai dolgozó” már ismerte. Lehet ez az epizód jelképes is, nem is. Példázhatja azt az értetlenséget, amely Picassót még ma is éri, s jelezheti a vonzalom, a megértés növek­vő mélységeit. A lebecsülő, fitymáló kézlegyintésekre, fintorgásokra maga ez a múzeum válaszol. Megsem­misíti azok érveit, akik Pi­casso rajztudását vonják két­ségbe, hiszen kiállított tan­könyveiben már tízéves kp- rában pompás illusztráció­kat készített a szövegek mel­lé, maga kedvére, fegyelme­zetten. helyénvalón, a később oly gyakran megismételt ga­lambbal Is. Hangsúlyozom, hogy a maga kedvére, most Picasso világa belülről épült, öntörvényei szerint, nem csu­pán benne élt korában, de ő volt kora is egyben: a husza­dik század nagyobbik fele. Ott láthatók a múzeumban a fiatal akadémista rajzai (már tizenöt éves korában fel­vették!), ahogy az akkor szo­kás volt: gipszfejek, -kezek után készült tanulmányok. Minden festőnövendék szá­mára az unalom, a keserves kötelesség rossz emlékével. De Picasso grafitja, rajzsze­ne még ezekből az élettelen, színtelen feladatokból is re­meket varázsolt. Picasso . szétrobbantja a megszokottá váló formákat, a színék, vonalak vonzó meleg­ségével közelitl meg a magá­ra maradó embert, végtelen szeretettel festi a két háború veszedelmeiben veszendő gyermeket, az elárvult nőket A lommá értéktélenített leg­egyszerűbb tárgyat, a dugót, szilánkot, rongyot a művészet magasára emeli kollázsaiban, megértőén fordul a társada­lom szélére vetett földműve­sek, cirkuszosok, négerek, koldusok felé, máskor meg riasztó idegenséggel, meg­tört vonalakkal, egymásnak feszülő színekkel, formákkal mondja ki a rettenetét. Jó, legyint, a kétkedő, és az első, a sokat emlegetett kék és ró­zsaszín korszakban, a figurá­lis megfogalmazásban hisz. De hát, ha ilyen komolyan ve­szi az embert, mért „bohóc­kodik”. mért fest hatujjú ke­zet, fül alá szemet, ló torká­ból kimeredő kést? — kér­dezi ugyánekkor. Ne felejt­sük el a latin mondást: Mun- dus vult decipi, ergo decipi- atur — a világ azt akarja, hogy megcsalattassék, nosza csapjuk be háti kétségtele­nül ez is Picasso. Nagy tré­facsináló, nincs még egy mű­vész, ha nem karikaturista, akinek ilyen humora lenne. Rajzaiban még az absztrakci­ót is megneveti. De itt nem csupán humorról, polgárt hökkentő gúnyról van szó. A torz, az elcsúszott forma: vonalak, színek keresztútján figyelmeztető jel is egyben az elsekélyesedés, a megszo­kott, a sablon, a közhelyek ellen, sokszor igen mély tra­gikum jegyében. Ma, születésének száza­dik, halálának nyolcadik év­fordulóján, nem Is tűnnek olyan abszurdnak még az „érthetetlennek” mondott munkái sem. De hiszen a ma­dárdalt sem értjük, mégis gyönyörködünk benne, s a természet szépségét sem tud­juk megmagyarázni, miért akarnánk éppen Picassót, s éppen a vállalkozókedvében, divatos szóval „kísérletezései­ben” kifogyhatatlant, a vi­lág minden örömét és kín­ját befogadót, a kitárulkozót és kifejezőt valamilyen rend­szerbe gyömöszölni?! Ter­mészetesen nem volt könnyű századunk emberének, aki ha nem is előzmények nélkül, de egyszerre találta szemben magát Pieassóék művészeté­ben önmagával, a kibontako­zó új értékrenddel és zi­láltsággal. nyugtalansággal, saját régi, talaját vesztett vi­lágával, s kereste a tegna­pokban vélt harmóniát, a ki­egyensúlyozott nyugalmat. Pi- cassóban egészében ott és együtt van Bartók Csodála­tos mandarinjának disszo­nanciája, s a Concertóban Pi­casso Guernicájának drámai feszültsége.- Rendkívül ösz- szetett művészet Picassóé, de Bartóké sem egyrétűbb. Ne feledjük, hogy 1897. óta, amikor először részesült egy madridi kiállításon elis­merésben, mi mindennel ta­lálkoztunk. Megismertük a kőkorszak kultikus szobrocs­káit, melyek a termékenysé­get hangsúlyozva, bizony erő­sen megváltoztatták a női test arányait, megismertük a sziklarajzok végtelenül le­egyszerűsítő, stilizáló voná-' sainak szépségeit, a monu­mentális szobrászat első cso­dálatos emlékeit, a kőoszlo­pokból álló lenyűgöző íror­szági menhireket. Felismer­tük a primitív népek művé­szetének a megformált alak általuk lényegesnek tartott részére helyezett hangsúlyát, annak felnagyítását a való-, ságos arányokkal szemben, szemekét, ajkakét, mellekét.' És megszerettük a gyermek­rajzok perspektívát nem is­merő, a fontosat kiemelő, a lényegtelent elhagyó közvet­lenségét, a naív művészet részletekre kiterjedő figyel­mét, a népművészet egye­temes gazdagságát. , Középkor rl szobrok torzításairól tud­juk, hogy nem tanulatlanság tükrei, s a közeliek közül Henri Rousseau, Csontváry megtanított a látomások be­csülésére. Ne is soroljuk' további Picasso művészetében együtt van, amit történelmi koroki művészetei üzennek szá­munkra, s ott van a festészet; szobrászat, rajz nyelvére át-; ültetve korunk filozófiája; lélektana, erkölcse, ott a nép és művészete, ott a polgár és környezete. Ott van fiatal évei nyomorúságának em­léke, s ott a sokszoros mil­liomos művészt körültolon­gó kritikátlan sznobok kifi­gurázása. Ember maradt ak­kor is, amikor a keveseket ih­lető tisztelettel megbecsülték. Michelangelo nyolcvankilenc évet élt, Picasso kilencven- kettőt- És szüntelen alkotás^ ban, kifogyhatatlan élet-; kedvvel, az élet apró és nagy, dolgainak szeretetével, ki-; tárulkozással és önmaga fe­lé fordulással, mestersége bámulatos, sokoldalú tudá­sával, a kivetettek és eleset-; tek melletti hitvallással.' „Nem a természetet máso­lom, hanem a természettel együtt dolgozom” — mond-, ta. ' i (»50 :wia~i0-yiiiéiVif •*ir'*ié~si*'V*'*^** ***********»**** »'t**<>>*»j»*****»A**«***Mfc—«■«**»*««*«»* »» «««« «« «« «■ «« -y E zen a karcos, fanyar őszön hökkent rá az öregember, hogy vég­képpen kikopott a falu emlé­kezetéből. Időtlen volt már, mint a sors maga; dédanyák is deresnek látták a bajuszát már süldőlánykorukban, Nagy tudományú emberként emle­gették annak idején. Ismerte az orvosságot fűben, fáb^n, leginkább mégis varázserejű szóval gyógyított. Voltak hasz­nos igéi aszály, jégverés el­len, lányokat, legényeket da­lolt egy párrá és nem eshetett meg nélküle lucázás. regölés, szenti vánéji éneklés sem. Gyönyörűszépen tudott mesél­ni, vetélkedve hívták kukori- cafosztásra, fonóba, virrasz­tásra, torra. Mikor bezúdultak a faluba a város csikorgó sze­lei és az emberek díszes ke­rítésekkel, csillogó fémhuza­lokkal, tetőkre szerelt abra-* kadabrákkal sáncolták magu­kat magányossá, a gyerekek még mindig felkeresték őt, mert olyan történetekkel ven­dégelte őket, amilyeneket sem könyvekben, sem a kékesen vibráló képernyőn nem talál­tak. Most már a porontyok is el­maradtak, pedig az öregember olyan gyönyörű mesét álmo­dott, mint még soha életében. Különös mese volt ez, táltos mese; pillekönnyű és titokza­tos színekben pompázó, akár a szivárvány. Mindenkihez más hangon szólt volna, ki- nek-kinek a szíve vágya sze­rint. De néma maradt, mert senki sem kuporodott a kü­szöbre. hogy meghallgassa. Nyugtalanul csoszogott fel, s alá az öregember kis kertjé­nek csörgő avarjában. Ha föld­re koppant mögötte egy-egy hulló dió, összerezzent, felte­kintett, s olyankor meglátta a Mesét, amint az ágról ágra lib­benve követi őt. Később lete­rítette vásott bundáját a tűz­fal tövébe, hogy szunyókáljon egv órácskát a cirógató,' lan­gyos . napfényben. Amikor al­Kulcsár Jánoss VOLT EGYSZER EGY MESE konyattájt felébredt, a Mese ott ült derékaljának a csücs­kén hűségesen és dideregve. — Vágyódol az emberek kö­zé, ugye? — dünnyögte az öregember. — Megértelek, mert nem rosszak ám, csak sok a dolguk és közben meg­feledkeznek rólunk. Eredj el hozzájuk, szeresd őket szíved szerint! A Mese tétovázott pár pil­lanatig, majd lassan, lágyan a magasba emelkedett. Az öreg­ember nézte, hogyan foszta­nak bele álmának szivárvány- színei a búcsúzó nap sugár- özönébe. Erdei horhosban; alig sejlő ösvényen rótta szolgálatának útját a Katona. Fiatal volt, szép és erős. Vállán csillogó fegyver, szívében fakó szomo­rúság. A Mese odakuporodott a szabad vállára, a szíve fölé, vigyázva, hogy súlyát ne érez­ze a fiú, csupán a jelenlétét. Ügy szólította meg, hogy ket­tőjükön kívül senki sem hall­hatott volna a levelek susoga- sánál egyebet: — Elkísérhetlek? Ne tarts tőlem, nem tompítom el éber­ségedet. Anyám az Álom, egé­szen más, mint én vagyok. Lesz erőd arra, hogy elűzz ma­gadtól, ha úgy érzed, hogy nem igaz a történetem... Szerencse talán, hogy idegen fül nerri figyelt rá, mertigen- csak hétköznapi históriává ke­rekedett egy fiúról meg egy lányról, aki együtt ült áz is­kolapadban, s már akkor meg­szerették egymást. Később is együtt jártak, folyvást civa­kodva és megint összebékülve, de épp akkor váltak el egy­mástól megátalkodott harag­gal, amikor a fiú bevonult ka­tonának. Azóta egyik sem ke­reste meg a másikat, pedig emészti szívüket a bánat. A szép leány egyedül sírdogál esténként, hiába hívják bár­hova is. Várja, egyre várja a kedvese levelét. — És biztos, hogy senkivel sem csalja meg? — kételke­dett a Katona. — Holtbiztos — mondta ko­molyan a Mese. — Megvárja, míg leszerel? — Meg bizony, összeháza­sodnak, lakást kapnak, gyere­keik születnek. Boldogan él­nek, míg meg nem halnak. A Katona legszívesebben rikkantott volna egyet, dehát az ilyesmit tiltja az őrszolgá­lati utasítás. Csupán fegyvere szíján rántott nagyot, hogy megreccsent belé a cserzett marhabőr. Ezalatt elillant a Mese, drága melegséget hagy­va a szív táján a terepszínű rejtőköpeny alatt. A Jogász iratcsomók között ült, gomolygó 'cigarettafüst­ben. Kesernyés, megfáradt ember benyomását keltette, amint szemüvegét bágyadtan levéve törölgetni kezdte zseb­kendőjével vörösre gyulladt szemét. —..Huncut a bíró — trillá­zott a fülébe a Mese, hogy megmosolyogtassa, de csak mormogást kapott válaszul; — Igen, állítólag a rigó is ezt fütyüli évszázadok óta. Huncut, azaz fondorlatos, ra­vasz, más kárára cselekvő gazember. Világéletemben az volt a vágyain, hogy én le­gyek az élő lelkiismeret. Ha az eredményt tekintem, ugyan­ezzel a fáradtsággal valóban lehettem volna huncut gazem­ber, is. .. — Jól ismerem gyermekko­rod meséit. Te megszívlelted őket, így testvérkéim sohasein engedtek volna hitvánnyá vál­ni.. És most hallgasd meg az én történetemet! Valamikor, réges-régen, csak egyetlen igaz­ság volt. Ez az igazság a föl­dön járt és találkozott a ha­missággal. .. Peregtek, peregtek a Mese szavai, míg a Jogász, homlo­kát két öklére hajtva, édesde- den el nem szunnyadt. Ekkor a Mese jókedvében még átsur­rant néhány odvas paragra­fuson, aztán eltűnt a szobá­ból. Az öreg Plébános virrasztóit még, amikor beszüremlett hoz­zá egy óvatlan pillanatban, két fohász között a szegényes pa­rókiára. Hogy észrevétlen ma­radhasson, tüstént bele is bújt egy gyertyát tartó, pufók, zöld patinás rézangyalkába. Rejtek­helyéről figyelte a törékeny, reverendás alakot a kitérdelt imazsámolyon. — Közeleg a végső óra, uram, amikor megítéled, mél­tatlan szolgádat, aki sohasem hitt benned igazán, s még ma is csak félelme hajlítja hoz- ■ zád, mert érzi, hogy napja be- alkonyodott.., I — Ne folytasd — intette le a rézangyal szájából a Mese.' — Nincs kitől rettegned. El­mondok inkább egy ismerős történetet. Valamikor, réges- régen, amikor ebben az or­szágban tizennégy fillér volta napszám, tengődött Itt a falu­ban egy zsellércsalád. A na­gyobbacska fiút istenáldotta tehetségnek dicsérte minden­ki, de csak úgy tanulhatott, ha kispapnak állt. Vállalta. Mire végzett, elvitte a nyomorúság az anyját, pedig, hej, de sze­rette volna magához venni a plébániára, hogy még a nagy­gazdák is megsüvegeljékl — Így történt — rebegte a pap. — De az az asszony bóldó- gan halt meg — folytatta a Mese —, mert úgy hitte, hogy révbe jutott a fia. És látod, ha nincs is túlvilág, ezek a jám­bor, sokat próbált lelkek min­den- vasárnap találkoznak ám egymással valamelyik csilla­gon. Frissen felrakott konty- tyal, tiszta kötényben, ahogy vecsernye után szokták a ház előtti kispadon, ülnek és meg­beszélik a világ sorát. Leg­utóbb is, amikor a Cassiopeia csillagképben jártam, éppen azt mondta rólad az édes­anyád, hogy... Duruzsolt, csak duruzsolt lá­gyan az öregnek, az meg ko­pott breviáriumának a szalag­jait morzsolgatta eltűnődve. Aztán útra kelt a Mese (a rézangyalka épp csak megkoc­cant a polc szélén) és röptét egy távoli kunyhó felé irá­nyította, melynek az ablaká­ból halvány világosság szűrő­dő tt ki. Óvatosan átbújt két sugárka között, amikor a hu­zat meglibbentette a kimust-, rált petróleumlámpa lángját — Mit akarsz? — hörkent rá a bóbiskoló Csősz. — Itt senkinek, semmi keresnivaló­ja sincs. Idegeneknek tilos a bejövetel 1 — Csak a szívedet szeret­ném felmelegíteni... — Utána meg dinnyét lop­nál, mi ? — Már honnan lophatnék? Nézz jól szét a kunyhód körül; ameddig a szemed ellát, ko­pár tarló itt minden. A gyü­mölcs másutt terem. Épp az a sajnálatra méltó benned, hogy közben téged ittfelejtettek.' Igazán nem szólt senki, hogy keress más'munkát? — Én az itteni Csősz va­gyok, hiába vélsz vaksinak, s takarodjál, amíg szépen be­szélek! El akarod vonni a fi­gyelmemet a parancsról, ame­lyet kaptam? — Meghallgatott a Katona; a Bíró, a Pap, s egyiküket sem zavartam.... — Mert azoknak vérükben van a törvény, de nekem foly­vást ismételgetnem kell ma­gamban, hogy él ne felejtsem; De fel is mondom ám hibát­lanul, ahányszor csak új gaz­dája kerül a birtoknak! A me­séket azonban gyűlölöm, mert csak arra valók, hogy össze­zavarjanak. Mire vársz még? Lódulj! Ki innen! * S arkig tárta a rozoga deszkaajtót, s kitaszí­totta a Mesét az oszla­dozó éjszakába. Ott fagyott, szegény, hóharmpttá az ugar gizgazán. Hajnalban aztán magához melengette a nap. NÓGRÁD - 1981. szeptember 27., vasárnap ^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents