Nógrád. 1981. július (37. évfolyam. 152-178. szám)

1981-07-12 / 162. szám

Feleségem, kezében sajtárral, a lovak karámja felé tartott, ahova már kikötöttük a csikókat. Én a hegy teraszán szétszóródott kancákat hajtottam nagy kurjongatással a karám felé. A kerítés mellett mintegy száz méter hosszan pajkoskodtak és rugdalóztak a csikók. Közeledtemre a kis tarka mellső lábaival a földet kapálva szabadulni igyekezett. Eloldottam a csikót, a pofájáról letöröltem a fehér tajtékot. „Jól van, kicsi, ne ijedezz!” A karám felé húztam, majd elszakítva az anyjától, elvezettem. Még jól láttam, hogyan csapódik a zengő fehér sugár a sajtár falához. A hab kitöltötte az edényt, és lecsurrant a földre. Amikor leülepedett, egy félvödörnyi tej maradt vissza.

— Ügy látom — szólt a feleségem —, estére összejön vagy négy vödörrel, úgyhogy igyekezz, valakinek ütni kell a kumiszt. Megígérted, hogy segítesz, hát most tartsd is a szavad!.

— Ne izgulj, állom az ígéretem. Csak előbb a birkát is le kell vágnom, nem akarok akkor bajlódni vele, amikor már 6 is itt lesz.

A feleségem jóváhagyólag biccentett.

Néhány napja itt, az Urtin folyó völgyében az a hír kapott szárnyra, hogy Dondov, a földink, hazalátogat. Annak idején együtt mentünk az aulból a bentlakásos iskolába. Egy padban ültünk, és még a hazulról jött csomagot — az árult és más otthoni nyalánkságokat — is megfeleztük egymással. Elválaszthatatlanok voltunk akkoriban, úgy az iskolában, mint a kollégiumban, a konyhán vagy a vörössarokban. Együtt jártunk ebédelni, együtt talpaltunk a boltba. Egyszer megtudtuk, hogy Dondov anyja megbetegedett, akkor együtt szöktünk meg a kollégiumból, de a Tujn-Gol vizén nem tudtunk átkelni. A tanítónk ott a parton ért utol minket, és vitt vissza az iskolába. Utána sokáig mi voltunk a „szökevénytestvérek”. A hetedik osztály befejezése után hazajöttem, elkelt itthon a segítség. Dondov a fővárosba utazott — a bátyja már ott élt —, elvégezte a nyolcadikat is, sőt továbbtanult. Ahogy mifelénk mondják: '„Az élet elsodort egymástól”.

Dondov egyszer járt már az aulban, de akkor meg én nem voltam itthon, abban az évben

én hajtottam a marhákat. Aztán- tizenöt évig senki sem

látta a vidékünkön: Iskolába járt, majd az egyetemre, itthon meg külföldön is, aztán meg a városban maradt dolgozni. De biztos voltam benne, ha Dondovot megkérdeznék: „Ki áll hozzád legközelebb itt a völgyben?” — apja és anyja után biztosan engem említene.

így hát reá várva továbbra is a karámban tartottam a csikókat, nem engedtem ki a ménest a messzi legelőre. Az asszony is felvette erre az alkalomra az új köntösét, amelyiket csak ünnepnap szokott felvenni, gondosan behatalmas virágokkal és ornamentikával díszes kupát.

Tudtam, hogy Dondov nagy kedvelője a kumisznak. Néha, amikor a kollégiumban kaptunk egy tömlő hazai kumiszt, ő egy ültő helyében képes volt három ilyen kupát kiüríteni — és még csak meg sem kottyant neki! Ha csak meghallotta a „kumisz” szót, összefutott a nyál a szájában. Egyszer a moziban láttunk egy filmet, ahol valaki egy kupát kumisszal töltött meg.

— Nézd, Luszan! — súgta a barátom. — Ha ezt kiihat- nám! Meghalok érte!

r«

D. Cedev:

A kumisz íze

fonta a haját, és fáradhatatlanul sürgőtt-forgott: hol a jurtát söpörte ki, hol letörölt valamit. A maga módján ő is Dondov jövetelére készült.

Befejeztük a fejést, visszamentünk a jurtába. Hirtelen odakint csaholni kezdett a kutya. Kifutottam az utcára.

— Mi van? Megjött? — kérdezte a feleségem.

— Dehogy. Valamelyik csaholós dög zajong feleslegesen, hogy fordulna fel ott, ahol van.

— Ejnye, Luvszan, hogy beszélsz? — szólt a feleségem. — Amikor megismerkedtünk, nem engedted ezt meg magadnak.

Bár tréfásan mondta, mégis úgy éreztem, hogy igaza van.

— Jól van. Már mindegy. Biztosan idegesít valami. A kumiszoskupákat elővetted már?

— Itt van. — Előhúztam a ládából, és odamutattam a

No, minden készen van. A birka levágva, a húst felakasztottam száradni. Ledőltem aludni, és amikor felébredtem, rhár hajnalodott. Hallgatóztam. A kumiszostömlő felől pezsgés és bugyboréko- lás hallatszott. Felkeltem, öntöttem egy kicsit és megkóstoltam. Szinte éget, ahogyan a szád hozzáér. Kortyintottam kettőt — és biccentettem. Nemsokára majd azt mondja valaki: „Ilyen csodálatos kumiszt a mi völgyünkön kívül nem találsz sehol”.

kiás ez, mint az a kumisz, amit a járási központban adnak. Ott egyremegy, hogy kumiszt iszol-e vagy az Urlnt- Gol vizét.

A nap már a jurta' falán játszadozott, amikor a hegyek közül egy ismerős fiú kukkantott be hozzám.

— Nem hallottad — kérdeztem —, Dondov, Misik szomszédotok fia nem készülődik látogatóba hozzánk?

— Ma a gazdaság központjába megy. Este, ha visszafelé jön, talán benéz ide is.

— Már régóta be kéne mennem a központba, néhány dolgot meg kell beszélnem a főkönyvelővel. Ha ma bemegyek, este Dondovval együtt vissza is jöhetek — szóltam a feleségemhez. — Te itt most nélkülem is végezhetsz mindennel. Vigyázz, a kumisz ki ne forrjon a tömlőből.

Elindultam a központ felé.

... Igen, mi olyanok voltunk, mint az édestestvérek

— hideg vízzel sem lehetett szétugrasztani minket. De hát ami volt, az elmúlt. Annak idején együtt bontogattuk Dondovval azokat a leveleket, amelyeket „Dondov 7/b. osztályos tanulónak” címeztek. A postás én voltam. Dondov akkoriban azt erősítgette, hogy csak a mi vidékünkről való lányt hajlandó feleségül venni.

Persze, most már régóta nős ember. „No, öregem — kérdezem tőle — merrefelé mondják neked, hogy sógor!”

Ilyen gondolatok kóvályogtak a fejemben, amíg a központ felé pöroszkáltam. Távolról feltűnt a telep. Az ebédlő épületétől nem messze megálltam, a lábam se tudtam kihúzni a kengyelből, amikor megláttam Dondovot. Két férfival jött Kék sapkáját behúzta a homlokába. Barna köntös, zöld öv — egyszerűen pompás. Eszembe jutott a szóbeszéd: „Dondov

szép szál legény lett, szemre

— tisztára az apja”. Most én is láthattam, hogy ez az igazság. Tényleg tekintélyes ember lett belőle. Korábban nem bírtunk egymással, egyforma erősek voltunk. De most úgy látszik, hogy sohasem fogom legyőzni.

— Szervusz, Dondov! — Odaléptem hozzá, és felé nyújtottam a kezem. El akartam mondani neki mindent, ami bennem volt. A szavak a fejemben kavarogtak, a felin- dultságtól elállt a lélegzetem.

— Sokáig maradsz Itthon, Dondov? — kérdeztem végül.

— Nem, lassan vissza kell már mennem a megyeközpontba. — Űtitársaihoz fordult. — Még beugrunk az elnökhöz egy pohár kumiszra és — aztán indulunk.

Fordította: Magra.y Ernőd

A mongel népi fnrmdalam

M. évfordulójáról Namszrajn B&ndir&fci él D. Cedev mongol Írók elbeszélésével emlékezünk meg, amelyek a mai mongel életet, emberi konfliktusait ábrázolják meggyőzó erővel.

Németh Miklós metszetei

E

gy fagyos téli reggelen fázósan összehúzódz- kodva utasok toporogtak a járási tanács kapuja előtt. A megyeszékhelyre induló teherautót várták. Dol- gor is türelmetlen pillantásokat vetett a motorházban pepecselő sofőrre, őt azonban nem a csípős hideg sürgette.

... Esztendeje múlt, * hogy férjhez ment Mjagmarhoz. Az elején jól kijöttek egymással, hanem amikor Dolgor elhatározta, hogy elmegy a tejke- zelő-tanfolyamra, Mjagmar

arca elborult. A fiatalasszony még próbálkozott néhány ?

szór, hogy szót. értsenek egymással, de a végén mindig összekaptak és áz ura meg is fenyegette, hogy ha elmegy, erőszakkal fogja visszahozni. A legutolsó veszekedés után Dolgor hazament a szüleihez. Apja, anyja helyeselte a szándékát, így hát a fiatalasz- szony készülődni kezdett az útra.

Pár nappal ezelőtt betoppant Mjagmar.

— Gyere haza, Dolgor — hízelkedett. — Bánom már, hogy olyan ostobán viselkedtem.

Dolgor nyugodtan végighallgatta, ám amikor megszólalt, hangjában szemrehányás csengett:

— Nem tudod kivárni azt a fél évet?

A férfi nem válaszolt, s köszönés nélkül kirohant a jurtából. .. •

A téli nap fukarul mérte gyönge fényét, a viharos széi felkavarta a havat, és féhér lepellel borította a láthatárt. A fiatalasszony szorosabban fogta össze magán a kabátját.

Nams2rajn Bandzragcs:

DŐL

— Dolgor! — hallotta a kavargó hóviharból a férje hangját. — Hát mégis elmégy?

' - - Minek kezded újra? Mindent elmagyaráztam neked. Hamarosan visszajövök. Te addig csak ügyelj a jószágra! — mondta Dolgor békítő hangon.

— Gyönyörű! Szóval itt hagysz csapot-papot, és lelépsz a munka elől?! — kiabált dühösen Mjagmar. — Akkor vissza se gyere! — És ágaskodó lovát megsarkantyúzva elvágtatott.

Dolgor szomorúan kuporgott a teherautó sarkában. Szerette a férjét, és rosszulestek neki a férfi utolsó szavai. Hideg záporban, tűző napban, csonthasogató hóförgetegben a háztáji jószággal vesződött, jó szót mégis ritkán hallott. Eszébe jutott az a sok megaláztatás, amit anyósától, apósától kellett elszenvednie. „Hát igen, nem a fiuk felesége, hanem a cselédjük vagyok... Törődik is ezzel Mjagmar! Különben is alig van odahaza, ide-oda utazgat, itt vesz valamit, amott eladja... Ha meg otthon van, csak arra a vén kupéé apjára hallgat. . Most meg azt hiszi, hogv a munka elől futok Nem érti. hogy elegem van a cselédeskedés- ből... Tanulni szeretnék...”

☆

Forró júniusi nap volt... A

folyócska partján álló tejgazdaság jurtáiból könnyű kék füst bodorodott a magasba.

Dolgor az egyik jurta előtt állt. Szerette alkonyaikor beszívni az esőmosta rét fűszeres illatát. A távoli dombok mögé igyekvő nap sugarai beragyogták a virágokkal tarkított végtelen pusztát. A legelőkről elégedetten bőgve szállingóztak haza a jóllakott tehenek. Apró kölykök hajkurászták zajongva a borjakat. Valahonnan énekszót hozott a szél. Dolgor kimosta az edényeket, megtisztította a szeparátort. Csakhamar meghozta az eiső család a frissen fejt tejet. Egyenletesen zümmögött a szeparátor, vékony sugárban csurgott a lefölözött tej a kannákba.

— Nem fáradsz ki ebben a munkában? — ütötte meg Dolgor fülét egy ismerős hang. Meglepetten nézett hátra. Mjagmar feketére égett arcát pillantotta meg. Gyorsabban kezdett verni a szíve. Mjagmar egykedvűen folytatta:

— Hogy kerültél ide?

— Gyakorlaton vagyok...

— Otthon meg nincs, aki fejjen — szakította félbe Mjagmar.

— Itt maradsz?

— Jó vicceid vannak. Odahaza áll a munka, én meg majd itt fogok hűsölni, nem?!

— No, ahogy gondolod, Pihenj egy kicsit, amíg elmosom az edényeket — mondta Dolgor. Sokat szeretett volna Mjagmartól kérdezni, sok mindent el akart, mondani. A férje azonban kelletlenül felégetett, aztán végképp elhallgatott.

„Hogy ki vakarta magát! — gondolta mérgesen. — Az anyjáéknál kilógott a feneke, félretaposott sarkú csizmában járkált! Amikor meg mi felruháztuk, fogta magát, és elment arra az átkozott tanfolyamra... Urizálni akar. Na, majd meglátjuk, meddig bírja!” De közben úgy tűnt neki, hogy Dolgor még szebb, még vonzóbb lett, amióta nem látta.

Csillagos ég borult a pusztára, néma csönd volt köröskörül, csak a távolból hallat^ szott kutyaugatás.

— Megyek. Nyakig vagyok munkával, nekem nincs időm éjszaka a pusztán tekeregni

— szólalt meg Mjagmar szándékosan durván, és a lova felé indult.

Dolgor halkan utána szólt:

— Mjagmar!

A férfi megfordult.

— Egy szavad sincs hozzám?

— kérdezte a fiatalasszony remegő hangon.

— Ugyan miről beszélgetnénk? Ügy nézem, már nem értjük meg egymást.

— Miért mondasz ilyeneket? — suttogta Dolgor, és sírva fakadt. Mjagmar megsajnálta, odalépett hozzá és megölelte.

— Ne sírj, Dolgor, hiszen szeretlek. Gyere haza, úgy élünk majd megint, mint régen.

Dolgor megörült a férje szavainak. De amikor az utolsó szót meghallotta, erőt vett magán:

— Nem hagyom itt ezt a

munkát.

— Nem értem, miért viselkedsz ilyen furcsán — bosz- szankodott Mjagmar.

— Előbb befejezem, amit rám bíztak, aztán majd hazamegyek. .. De akkor se a szüleid házába cselédnek, hanem az otthoni tejgazdaságba.

— Akkor mindennek vége közöttünk! — indult el megint Mjagmar. „Ha felülök a nyeregbe, nem bírja tovább, utánam jön — gondolta. — Odahaza aztán majd másképpen beszélgetünk!” Lopva hátrapillantott: Dolgor a jurta felé sietett. Mjagmar visz- szafordult, utánavetette magát, és elállta az útját:

— Utoljára mondom: gyere haza!

— Hagyj! — tolta félre határozott mozdulattal Dolgor.

— Kíváncsi vagyok, mire mész nélkülem! — ordította dühösen Mjagmar, aztán lóra

pattant, és elnyelte a sötét* ség.

☆

Mire letelt a gyakorlat ideje, annak is híre jött, hogy. Mjagmar összeállt egy növel. Dolgort szinte főbe kólintotta a hír — javában készülődött már haza, vágyott az otthoni tájak és Mjagmar után, hiszen szerette... Hanem így ott maradt a tejgazdaságban. A gazdaság vezetői örültek is neki; szükségük volt a munkáskézre. ..

Utoljára akkor találkoztak,'

amikor Dolgor a tejkezelők országos tanácskozására Indult Ulánbátorba.

Felbőgött a motor.

— Hé, várjatok! — törte át a zajt egy kiáltás.

Mjagmar törtetett az autóhoz, felhevült arcáról ömlött a verejték.

— Szerencsés utat, Dolgor! Aztán siess vissza minél előbb! Hiszen megígérted, ha lejár a gyakorlatod, hazajössz.

— Nem... — felelte szárazon a fiatalasszony, és a torkát fojtogatták a könnyek. — Különben is van már asszony a házadnál...

— Bocsáss meg! Elszédített az a cafka, utána meg kipakolta a házat és megszökött... — mormogta elvörösödve

Mjagmar.

D

olgor elfordult. „Bárcsak indulnánk már” — gondolta. A sofőr, mintha kitalálta volna a kívánságát, indított. Zsebkendőjüket lobogtatva futottak a kocsi után Dolgor barátnői. Csak Mjagmar állt a téren lehajtott fejjel, egyedül.

Fordította: Zahemszky László

NÓGRÁD - 1981. július 12., vasárnap 9