Nógrád. 1981. június (37. évfolyam. 127-151. szám)
1981-06-09 / 133. szám
Síküveggyár! népfrontosok Az ötnapos munkahét bevezetése előtt Á közös munka mozaikjai Hi lesz a menetrenddel? Megy a lányka a szomszéd házba, hóna alatt iskolás kockás füzet, komoly felirattal ellátva; munkafüzet. Nyitná a kaput, ám az nem engedelmeskedik. Túlnan, az udvarban földből alig kilátszó pöttöm gyerek ólálkodik, meglátván a lánykát, nagy kiabálásba kezd; — Anyu! Nyisd ki a kaput. Itt a főnök a munkafüzettel! És járják végig az utcát, toboroznak, mire összegyűlik a három-tíz évesek munkabrigádja. Aztán nekilátnak és súrolják, söprik, takarítják, a Kálmán Imre út új szerzeményét, a buszmegállót és környékét. Mások szemében, talán semmiségnek tűnik egy buszmegálló, ám az utcában lakók, fiatalok, öregek, tizenöt esztendőt vártak arra, hogy szélben, esőben ne kelljen a szabad ég alatt álldogálniok. — Hátha még pad is lesz benne — jegyzi meg egy öreg bácsi —, mert az Évike megígérte, hogy azt is elintézi! ☆ Évike, Simon Gellértné, a síküveggyári népfrontbizottság titkára elmosolyodik a történet hallatán. Hogyan lesz valakiből nép- frinttitkár? Különösen érdekes a kérdés akkor, ha a szóban forgó illető nem helybéli születésű, hanem — ahogyan mondani szokták — kívülről jött, becsöppent egy kisebb-nagyobb közösség mindennapjaiba. — Gyöngyös mellől kerültem Zagyvapálfalvára. Itt építkeztünk a Kálmán Imre úton. Valóban senkit nem ismertem. Ám harcos kedvem, a belémszorult küzdőszellem hamarosan a közösség élére állított. Elintéztem az iskolabuszt legalább 10—15 gyereknek, őszintén megmondom, köztük voltak az enyémek is. Ettől kezdve az emberek, a szomszédok egyre gyakrabban kerestek meg ügyes-bajos dolgaikkal, 1979-ben már az utcabizottság tagja voltam, 1980-ban pedig tanácstagnak jelöltek. Még ugyanez év végén lettem a Hazafias Népfront síküveggyári városkörzetének titkára. — Rövid idő alatt berobbant a közéletbe... — Velem született tulajdonság, hogy másokon segítsek, törődjem az emberekkel, ám egy kicsit féltem a rámszakadt nagy felelősségtől. A népfronttitkár elődöm olyan jól dolgozott, annyi új kezdeményezés fűződött a nevéhez, Névtelenek? KÉT FUTBALLCSAPATA van újabban Ecsegnek? — kérdezte a minap egy kiskatona a laktanyában a látogatóitól. A nemleges válasz után az otthoni ügyeket sajtóban is figyelő honvéd elővette a NÖGHÁD egyik friss számát, a sportoldal táblázataiban pedig igenis ott állt: „Ecseg-II.” Had erősítsük meg a kiskatona látogatóinak helyreigazító véleményét: hiába mondja azt hivatalos közlemény is, Ecsegnek bizony nincs két futballcsapata. Ez az álnév egészen mást takar. A történet felidézését azzal kell kezdeni, hogy hosszú évek — vagy évtized! — után néhány lelkes fiatal cselekedni akart. Nem kevés utánjárással, szervezés és előkészítés árán „össze is hoztak” egy futballcsapatot — Kozárdon, az egyik társközségben. A hírek szerint már tavaly is szerepelhettek volna a bajnokságban, de a sportot és a falu életét egyaránt színesítő — gazdagító! — vállalkozó kedvű fiatalok akkor hajthatatlanok maradtak. Csökönyösen ragaszkodtak ahhoz, hogy saját településük nevében rúghassák a labdát. Aztán szép lassan betörtek. A játék kedvéért lemondtak saját, személyi igazolványukban is jegyzett „nevükről”, anélkül, hogy ennek indokát elfogadták volna. Indokát? Lehet egyáltalán egy kollektívára álnevet ragasztani csak azért, mert lakóhelyükéi; társközségként jegyzi a közigazgatás-település lajstroma? Ez a nehezen érthető keresztelő pedig azért sajnálatos igazán, mert ezen a vidéken az elmúlt években kedvező fordulatot vett a településpolitika, megtanulták becsülni — sokkal nagyobb ügyekben! — a társközségeket is. A névtelenek, vagy inkább álnevet viselők esete azonban feledtetheti a jót is, erre fölöttébb hajlamos az ember. Az „Ecseg-II.” elnevezés ugyanis korántsem csak a íOc húzó néhány fiatal ügye, érdekelt abban a település minden lakója. Az idegen címke — a legszolidabb fogalmazás szerint is — önérzetüket sértheti. A faluban élő, a település gondjaival és eredményeivel azonosuló ember ugyanis joggal elvárhatja, hogy neki tulajdonítsa a „világ’’ a saját lakhelyén gyökerező jót, s rosszat. A sajnálatos példánál maradva: a győzelmet, a tisztes döntetlent és a megérdemelt vereséget egyaránt A hamis elnevezés erre gyakorlatilag semmi esélyt sem ad, a megye sportszerető közönsége még csak tudomást sem vehet róla, hogy egy alig-falu igenis kiállított egy csapatot. A TELEPÜLÉSSZERKEZET VADHAJTÁSÁRÓL is szó van tehát, nemcsak a sportról, az álnév pedig befolyásolhatja a közérzetet. S most sem csak a labdarúgókra gondolunk. Mellesleg, a nevéhez mindenkinek elvitathatatlan joga van: a Polgári Törvénykönyv, is a legfontosabb személyiségi jogok egyikeként jegyzi. S ha érvényes ez az egyénre, még jobban meg kell illetnie egy közösséget. Egy települést. Egy település futballcsapatát is. Talán nem éppen helyénvaló a példa, de a Ferencváros sem Budapest-IX. néven kergeti _ több-kevesebb sikerrel — a labdát, pedig ugyancsak társa, egyik kerülete, a fővárosnak a névadó. De van egy hátborzongató vízióm is, okot pedig a keserűség szolgáltat rá: be lehetne gyűjteni a társközségek lakóinak személyi igazolványát. A megfelelő rubrikába pedig beírni, lakhelyként: „Székhelyközség-II.” Vagy SZ-III., SZ-IV. és így tovább. A kényszerű hivatalos elnevezéssel, s ebből eredően a sajtóban közölt tabellával csak egy valami dacol: a mérkőzésre mozgósító-invitáló plakát. Arra bizony csak azt írták szép kaligráf betűkkel legutóbbis: „Kozárd—Szarvasgede.” Az autóbuszváró oldalára ragasztott plakát pedig arról fecseg még az átutazóknak is, hogy a falu ragaszkodik a nevéhez. OKKAL ÉS JOGGAL. Azt csakis önérzetet és önbecsülést — mi több: méltóságot! — sértő módon orrozhatja el bármiféle II. Kelemen Gábor A kölcsön Hypolite Taine francia író Ismert volt fösvénységéről. Egyszer egy fiatalkori barátja kereste őt fel, hogy kölcsönt kérjen tőle. Taine ekkor ráírta egy darab papírra a nevét, és ezekkel a szavakkal nyúii iita át: — Di;>.a barátom, itt van az autó;:, áramom. Ha majd meghalok, ezért bárki szívesen ad neked legalább 50 frankot. hogy egy kicsit megijedtem, nem tudom folytatni a megkezdett utat * Közösen könnyebb — úgy tartja a mondás. Beigazolódott ez a síküveggyári városkörzetben is. Mert akadt a népfrontmozgalomnak támogatója bőven. A nőbizottság tagjai, a helyi általános iskola tanárai, diákjai, a helyi pártszervezet, a síküveggyár vezetői mindent megtesznek azért, hogy egy-egy rendezvény jól sikerüljön. A népfrontnapló vallomása; Kilencven idős ember részvételével öregek napja az iskolában, ahová busz szállította a kedves vendégeket. A gyerekek ajándékokkal, műsorral kedveskedtek. Társadalmi munka szervezés, árokásás, járdásítás, a tisztasági hónap nagytakarítása, a békehónap jól sikerült rendezvényei. Huszonötezer forint jutalom a végzett társadalmi munkáért, amelyből Kotyháza-puszta rossz útjait hozzák rendbe. — Azt szeretnénk, ha a jövőben még több embert kapcsolhatnánk be a mozgalomba. Vágyunk, hogy a közélet fórumai nyíltabbak, őszintébbek legyenek. Merjenek az emberek beszélni a nagy nyilvánosság előtt is saját gondjaikról. Ehhez viszont szükséges, hogy minél többet gyakorolják a közéleti szereplést — a népfront kínálgatja az alkalmat, a lehetőségeket. ☆ Takarít a brigád a buszmegállóban szorgosan. Gyűlik a társadalmi órák száma a munkafüzetben. Férfi siet el a gyereksereg mellett. Miközben rágyújt, az üres gyufás- dobozt hanyagul a földre ejti. — Bácsi, kérem, el tetszett veszíteni a dobozt! — Eldobtam öcsi, már üres ... — Akkor tessék felvenni jó? Itt szemetelni tilos! — okítja a kerek képű lurkó a felnőttet. Ügy gondolom, az utánpótlással már nem lesz gondja a síküveggyári népfrontosoknak ... Az ötnapos munkahét bevezetése természetesen azt is jelenti, hogy a rendeletekben előírt helyeken a munkanapok meghosszabbodnak. S ez a tény a munkakezdéshez és — -végzéshez igazított helyi autóbuszjáratok menetrendjében, valamint távolsági munkásjáratok menetrendjében is óhatatlan változásokat követel. Rendelet mondja ki, hogy a közlekedés menetrendjét a megváltozó munkaidőhöz kell igazítani, s azt is, hogy ezt mindenütt egyeztetni kell az üzemek vezetőivel. Csakhogy ahány üzem, annyiféle az elgondolás. Vannak olyan vállalatvezetők, akik a velük egy telephelyen működő másik vállalattal sem hajlandók a jövőbeni munkakezdést és befejezést összehangolni. És van nálunk egy olyan „babona” is, amely szerint műszakot kezdeni és végezni csak kerek órakor lehet. Így pedig sehogyan sem jön ki a 20, 30. vagy 45 perces többlet. Bár. ha muszáj, ennél nehezebb matematikai feladványokat is meg lehet fejteni... Nagy feladat vár a megyei tanácsokra, az ő feladatuk egyeztetni a különböző vállalatok jövőbeni munkaidejét és az ehhez szükséges közlekedési módosításokat. A rendelet fogalmazói kifelejtettek egy fontos tényezőt: sehol nincs arról szó, hogy mi történjék, ha nem sikerül egyeztetni! Sem hatalmi szóval döntő hatóság, sem az ötnapos munkahét bevezetését kicsinyes vállalati szempontok miatt kés- leltetőket sújtó szankció nem szerepel a jogszabályban. Így pedig nehéz lesz... Talán majd a megyei szállítási bizottságoknak sikerül egyeztetniük — legalábbis a Volán illetékesei ebben reménykednek —, hiszen ezekben a testületekben minden „tárca” képviseletet kapott. Am nekik is jó lesz igyekezni, hiszen amíg a tárgyalások tartanak, addig az ötnapos munkahetet aligha lehet az adott megyében sikerrel bevezetni. Az mindenképpen biztos, hogy a buszok menetrendje nem maradhat változatlan. Ez ugyanis annyit jelentene, hogy a munkaidő csak „elvileg” hosszabbodnék meg, mert a reggeli késést vagy a délutáni korábbi távozást indokolhatnák azzal a dolgozók, hogy „nem jött a busz”, vagy, hogy „elmegy a busz”. Miközben ennyi gond van a majdani ötnapos munkahét autóbuszközlekedése körül, alig kevesebb a megoldani való a másik két nap, a „hosz- szú hét vége” buszjárataival. Annyi már biztosnak látszik, hogy hét végeken mintegy kétezer kocsit tud a szabadnapos dolgozók rendelkezésére bocsátani a Volán, vagyis egész autóbuszállományának egynegyedét. Itt is az az első lépés, hogy felmérjék az igényeket. Lesznek helységek, ahol sok kocsi szabadul fel, s mások, ahol a hétköznapinál több buszra lesz szükség. Különösen áll ez a helyközi járatokra, amelyek némelyikét mentesítő kocsikkal kell majd megerősíteni. A Volán Tröszt most azt ajánlja vállalatainak, hogy a hosszú hét végeken adjanak 10—15 százalékos kedvezményt a különjárati díjakból. Szó van például arról is. hogy előre olcsóbban lehet majd megváltani a jegyeket és kirándulócsoportoknak is nyújtanak külön kedvezményt. Mindez azonban ma még csak elképzelés, s egy sereg tényezőtől függ, hogy mi valósul meg belőlük, amikorra sor kerül az ötnapos munkahét, azaz a kétnapos hétvége bevezetésére. Nem utolsósorban az is befolyásolja ezt, Kényes Mi akarsz lenni: önmagad — vagy az ami mindenki más? A zsenialitásnak miért van határa — az ostobaságnak pedig miért nincs? Vitában születik az igazság — de nem születhet döntés is? Mitévő legyen az a nő, akinek felajánlja szívét és becsületes nevét... de nem egy, hanem két férfi? Ki a hattyúdal szerzője? hogy a vállalatok szándékoznak-e hét végén csoportokat indítani saját üdülőjükbe, illetve hétvégi házaikba és táboraikba. Mert érdemes lenne „charter-szerű járatokat indítani az ország autóbuszvonalain, meghatározott indulási és érkezési idővel, ha a két időpont közötti órákat, egy-más- fél napot kikapcsolódásra, felfrissülésre felhasználni kívánó dolgozók megtalálhatnák a kirándulóhelyeken mindazt, amit keresnek. Tehát: igényeinek, érdeklődésüknek megfelelő programokat, kulturált, de megfizethető áru, szállást és étkezést. A Volán — korántsem jótékonysági akcióként, hanem jól megfontolt üzleti, de egyben népgazdasági érdekből is — „benne volna” ilyen akciókban. A szállodai és vendéglátó-vállalatok vehetőinek, közgazdászainak sem ártana elgondolkozni azon, hogy egy- egy ilyen hét végi olcsó akció mennyire lenne hasznos a vállalatuknak, a népgazdaságnak. Persze sok gondolkozásra nincs idő. Az ötnapos munkahetet, a kétnapos hét végét előreláthatólag sok helyen már júliusban bevezetik. Addigra fel is kell készülni az új tennivalókra. Ami pedig a különböző álláspontok rugalmasabb egyeztetése nélkül aligha sikerülhet, V. E. kérdések Egy cseppnyi kétely szét tudja-e rombolni a botránykövet? Hány éves az, aki a második gyermekkorát éli? Lehet-e az angyali türelem az ördögi ravaszság megnyilvánulása? Mi abban a logika, hogy a rosszhoz hozzászokunk, a jó pedig untat? Melyik évben kezd gyümölcsöt hozni a győzelem pálmája? Lehet-e Babszem Jankó Hüvelyk Matyi apja? ................................................................. L áp a város alatt R égóta figyelem az autóbuszról azt a mocsaras, ritkás erdőt az út mentén, ami Balassagyarmat alatt a kővári résztől majd Ipoly- szögig húzódik. Egy hónapja körül, a reggeli napfényben ott fürdött a lápszéli nyílt vízen a kétöklömnyi vízicsibe, egész családjával. A busz zajára villanás alatt eltűnt a sásban a marékra való fekete kis csapat. Néhány napja szürkegém evezett át az égerfák fölött, legutóbb meg bakcsót láttam. Valahogy be kéne oda jutnom — gondoltam, a természetvédelmi területet jelző táblát szemlélgetve. Hamarabb teljesült kívánságom, mint gondoltam. Ä véletlen hozott össze Csapó Miklóssal, aki önkéntes igaz híve a madaraknak, a természetvédelemnek. Ki tudja, mi lett volna az égerlápból, ha a sors nem épp Balassagyarmatra teremti ezt a szelíd szavú, de céltudatos férfit. Csizmahúzás közben tudom meg tőle, hogy néhány esztendővel ezelőtt egy hajszálon múlott, a ma már ritka, csodálatos élővilágú, ősi terület sorsa. A helvbeli termelőszövetkezet úgy döntött, hogy hasznosítja ezt a néhány hektárt is, ezért aztán 1973 nyarán nekizúdították a lápnak a kotrógépet. Dolgozott az keményen. Feladata csatornaásás volt, amin a láp halálát kell érteni. Ha a vizet elvezetik, a mocsár kiszárad, a növényzet elpusztul, életterét veszti az állatvilág . . ., egyszóval, teljes. tudatos pusztítás. Sokan megmozdultak akkoriban. — A lényeg az, hogy megmentettük az Égerlápot — mondja Csapó Miklós, amikor a rekkenő hőségben kiszállunk a Wartburgból. Mennyit kilincselt, kért, veszekedett akkoriban! Szerzett is magának néhány ;,komoly” ellenséget... — Két évig folyt a huzavona, míg végül védelem alá került a vidék. A Magyar Madártani Egyesület és a városi KISZ-bizottság segítségével akcióprogramot készítettünk a pusztulás megakadályozására. Az a két esztendő, amíg a víz szökött a lápból, már komoly hanyatlást jelentett az élővilágban. A flórában megjelentek a szárazságot kedvelő növények, a vizet kedvelők visz- szaszorultak, a madarak közül elvándoroltak a bíbicek, a sárszalonkák és így tovább. Miközben nekivágunk a tocsogóknak, az első táborozók- ról mesél. Mutatja az elzárt csatornát, amivel „megfogták” a vizet. Télen, nyáron keményen dolgoztak a természet megszállotjai. Az elmúlt évek alatt otthont talált a békabuzogány. a virágkáka, a széles levelű gyékény. A tükörtíszta víz fölé nemrég nyújtotta ki virágait a hínár, ameddig a szem ellát fehérben, zöldben pompázik a mocsár. Sosem hittem volna, hogy ilyen szép lehet. Beljebb indulunk. Millió méltatlankodó szúnyog tiltakozik. Patakokban folyik rólunk az izzadság, a zümmögő had pedig lecsap csupasz hátunkra, karunkra. Ki törődik velük? A fűzbokrok fölött ugyanis nagy méltósággal vitorlázik egy barna réti héja. Csapó Miklós örömmel szemléli. Hogyne örülne, amikor évekkel ezelőtt a mérgezett tojások miatt ennek a ragadozónak — sok társával együtt —, jó, ha hírmondója maradt. — Al'g több, mint száz hek. tár — mutat körbe kísérőm, miközben a zsombékosban bukdácsolunk —, de hihetetlen kavalkádja az élővilágnak. Ott, az a szép virág, a sárga nőszirom. Az a fa meg az éger, ez itt fehérfűz, amaz rekety- tyefűz. De van itt nád- és zsombéksás, a nyílt vizekben hínáros viziboglárka, békatutaj, aztán mocsári zsurló, gyíkhagyma. Persze, az én szívem elsősorban a madarakhoz húz. Az évek óta megrendezett természetvédelmi táborokban számtalan fajt gyűrűztünk meg. Megfordul az Égerlápon a szürkegém, évente több pár költ. A védelem alá helyezés előtt évente ötszáz tőkésrécét lőttünk. Télen betelepszik az égeresbe a fülesbagoly, itt tekeregnek a szántók fölött a vércsék, a mocsárban hatalmas telepen fészkelnek a vetési varjak. Több mint ötven fajt figyeltünk meg, amelyikeknek a láp az otthona, de másik nyolcvan faj hosszabb- rövidebb időt tölt ezen a háborítatlan vidéken. És az emlősök. A gátjainkat megfúró pézsmapocok, az éles fogú vidra, télen a havon láttuk már a nyest, a róka nyomait . . . — Háborítatlan vidék? — kérdezhetném, de nem kérdezem. Féltő, gonddal kihelyezett odúkból derék embertársaink kiszedik az énekes madarak tojásait, ha ugyan nem az odút viszik haza . . . Szerencse, hogy a mocsár maga is védekezik. Tapasztalom, mert már megmerült a csizmám. Időnként combközépig ér a fölkavart, marasztaló iszap. A szúnyogok pedig ádázul rohamoznak. — Meg kell őrizni az Égerlápot. Az Ipoly menti vízimadarak egyik utolsó fészkelőhelye és menedéke, vigyáznunk kell rá. Minden ember szegényebb lesz, ha a természet leltárából egy növény-, vagy állatfajtát ki kell törölni. Hogy mi lesz a jövő? Azt még pontosan nem tudni. A fejekben már megfogant egy terv a sétautak kiépítésére, amiben körbejárható lenne a mocsár. Talán kilátóra is futja, ahonnan jobban megszemlélhető ez a szokatlan világ. Talán. Persze, csak mindent módjával, hogy ez a mostani béke és nyugalom megmaradjon. Aztán a korábban ásott vízelvezető árkokat lezáró gátak is erősítésre szorulnak, hogy ne szökhessen tovább a víz . . . Hosszas bolyongás után átjutottunk a vasúti töltésekhez. A pajták felé kerülünk, Ipoly- szög irányába. Vadkacsapár rebben fel a meleg vizű források mellől. Pontosan látom, meddig terjed a természetvédelmi terület. Szinte meghúzható a határ. A vonalon innen harsog az élet, túl: kidöntött, legaly- lyazott, felszabdalt öreg füzek, nyárfák. Ki tudja, mikor végeztek velük? És vajon miért, ha még mindig itt hevernek? E zen morfondírozok, amint Csapó Miklós után baktatok cuppogó, nehéz csizmámban. Az út menti tocsogóból bibic vág az ég felé, onnan szórja átkait. Fészke lehet valahol. — Visszajöttek — mondja csöndesen kísérőm. — Remélem még egyszer nem vesz- szük el az otthonukat. Hortobágyi Zoltán NÓGRÁD - 1981. június 9„ kedd 5
