Nógrád. 1981. augusztus (37. évfolyam. 179-203. szám)
1981-08-16 / 192. szám
Á boldog pillanatokat halkan kell elsuttogni Beszélgetés Almási Évával A sok hűhó semmiért című vígjátékban Csehov Három nővérében A színésznő csak az imént érkezett meg színházi öltözőjébe egy délutáni fellépéséről, hogy még az esti előadás előtt sort keríthessen erre a beszélgetésre. A kendőzetlen, sajátos szépveretű arcon még nem vehető észre a színpadra lépést rendszerint megelőző feszültség. Ma este a Patikát, Szép Ernő darabját játsszák a Madách Színházban. — Hogyan lett színésznő Almási Éva? Mennyire irányították, befolyásolták választását odahaza? — Sohasem irányítottak, de ha már valamilyen célt tűztem magam elé, akkor szüleim minden energiájukkal segítettek, támogattak. Valaha az volt az elképzelésem, hogy hegedűművész leszek, ezért zenegimnáziumban érettségiztem, de abbahagytam, tehetségemből nem futotta. Tizennyolc éves koromban felvételiztem. a Színművészeti Főiskolán, és gyors elhatározásomat követően a szüleim is rögtön támogatták új választásomat. Azt vallom magam Is, hogy a szülőknek kötelességük egyengetni gyermekeik útját, s nem nyesegetni szárnyaikat — A hirtelen döntés után miként vált tudatossá választása, a színészi pálya? — Először valóban nem volt végiggondolt vállalkozás számomra a színészet. Viszont pályakezdő színészként már pontosan tudtam, hogy valamit ki akarok fejezni, és mások javára szeretném hasznosítani. — Miként fogadták indulása első éveiben? Alkatánál, karakterénél fogva mindjárt a helyére került? — Amíg nem ismerik eléggé az erhbert a pályán, rendszerint a külső adottságok alapján döntenek. Kezdetben a „férfifaló nők” szerepkörében könyveltek el. Ez olvasható többek között rólam az egyik lexikonunkban is. Mégis szerencsém volt, úgy hozta a sors, hogy olyan szerepeket kaptam, amelyek megszabadítottak ettől az egyoldalú kategorizálástól. Hogy sértés lett volna e címke? Nem voltam csúnya lány, s ezt a részét a dolgoknak nem kellett erősíteni bennem. — Hol, melyik színházban indult a pályája? — Még főiskolásként a Petőfi Színházban léptem fel először, majd a főiskola elvégzése után a József Attila Színházhoz kerültem. Első emlékezetes szerepeim a Koldusopera Pollyja, Az ezerket- tedik éjszaka Leilája, vagy a Farkasok és bárányok Glafi- rája volt. Sok kitűnő darabban játszottam persze azóta, klasszikusokban, mint legutóbb n Sok hűhó semmiért nagy sikerű előadásában is. Remek szerepek, nagy lehetőségek voltak számomra. — Jó néhány filmben, televíziós játékban is szerepelt. — Igen, nehéz lepne felsorolnom hányban, ezek egytől egyig kirándulások a színház világából a film világába, s jó néhány izgalmas vállalkozás is akadt közöttük, mint például a Napfogyatkozás, a Naphosszat a fákon, A ló is ember, vagy a Próféta voltál, szívem. — A szerepe mögül tehát minden esetben kibújik « az ember? — Igen. Ott valójában minden kiderül. — Képes-e a színész rendszeres életet élni? Hivatása és családja között harmonikusan megosztani energiáit? Csak így lehet otthont adni a gyereknek! Én magam igazi otthonból érkeztem, tudom jól, mit jelent ez. — Hogyan vélekedik a saját boldogulásáról? Hiszen végül is eljutott egy bizonyos csúcsra? — Soha nem tartottam magamat sikeres embernek. S, hogy meddig juthat el az ember a pályán? Mennyi adatik meg nekem, mennyi sok és mennyi kevés? Nem ismerhetem a határt. Voltak pillanatok az életemben, amikor nagyon boldog voltam, amikor 8 NÚGRÁD - 1981. augusztus 16., vasárnap Az ember tragédiájában Huszti Péterrel és Juhász Jácinttal minden a helyére került, a magánéletem, a színházi munkám. Nagyon ritkák az ilyen pillanatok, de rossz periódusba kerülve mindig vissza lehet nyúlni ezekhez. — A színészet betölti a világát? Értelmi, érzelmi kielégülést ad. De kínál-e kellő biztonságérzetet? — A színészet éppen olyan életbevágóan fontos játék, mint a szerelem. A „kellek, nem kellek” játszmája. Az érzelmi kapcsolatokban, mint amilyen a színház is, nem lehet előre tervezni. Nem tudom, később mi lesz. A sírást nem szeretem, de azt vallom, a boldog pillanatokat is halkan kell elsuttogni. sz. b. Ügy tudom, van egy kisgyereke is. — Valóban nem könnyű osztódni a munka és az otthon között, de mégis el kell ezt érnünk. Különben nem lehet élményeket felmutatni. Az élet eleve borzasztóan ismétlődő dolgok sorozatából áll össze. Am ez adja meg ritmusát is. Nagyon fontos tényező, főleg, ha az embernek gyereke is van. A kislányom az idén ősszel megy először iskolába, igényli a rendszerességet. Amennyire az erőmből telik, ezt próbálom megteremteni számára, igyekszem minél többet vele lenni, ezért mindennap már korán elhozom az óvodából, hiszen esténként mindketten elmegyünk otthonról a színházba. HUMOR — Tegnap egy amerikai ezer dollárt Ígért nekem ezért a képért — mondja a festő a barátjának. — Én adok érte neked 200 koronát. — Jól van, Itt a kép... ☆ Az emberevő törzs főnöke hajőn utazik. Amikor beül az étterembe, a pincér odalép hozzá: — Mit, parancsol ? — Kérem az utasnévsort... Egy fiatal férfi mondja egy idősebb nőnek az autóbuszon: — Bocsásson meg, szívesen átadnám önnek a helyemet, de sajnos, már foglalt. ☆ A mama kérdezi a négyéves Jurkótól: — Megittad a tejet? — Igen... Néd csak, még nedves a nyelvem! ☆ Koblizka úr kinéz az ablakon ; — Eredetileg itthon akartam maradni, de mivel esik az eső, nem megyek sehová. Győrffy László: Szökőnap Négy esztendő alatt —naptári számításunk pontatlansága miatt — majd huszonnégy árával kevesebbet élünk, mint amennyit a földforgás közben kialakult csillagászati év szerint élnünk kellene. A csillagév: 365 nap 6 óra 9 perc és 11 másodperc, így lesz a négyszer hat órából négyévenként egy szökőnap. Február 29-én. Vajon ez a szökőnap olyan, mintha nem is lenne? Négyévenként beiktatjuk a hétköznapi életrendünket jelző dátumok közé ezt a huszonnégy órát, és utolérjük a csillagéveket. Négyévenként egy nap lehetőség — legalábbis naptárunk szerint —, hogy utólag továbbélhessünk egyet s mást. Tetszés szerint, amit éppen emlékezetünk kiválaszt, vagy amit érzelmi robbanásaink túlságosan az emlékezetünkbe véstek. Most magam is ezt teszem. Talán, hogy helyrebillenjen az egyensúly naptári éveim és a csillagévek között. Vagy köztem és a naprendszer között? Hirtelen fékezett, alig pár lépéssel előttem egy francia rendszámú ezüstszürke Buick. Csak egy női kezet láttam, ahogy megkocogtatja az ablaküveget, és kicsit kapkodva kinyitja a kocsi ajtaját. — Szervusz, ülj gyorsan be, itt nem lehet megállni. Bebújtam. A kocsi máris indult. Most mondhatnám, hogy meglepődtem és köszöntem, vagy csevegni kezdtünk, mintha csalt megbeszélt találkozóra érkeztem volna, esetlég összevissza kérdezősködtem, a lány pedig —, vagyis már asszony — lyukacsos bőrkesztyűben mar- kolá&zita a kormányt, kurtán válaszolt, vagy ő kérdezősködött, csacsogott, esi vitelt, trillázott, kicsit éneklő hangsúíy- lyal, mely a nyolcéves külföldi tartózkodás eredménye lehetett. De egyik leírásom sem közelítené meg azt a pillanatot. Kérdezett ő is, én is, miközben szűk mellékutcákon a Béke Szálló Irányába vezette a dögnagy kocsit és időnként egy „merde allors”-t motyogott maga elé, ha valaki váratlanul lelépett az úttestre. Ilyenkor pár pillanatig hallgattunk, aztán teljesen ostoba és közhelyszerű kérdésekkel faggattuk egymást: — Mikor jöttél, mióta vagy itthon, hol laksz, mit dolgozol, megnősülték, hány éves a férjed, eleget keresel? A Szondi utcában, valamivel a sarki patikán túl, megálltunk. Kávét ittunk a szálloda presszórészében, ö cukor nélkül, én kevés cukorral, pontosan úgy, mint tíz évvel ezelőtt. Rágyújtott. Tíz évvel ezelőtt nem dohányzott. Ügy szívta a cigarettát, mintha sóhajtozna. Szeme körül két acélkék festékmonokli terpeszkedett, pofacsontján, mint a játékboltok hajasbabáin, piros foltok. Természetesen az is gondosan szétkent festékből.. Egy pillanatra elnézést kért és felment a szobájába. Meghízott. Vastagabb lett és szélesebb. A combja, a háta. A szája duz- zadtabb, a szeme nagyobb. Igaz, emlékezetem festék nélkül őrizte a szemét. Akkor alig volt húszéves, két évvel később pedig egy francia autóügynökhöz ment feleségül. A tiz évvel korábbi testét nemcsak emlékezetem, de egy fénykép is őrzi valamelyik fiók alján: a Duna-ka- nyar egyik víkendházának teraszán készült a felvétel. A korlátnál áll, fürdőruhában, kicsi a .melle, keskeny a válla és a felsőtestéhez képest széles a csípője, vastag a combja. De azóta az arányok eltolódtak: melle felduzzadt, karja, válla erősebb lett, combja vészt jós lóan puha és széles. Az emlékezetemben csak a combja, a szája és a szeme maradt. Visszajött. Erős kölniillat Kucscra András illusztrációja lebegett körülötte. Másik ruhát vett fel. A kölni illata éppoly Ismeretlen volit számomra, mint a sok festék az arcán. Konyakot rendelt. Közös'ismerősök felől faggatott. A közös ismerősökkel csak néhányszor találkoztam az eltelt évtized alatt, azért amit tudtam róluk, elmondtam. Megint konyakot rendelt. Átmentünk a Szondi- pincébe, ebédeltünk. Észre sem vettem, hogy menetrendszerűen rostálja közös emlékeinket. „Húsevővirág” — csak valami ilyesmire gondoltam. — „Aiz újratalál- kozás csak attól függ, hogy maradunk meg egymás emlékezetében”. — Emlékszel? — kérdi. — Éjszaka, amikor a többiek aludtak, kimentem hozzád a Balaton-partra. Te ott aludtál éjszaka? — Sehol, azaz vágtam egy gödröt a meleg homokban. Nyáron éjszakára mindig meleg marad a homok. Bekuporodtam a lyukba, ott aludtam. Amikor kijöttél hozzám, hoztál egy pokrócot magaddal. — Igaz. így igaz. Kicsit aludtam, akkor éjszaka. Dühös voltam, mert nem engedtek azok a boldogtalanok téged ott aludni. Ügy gondolom, sírtam is. — Nem azok a boldogtalanok nem engedtek, hanem a boldogtalanok háziasszonya. — Te günyoros vagy. — Elfelejtettél magyarul. Nem veszed észre, hogy fogalmazol? — Ilyen sok év után csodálatos ? — Tulajdonképpen érthető. Szóval, kijöttél a vízpartra, valami vacsorát is hoztál. — Arra nem emlékezek. Meztelenül fürödtünk. Nagyon sovány voltál, tudod? De sokat bírtál. És mindig ideges voltál. Még mindig folyton ideges vagy? — Ez az alaptermészetem. Egyébként nem hiszem, hogy Ideges lennék, csak.., — Érzékeny voltál. És önös... akarom mondani önző. — önző? — Azt szerettem. Már hajnal volt, amikor visszamentem a' házba. A nádas mellett meztelenül becsavarodtál egész éjszakára a pokrócba és nem engedted; hogy visszamenjek a házba. Mindig egészen a fáradtságig akartál együtt lenni. Most mit csinálsz? — Ülök és beszélgetek veled. — Nem úgy, van dolgod? — Tulajdoniképpen nincs, legfeljebb telefonálnom kell pár helyre. — Akkor most hozzád me= gyünk. Az ezüstszürke Buick marad a Szondi-pince előtt. Útközben mellékutcákon sétálva bemegyünk egy kocsmába. Két fél deci barackpálinkát veszek. Az övét is én Iszom meg. Csak beleszagol. Nem emlékeztetem, hogy hány üveggel ittunk meg annak idején. A szobámban csak a könyvespolc előtt áll meg pár pillanatra, aztán • vetkőzni kezd és a heverőre kuporodik. Leülök mellé. — Már nem vagy oJyari sovány. Na, gyere hozzám. Egyetlen szó nélkül kényszerít magára. Képtelen vagyok nem emlékezni tíz évvel ezelőtti nagy sóhajaira, nyögdécseléseire, elfojtott suttogásaira. Most szótlan, ügyes, látszik az öröm az arcán. Hátamra kulcsolja a karját, aztán a homlokához kap és nevet. Félóra múlva feláll, és kimegy a fürdőszobába. A ruháját magával vi-- szí. Felöltözve jön vissza.’ A könyvespolc előtt toporog megint, aztán leül az íróasztalhoz, kézbe vesz egy papír-- darabot: — „Áldott l^gy”.J nem tudom olvasni az írá-- sód. Mi ez? Imádkozás? — Nem. Tegnap jöttem haza a Zselicségből. — Honnan? — Ez egy vidék Somogyi ban. Egy tanító barátom hívott le. Haiottvirrasztásra; Amit olvasni akartál, az a sirató asszonyok egyik éne-; ke. —- Olvasd! —■ „Áldott légy hatalmas isten, hogy ezen halottnak itt, megeiégléd kínjait, s miután dúlt lelkében oly’ nagy a sötét, életének is kioltod lobogó szövétnekét.” — Micsodáját? — Szövétnekét. — Az a teste? — Igen, mondjuk. — Na, megyek. Holnap délután gyere a szállodába, várlak. Elmegyünk valahova. — Jó. Elkísérjelek ? — Nem. Egyedül akarok visszamenni. Másnap elmehettem vol-’ na a szállodába. Talán várt volna rám. Talán beültünk volna az ezüstszürke Buick- ba, és az utat magyaráztam volna egy városszéli kiskocsma faasztaláig. Természetesen Budán, kovácsoltvas lámpák alatt, piros-zöld népi hímzéssel díszített térítőre könyökölve, ahol ő pörköltet rendelt volna és vörös bort. Egy idő múlva a homloka fölött ágaskodó szőke tincs a szemébe hullik, ahogy öreg házak falán mállik'a vakolat. Lehet, hogy egy kupica barackpálinkát is rendelt volna, aztán megkér, vezessek én, ha tudok, úgy biztonságosabb. És természetesen hozzám, ne a szállodába. Aztán... pontosan tudom, hogy a sajnálkozáson kívül semmi mást nem éreztem volna iránta. De nem volt másnap. Hogy őszinte legyek, az előző napot is igyekszem majd elfelejteni, mert az emlékezetem csak a jó és szép pillanatokat őrzi, ha nőkrőil van szó. Biztos vagyok benne, ez nem sikerül. Továbbéltem valamit egy ajándékba kapott napon, és a kudarc tökéletes. Az egyensúly naptári éveim és csillagéveim között helyrebillent. A hétköznapok rendje szerint. Mert a naptári évek néha színesre pin- gált, olykor kopott, töredezett kilométerkövei az úton ballagdálónak esetleg jeleznek valamit, a csillagévek már csak az utána poroszkálónak. Egy szökőnappal öregebb" lettem.
