Nógrád. 1981. június (37. évfolyam. 127-151. szám)
1981-06-19 / 142. szám
Bizonyítani akarnak Sokan és sokszor felvetették különböző rendezvényeken az elmúlt hónapokban a pályakezdés gondjait. Emlékszem egyik nagyvárosunkban tartott tanácskozásra, ahol a megye vállalatainak, gazdasági egységeinek felelős vezetői ültek egy asztal mellé, hogy a fiatalokról, a fiatalokat érintő kérdésekről tanácskozzanak. A jelenlevők közül valaki megjegyezte: „Jó ötlet volt ez a kongresszusilevél-vita, mert így legalább megvolt az ürügy arra, hogy leüljünk, kicseréljük tapasztalatainkat, tanuljunk egymástól”. Bevallom, hogy elgondolkoztatott ez a mondat, hiszen aki ezt a véleményt mondta, egy lényeges jelenségre hívta fel a figyelmet, amelytől mielőbb Nógrádban is — közös érdek miatt — meg kell szabadulni. Nevezetesen attól, hogy a fiatalokról, így a pályakezdőkről is ne csak évente egyszer-egyszer (mivel ez a soron következő napirendi pont) beszéljünk. Mert nem arról van szó, hogy túl kell fecsegnünk a pályakezdők kérdését, hanem arról, hogy az odafigyelés, a gondoskodás folyamatosságáról ne feledkezzünk meg. Például az oktatással kapcsolatban: sokszor mondják, hogy az oktatás színvonalán javítani kellene. Esetenként ez így igaz. De igaz az is, hogy amit a fiatalok az iskolapadban, az egyetemek előadótermeiben megtanultak azt kár lenne elfelejteni, azt mielőbb hasznosítani lehetne és hasznosítani kellene mindenütt a gyakorlatban. A tanultak kamatoztatása nem csak a pályakezdők, hanem a gazdasági egységek, így a gazdasági vezetők érdeke is. Néha, s ezt is sok tanácskozáson fogalmazták meg, mintha félnénk attól, hogy nagyobb tudású, jobban felkészült szakmunkás, mérnök veszi át azt a bizonyos stafétabotot. Érthetetlen az ilyen félelem, hiszen ennek örülni kellene. A váltás előbb, vagy utóbb —, mivel ez az élet rendje — megtörténik. Nem lehet mindegy, hogy milyen kezekbe kerül egy korszerű esztergagép, fonoda, műhely, vagy tervezőasztal. NINCS SZÜKSÉG A DAJKÁLÁSRA Ne feledkezzünk meg arról, ha a pályakezdő fiatal mást hall, mást olvas, mást tanul, mint amit a munkahelyén olykor tapasztal, akkor a gyakorlat és az elmélet különbsége hat, sőt esetenként demoralizál. A bizonyítás lehetőségét, s ezt tanítják az iskolákban, főiskolákon és egyetemeken, mindenkinek meg kell adni. Ezzel összefüggésben a teljesítménnyel arányos bérezésről sem lehet megfeledkezni. Előfordulhat — a jobb és korszerűbb felkészültség miatt, hogy az az esztergályos, aki szerencsés esetben már a legkorszerűbb technológiai folyamatokat is elsajátította a tanműhelyben, többet keres a 15—20 éves gyakorlattal rendelkező munkatársánál. Ha többet termel, akkor keres- sen is többet. Ha Jobban dolgozik, jobb minőségű munkát ad ki a kezéből, legyen ennek arányában az elismerése, anyagi megbecsülése is. Ott még sok a tennivaló, ahol ennek létjogosultságát ma is bizonygatni kell. Az ilyen vállalatoknál, termelő- szövetkezetekben úgy tűnik, hogy a bérezés megállapításánál még mindig valamiféle helytelen nivellálásra törekednek, s nem a teljesítmény alapján alakulnak a keresetek. Ha így van, ezen a gyakorlaton is változtatni kellene, mert az ma már nem elfogadható indok, hogy egy- egy szakmában, beosztásban a teljesítmény nem mérhető. Ott, ahol a teljesítményt nem tudják mérni, talán nincs is igazi teljesítmény. A pályakezdők bizonyítani akarnak, s ez egy egészséges állapot. Nem arra van szükség, hogy dajkáljuk a pályakezdő fiatalokat. Ezt valójában a fiatalok sem igénylik, s különben sem lenne értelme. A lényeg, hogy ők is —, s ez is közös érdek — szeretnék elkerülni az esetenként értelmetlen szempontokhoz kötött skatulyákat, a számukra előnyösnek korántsem neJ vezhető megkülönböztetéseket, például a bérezésben Joggal felvetődik a kérdés: így fognak vélekedni a mai fiatalok akkor is, ha idősebbek lesznek? Lehet, hogy egy-két kérdésre már másként adnának feleletet. De most ők abban a korban élnek, ahol egyre kevesebb munkahelyen lehet pénzt keresni csak a jelenlétért, ahol egyre többet kell tenni a magasabb követelmények teljesítéséért, a Jó minőségért. KINEK MI JÁR? Beszélnünk kell a bizonyítás kényszeréről is. A VI. ötéves tervben nagy feladat az életszínvonal megőrzése. De ez a fiatal számára nem jelent, nem jelenthet —, ne is jelentsen — perspektívát. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a pályakezdés időszakával egy időben a fiatalok jelentős része családot alapít, az otthonteremtés gondjaival küszködik. Szerencsésebb esetben a szülők, hozzátartozók segítségével könnyebb a megoldás. A mai fiatalok jóval igényesebbek szüleiknél, nagyszüleiknél — így neveltük őket. Legtöbben önálló otthont szeretnének megteremteni. Belátható időn belül lakáshoz szeretnének jutni. A többség tudja, hogy ezeket a javakat a szocializmusban sem osztogatják ingyen, hogy keményen meg kell mindenért dolgozni. S a fiatalok, akik reálisan szemlélik maguk körül a világot, igényeik kielégítése érdekében tenni is akarnak. Lehet, hogy türelmetlenek, de ezt a türelmetlenséget nem mindig az életkori sajátosság okozza. ősszel országszerte megtartják az ifjúsági parlamenteket, Ezeken a fórumokon a gazdasági vezetőknek is számot kell adni arról, hogy mit tettek például a pályakezdők mielőbbi beilleszkedése érdekében. Sőt a tízéves ifjúsági törvény értelmében számot kell adniok arról is, hogyha valamit elmulasztottak, akkor azt mi indokolta, annak mi volt az oka. A fiatalok, a pályakezdők érdekében is szükség van erre. A. S. Megjelent az Édes Anyanyelvűnk A 2. számban Keresztury Dezső az anyanyel»/vel való „találkozásairól” beszélget Fü- löp Lajossal, Csurka István és Bor Ambrus nyelvi érdekességekre hívja fel a figyelmet, Dévai Nagy Kamilla a népdal erejéről. Krónikás énekéről és terveiről nyilatkozik. Rácz Endre a sajtónyelv bizonyos modorosságait teszi szóvá, Ke- szavakat, feliratok, lapok mény Gábor a szórend búk- számtalan csacskaságát állítja tatóit, Hajdú Péter a „sumér- pellengérre, tanácsokat ad ügyről” ír, Deme László ar- az olvasóknak. Izgalmas rejt- ról, hogyan bánjunk a be- vényverseny, szemlerovat, szédben a szünetekkel, Bíró könyvbírálatok, karikatúrák Ágnes pedig a költők adta teszik még gazdaggá az Édes nevek varázsáról. Bírálja a Anyanyelvűnk legújabb szá- lap a butiknyelvet, a féltrágár mát. Kihasználatlan lehetőségek Az időskorúakról való gondoskodás Nagvbátonyban Az összlakosság mintegy nyolc százalékát Nagybá- tonyban a 60 éven felüliek teszik ki. Ez közel 1100 embert jelent. Életkörülményeikről, helyzetükről tanácskozott a közelmúltban a nagyközségi tanács művelődési és egészségügyi bizottsága. Simon Istvánná, az öregek napközi otthonának vezetője elmondotta, hogy az intézmény és a tanács sokoldalúan foglalkozik az idős emberekkel. Hat év óta működik — az egykori bányaigazgatói kastély épületében — az öregek napközi otthona, nemrégiben bevezették a házi szociális gondozást, április elsejétől a rászorulókat ebéddel látják el, s rendszeresen osztanak ki szociális segélyt. Az öregek napközi otthonában negyven ember kényelmes, kulturált elhelyezésére nyílik lehetőség, s két esztendeje fekvőhelyeket szereztek be, s az intézményt hetesítették. Tömegkommunikációs eszközök, lemezjátszók, könyvek, hétfőnként filmelőadások szórakoztatják az otthon lakóit. Egészségi állapotukat rendszeresen ellenőrzik. A napközi kihasználtsága minden gondoskodás és igyekezet ellenére sem teljes. Jelenleg 31-en veszik igénybe a szolgáltatást. A lehetőségek kihasználatlanságának legfőbb oka a szemléletben rejlik. Sokan maguktól, vagy környezetük hatására restellkednek elfogadni a társadalmi segítséget, természetesen félreértelmezett önérzetből, szeméremből. A házi szociális gondozást egy főfoglalkozású gondozó végzi; ő a bányaváros hat lakásának 13 idős emberét részesíti a kívánt segítségben. A tanácsnak még annyi pénzügyi kerete van, hogy négy-öt tiszteletdíjas gondozónőt tisztességesen meg tudna fizetni, azonban — szintén szemléleti okok miatt — a munkára nem akad vállalkozó. Szociális étkeztetésben 19-en részesülnek, s ebben az esztendőben — a tavalyinál csaknem 30 ezerrel több — 419 ezer forint szociális segély kifizetését tervezik. A bizottság állásfoglalása szerint az idős emberekkel való társadalmi gondoskodás Nagybátonyban megfelelő színvonalú. A további tevékenységnek a negatív szemléletet kell megváltoztatni, s a tanácstagok, a népfrontaktivisták fokozottabb bevonásával felkutatni és meggyőzni a segítségre méltó idős embereket. Bora Szavics: Ofven piros rózsa Ritkán böngészem az apróhirdetéseket, így hát erre a mostanira is véletlenül bukkantam. Kezembe vettem az újságot, olvasgatni kezdtem a házassági hirdetéseket, és akkor ötlött a szemembe: „Jó megjelenésű, tiszta múltú, rendes anyagiakkal, kocsival, szép lakással rendelkező fiatal lány megismerkedne házasság céljából csinos, szerény, szellemiekben is teljes értékű fiatalemberrel. Válaszokat „ötven piros rózsa” jeligére”. Hm ... Hm .., Kétségtelen, csábító ajánlat. Igaz, nem vagyak egy hollywoodi filmsztár, de házi használatra biztosan megfelelek. Hogy úgy mondjam, egészen szerény vagyok. Mert ugyebár, aki egyetemi ösztöndíjból tartja el magát; az nem is lehet más. Egy kérdés, igaz, szeget ütött a fejembe. Mi az, hogy „szellemiekben is teljes értékű”?... Tudja a fene... Mindenesetre egy szellemiekben is teljes értékű férfi nem hagy ki ilyen lehetőséget. A válaszlevélben egy jó lelkű, becsületes, szerény fiatalember életútját vázoltam fel,' akire végre rámosolygott a szerencse csillaga, aki a szerelem és a gyengédség szándékával van tele, és türelmetlenül várja választottjának hívó szavát. A levél végére írt szellemes mondat különösen tetszett: „Az ötven piros rózsát gyengéden csó- koltatom ötvenszer egymás után.” Megadtam a diákszálló címét, és mellékeltem egy fényképet is abból az időből, amikor még nem az egyetemi menzára jártam étkezni. Négy napig türelmetlenül lestem a választ, amikor végre megjött a levél. Remegő kézzel bontottam fel és olvastam: „Kedves ismeretlen barátom! Az összes jelentkező közül önre esett a választásom. Ügy gondolom, helyesen, jól választottam. Türelmetlenül várom a találkozásunkat. Vasárnap este tíz órakor legyen a Fehér haty- tyú étteremben. Hogy felismerjem, kérem, hozzon magával egy szál piros rózsát, ez a kedvenc virágom. Én egy asztalnál ülök majd, és előttem Belgrád térképe lesz kiterítve.” Vasárnap a legjobb öltönyömet vettem fel, még meg Is borotválkoztam, és úgy indultam útnak. A Fehér hattyú étterem nincs messze tőlünk. Na, de hol lehet ebben az évszakban vörös rózsát kapni? Szerencsére eszembe jutott: az étterem szomszédságában van egy kis virágüzlet. — Ha este vendégségbe megyünk, akkor hazafelé menet mindig a feleségemnek adom át az autó kulcsát. — Tud vezetni a feleséged? — Azt nem, de a slusz- kulccsal mindig beletalál a gyújtáskapcsoló nyíllásba! A kissé túlkoros, nagy orrú elárusítónő ezzel fogadott: — Már csak három szál piros rózsám van. Tudja, még nincs szezonja a rózsának, ezért kicsit borsosak az árak: 30 dinár szálja. — Megveszem mind a hármat — mondtam. Pontosan tíz órakor beléptem a Fehér hattyúba. Az étteremben rajtam kívül volt még ötven frissen borotvált, elegánsan öltözött férfi, mindegyikük rózsát tartott a kezében; akadt, aki két-három szálat is. Minden asztalt végignéztem. Mondanom sem kell, egyiknél sem ült ott a levélíró széplány Belgrád kiterített térképével. Nem emlékszem, hogyarj jöttem ki az utcára. Amikor elhaladtam a virágüzlet mellett és bepillantottam, láttam, a dudaorrú elárusítónő nagy munkában van, a pénztárgépen valamit számol. Előtte az asztalon Belgrád térképe volt kiterítve. , Fordította: 1 Kiss György Mihály i — Professzor űr, miért ra*’ gaszkodik tulajdonképpen a végrendeletében ahhoz, hogy a halála után felboncolják? — Pofon egyszerű, közjegyző úr: szeretném végül pontosan tudni, hogy mi bajom volt! HUMOR 32. Ami első pillanatban szembetűnik, az a rengeteg virág az ablak előtt. Faládákban, cserepekben sorakoznak a parkettán, és még a kisebb-nagyobb vázák is, friss vágott virágokkal, a földön állnak. A sötét és dióbarna bútorok meglehetősen különböző stílusokat képviselnek ugyan, de mégis otthonos összhangot tudnak teremteni, és kifejezetten üdítő ebben a betonkocka szobában, hogy egyetlen, úgynevezett modern bútor sincs benne. Se pálcikalábú préseltfa asztalok és lakkozott szekrények, se fémlétrákon imbolygó lépcsős könyvespolcfalak és bárszekrényfalak, sem pedig a görgőkre szerelt ormótlan ülőgarnitúrák, élénk buklészövettel bevont habszivacs üléseikkel, amelyek pedig szinte minden új lakásban megtalálhatók. A férfi föláll, odasétál a szekreterhez, és az üvegajtó mögött sorakozó könyvek gerincét nézegeti. Majd a szekreter felhajtott írólapját vizsgálgatja, az intarzia mintáit, a kulcslyuk rézfoglalatát, és az orvosnőhöz fordulva a bútordarab stílusát és korát igyekszik meghatározni. A nő elneveti magát. — Ne légy már olyan feszélyezett, jó?! Levethetnéd már azt a kabátot... És a nyakkendőt is. Ügy viselkedsz, mintha egy követségi állófogadáson lennénk. — De tulajdonképpen örülök, hogy így kiöltöztél! — teszi ho.zzá majdnem megha- tottan és hirtelen a férfi mellé lépve megcsókolja az arcát. — Hát el akartalak vinni valahová, nem? — De igen, de hát tudod. 4 NÓGRÁD - 1981. június 19., péntek | — Tudom. A fiad. 0 az? — mutat a könyvespolcon álló naptárra, amelynek felső részére Dániel fényképét montírozták. — Igen, ő. Ez karácsonykor készült. Most már hat és fél éves! Iskolás! — Szép gyerek. — Szép és okos. Teljesen az apja. Szerencsére az eszét is tőle örökölte, — Nem akarod megnézni? — Te... hadd aludjon. Ne keltsük fel..." — Ügy is be kell takarnom, és különben sem ébred fel. Reggel hétig sosem szokott felébredni. — Majd később bemegyünk hozzá, jó? — és a férfi engesztelőén simogatja meg a doktornőerős szálú haját, aztán magához öleli és megcsókolja. Előbb a homlokát, a szemöldökét, a szemeit — így megy le a szájig. Amikor elengedik egymást, a nő zavart mosollyal visszaül a kanapéra, ég az arca, de kezét a férfi felé nyújtja, hogy üljön le. Az végre leveti a zakóját, kioldja a nyakkendőt, és leül a doktornő mellé. — Dániel háromhetes volt, amikor meghalt a férjem. Tudtad? — Igen. Ezt tudom. A barátnőd még első este elmondta rólad a legfontosabbakat. Ezt már az első mondatban. Valami ostoba műhiba volt. Egy injekció. — Igen... Persze, nem egészen ilyen egyszerű a dolog, de hát lényegében igen. Egy injekció. Elfelejtette megmondani az ügyeletes orvosnak, hogy Algopyrin-érzékeny. Illetve későn szólt. Már egy fél fecskendővel belenyomtak, amikor megkérdezte, hogy ugye nem Algopyrin, mert arra érzékeny vagyok? Akkor aztán elkezdtek kapkodni, mindenféle ellenanyaggal kísérleteztek, de nem tudták már megmenteni. Tíz perc múlva meghalt. — Szörnyű... Hány éves volt? — Huszonnyolc. — Borzasztó! — és a férfi valóban összeborzad, ahogy ezt kimondja. — Hogy lehet huszonnyolc évesen meghalni?! És ilyen hülyeség miatt. • — Rettenetes volt az egész... — A nő összehúzta a szemét, s erősen az ajkába harapva, a fizikai fájdalomtól is eltorzuló arccal mondja ki ismét: — Rettenetes volt az egész! — Reggel fél hét körül elment a munkahelyére, én meg nem dolgoztam még, szülési szabadságon voltam, nem is keltem fel... Ügy kilenc órakor csörög a telefon, nagymama vette fel, és beszól, hogy engem keresnek a kórházból. Jelentkezik egy ismeretlen orvos, mert a férjemet már kezelték ott, de nem ez volt az orvosa, és kérdi, hogy fel tudok-e kelni a gyerektől, és be tudnék-e menni a kórházba? Egy kis komplikáció támadt, beadtak a férjemnek egy Al- gopyrin-injekciót... És akkor én teljesen ösztönösen rákérdeztem: ugye meghalt?... Aztán a taxiban, ahogy mentem a kórház felé, elkezdtem magammal alkudozni. Nem halhatott meg, mert akkor ez az orvos hogy tudott volna felhívni? A telefon anyámék nevén volt. És nem tudhatná, hogy újszülött gyerekünk van, akit szoptatok. Ezt csak a férjemtől tudhatja!... De amikor megérkeztem, és az orvos csak annyit mondott, hogy jöjjön velem, kollegina, akkor már tudtam, hogy nincs alku... Hogy meghalt. És érthetetlenül nyugodt voltam. Megnéztem, elintéztük a formaságokat... A végén még megkérdezték, hogy tudok-e most vezetni, el tudnám-e vinni a férjem kocsiját? Persze, miért ne?! És hazajöttem a Simcával... Aztán csak itthon fogtam fel ezt az egész szörnyűséget. Amikor megláttam a vázában a gesztenyeágakat... Előző napon, vasárnap, Zsámbékon voltunk. A szülés után akkor mozdultam ki először a lakásból, Péter mondta, hogy menjünk el valahova levegőzni. Szép téli nap volt, mentünk az M—1-esen, és letértünk Zsámbék felé. Ott a romok körül sétáltunk, és megláttuk azt a rügyező gesztenyefát. Februárban ! Letörtünk néhány ágat és hazahoztuk... A doktornő, akiből mindeddig folyamatosan buzogtak fel a több mint hatéves emlékek, most elhallgat, behunyja a szemét, és bal öklét olyan görcsösen szorítja össze, hogy egész felsőteste megremeg. S csak percek múlva, amikor oldódik ez a görcsös szorítás és az ujjai fáradtan ernyednek el a térdén, akkor szólal meg ismét. — Egy hét múlva a rügyek kinyíltak a vázában, és én azokat az ágakat vittem el hozzá a temetésre... Nagyon szerettem. Borzasztóan szerettem! Előrehajolva megrázza a fejét, .és összehúzott szemmel, mintha egy nagyon mély kútba nézne, s ő mindenképpen szeretné ott a mélyén meglátni valamit, úgy ismétli meg: — Borzasztóan szerettem! Olyan tiszta, becsületes ember volt, amilyennel még soha nem találkoztam! Képtelen volt a legkisebb hazugságra vagy becstelenségre is. És mellette nem lehetett nem becsületesnek lenni. Érted? Nem lehetett! Én' miatta lettem olyan, amilyen vagyok. Teljesen megváltoztam mellette. Teljesen! — Meddig voltatok házasok? IFolytatjuH)
