Nógrád. 1981. július (37. évfolyam. 152-178. szám)

1981-07-04 / 155. szám

Naponta több, mint húszezer különböző méretű, keménységű és szemcsefinomságú ke­ramikus kötésű csiszolókorong készül Romhányban, a FIM WIDENTA gyárában. A ké­pen Varga Magdolna, a kemencéből kikerült korongokat ellenőrzi. Hol a végállomás? Hús és haszon Agrárexportunkban a legna­gyobb mennyiséget — csak­nem 14 százalékot — a vágó­állatok képviselik, s alig va­lamivel marad mögötte nyershús-exportunk. Mivel a húsprogram a következő évek­ben is kiemelt fontosságú, va­helyzet, a sertésnél ehhez két esztendőre, a baromfinál pe­dig alig egy évre van szük­ség. . . A napokban kerül sor kí­sérleti vágásokra, amelynek során magyar tarka és ma­gyar szürke állatok kereszte­azaz a vágóállat — ott jelent­kezzen, ahol felnevelésével foglalkoztak. Meg kell keresni a módját, hogyan lehet „vé­gigvinni” a hústermelés egész folyamatát, mert enél- kül az ágazat nem lehet nye­lés zinű, hogy ez az arány to- zéséből származó utódok hús- vább növekszik. Nógrádban is növekvő Az Egyesült Államoktól Je­lentőségű a hústermelés, a ezen belül a húshasznosítású szarvasmarha-állomány nö­vekedésével párhuzamosan a marhahústermelés. Ez első­sorban a nagyüzemekre jel­lemző, hiszen az innen szár­minőségét, húskitermelését nem csak a John Deere trak- vizsgálják. Ez is — bár nem tort lehet átvenni, hanem a megyei jelenség — bizonyít­ja, hogy még távolról sem ki­forrott a fajtakérdés a hús­mar ha tenyésztésben . Amelyben egyébként más­féle igények is közrejátsza­nak. A húsirányú szakosodás mazó 4360 tonna marhahús a kormányprogramot követő lényegesen — több mint ezer évben, 1973-ban kezdődött és fedél nélküli marhatartás technológiáját is. Ennek elő­nye fényesen bebizonyosodott a kisterenyei, az endrefalvai, vagy szécsényi termelőszövet­kezetben. A takarmányozásban pedig egyre nagyobb szerepet kell biztosítani a legelőnek — ez tonnával — meghaladta a 1975-ben már 14 termelőszö- az alapja a húsmarhatartás- sertéshústermelést 1980-ban. Mennyi a húsmarhából a marhahús? vetkezetben álltak át _ rész- nak — a melléktermékek ben — húshasznú tehenek hasznosításának, mindamel- tartására. Ezt elsősorban a lett, hogy a teljes ágazat ab- férőhelyhiány okozta. Lét- rak- és kukoricaszilázs-igé- számbővítég csak ilyen Irány- nyét is biztosítani kell. ban volt lehetséges. Sok tér- Bármilyen különösen hang- melőszövetkezetben az ala- Realitások zik, ezt még a szakemberek csony tejtermelés olyan gaz­sem tudják pontosan. A daságtalanná vált, hogy min- A g adottsága a már helyzet ugyanis az, hogy nem- denképpen kiutat kellett ke- las^T é^ü«leshagv^iíánv csak az úgynevezett —, vagy- resni. lassan évtizedes hagyomány is csak a húsa miatt tartott állatnak van húsa, hanem a , Igénytelenség selejt tehénnek, borjúnak, növendékállatnak is. Mindenesetre a számok azt Kapóra jött az extenzívkö­mutatják: Nógrádban egyre rtilmények között tartható, a nagyobb lesz a húshasznú te- tejelőnél lényegesen olcsóbb hénállomány. 1975-ben 1934, takarmányon is megélő, vi­tavaly 2932 volt, a VI. ötéves szonylag kevés élőmunkát, tervidőszak végére pedig 6300- gépi beruházást igénylő hús--, ra gyarapodik a számuk. marha tartása. Sajnos, sok A megyében többé-kevésbé termelőszövetkezetben a hús- eldöntött a fajták kérdése is, marhatartás egyszerűsítésében s ennek eredményeként jelen- odáig jutottak — részben raj- leg háromféle tehenet tarta- tűk kívülálló okokból —, hogy nak a gazdaságokban. Az a tehén is megvolt, az ágazat anyatehenek lehetnek tiszta- Is, csak éppen a végtermék, vérű magyar tarkák, illetve li- a húst adó, levágásra szánt mousine-nal, vagy hereford- állat került ki a gazdaság­dal keresztezett magyar tar- ból — még a megyéből is — kák. Ezeket a jobb húsformák, befejezetlenné téve a terme- a megfelelő testtömeg és api- lést. és a gazdasági szükségszerű­ség azt követeli a mezőgaz­dasági üzemektől, hogy egyre nagyobb figyelmet fordítsanak ezen ágazatra. Nem utolsó­sorban azért, mert a benne rejlő lehetőségek még távol­ról sincsenek kihasználva! Zilahy Tamás Az árakon és béreken múlik? Csakis * két tényezőtől függne a mindenkori életszínvonal? A közvélemény szerint igen, s miért is csodál­koznánk e — szakmailag nem hibátlan — válaszon, hiszen hosszú ideig csak a lakos­sági jövedelmek növelése, s a fogyasztói árak lehetséges stabilizálása jelentette az életszínvonal növelésének egyoldalúan al­kalmazott módszerét. Pedig, gondoljuk csak meg: aki autót vásárolhat, jó minőségű uta­kon autózhat, viszonylag gyorsan javíttat­hatja a kocsiját, fölszerelheti mindazzal az „extrával”, amire egyébként nincs szükség egy autóban, válogathat a benzin- és az olajmárkák között —, nos mindez életszín­vonal-növelő tényező? Persze, hogy az! Akinek nincs autója, s mondjuk a fővá­ros szélén, Kispesten lakik, viszont — la­kásgazdálkodásunk nem nagy dicsőségére —, például Budán, a Moszkva tér környé­kén dolgozik, életszínvonal-növelő tényező­ként könyvelheti el a kispesti metróvona­lat? Nyilván, hisz’ naponta egy órával kevesebbet kell utaznia, s micsoda különb­ség metróval robogni, vagy autóbusszal ván­szorogni a csúcsforgalomban. Hol volt a motorizáció, a kispesti metró az ötvenes évek végén, az autópálya, a szí- nes-tv, Mátraszelén a vízvezeték? Hol volt az elektromos hűtőszekrény? (Jobbára csak pesszimista közírók és irodalmárok mondva­csinált vitáiban, amelyekben a „fridzsider- rel” szimbolizált fogyasztási javaktól féltet­ték a szocializmust.) Túl vagyunk a félresikerült vitákon, s túl vagyunk az időszakon, amikor még az elemi infrastrukturális ellátásért áhítoztunk. A hatvanas évtized elejétől, közepétől szá­míthatjuk az ún. fogyasztói infrastruktúra fejlesztését, ami sajátos körülmények között indult. A hazai infrastruktúra soha nem volt fejlett —, hogy diplomatikusan fogalmazzak —, így aztán a fejlesztés is elsősorban az ún. folyó fogyasztásban éreztette leginkább a hatását. Épp csak említem az élelmiszer- és élve­zeti cikkek fogyasztását, mert az ezekre vo­natkozó adatok szinte egy népbetegség do­kumentumai. Túltápláltak vagyunk, s ijesz­tően sok alkoholt fogyasztunk. Gyenge vi­gasz, hogy van miből és van mit enni, Inni. Nem állunk rosszul a tartós fogyasztási cikkekből sem (például tavaly 100 aktív háztartás közül kilencvenben volt tv, mo­sógép és hűtőszekrény, 39-ben gépkocsi). Szóval: a megvásárolható javakban nem szűkölködünk. Nem így a klasszikus infra­strukturális ellátásban. A telefon csak egy példa. A telefonhálózat fejlesztésére annyi pénz sem jutott, hogy legalább a műszaki szintet tarthattuk volna. Az eredmény: min­den olyan településen, ahol nincs éjszakai telefonszolgálat, dupla, tripla tűzbiztonsági követelmények szerint építendők a gazdasá­gi épületek és a közintézmények; természe­tesen többszörös költséggel. Hogy mire a tűzoltók értesíthetők, legalább az épület vá­za megmaradjon. Említhetném az óvodákat, az általános iskolákat, az iskolai napköziket, a sportpá­lyákat, az uszodákat, amikre nem jutott elég pénz. No és persze a lakást, mint a fogyasz­tói infrastruktúra meghatározó elemét. Érdemes e témánál kissé elidőzni, sőt: ér­demes végigbogarászni a KSH „Életszínvo­nal 1960—1980” című kiadványának ezzel kapcsolatos adatait is: 1960: 10 millió lakos, 2,8 millió lakás, 4 millió szobájában, 1980: 10,7 millió lakos, 3,5 millió lakás 7 millió szobájában lakott. Nemzetközileg is párat­lan ütemű fejlődés, amit csak hatalmas pénz­eszközök felhasználása árán érhettünk el. S alighanem páratlan az is, hogy ekkora anyagi áldozatokkal nemhogy javítottunk volna a lakáshelyzeten, de a gyarapodás el­lenére napjainkra krónikussá vált a lakás­hiány. Magyarázatokkal persze jól állunk. Itt van mindjárt az örökségi elméletünk, mi­szerint öröklött lakásállományunk olyan, amilyen, ezért semmiféle felelősség nem vál­lalható. így igaz! Az újonnan épített lakás- állomány minőségéért, nagyság szerinti ösz- szetételéért azonban vállalni kell a felelős­séget. Mint, ahogy az öröklött állomány már- már elmulasztott karbantartásáért is! A második számú elmélet a többgenerá­ciós családok vártnál gyorsabb felbomlása. Ez annyira tetszetős, hogy meg sem próbál­ják eldönteni: a nagycsaládok kizárólag a túlzott individualizmus miatt bomlanak szét, vagy netán azért is, mert az ötvenvalahány négyzetméteres „korszerű, kényelmes” pa­nellakások még egy háromtagú kiscsalád- nak is szűkösek. Előrángatjuk még a válási statisztikákat (való igaz: megannnyi lakás­gond), s szünet nélkül ismételgetjük „az igé­nyek gyorsabban nőnek, mint a lakásépíté­si lehetőségek... ” kezdetű teóriát. Végül is ki vitathatná: az igények — a huszadik szá­zad végéhez közeledve — már-már utolér­hetetlen gyorsasággal nőnek; az emberek kivétel nélkül lakni szeretnének, nem al­bérletben, nem társbérletben, nem mosó­konyhában, hanem lakásban... Érvekkel és magyarázatokkal tehát rend­ben lennénk, ám, amikor valaki a lényegre kérdez, akkor e kérdéseket megkerülik a lakásépítők és a lakásgazdálkodók. Lénye­gében felderíthetetlen, hogy korszerűvé va­rázsolt építőiparunk miért csakis simára ta­rolt területeken képes —, vagy hajlandó _— működni? Ugyancsak érthetetlen, hogy a je­lenlegi 3,5 milliós lakásállományból miért áll üresen majdnem 130 ezer (másfélszer annyi, mint 1979-ben)? Amikor a népszám­lálást végző pedagógusok üres lakásokra buk­kantak, ezzel kapcsolatos kérdéseiket csak­is egymás között vitathatták meg. Lakás­gazdálkodó illetékeseink ingerült semmit- mondásokkal zárkóztak el az egyébként tűr­hetetlen jelenség kommentálásától. S még- inkább annak taglalásától, hogy mit óhaj­tanak —, s egyáltalán óhajtanak-e valamit — tenni annak érdekében, hogy ne legye­nek üres lakások. E magatartásból csakis arra következtethetünk, hogy a lakásgazdál­kodást nemcsak lakásgazdálkodási szem­pontok befolyásolják. A kényszerű korszerűség jegyében épített szürke panellakások persze enyhítik a la­kásgondokat, s még inkább enyhítenék, ha lenne nálunk lakásgazdálkodás. De nincs, következésképpen nincs szervezett lakásmo­bilitás sem, mert a tanácsok lakáselosztó funkciójának monopóliuma — a jelek sze­rint — szent és sérthetetlen. A nyolcvanas évtized elején mindössze annyira jutottunk, hogy egyre több és egyre hangosabb meg­jegyzés és kérdés vitatja a tanácsok —nyil­vánvalóan alkalmatlan — lakásgazdálkodási módszerét, ám a lényeg megfogalmazásáig még nem jutottunk el. Tudniillik annak ki­mondásáig, hogy a lakásgazdálkodás sokkal nagyobb tudást, szakismeretet, üzleti inven­ciót feltételező szakma, semmint, hogy e fel­adat iránt érzéketlen és e munkában járat­lan —, mert képzetlen —, hivatalnokok ezt megoldhatnák. Márpedig: ha nem tanuljuk mega lakásgazdálkodást, ak­kor minden eredmény, amit a fogyasztói infrastruktúra fejlesztésében elértünk, s a jövőben elérhetünk, csak részeredmény. Amíg súlyos és egyre nyomasztóbb a lakás­hiány, addig a közvélemény csak módjával értékeli az életszínvonal — a fogyasztói infrastruktúra által is meghatározott — emelkedését. Ennyi és nem kevesebb a lakásépítők és a lakásgazdálkodók felelőssége. V. Cs. ac egyéb igényei sprint to­vább keresztezik charollais* val. A középtávú tervek szerint ilyen jellegű lesz 1985-re a a megye szarvasmarha-állomá­nyának 30 százaléka, miután a 13 ezer tejhasznú tehén tej­termelése bőségesen fedezni tudja a megye tejigényét, sőt évente mintegy 8—10 millió liter jut megyén kívüli tej­ipari vállalatoknak. Az üzemek részben férő- helyhiány miatt, részben ta­karmányozási, tartási okok­ból, illetve r forgóalapok más célra történt felhasználása miatt egy lépcsővel előbb sza-- badulnak meg a hízónak szánt marháktól. Mégpedig borjú­korban. Évente több száz 2— 300 kilogramm súlyú borjú kerül megyén kívüli hizlaló gazdaságokba, ott hozva a nagyobb hasznot. Ez a hely­zet egyébként hasonló a juh- Igények tenyésztésben is a megyében. A adásig! életben egy,. ÍSÍSm' inkább döntó lényeiévé lép * . , a elő a rugalmas alkalmazkodás *5 K22“ .Ti! így érthető a húsiparnak az a törekvése, hogy erre rábír­ja a mezőgazdasági nagyüze­meket. A bökkenő csupán az, hogy ehhez a rugalmas al­kalmazkodáshoz a szarvas- marha tenyésztésben legalább öt évre van szükség. Ha na­gyobb változtatás kell, akkor ennek többszörösére. Hogy szont feltétlenül szükség van jobban érzékelhető legyen a arra, hogy a végeredmény —, lehet ítélni —, hiszen néha még az üzemek sem tudják, hányadán állnak — bizonyos jelekből, elsősorban arról, hogy évről évre növekszik a létszáma az ebbe a hasznosí­tási irányba bevont állatállo­mánynak. A gazdaságossághoz vl­Ötletek építéshez Újítások felhasználásával daná meg. Utóbbi körbe tar- is emelik a műszaki színvo- tozik a legjelentékenyebb nalat a Nógrád megyei Ta- újítás, amit két műszaki dol- nácsi Építőipari Vállalat kü- gozott ki. ök az átadás előtt lönböző munkahelyein. Ta- álló baglyasaljai süteményes- valy, az első fél évi — vál- üzemben egy hidegburkoló lalaton kívülről és belülről munkafolyamatot egysze- érkezett — összesen nyolc rűsítettek, ezáltal hatszázöt- javaslat után az idén az el- venháromezer forint megta- ső hat hónapban egybe szá- karítást értek el a kalkulá- molván tizenhét újítást nyúj- ciók szerint, ötletük ugyan tottak be az egység felelő- műszakilag nem ttúl igényes, sének. de jól jön mind a beruhá­zónak, mind a kivitelezőnek. A megtakarítás harminc— hetven százalékban oszlik meg a két egység között. KORÁNTSEM GAZDAG Ezenkívül kisebb jelentő- tatta el a tanácsi építők il- ségű javaslatokat vezettek be letékeséhez. Az elbírálók ed- a vállalatnál: részint építé- dig négyet találtak használ- si ésszerűsítéseket, részint hatónak. Ezek közül három az adminisztratív munkát vállalaton belülről „érkezett”, gördülékenyebbé tevő módo­sításokat. Az egyetlen „kí­vülről” bevezetett újítás utóbbiak közé tartozik. Az első fél évi — a tavalyitól ugyan hosszabb, ténylegesen azonban korántsem gazdag — újítási lista a második fél évben várhatólag számos figyelemre méltó javaslattal BENTRÖL NYOLC A tizenhét javaslat közül nyolcat készített NOTÉV- dolgozó — vagy dolgozói kö­zösség —, a többit más épí­tőipari egység műszakija jut­összesen — egy tavalyról áthúzódó újítással együtt — ötezeregyszáz forintot fizet­tek ki idén újítási díj gya­nánt. A javaslatok zöme a sze­relésre, a szállításra, a tech­nológiára vonatkozik, illető­leg valamely beruházás egy- egy részfeladatát oldja-ol- egészül ki. Síküveggyári siker A „kiegyensúlyozott” szó mékmennyiség arányát te- jellemzi — az üzem illeté- kintve van néminemű elto- kese szerint — a legtalálób- lódás, ez még jócskán az ban a salgótarjáni síküveg- egészséges mértéken belül gyár idei első fél évét. Az marad. Tehát az év végéig előzetes adatok szerint lé- különösebb bonyodalmak nél- nyegében minden fontosabb kül helyrebillenthető. A kész­termelési mutató sikeres te- letgazdálkodásban egyéb­ként bizonyos mérvű változ­tatásokat követelt, hogy a honi beruházások visszafogá­sa következtében a tavalyi 7,8 millió négyzetméter sík- üvegre szóló megrendelés több mint huszonhétmillió utan idén csak 6 millió négy­vékenységről tanúskodik az év eleji tervekhez viszonyít­va. Ami az eredményekét ille­ti: a végleges összesítés nél­kül megállapítható, hogy forint, ez megfelel az elő­irányzatnak. Az eddigi árbe­vétel háromszázkilencven­hatmillió forint, kétmillió­val több a tervezettnél. A termelési érték eléri a négy­száztizennyolcmillió forintot, zetmétert igényeltek itthonra. Síküvegből különben 4 mil­lió 367 ezer négyzetmétert állított elő a gyár. Vagyis a tervnek megfelelő mennyi­séget. Biztonsági üvegből 213 ezer négyzetméterre szólt az ami 0,8 százalékkal alatta előirányzat. Lényegében tel- marad a hat hónappal ez- jesült is. A ragasztott üvegre előtti elképzelésnek. kiszabott 66 ezer négyzetmé­örvendetes, hogy a korábbi teres tervet túlteljesítették: esztendők fél évi mérlegétől 72 ezer négyzetméternyit ké- eltérően: a meghatározott szítettek e fontos termékből, ponton maradt a készletszint. Így az üzem az első fél év- Ezt száznyolcvanötmillió fo- ben „szokásos” aránytalansá- rintnal húzták meg a terv- gokat kivédve helyre hozni készítéskor. Bár a vásárolt valók nélkül vágott neki az készlet és az előállított tér- év második felének. NÓGRÁD - 1981. július 4., szombat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents