Nógrád. 1981. augusztus (37. évfolyam. 179-203. szám)

1981-08-30 / 203. szám

Nevelünk, ’ / vagy nevelgetünk? Három évtized — sínek mellett és színpadon Intim kérdés közösségi ügyben NEMREGIBEN, a közműve­lődés-politikai párthatározat és a közművelődési törvény megjelenésének idején sláger­nek számított a téma — nem­csak a szaklapok hasábjain. Az idő múlásával azonban mások — például a munkás­művelődés, az ifjúság szóra­kozása, az intézmények együttműködése — háttérbe szorították, talán azért 'is, mert sokak szemében túlsá­gosan szakmai, tehát eleve szűkebb olvasói kört érdeklő­nek mutatkozott és mutatko­zik. Van ebben a vélekedésben nem is csekély igazság, hi­ba lenne azonban kerek perec kijelenteni: a művelődő kis­közösségek — azaz a klubok, szakkörök, öntevékeny művé­szeti csoportok — belső élete, nevelő tevékenysége csak a kevesek vesszőparipája. Bár lehet, tüzetesebben tényleg csak a népművelőket, a cso­portok vezetőit, a közműve­lődés különböző rendű és ran­gú irányítóit foglalkoztatja, a gyakorlatban, közvetett mó­don ezreket érint, követke­zésképpen valamiképpen ér­dekel. Hiszen egyetlen szak­kör, klub, vagy amatőr cso­port tagjának sem közömbös, milyen tartalmi, formai gaz­dagságú, színvonalú tevé- * kenység folyik adott közössé­gében. Ha pedig ez így van — márpedig igen —, máris előttünk a szélesebb társadal­mi érdekeltség alapja, jól tudván, hogy a végzett mun­ka minőségének egyik sark-, köve a csoporton belüli neve­lő tevékenység milyensége. A téma mindenkori aktualitá­sát — nem a slágerek di­vatformájában — további té­nyezők is indokolják, kivált­képpen a megye közművelő­dési életében lejátszódó álta­lános és egyedi változások. Tapasztalatok tömkelegé sejteti és bizonyítja: számos művelődő kisközösségünk­ben gyenge színvonalú neve­lő, gondolkodást, magatar­tást, viselkedést formáló te­vékenység folyik Természe­tesen számtalan példa hozha­tó fel az ellenkezőjére is; mert jó néhány klubunkra, szakkörünkre, amatőr művé­szeti csoportunkra, munká­jukat látva, ismerve, büszkék lehetünk. A mérleg nyelve mégsem a pozitív oldalra bil­len. Ügy találjuk, hogy a kö­zösségek nagyobb hányadá­ban a csoportvezetők, a nép­művelők nem végeznek tuda­tos, tervszerű, átgondolt, fo- csolatok szövődtek, izgalmas lyamatos alakító munkát, in- eszmecserék bontakoztak ki, kább nevelgetnek a nevelés még a kevésbé érdeklődők, a helyett. Az összejöveteleknek, bátortalanabbak is felélénkül- foglalkozásoknak nem tapasz- tek. A tagság élvezte és igé- talt, határozott, de tapinta- nyelte az együttlétet, azon tos irányítói, vezetői, hanem törte a fejét, milyen alkal- könnyen hajlítható, a nehéz- makat találjon ja további ségek — például okosan ér- együttlétekre, közös műve- velő meggyőzés — elől meg- lődésre, szórakozásra. Ezek­hátráló résztvevői. ben a csoportokban valóságos „ . csapásnak, büntetésnek szá­MI LEHET ezen elter jedt rnított, ha valaki bármiféle ok jelenség oka? Mennyiben miatt nem tudott részt venni személyi, vagy objektív tér- egy, a közösség által fontos- mészetű? nak tartott összejövetelen, ki­Számos népművelővel, cső- ránduláson^ Igénnyé vált a közös munka, a demokratikus - vita, s, minthogy mindenki tni ^ » adott magából a. másiknak és tol Salgótarjánig, Pasztotól . Q ., 5. Balassagyarmatig, tői Kisterenyéig Szécsény­hallhat­kapott is vissza, mindenki hasznosnak tudta magát, ér­demesnek a rendszeres talál­kozást. tam azt, hogy ma az embe­rek, fiatalok, idősek egyaránt, nagyon nehezen csalogatta- KLUBJAINKBAN, szak- tők be a nem mindig és elég- köreinkben, öntevékeny mü­ge vonzó közművelődési in- vészeti csoportjainkban — tézményekbe, „mazsolával” mindegyikben! — ilyen lég- is csak igen kevesek nyerhe- kört> munkastílust kellene ki­tők meg — főleg hosszú táv- alakítani — a csoportvezetők- ra_ — valamilyen közösségi nekj a népművelőknek, ép­művelődési formának. Azok pen a beiső nevelő tevékeny- pedig, akik már bejöttek, ség révén folyamatában. Tu- együtt vannak, csináljanak dóm, nem egyszerű feladat, amit kedvük tartja, a kötött- Megyénk nem áll valami fé- ségek láttán nehogy szétreb- nyesen szakképzett népmű- benjenek. Furcsa módon eze- velőkből, hozzáértő csoport- ket a magyarázatokat első- vezetőkből. De azért van több sorban ifjúsági klubvezetők- kihasználható lehetőségünk tői, KISZ-aktivistáktól hal- js lottam, olyan önsajnáltató te­hetetlenséggel, hogy pillanat- Az őszi közművelődési ra magam is hajlottam az el- évadkezdés küszöbén nem fogadására. Aztán eszembe árt erre az eddiginél jobban villant, miért nem panaszkod- felfigyelnünk. Hogy a mérleg nak, miért nem tehetetlenek . .- räak néhány bizonyító pél- nyelve a kövező irányba el- daként a balassagyarmati fa- mozduljék! faragók, a szécsényi tánco- „ . . . . _., so k, a salgótarjáni Petőfi ko- Salyok László hász színjátszók, Rétságon az. úttörőklubosok, több helyütt a kertbarátkor, a nyugdíjas­klub tagjai. A magyarázat ke­resgélése közben mindunta­lan a személyi kérdéseknél lyukadtam ki. Végiggondol­tam, hogy kik —, milyen fel­készültségű, képzettségű, ka­rakterű, erkölcsű, gondolko­dású stb. emberek — vezetik a közösségeket, kik azok a népművelők, akik működte­tik a csoportokat. Világossá vált: ahol szakmájukat, mun­kájukat igazán értők, nem restek, találékonyak, lelke­sek, ott élénk, tartalmas, di­cséretre méltó csoporttevé­kenység zajlott, ott ők tudtak lenni a hangadók, s észrevét­lenül vitték át elképzelései­ket a többiekre, adtak tartást, formát a foglalkozásoknak. Ott a tagok között baráti kap­Rendhagyó „Hozzá nem értésünk ha­táráig maradunk egy-egy helyen. Aki már ért vala­mihez, azt kiemelik...” — idézi Parkinson szelle­mes gondolatát beszélgető- partnerem. Majd ironikus mosollyal a szája sarkában hozzáfűzi: „Én 32 éve va­gyok állomásfőnök, ebből 30 évet Somoskőújfaluban töltöttem.” Stílszerűen vonattal jöt­tem a határállomásra. Út­közben és már előtte is azon töprengtem, vajon miféle tevékenységért kap egy MÁV-állomásfőnök a népművelők napján Szoci­alista kultúráért kitünte­tést? — Közművelődés és állo­másfőnökség ugyan miként találkozott? Egy kicsit messzire kell visszanyúlni, az amatőr színjátszás fény­korába, a métely akkor költözött belém. A Szigli­geti-darabokat szerettem, különösen — volt egy sajá­tos varázsa a népszínmű­veknek. Hiába tudom ma már, hogy sok gyenge al­kotás van köztük. Aztán a II. világháború idején ha­difogoly voltam a Szovjet­unióban — ott is felmerült az igény a színjátszásra. A commédia deli’ arte-ot „fel­használva” adtuk elő Szi- monov Orosz kérdés című darabját. Hogy ez volt az első magyar nyelvű előadá­sa, az szinte száz százalék­ban biztos. Az egyik női fő­szerepet játszottam el, Vál- ját, az újságírónőt. Mindezt megragadó jó­kedéllyel, a visszapillantás kesernyés örömével fűsze­rezve adja elő. Aztán ráté­rünk a magyarországi vi­Kis barátnők portré egv állomástőnökről zekre, itthoni kulturális szerepére. — Hazajöttem. A salgó­tarjáni vasutas művelődé­si házban kezdtem rende- zősködni. Somoskőújfalu­ban akkoriban erős magja volt a színjátszó csoportnak, amire lehetett építeni. A giccset, ha csak lehetett, el­kerültem, miután én vettem át őket sok rendező után. Ez úgy alakult, hogy sok­szor beleszóltam, kritizál­tam — erre azt mondták, ha maga jobban tudja, csinál­ja!... Csiky Gergely Bubo­rékok című műve volt az első háromfelvonásos da­rab, amit előadtunk. Amel­lett rengeteg ünnepi mű­sort állítottam össze ezek­ben az időkben. Közben éreztem, túl sok bennem az ösztönösség, lehetne ezt job­ban csinálni — elkezdtem érdeklődni a szakmai kér­dések iránt, szcenikával, színpadberendezéssel, tu­catnyi darab elolvasásával, majd kétéves rendezői tan­folyamot is végeztem. Így lettem „C” kategóriás ren­dező. Tudom, nagyrészt alkat kérdése, kiből lesz a szín­pad szerelmese: aki úgy ol­vas, hogy szinte rögtön „színpadra fordítja” az ol­vasottakat, képszerűen je­lenik meg előtte, az nehe­zen kerüli el a színjátszást, színházat. Mocsári Ferenc közéjük tartozik. — A nyelveket nagyon szeretem — ez talán latin­tanulásom következménye is (meggyőződésem, jó ala­pokat ad ez a nyelv a ma­gyar nyelvtanhoz, más nyel­vek tanulásához, az általá­nos műveltség csiszolásához egyaránt) — leginkább né­metül szeretek olvasni, tu­dok beszélni; aztán már szinte természetes, hogy szlovákul megtanultam ezen a határállomáson, a hadi­fogságban oroszul, vala­melyest értek franciául is. Ezt inkább olvasási szinten. Egy vasutasból nem sokat néznek ki az emberek. Van egy megrögzött előítélet. Tudom a gyökerét: a vala­mikor kiváltságos vasutas­pálya legjobb szakembere­it, nagyon megtizedelték, gyengült az állomány. Idő kell, míg újra megfelelő szintre kerülünk. A másik tényező: az utasok csak egy töredéket ismernek közü­lünk: a kalauzzal, pénztá­rossal, egyszer-másszor a forgalmistával találkoznak. Kissé csapongóvá válik a beszélgetés — unalmassá egyáltalán nem! —, szó ke^ rül Moldováról és Gerelyes Endréről, a vasutasok és más rétegek életmódjáról, a szórakozási kultúra és az alkoholizmus kérdéseiről, az iskolaügy helyzetéről, a közművelődés ezer apró, gondjáról. Majd visszaka­nyarodunk a helyi dolgok­hoz, Mocsári Ferenc köz- művelődési tevékenységé­hez. — A legkedvesebb elő­adás számomra Molnár Fe­renc Pál utcai fiúk című darabja volt, Török Sándor átírásában; az utolsó pedig Móricz Zsigmond Űri mu­rija. Később irodalmi szín­padi dolgokat csináltunk. Megvallom, eleinte bor­zasztóan idegesített ez a forma — merevnek, élette­lennek tartottam —, de volt egy-két jobb összeállítás is. Azt mondhatom, belekós­toltam, de éreztem, nem megy igazán, időmből se na­gyon futja. Most a műve­lődési ház . társadalmi veze­tőségének az elnöke va­gyok. Igyekszem segíteni Mátyus Imre igazgatónak az igények felderítésében és kielégítésében — már amennyire tudok. Rájöt­tünk, kár lenne „elmenni” az emberek megnövekedett utazási kedve mellett. Ezt ki kell aknázni. Tavaly Ausztriába szerveztünk utat, idén Bulgáriába. Felkészült, tájékozott vezetővel száz­szor többet ér, nagyobb él­ményt nyújt, mint csak úgy kimenni. Meglepődöm, amikor mondja: hamarosan nyug­díjba megy. Ám nem azért döbbenek meg, mintha ag­gódnék, nem tudja majd jól elfoglalni magát... Van hobbija elég a közművelő­dési munka támogatása mellett is. Első helyen ta­lán az olvasás — saját könyvtára és a kölcsönzés, magyarul és idegen nyelven. Egyik „szenvedélye” a ma­tematika (valamikor három évet elvégzett a közgazda- sági egyetemen is, csak megszakadtak a tanulmá­nyai), imád kertészkedni (33 gyümölcsfa várja édes­anyja telkén) és érdeklődés­sel figyeli az oktatási kér­déseket, pedagógus fele­sége révén közelről. Mond­ja: „Azt értem legkevésbé, miért akarnak mankót adni az alá, aki futni tud? Hagy­ni kellene az önálló kibon­takozást — csak így lesz ember, igazából, egyéniség valakiből!” G. Kiss Magdolna f Utoniáró — két keréken (2.) Legfőbb „alkatrész" a két vékony tömlő 'a keréken bolti eladó, a vámtiszt. Ki (néhány agyonhajszolt, ko- még? Rémregénybe illene, ha azt is léírná a mintegy hat és fél­száz kilométert két keréken (kerékpáron) túrázva „ara­szoló” krónikás; miként sze­rezte be hazai körülménye­inkkel dacolva a különféle al­katrészeket, a pótgumikat (szingós), az új racsnit (öt­száz forint), a kerékpárra fel­erősíthető táskákat. Salgótar­jántól a dél-csehországi híres városig, az egykoron Svejk „lakta” szépséges Ceské Bu- dajovicéig (körülbelül Linz vo­nalában északra) húzódó túra­útvonal legfőbb alkatrésze mégis a szubjektum rejtélyes világából vétetett. Ez pedig a bizalom. Mit bizalom? Határ­talan bizalom az emberben. Két keréken, vagy különösen a két lábon haladó gyalogos túrista enélkül egy lépést sem tehet. Bízni kell már-már a naivitásig azokban, akikhez igyekszik az ember. A biza­lomnak mégis lehetnek előre látható, „kiszámítható” ob­jektív vonásai... A segítségnyújtás, a szósze­rinti jóakarat, a másik iránti megértés és tisztelet a ven­déglátó ' részéről Csehszlová­kiában nem tartozik a bibliai szamaritánus fogalomkörébe és semmi „különleges” nem fedezhető fel benne. Annak ellenére sem, hogy gyakorta a hazai viszonyokkal homlok- egyenest ellentétes, akkor is, ha máshoz szokott világunk­ban valamiféle „irányított” jóindulatra gyanakodhat az, aki hajlamos a gyanakvásra. Az objektív tényezők között található a csehszlovákok közismert sportszeretete — ez meg összefügg a hétközna­pi „sportszerűséggel”. Ide sorolható a fejlett turisztika is az összes ezzel kapcsolatba hozható turisztikai kulturált­sággal. Azzal a természetes gesztussal, amellyel szinte kö- telességszerűen és határtalan türelemmel segítik a turistát az egészen egyszerű esettől (eltévedtél) az egészen komp­likált formáig: (baleset, sú­lyos műszaki hiba, gond elhá­rítása) ... Lássuk a medvét! Salgótarján—Bánk—Eszter­gom—Komárom (Komárno)— Dunaszerdahely—Pozsony— Breclav—Brno—Trebic— Jindrichuv Hradec-Ceské Bu- dejovice—Prága, megannyi szálláshely, megannyi 50—80 kilométeres szakasz, amelyet a kerékpáros túrista szó szerint méterről-méterre előrehaladva ismer meg. Mennyi lehetőség arra, hogy bajba kerüljön, hányféle út, elágazás, sztráda, szállás, étkezés, bolti találko­zás, együttlét a szlovák, a morva, a cseh emberrel! Semmi védettség, amelyet az utazási iroda szavatol. Sem­mi külön biztosítás, csak a pott pótgumd a táskában), a gépeken a saját súlyon kívül még fejenként a nyolc—tíz kiló, csak a két vékony acél­lánc a fogaskerekeken, ame­lyet „száz kilométeren egy langyos kólát fogyasztva” ma­ga hajt meg az ember. És a cél. Az indulástól ir­datlan messzinek tűnő tá­volságban valahol nyugaton, Dél-Csehországban, túl az is­merős nógrádi tájakon, dom­bokon, túl a Dunakanyaron, a Duna vonalán, túl a Komá­romtól Pozsonyig síkságként elterülő Csallóközön, a Kis- Kárpátok nyugati szélén, túl azon a ponton is, amely mel­lett ősapáink, nagyapáink (Ober Enns) az Óperenciás tájakra poroszkáltak, túl a bécsi fennsíkon, a legendás cseh erdők első vonulatain, Napóleon Brünn alatti híres csatamézején (Austerlitz), . túl még a cseh—morva-dombsá­gon, a Jihlava folyón és Jih- laván is, lent dél-nyugaton, valódi hegyek között, valahol a hatalmas Sumava közelé­ben: Ceské Budajovice. Au­tóval, busszal két ugrás talán vagy három... Találkozás négy—öt emberrel útközben, olyanokkal, akikkel szót is vált az ember: a kutas, a portás Brnóban, a pincér, a Méterről méterre haladva, sokat vesztve a gyorsasági re­kord esélyeiből — más a hely­zet. Dunaszerdahely baljós elő­jelekkel szolgál kora reggel: defekt-gyanús hátsó gumival (végül mégis csere nélkül indulunk), gomolyfelhőkkel, lassú esővel, amely eláll ugyan, de a sima terepen szá­guldás (?) nem segít, nem tudjuk lerázni nyakunkról a felhőket. Az út jó, a csalló­közi átkelés második szaka­sza könnyen menne.,. Az egész út talán ötven kilomé­ter Pozsonyig, ahol az előre megrendelt szállást az elő­írások szerint (ha csak nem kockáztat az ember, és vesz­ni hagyja a helyet) este ha­tig el kell foglalni. „Csak So- morjáig érjünk el száraz bőr­rel. ..” De aztán hatalmas szél kerekedik, a kerékpáros legfőbb ellensége — „pofa­szél”. Ez inkább orkán, itt a Kisalföld északi peremén nyugat felől semmitől sem zavartatva rohan velünk szemben. A gépkocsikat is meglódítja. Rövid időre — levegővételre, tájékozódásra az égiek felől — beállunk Sa- moriban egy városszéli busz­megállóba. Nem segít semmi. A felhők a földön kúsznak és 4 NÓGRAD - 1981. augusztus 30., vasárnap bizalom olaj színük van. Talán épp­oly sűrűek is... Amikor nyilvánvalóvá vá­lik, hogy nem mögöttünk — előttünk vannak a felhők, még sürgősebb és visszavon­hatatlan a menetkényszer. Fel az esőruhákkal és igazán nincs más hátra, mint előre, bele a vízfergetegbe. Hirtelen megszaporodnak a gépkocsik, hatalmas vízpárát szórnak a száguldó kamionok, de még­sem a kocsikkal van a baj. A csúszós úton kockáztatva kí­méletesen kerülik a kétkerekű útitársakat. Az ember nem­csak látja ezt, de minden sejt­jével, bőrének idegeivel érzi a mögötte rohanók, gyorsan közlekedők figyelmét. Aztán a sok szokatlan tényező (hely­csere a szél miatt, kopott gu­mi, tengelyig érő víztenger, a „vizes forgalom” felerősödő zajai, a front hatása, az erős szélrohamok, a testet bepó­lyázó suhogó öltözék, a ka­pucni, a rossz látási viszo­nyok. ..) együtt vezet a bu­kásig. Az útitárs elvágódik, lábát a sípcsontnál felhasítja a pedál, meg kell állni, visz- sza kell fordulni a közeli fa­lu felé, hogy ott bekössük... Akkor jön a „VB”, a p.ozsoriyi rendőrség portyázó kocsija Ök az első bátortalan in­tésre megállnak (apa és fia szolgálatban!) és már viszik is a sérültet a közeli elővá­ros (Pozsony), Podunajské Biskupice híres kastélykórhá­zába, átadják a sebésznek, aki magyarul társalogva a meg­szeppent utassal, nyolc öl­téssel összevarrja, bekötözi, védőkötéssel is ellátja a sebet. Sőt, figyelemmel az út hát­ralevő részére, biztatással is szolgál: kerékpározzon csak tovább nyugodtan... Ami njeg is történik majd négy­száz kilométeren át a követ­kező napokban. A varratot Prágában a híres Svejk-ven- déglő, a Keheyhez nevű ét­terem melletti klinikán, „csak úgy, az utcáról betérve” ve­teti ki a delikvens egy orto­péd sebésszel... Brno és Trebic között ■ há­rom defekt. Nincs több pót­gumi, és hol van még Hra- dec, Budejovice? öreg spori iramlik ki a városi forgalom­ból, ráver alaposan, sprintel- ni indul ide a közeibe. Az utas tudja (?) őt kell meg­várni. Fél óra múlva „kihajt­va” jön visszafelé a trebici Sparta edzője; sajnálkozik, hogy nincs pótgumi a nyerge alatt. Hallgatja a történetet a három- defektről és mint min­den cseh, nehezen mond igent... De akkor beveheti a mérget rá az ember! Elhajt; „pocskej, pocskej” (várj), és egy óra múlva ketten jönnek a speciális gumikkal, a béke­verseny Barum tömlőivel. „Az nem lehet, hogy a ma­gyar spori ne tudjon tovább menni...” T. Pataki László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents