Nógrád. 1981. június (37. évfolyam. 127-151. szám)
1981-06-07 / 132. szám
ÖTLETTEMETŐ Csohány Kálmán emlékkiállítása Üzenet a csillagos mezőkről Egy elvetélt kezdeményezésről Bár ne fogant volna meg! De megfogant, sőt meg is fogalmazódott. Leírták, iktatták, pecsétet nyomtak rá és nevet is adtak neki: AMATÖRSZINHÁZ. Bárcsak titokban maradt volna! De nem. A „bábák” sietve közölték a jó hírt és nem e sorok írója volt az egyetlen, aki elhitte, hogy ama tó rügyben végre valóban „megmozdult” , valami. Mindez 1980 kora tavaszán történt — lapunk is hírt adott róla. Megírtuk, hogy „kész a félkész terv”. Meg, hogy bizottság is alakult a megye amatőr színjátszó csoportjainak vezetőiből, meg minden... Aztán sokáig néma csend. Az érdekeltek lélegzetvisszafojtva vártak a jelre. A jel azonban nem jött. És senki sem tudta hányadik hónapban van a dolog. Mígnem' jó fél évvel később .egy — a megye művészeinek és művészetirányítóinak tartott — tanácskozáson az egyik rendező nem restellt rákérdezni, meddig vajúdik fnég az amatőrszinház ügye? Akkor azt mondták, végső stádiumában van a dolog, s amint meghozza döntését a legfelsőbb konzílium, ismét összehívják a bizottságot. Azóta immár újabb esztendő telt el, de az újságíró —, aki „kívülállóként" mert érdeklődni a születendő vállalkozás hogyléte felől — minduntalan hasonló választ kapott. ... Aztán a véletlen úgy hozta, hogy az újságíró volt az első (és mindeddig egyetlen), aki a minap egy eszpresszó - teraszán „hivatalosan” is értesült a gyászhírről: az amatőrszínház terve megfelelő anyagi feltételek híján nem valósulhat meg. Az „illetékes” elnéző mosollyal nyugtázta megdöbbenésemet, ami nem egyszerűen a „halál” tényének szólt, hanem annak is, hogy erről — jóval a „temetés” után — minden külön értesítés helyett egy eszpresszó asztalánál kellett tudomást szereznem. Bocsásson meg az olvasó a fenti — ízetlennek tűnő — hasonlatért, de nem kevésbé ízetlen az az eljárás sem, amely a leginkább érintetteket — a bizottság tagjait — is elmulasztotta értesíteni. Miért “nem mehetünk el szó nélkül emellett az eset mellett? Mert ezúttal hamis volt a diagnózis. Aí amatőrszínház terve nem' anyagi okok miatt hiúsult meg. Ellenkezőleg. Akkor bukott meg, mikor az illetékesek anyagi kérdéssé egyszerűsítették! ' ’ De nevezzük nevén a „bábát”: az amatőrszínház tervét a Nógrád megyei Tanács művelődési osztálya ügykezelte. És kudarcukra az sem mentség, hogy maga a terv is ezen az osztályon fogalmazódott meg. Szakemberekről lévén szó érthetetlen az a felszínesség, amellyel saját „gyermekük” megszületését előkészítették. Ugyanakkor teljességgel érthető, hogy az amatőrszínház létrehozásának céljaira igényelt összeget a minisztérium elutasította. Mert pénzzel éppenséggel fenn lehet tartani bármilyen társulatot, de szellemi alapok nélkül fenntartani kétségkívül luxus. Márpedig mindenekelőtt a szellemi erőforrásokra kellett volna alapozni! A salgótarjáni amatőrszínház gerincét három helybeli csoport — a Kohász Művelődési Központ nagy múltú Petőfi színjátszó szakosztálya, az öblösüveggyár TEMP- RESS játékszín és a Pénzügyi és Számviteli Főiskola „Aula” színpada képezte volna. Az elmúlt év tavaszán tartott ülésen ez volt az egyetlen konkrétum. Minden további lépést az anyagiaktól tettek függővé, mely akkor elérhető közelségben látszott. A csoportok vezetőit és a mozgalom szerelmeseit a színház létrejöttének hivatali útja vajmi kevéssé érdekelte, őket már az is lelkesedéssel töltötte el, hogy a megyei vezetés végre-valahára odafigyel a mozgalomra. És persze hittek abban, hogy két dolog mindenképp megvalósul: 1. A „hivatal” egyesíti a külön-külön meglevő szellemi erőket. 2. Az ily módon létrejövő értékek számára a hivatal — megfelelő propagandával — állandó fórumot, rendszeres bemutatkozási lehetőséget biztosít Mert a városban valóban megvannak azok a szellemi potenciák (rendezők, írók, képzőművészek, muzsikusok, pantomimesek, táncosok stb.), melyek közösen színvonalas produkciókat hozhatnának létre. Jelenleg azonban ezek az erők „eldolgoznak” egymás mellett, Önmaguk erejére támaszkodva, egymástól elszigetelten érnek el részleges eredményeket. Hogy a színjátszóknál maradjunk, a Petőfi színjátszó szakosztály például utánpótlásgondokkal küszködik, a TEMPRESS dramaturgot. keres, az „Aula” színpad pedig színpadot.. Kérdezhetné bárki: „miért keli az erők egyesítéséhez pénz, bélyegző, hivatal?!”. Nem kell! Ehhez „csak” szervező egyéniség kell! Egy szent őrült, aki főállásban koordinálhatná a helyi amatőrmozgalmat De ilyen ember — főállásban — nincs. A rendező rendez, az író ír, a táncos táncol, de szervező, aki szervezzen még nem jelentkezett. Amíg ezek a szellemi erők külön-külön dolgoznak, addig — némi túlzással — ezek a szellemi erők nem léteznek. . i Nagyobb baj az, hogy Nógrádot még nem érte el a közművelődés megújhodásénak néhány megye kulturális életét már sikerrel éltető szele. A közművelődésben nálunk még mindig hiányoznak a vállalkozók, s ha időnként akadtak is, a lenéző mosoly • cinikussá tette őket. így aztán mindenki a hivatalra tekint. A hivatal pedig — jelen esetben a művelődési osztály — még magasabb hivatalra, a minisztériumra, amely, mint jó- . tékony nagybácsi kiutalhatná a pénzt... De mire is? Nos, az igényelt pénzösszegből fel lehetett volna szerelni egy színháztermet, fizetni díszletek, ruhák költségét, művészeti apparátus és a technikai személyzet bérét. Magyarán létrehozni — meglevő mintára — egy félproíi társulatot. A terv ellen tavaly tavasszal senki sem ágált. Miért is kifogásolt volna bárki egy „potyán” megszerezhető anyagi támogatást. Csak azt ne higgye senki, hogy e nélkül nem lehet fellendíteni az amatőr művészeti mozgalmat. (Hiszen, ha minden anyagiakon múlna, akkor ma egyetlen csoport sem működne.) Nem. Az amatőrszínház indításához elegendő lett volna az a szellemi és anyagi erő, amely a megyében ma részleteiben fellelhető. A „hivatal” részéről csupán egy teremtő szó kellett volna, ami azt mondja: LEGYEN! És egyetlen ember, aki — a hivatal támogatását élvezve — presztízst, és persze zöld utat kapna ahhoz, hogy az akaratot aprópénzre váltsa. Egyetlen ember erkölcsi és anyagi támogatásához pedig nincs szükség minisztériumi „segélyre”» Meg aztán, egy ilyen támogatás kérvé- nyezéséhez átgondolt koncepcióra volna szükség. Nem kétlem, hogy a művelődési osztály számos indokot sorakoztatott feL Ám biztosan tudom, hogy a koncepció kidolgozását nem előztf meg egy olyan felmérés, amely a megyeszékhely lakosságainak igényeit feltérképezte volna. Márpedig fantomközönségre, csak fantomszínházat lehet építeni! Szomorú. Egy város nem lehet annyira igénytelen, hogy saját igényeit ne mérje fel. ...Két pohár sör között ért a hír: „az amatőrszínháznak befellegzett”. Felötlött bennem a „fantombizottság” egyik rendezőjének mondata: „Ha ez nem sikerül, elmegyek a városból”. Nem fog elmenni. A „szent őrültek” nem adják fel könnyen. De vajon meddig játszadozhat egy hivatal a közművelődés önkéntes katonáinak lelkesedésével?! Nem, nem tudom elhinni,- hogy az amatőrszínház terve halvaszületett gondolat lett volna'. Abertusz volt. ez, bárhogy magyarázzuk. Egy fejlődőképes mozgalom amatőr gondolkozásának következménye. Pintér Károly Amint élő alakja távolodik az időben, úgy nő azoknak a száma, akik barátjának vallják magukat. Ez is jelzi, a kortárs magyar grafika jelentős egyénisége távozott nemrég körünkből. Egyik lapja a Látogatás (1963) címet viseli, rajta suhogó sejtelmességbe vont házikó, karddal a kezében köröz körülötte a Halál Angyala. Nála Budapesten 1930-ban történt meg a Látogatás. A pásztói temetőben nyugszik. Csohány Kálmán, Munkácsy-díjas érdemes művész emlékkiállítása május utolsó napján nyílt meg Salgótarjánban, a Nógrádi Sándor Múzeumban, augusztus 17-ig tart nyitva. A mintegy száz grafikát és kerámiát, amely a tárlaton látható, a család bocsátotta rendelkezésre, ezért köszönet jár. A rézkarcok, a rajzok, a litográfiák a vízf estmén yek és. a kerámiák, ha nem is teljes, de mindenesetre jellemő képet adnak az imponálóan gazdag életműből. Művészetéről így ír 1970-ben: „Nem tartom magam folklór művésznek. • Én az embereket szeretném megközelíteni. Életüket, érzelmi világukat szeretném a magam eszközeivel ábrázolni. Szükebb hazám gyermekeit Ismerem jól, de úgy érzem, hogy az 6 örömük vagy bánatuk papírra vagy rézlemezre. való vetésével egyetemes emberi magatartást közelitek meg. Ez a legfőbb célja és értelme munkámnak." A salgótarjáni kiállítás katalógusában is idézett sorok szűkszavúan, de pontosan fogalmazzák meg Csohány Kálmán művészetéCsohány Kálmán rajza nek i jellemzőit. E sorok írójának sok évvel ezelőtf adott interjújában is beszélt erről. Hozzátéve, mily nagy szükség van korunk világában az emberszeretetre, amelyhez, többi között, hozzátartozik a hagyomány megőrzésének szükségessége éppen úgy, mint a veszélyekre való figyelmez- .tetés. Emberközpontú művészet ez, a képi beszéd ősi eszközeivel, trükköktől mentesen. Tehát a legmodernebb is egyúttal, ha nem a külsőségek, hanem a tartalom számára tartjuk fenn ezt, a sokat nyűtt és koptatott szót. Gyökerei a provinciában, Csohány Kálmánról szólva Nóg- rádban vannak, hiszen a művész 1925-ben Pásztón született, ezt a tájat és embereit ismeri a legmélyebben. Nála azonban Indokolt és érvényes a mondás, amely szerint egy provinciát nem a határa, hanem a horizontja jellemez. Ez a horizont Csohány Kálrűán művészetében szinte az egész világ. Tisztában kell lennünk ennek jelentőségével, hogy életművét a maga nagyságéban éhezhessük magunkénak. Témái sohasem keresettek, szűkszavú lapjai a népköltészet egyszerűségével, maguktól értetődően szólalnak meg. Az üzenetek éopen úgy tisztán szólnak a Bandula kocsmából mint a szarvasos és csillagos mezőkről, a madarak és a harangok társaságából, vagy a pásztói népszokások e lapokban őrzött világából. A divatos — és rendszerint lepke életű — áramlatok nem érintik ezt a világot, amelynek lényege mélyebben vap, például a gyermekkorban, az újra megtalált, mert el sem felejtett nógrádi tájban és népben. A természet és a benne élő ember világa ez, amely gyakran komor keménységű, de mindenképpen tiszta és féltésre érdemes. Hozzátehetjük, ez a világ sohasem egyszerűsítő. A belső feszültségek, indulatok és tartalmak ott lappangnak a vonalak mögött, szemérmes, de szenvedélyes vallomásaiként az Idő korlátái közé zárt s éppen ezért az életnek elkötelezett embernek. Stílusának végleges kikristályosodásét következetes művészi magatartása eredményezte. Igaz, élő alakja még nagyon sokáig eleven lesz az emlékezők között, mégis lassan távolodik majd. Annál élőbbé válik az életmű, amelyet ránk hagyományozott, hogy sáfárkodjunk vele, saját jelenünk és a jövő érdekében. Erre figyelmeztet ez a mostani emlékkiállítás is. Tóth Elemér j Ül KÖNYV A Magyar Hírmondó rendszeresen megjelenő új kötetei mindig izgalomba hozzák azokat, akik a magyar művelődéstörténet oly szerteágazó területének bármelyike iránt is érdeklődnek. Az ünnepi könyvhétre a Magvető két művel örvendezteti meg a sorozat kedvelőit, gyűjtőit. Wesselényi Polixénia nevét elfelejtette nemcsak az irodalom-történetírás, de a történelem is. A történelmi név viselője mindig több számadással tartozik korának, mint mások; ez nemcsak beidegződések következménye de valahol jogos elvárás is. A magyar reformkor egyik hőse, az árvízi hajós, Wesselényi Miklós unokahüga volt Poli- xénia, aki 1835-ben indult el Svájcba, majd Olaszországba. Utazásainak élményeit és benyomásait írta meg és adta ki 1842-ben, amelyet most a Magvető Olaszhoni ésSchwei- zi utazás címmel adott ki. Az utószót író Jékely Zoltán a XIX. század Murányi Vénuszának nevezi, a bátor és széles látókörűek közül valónak: „Varázsa alól nők sem zárkózhattak el, vakmerő, világszomjas és magakereső expedíciója, a társadalomban való forgolódása, korát megelőző humánus ítéletalkotása, szenvedőkkel, megalázottakkal együttérzése, s nem utolsósorban: sajgó, önfeláldozó hazaszeretete követésre méltó hősnőjükké emelheti”. Amikor XVI. Gergely pápa audencián fogadja, elköveti azt a példá- talan és illetlen gorombaságot, hogy nem csókol kezet Krisztus földi helytartójának. S tán ugyanannak a napnak;, ugyanazon órájában, amikor egy nő nem csókol kezet egy férfiúi hatalmasságnak, egy másik magyar — s a legnagyobb —■ kezet csókol egy férfinak, akit József nádornak hívnak. Megalázkodik Széchenyi, mert egy másik Wesselényi szabadonbocsátását kéri. A történelem két pólusa látszólag jelentéktelen epizód, de valahol mégis benne van az a paradoxon, melyben éltünk. Wesselényi Polixénia nemcsak bátor és tiszteletre méltó nő, de jó író is; stílusa, élvezetes megfigyelései a mai olvasó számara is érdekesek. A másik új Magyar Hírmondó-kötet a Régi magyar levelestár. A korábbi válogatásokat is beleértve a legbővebb és legszínvonalasabb válogatás a XVI. század közepétől a XVII. század végéig — lényegében a török hódoltság idejéből. Magánlevelezések és diplomáciai levélváltások értékes darabjai e kor történelmének, s irodalmának. > Idézhetnők Szenei Molnár Albertet, Kemény Jánost, a két Rákóczy Györgyöt, 'Zrínyit, s másokat — nemcsak, mint a szép magyar próza remekeit, de történelmünk igaz és hiteles hírmondóit. Nagy érték ez a kötet, természetesen nem csak a szakemberek számára, hanem azok is tanulhatnak belőle emberségről példát, s magyarÉletében kellett volna már tegbecsülni, és még haláléin sem tudjuk. Paizs- Goebel enőről van szó. De mit mond ? a név. ha még kortársaiét , unos-untiglan meg kell is-' iételjük, legyen az Nagy Ist- áné, Egry Józsefé, Vajda La- jsé, Barcsayé. Pedig Bar- say Jenő nyitotta meg épen Paizs -Goebel emlékkiállí- isát. 1966-ban. Nem véletle- ül. Barcsayt is a szentendrei íűvésztelep jelesei között irtjuk számon, melynek nyolc lapítója közül Paizs Goebel olt az egyik tagja, s ott It 1944-ig, negyvennyolc éves óráig. Most lenne nyolcvanöt íves. «Nevével kapcsolatba hozatnánk Párizst, ahonnan 926-ban tért vissza Paizs Poizs Go ebei Goebel Jenő, Nagybányát, ahol két évet töltött az erdélyi táj. varázsában. Nagybányát „Magyar Barbizonnak” nevezték. 'Mielőtt Paizs Goebel hazatért, a barbizoni művészek társasága tagjául választotta. De mi volt Barbizon, ahol Paál László festette csodálatos erdőit? A párizsi kőtengerből a természetbe menekülő művészek otthona. Paál Lászlónak: a hazai fák, erdők varázsa, vonzalma. Paizs Goebelmek ennél még több is. Ö a fákban, a növényekben, átsütő fényben, gyö8 NÓGRÁD - 1981. június 7., vasárnap kerekben, emberi hasonlóságokban lelt rejtett szimbólumokat. Az erdők csendjének szépséges, vesztett nyugalmába fokozatosan beköltözött az emberré vált természet látomása. Vérszomjas vadak lesnek képein ártatlan áldozataikra, tépett szárnyú madarak hullnak az erdei ösvényre. Az önarcképek, tájak békéjét felváltják a mégoly Idillikus témákat is (szerelem, gyümölcsösbolt, labdázók) megfogalmazó, kifejező, kuszáit, tépett festői víziók. Ha addig, mondjuk a vörös és zöld nyugalmas békében élt képében egymás mellett, (Rákos csendélet, 1930 ) mint ablakkeret és a fal színe, most, a negyvenes években sárga, kék, vörös egymást metsző, tépő nyugtalanságban tolmácsolja a Tágra nyílt szemű önarcképnek, (1943), vagyis Paizs Goebel Jenőnek révületbe, biztonyta- lanságba vezető világát. Sorolják őt ide is, oda is, mondják . Szőnyi-tanítvány- nak, szimbolistának, szürrealistának. Dehát miért kell mindenáron valahová besorolnunk, ha például Barcsay Jenő is a mesterének tudja, jóllehet Barcsay j<5zan szemléletében hiába keresnénk akár Szőnyi István líraian lágyfes- tőiségét, szimbólumot, vagy akár valamilyen rejtett célzást ä valóság feletti valóságra, mint a szürrealistáknál? Paizs Goebel Jenő művészetét érdemes megismerni, szeretni. Művészetében találkozót ad korának minden nagy vállalkozása. Békére hajló, lírai alkat, s ezért néz szembe iszonyattal a kívülről fenyegető rémmel, s az ágyban burjánzó sejtek halált hozó kegyetlenségével. Van azonban valami a mai művészethez, különösen szóló üzenete a borzadályról is-: a művészetnek szépen kell elmondani még a mocskot. a szörnyűséget is. Így válik értelmesen emberivé számunkra a barbizoni erdők mélye, a szentendrei művésztelep halk- szavú nyugalma, a tisztán felépített, szerkesztett kép, a félelemben fogantott látomás. Koczogh Ákos Ságról formát, kiket még nem érintett meg a régi magyar irodalomnak az a szele és ereje, melyből Ady, József Attila, s mások táplálkoztak. A Magvető Kiadó az ez évi könyvhéten új vállalkozásba kezdett, s megindította a Gondolkodó magyarok című füzetsorozatát. A sorozat olyan írások újrakiadására vállalkozik, amelyekben egykori írók, művészek, politikusok, tudósok koruk lényeges társadalmi kérdéseit boncolják, elemzik, Más volt a társadalmi haladás feltétele, illetve akadálya a XVII. században, s másként látta, vagy láthatta azt egy politikus vagy egy református prédiká-
