Nógrád. 1981. július (37. évfolyam. 152-178. szám)

1981-07-26 / 174. szám

George Bemard Shaw mestersége George Bemard Shaw arcképe Kiss Mari és Márkus László, a Madách Szín­ház 1978-as Pygmalion-előadásán George Bemard Shaw, a világirodalom egyik legna­gyobb szatirikusa, alig 30 esztendeje halt meg, pedig már 125 éve született. Sokáig élt, s nagy időket élt át; szemta­núja volt a kapitalizmus, az imperializmus fénykorának, megérhette a Szovjetunió, sőt a szocialista világrendszer születését. De nemcsak szem­tanú volt: tevékeny kortárs is. 1851. július 26-án született Írország fővárosában Dub- linban, elszegényedett angol protestáns nemesi család gyer­mekeként, válójában, egy kispolgári világ sarjaként. 15 éves korában abba kellett hagynia iskoláit, ettől kezd­ve pénzbeszedőként, kishi- vatalnokként dolgozott. 20 éves korában Londonba köl­tözött, alkalmi munkákat vég­zett, • készült az irodalomra. Regényekkel kezdte, kritikus­ként folytatta. Ekkor dolgozta ki magában saját színpadi né­zeteit, egyáltalán világnézetét, a csak később, meglepően ké­sőn, 36 éves korában jelent­kezett első színművével. Már a Tanner John házas­ságában (Szerelmi házasság) legalapvetőbb tárgya, a bur­zsoázia kritikája foglalkoz­tatta, a polgári képmutatás, a burzsoázia csődje. Megtalál­ta a tehetségének megfelelő formát, s ettől kezdve ontotta színmüveit. Színműgyáros volt? Ellenkezőleg. Számára semmi sem volt komolyabb, mint a színpad. Talán csak egyetlen: a világ megváltoz­tál ásának igénye. 1884-ben egy híres-nevezetes társaság tagja lett, később egyik vezetője, a Fábiánus Társaságé, amely Angiiéban igen fontos szerepet töltött be a kommunista párt megalaku­lásáig. A fábiánusok ugyanis szocialistának vallották ma­gukat, Marxot tanulmányoz­ták, de polgári reformista el­veket vallottak. Shaw a fábiá­nus nézeteket terjesztette színműveiben, persze, hozzá­téve, hogy egy szépíró mindig eleven jellemeket alkot, s az életteli művészet sohasem száraz elvi kinyilatkoztatás, a mű a szerző akarata ellenére is meghaladhatja írójának né­zeteit. Már Balzackal is ez történt. Nagy szatirikusunk pedig valóban vérbő, kétlábbal e vi­lágban élő ember volt. Több­ször megtörtént, hogy darab­ja előszavában kifejtette el­lentmondásos elméletét, a műben pedig ellentmondás nélkül életrekelt egy másik, igazabb világ. A Tanner John házassága, a Warrenné mestersége, a Bar­bara őrnagy, a Caesar és Kleopátra, az Ember és fel- sőbbrendű ember, az első vi­lágháború előtti alkotókorszak mind-mind igazolja. Tíz esztendő sem kellett hozzá, s George Bemard Shaw a század elején — igaz már 50 évesen — a kor elsőszámú drámaírója, akit Európa-szer- te játszanak. .Magyarországon először a kevésbé ismert Hő- sök-et mutatták be, 1904-ben, két évvel Ady Endre Oj ver­sei előtt. S hogy a gondolat­sort folytassuk: több bemuta­tó után a Tanácsköztársaság első heteiben, 1019. április 8-án. a Warrenné mesterségét újították fel Budapesten. Shaw bizonyára nem tudta, de elég­tétellel töltötte volna el. A Warrenné mesterségé-t ugyan­is az angol lord-kancellár cen­zúrája annak idején betiltot­ta, s csak hét esztendő múltán kerülhetett színié Angliában, mert „erkölcstelen és egyéb­ként is alkalmatlan a színpad­ra”. Nem csoda. Shaw mint Hegedűs Géza írja: „a szocia­lista szemével és társadalmi mércéjével méri azt a polgár­ságot, amelynek hazugságait, morális csődjét és megoldha­tatlan problémáit Ibsen még belülről marasztalja el.” Shaw szembefordult az el­ső világháborúval, a cáriz­mus megdöntését, a Szovjet­unió új társadalmát rokon- szenvvel kísérte, 1931-ben meg is látogatta, Sztálinnal is találkozott. Át kellett élnie egy világháborút, józan ésszel, matuzsálemi korban, de tel­jesen ép elmével. 1950-ben, a hidegháború kellős közepén hunyt el 94 éves korában. Életének első fele a XlX.; a második a XX. században te­lik el, az emberiség talán leg­nagyobb változásainak Ide­jén. A XIX. századhoz kötő­dött, a francia felvilágosodás eszmei utódja, a drámában Ibsen és Gorkij közt a híd, aki a polgárságból végképp kiábrándult, s minden rokon- szenve a jövendő újé. De sza­va leginkább a múltra van. S mert annyira kiábrándult, vég­letekig gunyoros, szarkaszti­kus. Nevetve búcsúzott a múlttól (Moliére után talán a legnagyobb komédiaíró), ne­vetve, azaz halálosan komo­lyan vette a jövőt. S ez volt George Bemard Shaw igazi mestersége. Gy. L. ' a pénztar előtt hosszú sor. Az utolsó sorallót az aj­tón belépők rendszerint hát­ba vágjak. Mielőtt ez másod­szor megtörténne, már egy lépéssel előbbre jár, így a védekezést megtanulni nincs ideje. Az utána következő­nek, majd az őt követőnek sincs. Ez a nyílászáró dik­tatúrája. Tekintetemet — amellyel Ismerőst keresek a füstben — siklásában megállítja egy nagy, barna szempár. Színes kendő- keret, sötétbarna haj. Miként egér a kobra elől, nem sza­badulok. A szem fénylő, és abban a környezettjen akár így. akár úgy: tisztának lát­szik, kiviláglik a sötét nagy­kabátok közül. Löknek hátul­ról. a sor halad, vele az el­foglalt helyen, nincs idő igé­zetre. Tíz másodpere, megfe­ledkezem róla. Utam sietős. Időben és szép lassan, ne té­vedjek kiszámolom a fröccs árat — a szempár gazdája ir:ár mellettem áll. Néz. Kö­ze’"öl, gátlástalan hunyorítá- si kai. Igézet- már nincs, kí­gyó sincs és egér sincs: lá­tom a göngyöleget, máshoz vagyok szokva, és egyébként is... Kínomban, és hogy yala- Riiképpen véget vessek az ál­Átfordítom datlan helyeztnek, eltereljem magamról az előttem és mö­göttem állók figyelmét. Rászó­lok: „Mi van, pajtás?” A lány tizenöt, talán tizenhat, arca barna, foltosnak látom a kevés fényben, a vitiligo (pigmenthiány) kezdődő, eny­he szakaszában, orra mellett, az árokban sötét pontocskák. ..Kérjél valamit!” Jó, ez még belefér. „Rendben, mit?” Áttörök a tömegen a pultig. Kis rumot kávét leteszem elé. Közvetlenül mellettem áll. né­hol megérint. Szaga nem érez­hető, nagy itt a bűz. Kabá­tom felé eső zsebei legombolva , Aprózás nélkül ledöntöm az italomat, nagyon megszomjaz­tam a hosszú úton, azonnal indulok. Kortyolás előtt is, után is rámosolygok. Háta­mon, tarkómon érzem társa­sága kemény szemét. Kitörök az ajtóig. Nyitáskor hátba vágom a sor utolsó emberét, aztán le három lép­csőfokon. A pékség előtt már hallom, futnak. Kiáltásukra néhány lépés után, a lámpa alatt megállók. Ügy helyezkedem, arcom árnyékban legyen, örö­mét viszont lássam. „A nővé­rem...” — lihegi. A nővér egyértelműen részeg, nem tán­torog, nem dadog, de szeme fénylő, fekete gömbjén látha­tó a köd, és engem nem lát. „Miért siettél ennyire?” — kérdezi a kislány, öregedi szeméből csábító pilantások. Nagyon közel vannak, ez ve­szélyes. „Dolgom van” — vá­laszolom ami igaz is. „Igyunk meg még valamit, oszt’ elmegyünk valahová...” Megdöbbentő optimizmus, egy ideig nem is tudok mit mon­dani. Hiszen nem vagyok be­rúgva. nem is látszom részeg­nek, se elveszettnek, akinek nincs ágya, vagy ha van. hi­deg és üres. „Nem megy, gye­rekek” —- szólal meg belőlem a fehér gróf. Hátammal az oszlophoz közelítek, nézem a szemüket. Egyszerre hadar­nak, nem tudok figyelni, nem is értem. A szépsze­mű közelebb- jön, megfog­ja a seggemet. Beszélnek, be­Filmfeszlivál — Moszkva A téma — a háború Moszkvai tudósítónktól „A filmművészet humaniz­ál- rt, a békéért, a népek ha. óságáért” — ez a XII. moszkvai nemzetközi film- fesztivál jelmondata. „Ha bé­két akarsz, készülj a háború­ra” — tartja a római közmon­dás. „Ha békéért akarsz küz­deni a művészetben, számolj le a háborúval” — ezt a gon­dolatot szűrhetjük le a nagy­szabású seregszemle legjelen­tősebb filmjeiből. Hogy nap­jainkban még mindig a II. vi­lágháború az egyik legfonto­sabb témája a nemzetközi filmművészetnek, annak oka nemcsak az, hogy a háború­nak máig eleven következmé­nyei vannak, az egyes embe­rek életében és a Világpoliti­kában egyaránt, hanem az Is, hogy napjainkban sok a nem­zetközi feszültség, fegyveres­harc folyik több helyütt a vi­lágon, s egyre fenyegetőbb rém a terrorizmus. Ezeket az összefüggéseket egyébként — furcsa módon — egy meglehe­tősen közepes jugoszláv film világította meg a legjobban. A címe: Békeidő Párizsban. Párizsban, ahová elvetődik egy jugoszláv fiatalember, aki talán nem is emlékeznék ar- Va, hogy kisgyermekként ma­ga is koncentrációs tábor fog­lya volt, ha csuklója fölött nem viselné a tetovált számot, valóban, béke van. Csakhogy... Dolgozik az ál­mok és szerelmesek városá­ban egy orvos, aki a KD-szá- mok eltávolítására specializál­ta magát; létezik olyan ma­gángyűjtemény, amelyben va­lamennyi német egyenruha megtalálható, s a tulajdonos, aki maga is viselte hajdan az SS-zubbonyt, azzal büszkélke­dik, hogy őt nem győzték le, s íme joga van — és valóban van joga! — ezekkel az egyen­ruhákkal kereskedni; a nor­mandiai partokon olyan német fiatalok, akik évekkel, sőt év­tizedekkel a háború után szü­lettek, korabeli járműveken, egyenruhákban, fegyverekkel játszanak háborúsdit. És emellett: a rendőrség gyakorta véres összeütközések­be csap össze a tüntetőkkel, s kegyetlen merényletek köve­telnek emberéleteket. Ilyen időket élünk tehát, nem csoda, ha a filmművé­szek a legkülönbözőbb meg­közelítésben újból és újból ne­kiveselkednek a II. világhábo­rú gyötrelmes témájának. Az osztrákok filmje, a Boe­kerer — számomra a feszti­vál eddigi legjobb alkotása — a fekete humor eszközeivel él, megpróbál nevetve és nevet­tetve búcsúzni a háborútól. Franz Ante] rendező Bocke- rer hentesmester történetét 1938-tól 1940-lg követi, Hitler ausztriai bevonulásától, a föl­szabadulásig, A hentes úgy tiltakozik a fasizmus ellen, hogy különböző rendű és ran­gú képviselőiből fapofával bolondot csinál. Amikor pél­dául arra kötelezik, hogy tűz­ze ki ő is a horogkeresztes zászlót, olyan hatalmas lobo­gót választ, hogy lelóig a föld­re. Amikor figyelmeztetik, el­kezdi fölcsavarni a selymet a nyelére, csavarja, csavarja, s végül eltűnik a horogkereszt s marad a vörös. A magyar versenyfilm ren­dezője, Kovács András sze­relmi történetet elevenít meg I deiglenes paradicsom című filmjében — 1943—46-ból. Egy francia hadifogoly és egy ma­gyar zsidó fiatalasszony szeret egymásba, a háború azonban irgalmatlan a tragédia elke­rülhetetlen. A film azt kísérli meg, — sajnos, nem eléggé pontos, erőteljes ábrázolással —, hogy a háború társadalmi méretű tragikumát a magán­élet szférájában mutassa föl. A háború a maga minden borzalmával — egyúttal nagy kaland Is. Ezt a lehetőséget használta ki két manstrefüm, az amerikai és a szovjet. A Menekülés a győzelembe című film sztorija Ismerős a magyar nézőnek. A foglyok és fasiszta őrzőik közötti futba"- mérközés történetét -korábi i Fábri Zoltán vitte filmre. Két félitíy a pokolban címmel. Az amerikai változat amolyan igazi nagy mozi. Grandiózus mérkőzésről van szó. amelyben a német hadsereg legjobb íutballistái mérik, össze erejü­ket az európai koncentrációs táborokban szanaszét 3ínylödŐ egykori jeles labdarúgókból verbuvált fogolyválogatottal. Az eredmény döntetlen, s a film vége: happy end. John Huston rendező az egyébként Magyarországon forgatott filmben olyan világsztárokat állít a szó szerint csata- és csatársorba, mint Sylvester Stallone, Michael Cain és Pelé.' Két szovjet rendező — Ale- xandr Alov és Vlagyimir Na­umov neve — jegyzi a Tehe­ran—43. című szovjet—svájci —francia kooprodukclóban ké*. szült 2 óra lü perces filmet. 1943-ban Churchill, Roose- welt és Sztálin teheráni talál­kozójakor a németek merény­letet terveztek a három állam­férfi ellen — ez a történet egyik szála: a másik: 1980-ban véres harc folyik az egykori terv írásos és filmdokumen­tumaiért. Az idő tehát szinte, jelenet­ről jelenetre változik, s a helyszínek London, Teherán, Moszkva, Párizs, még gyak­rabban váltják egymást. A szá­lak olykor túlságosan kószán bonyolódnak, de az Igor Kosz- tolevszkij, Natalija Jelosvosz- tyikova, Armen Dzslgharhan- jan, valamint Alain Delon és Curd Jürgens közreműködé­sével készült film, amelyet ha­marosan Magyarországon is bemutatnak, bizonyára sokakat érdekel majd. A fesztiválon természetesen nemcsak háborús filmeket mu­tattak be, de az egyébként eléggé közepes színvonalú me­zőnyben ez volt a legerőtel­jesebb és legelgondolkodtatóbb vonulat Morvay István Bírtál an Ferenc: VERBOCZY ANTAL: Júliusi passió lépteink egyre csendesednek aztán az erdő sem kísér tűzfényű arcunk elparázslik rászáll a hollószárnyú éj ' lehettünk volna boldogok utánunk rezzen egy bogár álmaink káposztaföldjén csendet rág a nyúlfogú nyár SANZON Fogadjuk el az Űt s az Ének beteljesült szereimének a legkisebb fiút. Évmilliók vesszőfutása pikkelyezi arcát — halak mása a legkisebb fiú. Batyuba kötve az út, a dal. Batyuba kötve vidd magaddal a legkisebb fiút! Párbeszéd Irta: Oieg Popov „Miért mm tudod jobban beosztani a munkádat? Éppen most kell neked vasalni? Már éjfél van, holnap korán kell kelnünk, nem tudtad ezt nap­pal elintézni"? „Nappal mostam, hiszen tu­dod!’’ „Moshattál volna tegnap!’’ „Tegnap a lakást raktam rendbe!" „És tegnapelőtt?’’ „Tegnapelőtt egész nap meg­felelő ajándékot kerestem a mamád születésnapjára!” „Jó, de az azt megelőző na­pon folgalkozhattál volna a vasalással!” „Az azt megelőző napon is mostam!” „És az azt megelőző napon, múlt hét végén?” „Akkor bevásároltam!” „És az azt megelőző napon?” „Az azt megelőö napon tényleg nem csináltam sem­mit. az közvetlenül az eskü­vőnk előtt volt!” (Ford.: Zcntai Dénes estét szélnek: dicsérik szaktudásu­kat, tíz ujjam megnyalnám utánna, ha ágyukba kerülhet­nék: ők mindent tudnak, amit én filmen se láttam stb. Men­nem kellene tovább. Ha vala­ki itt lát két lánnyal alkudoz­va, asszonyomhoz valami is­tentelenül pornográf törté­netként érkezik, erre , pedig már nincs szükségem. Nem durván, de figyelmeztető ke­ménységgel leütöm a lány ke­zét. Néhány szót váltanak ci­gányul. A fiatalabb hadarva, a nővér óvatosan megrágva minden hangot. „Akkor adjál egy húszast!” Nemet intek. Megint egyszerre beszélnek mindketten, de ez a szöveg már nem hetyke, két másik lány áll mellettem. Eddig azt hitték, majmot csíptek, most valami mást, ez olcsóbb. A nővér is józanodott vala­micskét a hidegben, pergőbb a szava. Kiderül, 6 szoptat és tejre, kenyérre, kellene a pénk Mutatja cipője lesza­kadt talpát, arra se telik, néz­zem ezt. nézzem azt... Neve­tek, komikus. FurcSa kedves két lány: mint a víz. Felve szik, átölelik az edénybe esett tárgy alakját. Színészként sztárok lennének. De már régen nem ható­dom meg, intem rossz felé lovagolnak, ez az út nem visz sehová. Valami jobbat, ügye­sebbet, ha futja. Jómagam — szomorúságomra — előbb kezdtem a szakmát megis­mertem néhány igazi profit az évek során. Hozzájuk mé­rek. A lányok pedig részeges rakodóhoz, pálinkába mártott kollégista fiúkhoz, eltávra szabadult katonákhoz. Elköszönök. Tesznek mellet­tem ‘ tíz lépést, amíg tart a hosszú mondat, ezt ezt már nem is hallom. Aztán, ahogy egyre jobban leszakadnak, erősödik a hangjuk. Cigányul átkoznak, keverik magyar szitkokkal. A KAPU előtt átfordítom az estét: mit tehettek volna velem ketten... Aztán vissza­fordítom, táskám aljára kot­rók, összegyűjtöm a rágó­gumikat, tenyerembe készí­tem. az ablak fénye alatt szín szerint elosztom fiaimnak, akik már várnak ónagy Zoltán NÓGRAD - 1981. július 26„ vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents