Nógrád. 1981. augusztus (37. évfolyam. 179-203. szám)
1981-08-09 / 186. szám
A firenzei festő Kortársunk: Sarkadi Imre Részlet Borsos Miklós Visszanéztem félutamból című könyvéből Hatvan éve született a Körhinta írója Az óriási élménysorozat, amit átéltem, az a sok minden, amit láttam, és soha egészen meg sem ismerhetek, elhomályosította az othoni dolgokat. A%, otthon, az akadémia már távolivá vált, nem voll már bennem sérelem, de vágy sem: itt egész nap, -hetek óta Donatellóval, Fra Angelicóval szívtam egy levegőt. A Michelangeló-ház akkor még elhanyagolt állapotban volt; most a Galleria Buonarroti van benne. A Santa Croce-temptom körüli utcákban rajzolgaltam, mikor megpillantok egy táblát Kis, jelentéktelen fölirat volt. Casa Michelangelo Buonarroti. Benyitottam. Talán nem dobnak ki. Nem, mert múzeum volt. Borzongva jártam a szobáiban. A sötét, aránylag kis helyiségekben egykét műve — az is fiatalkori — és néhány rajz. Donatello műhelyére is hasonlóképpen találtam rá. Ba- edekerem nem volt soha. Rábíztam mindent az ösztönömre. Meg is találtam mindent úgyannyira, hogy harminc év múlva sem találtam jobbakat. Teltek a hetek. A San Lo- renzo-templomban, a Medicisírok előtt mindig megindult tisztelet fogott el: Michelangelo számomra megközelíthetetlen volt, és talán az is marad. Hiszen csak mosolyogni valók azok a dolgok, melyeket Michelangelo nyomdokain pórbáltak létrehozni, A templomban ódöngve megpillantok a bal oldalon egy ajtónyiltást. Bemenve látom, hogy ez a régi sekrestye. A bejárattól jobbra e,ső, hatalmas miseruhaszekrény tetején megpillantottam egy szobrot. Odamegyek. Alig akartam hinni a szememnek: Donatello San Lorenzója volt. Ott, úgy rátéve a szekrényre, ahogy ötszáz éve odatették. Fiatal, tizenhat-tizenhét éves reneszánász ifjú portréja. "terrakottából van. Fejtartásából, remekül mintázott, csigás, homlokába hulló hajából, büszke őztekintetéből, az egész szoborból magától értetődő szépség és erő áradt, ami majdnem minden Donatello-szobor sajátja: ez az a donatellói szellem, ami által észrevétlenül válik a legnagyobb szobrásszá. így állt össze bennem ott Firenzében Firenze szellemének lényege. Festészet, szobrászat egy dolog. A Ghi- berti-kapuk aranyozott kép- domborművei domború képek. A festmények megfestett szobrok. Az építész Brunelleschi fából faragott Feszületé válóban vetekszik Donatellóéval, Leonardo nem egy szobra, a szobrászokéval, s Michelangelo festményei között van egy, mely a legnagyobb festmény, amit valaha festettek. Nem cédulák határozták meg, hogy ki kicsoda, hanem a művek. De, hogy milyen fiitétele volt egy-egy mű létrejöttének, annak jó példáját látni a Bar- gellóban levő kapumodelle- ken, melyeket a Battistero di San Giovanni bronzkapujának tervezésére kiírt pályázaton mutattak be. Egy-egy reliefképet eredeti nagyságban terrakottából, aranyozva kellett bemutatni. A két művet nézve az első gondolat: nem volt könnyű eldönteni, hogy a megbízatást. Pisano kapja-e vagy Ghiberti. A dómban nagyon szerettem járkálni. így írom le, járkálni, mert akkora belső tere van, hogy a kupola alatt az ember szinte az eget érzi maga fölött. A hátsó kis oltár sárgás fényében Michelangelo Pietája áll. Amint nézegettem, fokozatosan bontakozott ki előttem ennek a teljesen rendhagyó óriásnak az ereje. Ezen a Pietán ahány alak, annyiféle lépték. Mária sokkal nagyobb asszonyalak, mint; balra Magdolna. A Jézus-alak mindegyiküknél nagyobb, a csuklyás Arimathiai József — a művész önarcképe — óriás méretben magasodik az egész csoport fölé. Csak többszöri szemlélgetés után vettem észre, hogy Borsos Miklós rajzai Krisztusnak csak egy lába van. A második láb beillesztéséhez a lyuk be van ugyan már fúrva, de nem került rá a sor. Nem is szükséges. Nem veszi észre senki. Nekem is alig akarták elhinni, mikor mondtam. Így teltek a hetek és a februári reggelek rózsaszínje, a naplementék zöld ege ragyogott már. Elindultam a falakon kívüli Frienzét megismerni. Az első utam a Síin Miniato-dombra vezetett; onnan nézve a város aranyfényű. Azután Fiesole. Az etruszk fészek és az ősi romok fölött a ferencesek kolostora. De nem Frizenze történeté* írom, hanem az én napjaimat. Mit, miért, hogyan csináltam. A képeimet egymás után festettem, és a környezet erősen a Gulácsy-hatás felé terelt. Egy este úgy éreztem, ebből kJ kell törnöm. Már március volt, a karneválföl- vonulások három napján is túl voltunk jól. összeszedtem azokat a képeket, amelyeken Gulácsyt éreztem. Összegöngyöltem, hónom alá csapatom őket, és kimentem a Ponte Vecchióra, s annak délnyugati kilátóján az egészet bedobtam a vízbe. Lehet, hogy a sok élmény, nem kevésbé a sok éhezés megrontotta már idegeimet, mert a képek megmaradt része még évtizedek múlva sem igazolta ezt a tettemet. De hát én a radírozás jegyében indultam. Ez nagy radírozás volt. Másnap kimentem az utcára festeni. Ott ez megszokott jelenség volt. Angolok, festők, festőnők tucatjával festették a látványos részeket. Én az Alighieri pék házát festettem, a Piazza Carminet, de azon vettem észre magam, hogy amit természet után festek, az is erősen hangulativá válik. Ugyanúgy, mint, ahogy a modell utáni rajzolásban és festésben sem tudtam pontos természettanulmányt készíteni. Eddig a januári—februári Frienze ege, levegője nem volt más, mint a hazai. De a március olyan egeket hozott, hogy megértettem, miért van a kora reneszánsz és reneszánsz képeknek olyan csodálatos üde egük. Soha sehol nem láttam ehhez fogható szép egeket. A Ponta Vecchio kilátónyílásába naponta elmentem, hogy ezt a fájdalmas, szívszorító szépséget újra és újra magamba szívjam. A kedvenceim már megvoltak végérvényesen, gyakran meglátogattam őket. Az egyik legkedvesebb a Palazzo Vecchio homályos, hűs log- giás udvarában a kút kis figurája, a hetven centiméteres puttógyerek, Verrocchio mester műve. Ismét egy rendhagyó jelenség. Nem ide szánták. Eredetileg kerti figurának, vízköpőnek készült, de ide helyezték, a komor kőpalota homályos udvarába, különféle eredetű kávákból, medencékből, oszlopdarabokból összeépített építmény tetejére. A magasból érkező fény alig világítja meg. S ez a visongó kölyök — a hóna- alatt vizet kopó hal — az édes életet, a toszkán kertek minden varázsát behozta a zárt, komor falak közé. Egy bronzmásolata már a tihanyi kertben Idézi Frienzét. B orso* Miklóssal beszélgetve, vizsga tárgyává tesszük a művész, a művészet és a mai valóság viszonyát. — Századunkban, véleményem szerint, más újítás nem történt, mint egészen világosan kettévált a művészet. Az egyik fajta az, amit a mesterek csinálnak. És ők mindig azt csinálták, ami izgatta őket, Abban igyekeztek a legtöbbet nyújtani. Ez a mindenkori hagyomány! A másik ember ugyanakkor azt csinálja, ami a divat. Ennek nagy hatóereje van. műkereskedelmi, feltűnési lehetőségei pedig talán nagyobbak is, mint a mesterek' munkáinak. Más kérdés, hogy hihetetlen pazarlással dolgozik a divatot- követő művészet, ugyanúgy, mint általában a divat, aminek a lényege az egyáltalán nem lebecsülendő fűszeres frisseség. Az igaz művészet viszont nem csiklandozó frisseséget nyújt, hanem mélyebb emberi, gondolati tartalmakat hordoz. És ha ezen az alapon akarunk eligazodni a mai esztétikai zűrzavarban, akkor nem tehetünk mást, mint hogy a művészet alapvető meghatározójára állunk, ami a minőség, a kvalitás. Mert sok dolgot megengedhet magának egy nagy tehetség, mondjuk Picasso, Dali, ám ugyanezt nem csinálhatja a gyengébb, mert hiszen eleve csak a nagyobb nyomában van. Illetve ahogyan Bartók meghatározta egyik levelében: „Mindenféle utánzat lélektelen, értéktelen, holt dolog!” És voltaképpen itt kerülünk szembe a valósággal, vagyis a mindig vitatható valósággal, egészen addig, amíg érdemes vitatkozni. A két dolgot érdekesen állítja szembe a „Du” című külföldi lap, amely egymás mellett közli Michelangelo római Pietáját és egy ütött-kopott gyermekfürösztő teknő szeméttel teli kiállítási fotóját, főcímben a kérdéssel: Van művészet, vagy nincs művészet? A reprodukciók sugallata egyértelmű, vagyis ha Michelangelo a művészet, akkor a kád, teli szeméttel, ,zt reprezentálja, hogy Rejtélyesen halt meg, zaklatottan élt, két végén égette a gyertyát. Szinte már 1961. április 12-e hajnalán, új legenda született, Sarkadi Imre legendája. Azóta 20 esztendő telt el, megjelentek összegyűjtött írásai, könyvek, tanulmányok tárták fel életét, életművének értékeit. A legenda széjjeloszlott, egy jelentős szocialista ihletésű író maradt a helyén. Hatvan évvel ezelőtt, 1921. augusztus 13-án született viszonylag jó módú debreceni cívis családban. Leérettségizett, jogi egyetemre járt, aztán felcsapott újságírónak egy debreceni kormánypárti laphoz. 1945-ben a Nemzeti Parasztpárt tagja lett, mint annyi más népi mozgalomhoz közelálló értelmiségi, s a párt lapjának újságírója, — Darvas József hívására. Illyés Gyula is rátalált: „Irodalmi fölfedezettem volt; kedves folyton dorgálás alatt álló vidéki édes öcsém, ...reménységem, hogy nem gyöngül a magyar irodalom”. Ekkor lett igazi újságíró: hol a Tiszántúlon, hol a Dunántúlon bukkant föl, s lelt rá mindig a falu legégetőbb kérdéseire. A polgári-értelmiségi származású fiatalember a parasztság életének egyik legjobb ismerője. Cikkei ekkortájt mindig a falu változásairól szólnak, elbeszélései azonban még egy ideig, körülbelül 1948-ig, értelmiségi gondolatkörben mozognak. A fordulat éve számára is változást hoz, ekkor válik szépíróként a parasztság ábrázolójává. Monográfiájának szerzője azzal magyarázza, hogy Magyarországon a felszabadulás után- a paraszti élet sűrítette magába a legnagyobb változásokat. Hozzáte- ‘ hetnénk egyéb okokat is, a lényeg ugyanaz: Sarkadi számára a magyar falu átalakulása jelenti azt az élményt, amely őt az elkötelezett, szocialista szemléletű, realista Sarkadi Imre elbeszélések, kisregények, drámák felé hajtja. 1949—1955-ös korszakának legjobb műve a G.ál János útja. Az előszóban ómaga fogalmazza meg, hogy Móricz Zsigmond Boldog emberének folytatásáúl szánta. A születő új embert ábrázolta: a cselédből a maga gazdájává, termelőszövetkezeti taggá váló nincstelent. Á regény 1950- ben jelent meg egy sematikus áradatban, amelyből szenvedélyessége, átéltsége, hitelessége messze kiemelte. Másik nevezetes alkotása ebből az időből az új magyar filmművészet egyik legnagyobb büszkeségének a Körhintának a forgatókönyve. (A Kútban című elbeszéléséből kerekítette). A Tanyasi dú- vad című regénye szintén ekkori. Méltó párja a Gál János útjának. Első színre vitt drámái is e tájt születnek: az Ot a tanyáról, s a Szeptember. Mind-mind kivétel nél-' kül a paraszti élet tükre. Igaz,' néha torzít a tükör. Sarkadi Imre sem kerülhette ki a se-, matizmus buktatóit. Talán éppen ezért talált magára nehezen 1956 után. Pedig egy pillanatra sem vállalt közösséget az ellenforradalommal. József Attila-dí* jas, Kossuth-díjas író volt, egészen fiatalon, körülményei mégis mostohára fordultak, az irodalmi élet szélére került. Ráadásul megbetegedett, súlyos műtéten esett át.’ Tovább alkotott, de már nem a parasztság érdekli, nem járja az országot, irodalmiéletet él a fővárosban, arról ír, amit legjobban ismer, s ami talán akkor izgalmasabb is volt: az értelmiségről. A vergődő értelmiség izgatja. azaz önmaga. Négy jelentős mű zárja le emberi és alkotói életútját: A gyáva, a Bolond és szörnyeteg című kisregények, az Elveszett paradicsom és az Oszlopos Simeon című drámák. Sötét képekkel küszködik bennük, küzdelme „az élet értelmét, társadalmi helyét elvesztett, de azt szüntelen kereső, visszaperlő ember tragikus küzdelme”. S ezzel a szakasszal csukódik be Sarkadi Imre életműve. Halála véletlen volt és korai. Nem szabad anarchikus hőseihez hasonlítani. A teljes • Sarkadi Imréhez hitelesen hozzátartozik a Gál János útja, a Körhinta, s természetesen A gyáva is. Egyszer a szocialista realizmus mibenléte felől elmélkedett. Az ő legjobb művei kétségtelenül beletartoznak. Híven, lelkesen szolgálta a fel- szabadulás után létrejött új rendet, még bizonytalanságai, útkeresései ellenére is a miénk. Az érdeklődő olvasóknak Hajdú Ráfis és Kónya Judit Sarkadi-könyveit ajánljuk, s természetesen az író nagy példányszámban megjelenő, gazdag könyvtermését. Friss, és tanulságos olvasmányok. Gyűri László | — i !■ I ■ Művészet' emberközelben nincs művészet. És ez a nyugati föltevés éppen onnan ered, ahonnan elindult maga a stílus... — Fordítsuk szűkebb, hazai környezetre az említett problémát. Azaz miként ítéli meg Borsos Miklós a magyar avantgarde pozícióját, kifutási lehetőségeit? — Nálunk, sajnos, mostanában kezdik újra csak utánozni az ilyesféle törekvéseket. És rögtön hozzá kell tennem, hogy e műfajok művelőinek a szocialista társadalomban nincsenek maszek mecénásai, nincsenek olyan műkereskedői, milliomosok szeszélyeit kielégítő vállalkozói, akik az egyik sikertelen kísérlet után a másikat istápolják. Itthon mindez az állam terhére történik, minthogy államközpontú az egész művészeti élet anyagi bázisa. A téma kapcsán persze fölmerülhet a felelősség gondolata, vagy csak egyszerűen a közömbös kérdés, hogy megéri-e __?! M eg kell mondjam, én személy szerint semmiféle újításnak, vagy ilyen tendenciának nem vagyok, nem lehetek ellene. még kevésbé ellensége. Hiszen jómagámat is mindig, elfogadva bár, de szélsőségesnek minősített ugyanaz a művészeti kritika, művészeti irodalom, amelyiknek a szemében ma hagyományosnak számítok. Az állam által vállalt művészetpatronálásnak a közelmúltban fölbukkant kritikájával azonban egyre inkább ajánlatos foglalkoznunk, mert évtizedek tapasztalatán nyugszik. Ahogy hallom, ahogy tudom, e kritikában benne van az eddigi, harminc esztendeje egy helyben topogó zsürirendszer reformjának igénye éppen úgy, mint a külön-külön csoportok, társulási lehetőségek engedélyezése, kialakítása. Elsősorban a művészet minőségére, rangjára gondolva meg kell jegyeznem, hogy éppen ilyen módon, a társulásos kiállítási lehetőségek, a csoporton belüli zsűrizések révén bontakozhattak ki annak Idején olyan fiatalok, mint Medgyessy Ferenc, Egry József, a másik oldalon Bokros Birman, Kmetty János, Pór Bertalan. És sorolhatnám az egész, ma már modern művészettörténetet jelentő festők, szobrászok névsorát. Aztán ott vannak a „Nyolcak”, akik ugyan egyetlen kiállítást éltek még, de felbukkanásuk, programjuk, amit Kernstok Károly hirdetett meg, elég volt ahhoz, hogy a magyar művészet egy merészebb útját, lehetőségét jelölje meg. Merjünk e hagyományra építeni, csak jó származhat belőle! — Kritika ide, megítélés oda, államhatalmi szerveink Borsos Miklóst mégis olyan elismerésben részeltették, mint a Kossuth-díj, vagy a „Kiváló művész” cím. Mi több, Bar- csay Jenőhöz hasonlóan múzeuma van Győrben, ifjú évei városában. Múzeuma, amelynek jó néhány merészebb darabjával szemben értetlenül állnak meg kisebb- nagyobb csoportok. Nem jelez a dolog bizonyos szakadékot? ' — Való igaz. hogy mára elveszett a művészetnek az a szerepe, ami még a XVIII. században élő volt, s nagy művekkel, vagy az utca zenéjével is együtt tartotta a közönséget, a társadalom ez irányú érdeklődését. De itt nem az egyházi körök, illetve főúri udvarok révén fenntartott zene, képzőművészet uralkodó voltára gondolunk. Mert hiszen a legszegényebb emberek subája alól is kikandikált a nyenyere, furulya. A zenével kapcsolatos öröm életük tartozéka volt, miként a vásári ponyvákon ott feküdtek Dürer, Holbein eredeti metszetei, amelyeket a kisinas, földművelő megvehetett magának. Tapasztalható persze átmenet, megújulás! Ám ez nem egyforma érvényű a különböző műfajokban. A barokk zen« Iránti rendkívüliért deklődést . párhuzamosan a másik oldal, a Beatles kezdeményezte könnyűzene hihetetlen népszerűsége kiséri, s nem méltánytalanul. A képzőművészet nem ilyen szerencsés. A forma, a gondolat mélyebb megfogalmazását nem életteli „Beatles-festészet” egészíti ki, hanem a mindent elfolyó giccs, valóban kettészakítva a világot. Persze, ezzel csak jeleztem a helyzetet. amiben mégiscsak meg kell találnunk a magunk értékrendjét. Mert hiszen amíg ember van, addig művészet is van, s bár hol az egyik műfaj, hol a másik javára történtek, történnek jelentős dolgok, azokban tudnunk kell válogatni. — Tavaszig a Römer Flóris utcai villa, a toronyszoba „rabja” Borsos Miklós. Napjai nem tétlenek, mint ahogyan a nyári tihanyi csöndjét munkával, művekkel teszi izgalmassá, tartalmassá. Talán felelet is született a „szakadék-teóriára? A „szakadék” Ízlés dolga, és ha sokat néz,’ sokat lát az ember, elmosódnak a távolságok. Hogy született-e felelet? Azt hiszem igen. de nem szándékoltan. Legjobb példa erre a Felkelő nap, egy negatív héjban elhelyezett gömb, amit fehér márványból csaltam ki. Ehhez hasonló témára szobrászok nemigen vállalkoznak. Engem izgatott, éspedig sikerrel. De ezt nem az önelégültség mondatja velem, hanem a térben megjelenített tűzgömb nyomon követhető fogadtatása. Hozzám tévedt, laikus vendégekből tört fel a spontán kérdés: Hát ez mi, a fölkelő nap? Íme, csak formával tudtam olyat alkotni, ami nem szorul magyarázatra. Egyébként irgalmatlanul elszaporodtak a magyarázók! Holott a művészetnek mindig az volt a természete, hogy olyat mondjon el, amit semmi mással nem ’ lehet elmondani. Csak színnel, ecsettel. Csak kőből, vésővel. Moldvay Győző NÓGRÁD - 1981. augusztus 9., vasárnap 9
