Nógrád. 1981. június (37. évfolyam. 127-151. szám)

1981-06-09 / 133. szám

Síküveggyár! népfrontosok Az ötnapos munkahét bevezetése előtt Á közös munka mozaikjai Hi lesz a menetrenddel? Megy a lányka a szomszéd házba, hóna alatt iskolás koc­kás füzet, komoly felirattal ellátva; munkafüzet. Nyitná a kaput, ám az nem enge­delmeskedik. Túlnan, az ud­varban földből alig kilátszó pöttöm gyerek ólálkodik, meg­látván a lánykát, nagy kiabá­lásba kezd; — Anyu! Nyisd ki a kaput. Itt a főnök a munkafüzettel! És járják végig az utcát, toboroznak, mire összegyűlik a három-tíz évesek munka­brigádja. Aztán nekilátnak és súrolják, söprik, takarítják, a Kálmán Imre út új szerzemé­nyét, a buszmegállót és kör­nyékét. Mások szemében, ta­lán semmiségnek tűnik egy buszmegálló, ám az utcában lakók, fiatalok, öregek, tizen­öt esztendőt vártak arra, hogy szélben, esőben ne kelljen a szabad ég alatt álldogálniok. — Hátha még pad is lesz ben­ne — jegyzi meg egy öreg bácsi —, mert az Évike meg­ígérte, hogy azt is elintézi! ☆ Évike, Simon Gellértné, a síküveggyári népfrontbizott­ság titkára elmosolyodik a történet hallatán. Hogyan lesz valakiből nép- frinttitkár? Különösen ér­dekes a kérdés akkor, ha a szóban forgó illető nem hely­béli születésű, hanem — aho­gyan mondani szokták — kívülről jött, becsöppent egy kisebb-nagyobb közösség min­dennapjaiba. — Gyöngyös mellől kerül­tem Zagyvapálfalvára. Itt épít­keztünk a Kálmán Imre úton. Valóban senkit nem ismer­tem. Ám harcos kedvem, a belémszorult küzdőszellem hamarosan a közösség élére állított. Elintéztem az iskola­buszt legalább 10—15 gyerek­nek, őszintén megmondom, köztük voltak az enyémek is. Ettől kezdve az emberek, a szomszédok egyre gyakrabban kerestek meg ügyes-bajos dolgaikkal, 1979-ben már az utcabizottság tagja voltam, 1980-ban pedig tanácstagnak jelöltek. Még ugyanez év végén lettem a Hazafias Nép­front síküveggyári városkör­zetének titkára. — Rövid idő alatt berob­bant a közéletbe... — Velem született tulajdon­ság, hogy másokon segítsek, törődjem az emberekkel, ám egy kicsit féltem a rámsza­kadt nagy felelősségtől. A népfronttitkár elődöm olyan jól dolgozott, annyi új kezde­ményezés fűződött a nevéhez, Névtelenek? KÉT FUTBALLCSAPATA van újabban Ecsegnek? — kérdezte a minap egy kiskatona a laktanyában a látogatói­tól. A nemleges válasz után az otthoni ügyeket sajtóban is figyelő honvéd elővette a NÖGHÁD egyik friss számát, a sportoldal táblázataiban pedig igenis ott állt: „Ecseg-II.” Had erősítsük meg a kiskatona látogatóinak helyreiga­zító véleményét: hiába mondja azt hivatalos közlemény is, Ecsegnek bizony nincs két futballcsapata. Ez az álnév egé­szen mást takar. A történet felidézését azzal kell kezdeni, hogy hosszú évek — vagy évtized! — után néhány lelkes fiatal cselekedni akart. Nem kevés utánjárással, szervezés és előkészítés árán „össze is hoztak” egy futballcsapatot — Kozárdon, az egyik társközségben. A hírek szerint már ta­valy is szerepelhettek volna a bajnokságban, de a sportot és a falu életét egyaránt színesítő — gazdagító! — vállal­kozó kedvű fiatalok akkor hajthatatlanok maradtak. Csö­könyösen ragaszkodtak ahhoz, hogy saját településük nevé­ben rúghassák a labdát. Aztán szép lassan betörtek. A játék kedvéért lemondtak saját, személyi igazolványukban is jegyzett „nevükről”, anél­kül, hogy ennek indokát elfogadták volna. Indokát? Lehet egyáltalán egy kollektívára álnevet ragasztani csak azért, mert lakóhelyükéi; társközségként jegyzi a közigazgatás-te­lepülés lajstroma? Ez a nehezen érthető keresztelő pedig azért sajnálatos igazán, mert ezen a vidéken az elmúlt évek­ben kedvező fordulatot vett a településpolitika, megtanulták becsülni — sokkal nagyobb ügyekben! — a társközségeket is. A névtelenek, vagy inkább álnevet viselők esete azonban feledtetheti a jót is, erre fölöttébb hajlamos az ember. Az „Ecseg-II.” elnevezés ugyanis korántsem csak a íOc húzó néhány fiatal ügye, érdekelt abban a település minden lakója. Az idegen címke — a legszolidabb fogalma­zás szerint is — önérzetüket sértheti. A faluban élő, a te­lepülés gondjaival és eredményeivel azonosuló ember ugyan­is joggal elvárhatja, hogy neki tulajdonítsa a „világ’’ a sa­ját lakhelyén gyökerező jót, s rosszat. A sajnálatos példánál maradva: a győzelmet, a tisztes döntetlent és a megérdemelt vereséget egyaránt A hamis elnevezés erre gyakorlatilag semmi esélyt sem ad, a megye sportszerető közönsége még csak tudomást sem vehet róla, hogy egy alig-falu igenis ki­állított egy csapatot. A TELEPÜLÉSSZERKEZET VADHAJTÁSÁRÓL is szó van tehát, nemcsak a sportról, az álnév pedig befolyásolhat­ja a közérzetet. S most sem csak a labdarúgókra gondo­lunk. Mellesleg, a nevéhez mindenkinek elvitathatatlan joga van: a Polgári Törvénykönyv, is a legfontosabb személyiségi jogok egyikeként jegyzi. S ha érvényes ez az egyénre, még jobban meg kell illetnie egy közösséget. Egy települést. Egy település futballcsapatát is. Talán nem éppen helyénvaló a példa, de a Ferencváros sem Budapest-IX. néven kergeti _ több-kevesebb sikerrel — a labdát, pedig ugyancsak társa, egyik kerülete, a fővárosnak a névadó. De van egy hátbor­zongató vízióm is, okot pedig a keserűség szolgáltat rá: be lehetne gyűjteni a társközségek lakóinak személyi igazolvá­nyát. A megfelelő rubrikába pedig beírni, lakhelyként: „Székhelyközség-II.” Vagy SZ-III., SZ-IV. és így tovább. A kényszerű hivatalos elnevezéssel, s ebből eredően a sajtóban közölt tabellával csak egy valami dacol: a mérkő­zésre mozgósító-invitáló plakát. Arra bizony csak azt írták szép kaligráf betűkkel legutóbbis: „Kozárd—Szarvasgede.” Az autóbuszváró oldalára ragasztott plakát pedig arról fecseg még az átutazóknak is, hogy a falu ragaszkodik a nevéhez. OKKAL ÉS JOGGAL. Azt csakis önérzetet és önbecsü­lést — mi több: méltóságot! — sértő módon orrozhatja el bármiféle II. Kelemen Gábor A kölcsön Hypolite Taine francia író Ismert volt fösvénységéről. Egyszer egy fiatalkori barát­ja kereste őt fel, hogy köl­csönt kérjen tőle. Taine ek­kor ráírta egy darab papírra a nevét, és ezekkel a szavak­kal nyúii iita át: — Di;>.a barátom, itt van az autó;:, áramom. Ha majd meghalok, ezért bárki szíve­sen ad neked legalább 50 frankot. hogy egy kicsit megijedtem, nem tudom folytatni a meg­kezdett utat * Közösen könnyebb — úgy tartja a mondás. Beigazoló­dott ez a síküveggyári város­körzetben is. Mert akadt a népfrontmozgalomnak támo­gatója bőven. A nőbizottság tagjai, a helyi általános isko­la tanárai, diákjai, a helyi pártszervezet, a síküveggyár vezetői mindent megtesznek azért, hogy egy-egy rendez­vény jól sikerüljön. A népfrontnapló vallomása; Kilencven idős ember részvé­telével öregek napja az iskolá­ban, ahová busz szállította a kedves vendégeket. A gyere­kek ajándékokkal, műsorral kedveskedtek. Társadalmi munka szervezés, árokásás, járdásítás, a tisztasági hónap nagytakarítása, a békehónap jól sikerült rendezvényei. Hu­szonötezer forint jutalom a végzett társadalmi munkáért, amelyből Kotyháza-puszta rossz útjait hozzák rendbe. — Azt szeretnénk, ha a jövőben még több embert kapcsolhatnánk be a mozga­lomba. Vágyunk, hogy a köz­élet fórumai nyíltabbak, őszin­tébbek legyenek. Merjenek az emberek beszélni a nagy nyil­vánosság előtt is saját gond­jaikról. Ehhez viszont szük­séges, hogy minél többet gya­korolják a közéleti szereplést — a népfront kínálgatja az alkalmat, a lehetőségeket. ☆ Takarít a brigád a busz­megállóban szorgosan. Gyűlik a társadalmi órák száma a munkafüzetben. Férfi siet el a gyereksereg mellett. Miköz­ben rágyújt, az üres gyufás- dobozt hanyagul a földre ej­ti. — Bácsi, kérem, el tet­szett veszíteni a dobozt! — Eldobtam öcsi, már üres ... — Akkor tessék felvenni jó? Itt szemetelni tilos! — okítja a kerek képű lurkó a felnőt­tet. Ügy gondolom, az utánpót­lással már nem lesz gondja a síküveggyári népfrontosok­nak ... Az ötnapos munkahét be­vezetése természetesen azt is jelenti, hogy a rendeletekben előírt helyeken a munkana­pok meghosszabbodnak. S ez a tény a munkakezdéshez és — -végzéshez igazított helyi autóbuszjáratok menetrend­jében, valamint távolsági mun­kásjáratok menetrendjében is óhatatlan változásokat köve­tel. Rendelet mondja ki, hogy a közlekedés menetrendjét a megváltozó munkaidőhöz kell igazítani, s azt is, hogy ezt mindenütt egyeztetni kell az üzemek vezetőivel. Csakhogy ahány üzem, annyiféle az el­gondolás. Vannak olyan vál­lalatvezetők, akik a velük egy telephelyen működő másik vállalattal sem hajlandók a jövőbeni munkakezdést és be­fejezést összehangolni. És van nálunk egy olyan „babona” is, amely szerint műszakot kezdeni és végezni csak ke­rek órakor lehet. Így pedig sehogyan sem jön ki a 20, 30. vagy 45 perces többlet. Bár. ha muszáj, ennél nehezebb matematikai feladványokat is meg lehet fejteni... Nagy feladat vár a megyei tanácsokra, az ő feladatuk egyeztetni a különböző válla­latok jövőbeni munkaidejét és az ehhez szükséges közlekedé­si módosításokat. A rendelet fogalmazói kifelejtettek egy fontos tényezőt: sehol nincs arról szó, hogy mi történjék, ha nem sikerül egyeztetni! Sem hatalmi szóval döntő ha­tóság, sem az ötnapos munka­hét bevezetését kicsinyes vál­lalati szempontok miatt kés- leltetőket sújtó szankció nem szerepel a jogszabályban. Így pedig nehéz lesz... Talán majd a megyei szál­lítási bizottságoknak sikerül egyeztetniük — legalábbis a Volán illetékesei ebben re­ménykednek —, hiszen ezek­ben a testületekben minden „tárca” képviseletet kapott. Am nekik is jó lesz igyekez­ni, hiszen amíg a tárgyalások tartanak, addig az ötnapos munkahetet aligha lehet az adott megyében sikerrel be­vezetni. Az mindenképpen biztos, hogy a buszok menetrendje nem maradhat változatlan. Ez ugyanis annyit jelentene, hogy a munkaidő csak „elvileg” hosszabbodnék meg, mert a reggeli késést vagy a délutáni korábbi távozást indokolhat­nák azzal a dolgozók, hogy „nem jött a busz”, vagy, hogy „elmegy a busz”. Miközben ennyi gond van a majdani ötnapos munkahét autóbuszközlekedése körül, alig kevesebb a megoldani va­ló a másik két nap, a „hosz- szú hét vége” buszjárataival. Annyi már biztosnak látszik, hogy hét végeken mintegy két­ezer kocsit tud a szabadna­pos dolgozók rendelkezésére bocsátani a Volán, vagyis egész autóbuszállományának egynegyedét. Itt is az az első lépés, hogy felmérjék az igé­nyeket. Lesznek helységek, ahol sok kocsi szabadul fel, s mások, ahol a hétköznapinál több buszra lesz szükség. Kü­lönösen áll ez a helyközi já­ratokra, amelyek némelyikét mentesítő kocsikkal kell majd megerősíteni. A Volán Tröszt most azt ajánlja vállalatai­nak, hogy a hosszú hét vége­ken adjanak 10—15 százalé­kos kedvezményt a különjá­rati díjakból. Szó van példá­ul arról is. hogy előre olcsób­ban lehet majd megváltani a jegyeket és kirándulócsopor­toknak is nyújtanak külön kedvezményt. Mindez azonban ma még csak elképzelés, s egy sereg tényezőtől függ, hogy mi valósul meg belőlük, amikor­ra sor kerül az ötnapos mun­kahét, azaz a kétnapos hét­vége bevezetésére. Nem utol­sósorban az is befolyásolja ezt, Kényes Mi akarsz lenni: önmagad — vagy az ami mindenki más? A zsenialitásnak miért van határa — az ostobaságnak pedig miért nincs? Vitában születik az igaz­ság — de nem születhet dön­tés is? Mitévő legyen az a nő, aki­nek felajánlja szívét és be­csületes nevét... de nem egy, hanem két férfi? Ki a hattyúdal szerzője? hogy a vállalatok szándékoz­nak-e hét végén csoportokat indítani saját üdülőjükbe, il­letve hétvégi házaikba és tá­boraikba. Mert érdemes lenne „char­ter-szerű járatokat indítani az ország autóbuszvonalain, meghatározott indulási és ér­kezési idővel, ha a két idő­pont közötti órákat, egy-más- fél napot kikapcsolódásra, felfrissülésre felhasználni kí­vánó dolgozók megtalálhatnák a kirándulóhelyeken mindazt, amit keresnek. Tehát: igé­nyeinek, érdeklődésüknek megfelelő programokat, kul­turált, de megfizethető áru, szállást és étkezést. A Volán — korántsem jó­tékonysági akcióként, hanem jól megfontolt üzleti, de egy­ben népgazdasági érdekből is — „benne volna” ilyen akci­ókban. A szállodai és vendég­látó-vállalatok vehetőinek, közgazdászainak sem ártana el­gondolkozni azon, hogy egy- egy ilyen hét végi olcsó akció mennyire lenne hasznos a vállalatuknak, a népgazda­ságnak. Persze sok gondolkozásra nincs idő. Az ötnapos munka­hetet, a kétnapos hét végét elő­reláthatólag sok helyen már júliusban bevezetik. Addigra fel is kell készülni az új ten­nivalókra. Ami pedig a kü­lönböző álláspontok rugalma­sabb egyeztetése nélkül alig­ha sikerülhet, V. E. kérdések Egy cseppnyi kétely szét tudja-e rombolni a botrány­követ? Hány éves az, aki a máso­dik gyermekkorát éli? Lehet-e az angyali türelem az ördögi ravaszság megnyil­vánulása? Mi abban a logika, hogy a rosszhoz hozzászokunk, a jó pedig untat? Melyik évben kezd gyü­mölcsöt hozni a győzelem pálmája? Lehet-e Babszem Jankó Hüvelyk Matyi apja? ................................................................. L áp a város alatt R égóta figyelem az autó­buszról azt a mocsaras, ritkás erdőt az út men­tén, ami Balassagyarmat alatt a kővári résztől majd Ipoly- szögig húzódik. Egy hónapja körül, a reggeli napfényben ott fürdött a lápszéli nyílt vízen a kétöklömnyi vízicsibe, egész családjával. A busz zajára vil­lanás alatt eltűnt a sásban a marékra való fekete kis csa­pat. Néhány napja szürkegém evezett át az égerfák fölött, legutóbb meg bakcsót láttam. Valahogy be kéne oda jutnom — gondoltam, a természetvé­delmi területet jelző táblát szemlélgetve. Hamarabb telje­sült kívánságom, mint gondol­tam. Ä véletlen hozott össze Csapó Miklóssal, aki önkéntes igaz híve a madaraknak, a ter­mészetvédelemnek. Ki tudja, mi lett volna az égerlápból, ha a sors nem épp Balassagyar­matra teremti ezt a szelíd sza­vú, de céltudatos férfit. Csizmahúzás közben tudom meg tőle, hogy néhány eszten­dővel ezelőtt egy hajszálon múlott, a ma már ritka, cso­dálatos élővilágú, ősi terület sorsa. A helvbeli termelőszö­vetkezet úgy döntött, hogy hasznosítja ezt a néhány hek­tárt is, ezért aztán 1973 nya­rán nekizúdították a lápnak a kotrógépet. Dolgozott az kemé­nyen. Feladata csatornaásás volt, amin a láp halálát kell érteni. Ha a vizet elvezetik, a mocsár kiszárad, a növényzet elpusztul, életterét veszti az állatvilág . . ., egyszóval, tel­jes. tudatos pusztítás. Sokan megmozdultak akko­riban. — A lényeg az, hogy meg­mentettük az Égerlápot — mondja Csapó Miklós, amikor a rekkenő hőségben kiszállunk a Wartburgból. Mennyit ki­lincselt, kért, veszekedett ak­koriban! Szerzett is magának néhány ;,komoly” ellenséget... — Két évig folyt a huzavona, míg végül védelem alá ke­rült a vidék. A Magyar Ma­dártani Egyesület és a városi KISZ-bizottság segítségével akcióprogramot készítettünk a pusztulás megakadályozására. Az a két esztendő, amíg a víz szökött a lápból, már komoly hanyatlást jelentett az élővi­lágban. A flórában megjelen­tek a szárazságot kedvelő nö­vények, a vizet kedvelők visz- szaszorultak, a madarak közül elvándoroltak a bíbicek, a sár­szalonkák és így tovább. Miközben nekivágunk a to­csogóknak, az első táborozók- ról mesél. Mutatja az elzárt csatornát, amivel „megfogták” a vizet. Télen, nyáron kemé­nyen dolgoztak a természet megszállotjai. Az elmúlt évek alatt otthont talált a békabu­zogány. a virágkáka, a széles levelű gyékény. A tükörtíszta víz fölé nemrég nyújtotta ki virágait a hínár, ameddig a szem ellát fehérben, zöldben pompázik a mocsár. Sosem hittem volna, hogy ilyen szép lehet. Beljebb indulunk. Millió méltatlankodó szúnyog tiltako­zik. Patakokban folyik rólunk az izzadság, a zümmögő had pedig lecsap csupasz hátunk­ra, karunkra. Ki törődik ve­lük? A fűzbokrok fölött ugyanis nagy méltósággal vi­torlázik egy barna réti héja. Csapó Miklós örömmel szem­léli. Hogyne örülne, amikor évekkel ezelőtt a mérgezett tojások miatt ennek a raga­dozónak — sok társával együtt —, jó, ha hírmondója maradt. — Al'g több, mint száz hek. tár — mutat körbe kísérőm, miközben a zsombékosban bukdácsolunk —, de hihetet­len kavalkádja az élővilágnak. Ott, az a szép virág, a sárga nőszirom. Az a fa meg az éger, ez itt fehérfűz, amaz rekety- tyefűz. De van itt nád- és zsombéksás, a nyílt vizekben hínáros viziboglárka, békatu­taj, aztán mocsári zsurló, gyíkhagyma. Persze, az én szí­vem elsősorban a madarakhoz húz. Az évek óta megrende­zett természetvédelmi táborok­ban számtalan fajt gyűrűztünk meg. Megfordul az Égerlápon a szürkegém, évente több pár költ. A védelem alá helyezés előtt évente ötszáz tőkésrécét lőttünk. Télen betelepszik az égeresbe a fülesbagoly, itt te­keregnek a szántók fölött a vércsék, a mocsárban hatal­mas telepen fészkelnek a veté­si varjak. Több mint ötven fajt figyeltünk meg, amelyi­keknek a láp az otthona, de másik nyolcvan faj hosszabb- rövidebb időt tölt ezen a há­borítatlan vidéken. És az em­lősök. A gátjainkat megfúró pézsmapocok, az éles fogú vid­ra, télen a havon láttuk már a nyest, a róka nyomait . . . — Háborítatlan vidék? — kérdezhetném, de nem kérde­zem. Féltő, gonddal kihelye­zett odúkból derék embertár­saink kiszedik az énekes ma­darak tojásait, ha ugyan nem az odút viszik haza . . . Sze­rencse, hogy a mocsár maga is védekezik. Tapasztalom, mert már megmerült a csiz­mám. Időnként combközépig ér a fölkavart, marasztaló iszap. A szúnyogok pedig ádá­zul rohamoznak. — Meg kell őrizni az Éger­lápot. Az Ipoly menti vízimada­rak egyik utolsó fészkelőhelye és menedéke, vigyáznunk kell rá. Minden ember szegényebb lesz, ha a természet leltárából egy növény-, vagy állatfajtát ki kell törölni. Hogy mi lesz a jövő? Azt még pontosan nem tudni. A fejekben már megfogant egy terv a sétautak kiépítésére, amiben körbejárható lenne a mocsár. Talán kilátóra is fut­ja, ahonnan jobban megszem­lélhető ez a szokatlan világ. Talán. Persze, csak mindent módjával, hogy ez a mostani béke és nyugalom megmarad­jon. Aztán a korábban ásott vízelvezető árkokat lezáró gá­tak is erősítésre szorulnak, hogy ne szökhessen tovább a víz . . . Hosszas bolyongás után át­jutottunk a vasúti töltésekhez. A pajták felé kerülünk, Ipoly- szög irányába. Vadkacsapár rebben fel a meleg vizű for­rások mellől. Pontosan látom, meddig terjed a természetvédelmi te­rület. Szinte meghúzható a ha­tár. A vonalon innen harsog az élet, túl: kidöntött, legaly- lyazott, felszabdalt öreg füzek, nyárfák. Ki tudja, mikor vé­geztek velük? És vajon miért, ha még mindig itt hevernek? E zen morfondírozok, amint Csapó Miklós után bak­tatok cuppogó, nehéz csizmámban. Az út menti to­csogóból bibic vág az ég fe­lé, onnan szórja átkait. Fész­ke lehet valahol. — Visszajöttek — mondja csöndesen kísérőm. — Remé­lem még egyszer nem vesz- szük el az otthonukat. Hortobágyi Zoltán NÓGRÁD - 1981. június 9„ kedd 5

Next

/
Thumbnails
Contents