Nógrád. 1981. június (37. évfolyam. 127-151. szám)

1981-06-17 / 140. szám

Születő csillagok?! Országos popzenei tábor nyílt Salgóbányán Jóformán még ki sem ke­rültek az utcára a plakátok, s megyeszerte máris futótűzként terjed a hír: popfesztivál lesz Salgótarjánban. Pontos infor­mációk híján — ahogy ez már lenni szokott — természete­sen számos „kacsát” is ter­jeszt a szóbeszéd. Ideje hát tisztázni e valóban ritka al­kalom mibenlétét, annál is in­kább, mert a fellépő együtte­sek számára a június 20-i koncert „csupán” záróakkord­ja lesz annak a minden bi­zonnyal eredményes és csep­pet sem könnyű munkának, amely tegnap délután kezdő­dött Salgóbányán, az II. or­szágos popzenei táborban. Amatőr együttesekről van tehát szó, amely persze nem­hogy csökkentené, de talán fo­kozhatja is az érdeklődést a zenében mindig újat kereső fiatalok körében. Salgóbányára összesen tíz amatőr popzenekar kapott meghívást, közöttük három Nógrád megyei együttes. (Le­gyünk annyira lokálpatrió­ták, hogy őket név szerint is megemlítjük: a hazai színe­ket a „Fanyúl”, a „Front”, és a „HÍVŐK” együttes képvise­li.) Mellettük székesfehérvári, egri, szolnoki, kecsekeméti, lökösházai tamási és tatabányai „bandák” hivatottak igazolni, amit az utóbbi években ta­pasztaltunk. hogy tudniillik feljövőben vannak a vidéki popzenekarok. (Elég ha a deb­receni Color vagy a miskolci EDDA Művek „berobbanásá- ra” gondolunk.) Hogy ez a folyamat túllépett a spontaneitáson, abban nagy szerepe van azoknak a szer­veknek, intézményeknek, me­lyek végre-valahára támo­gatják az amatőr mozgalom e „hátrányos helyzetben levő” ágát. Számunkra külön öröm, hogy a II. országos popzenei tábort — csakúgy mint az el­sőt — Nógrád megyében, a KISZ Nógrád megyei bizott­ságénak „védnöksége” alatt készítették elő. A tábor rangját növeli, hogy Victor Máté művészeti vezető irányításával ismert zenei szakemberek vállalták a zene­karok továbbképzését. A tíz nap során így elméleti és gya­korlati, sőt, prozódiai problé­máikat is orvosolhatják az if­jú muzsikusok. A nagyközönség június 26- án délután a salgótarjáni Zó- ja-ligetben (rossz idő esetén a sportcsarnokban) találkoz­hat az együttesekkel, a már említett popfesztiválon, me­lyen a zenekarok immár a tá­borban tanultakról is számot adhatnak. Ha a nevek ma még nem is csillogóak, talán épp ez a koncert lesz, ami majd szár­nyára kap néhány új dalla­mot és persze együttest. Ez annál is inkább elképzelhető, mert a koncertet a Magyar Televízió, és a Magyar Rádió is rögzíti. (pintér) ☆ A közművelődési szezon vé­gén, nyár elején kezdődnek meg ország- és megyszerte a továbbképzések, táborozások. Megyénkben az első tanfo­lyam kedden délelőtt nyílt meg a salgótarjáni József At­tila Megyei Művelődési Köz­pontban. AZ ALAPISMERETI TANFOLYAMON azok a főhivatású népműve­lők vesznek részt, akik még nem szerezték meg főiskolai képesítésüket, s viszonylag rövid ideje, csekély, gyakor­lattal végzik művelődésiott- hon-vezeíői munkájukat. A hét végéig tartó tanfolyam- részt­vevői különböző elméleti elő­adásokat hallgatnak meg — többek között“ a kultúra és a műveltség fogalmáról, a kor­szerű műveltség tartalmáról, a közművelődés párt- és állami irányításáról —, konzultáció­kon cserélnek véleményt, gyakorlati foglalkózásokat lá­togatnak. Az alapismereti tan­folyam célja, hogy kellő isme­reteket nyújtson a kezdő nép­művelőknek mindennapi mun­kájukhoz és megfelelő segítsé­get adjon a szeptemberi új, közművelődési évadnyításhoz. D lAKSZÍN JÁTSZOK TÁBOROZNAK tegnap óta Salgóbányán, ahol június 22-ig tartózkodnak, tu­dásukat, szerepjátszó képessé­geiket fejlesztve. A táborba a balassagyarmati Balassi Bá­lint Gimnázium, a salgótarjá­ni Bolyai János Gimnázium, és Furkák Teréz leánykollégi­um színjátszóit, valamint a vanyarci és a sziráki művelő­dési ház színjátszó csoportjá­nak tagjait hívták meg. Az 56 meghívott három csoportban, Debreczeni Tibor, a Népmű­velési Intézet osztályvezetőjé­nek, Ambrus Györgyné, a Móra Könyvkiadó szerkesztő­jének, lektorának és Csikász István, a balassagyarmati szín­pad rendezőjének vezetésé­vel dolgozik. A változatos, gazdag tematikájú programból kiemeljük Duró Győzőnek, a budapesti Nemzeti Színház dramaturgjának előadását a japán kabuki drámáról és no játékról, az indiai táncházról, valamint Paál Istvánnak, a szolnoki Szigligeti Színház fő­rendezőjének fejtegetéseit a dráma és a rendező viszonyá­ról. Az egyhetes tábor szak­mai irányítását és vezetését Debreczeni Tibor látja el. (sulyok) Az ország minden tájáról érkeznek vendégek a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeum állandó és időszakos kiállításainak megtekintésére. Képünkön: látogatók a helytörténeti kiállí­táson. „...úgy határozott a tekintetes vármegye.,/' Nógrád megyei Oj levéltári kiadvány látott napvilágot Salgótarjánban „ .. úgy határozott a tekinte­tes vármegye... " címmel, amely Nógrád megyei statútu­mokat tartalmaz a XVII— XIX. századból. Nem állítha­tó hogy a levéltári publiká­ciók a legolvasmányosabb könyvek közé tartoznának, nem is ez a céljuk. Ez a ki­advány azonban — jóllehet dokumentumok gyűjteménye — olvasmánynak is izgalmas. Ablakot nyit a feudális kori vármegye életébe, mégpedig a leghitelesebb források köz­readásával. Ezek a megyei közgyűlés alkotta szabályrendeletek, az úgynevezett statútumok —, amint azt a Bevezetőben is olvassuk — kiemelkedő je­lentőséggel bírtak a feudális kori vármegyék életének szer­vezésében és irányításában. Olvasgatva őket nemcsak a korabeli, gyakorta több száz éves hivatalos szöveg nyelvi kacskaringói, vagy éppen ízes ódonsága ragad meg. Érde­kes az a felismerés is, amely ugyan nem merőben új, de itt szinte élményként jelent­kezik, hogy a korabeli vár­megye az életnek úgyszólván a legapróbb részleteire is fi­gyelt, annak valamennyi moz­zanatát szabályozta, rende­letekbe foglalta. Nem vélet­len tehát a vármegyeházra felszálló páva jelképe, ame­statutumok a XVII Iyet oly jól ismerünk. A „te­kintetes vármegyéről” egyéb­ként is sok mindent tudhat az átlagolvasó, aki némileg járatos a magyar szépiroda­lomban, hiszen —, hogy csak az egyik legismertebb példát, Mikszáth Kálmán nevét em­lítsük — íróink, költőink so­kat és sokféleképpen írtak róla. Ezek a szabályrendele­tek mintegy hiteles „háttér­ként” szolgálhatnak korábbi olvasmányainkhoz is, mélyít­ve történelmi ismereteinket, gazdagítva a feudális kori vármegyékről való tudásun­kat. Ugyanakkor, természe­tesen, a kutatás számára is igen jelentős kiadványról van szó, hiszen a statútumokkal, illetve azok végrehajtásával kapcsolatban még további fel­táró munka látszik szüksé­gesnek. Mint olvassuk, ez­úttal a szándék „csupán az volt, hogy a Kolozsvári—Óvá­ri-féle jogszabálygyűjtemény­ből kimaradt Nógrád megye statútumok színe-javát” te­gyék hozzáférhetővé az érdek­lődők számára, A Nógrád me­gyei Levéltárban tehát még sok átnézésre váró irat talál­ható, s további ismeretlen statútumok is előkerülhetnek. A most közölt szabályren­deletek tartalma roppant vál­tozatos. Megértésüket segíti a tömör, de lényeges tudni­valókat tartalmazó bevezető. Eszerint, a megyék statutum­X X. századból alkotási Jogkörét először Wer­bőczy István fogalmazta meg a Tripartitumban. A megyék­nek jogukban áll „mezőnek, réteknek, erdőknek, folyóvi­zeknek őrzéséről és malmok­nak állapotjáról és jövedel­mekről és egyéb efféle dol­gokról", továbbá „törvény ide­jének és folyásinak magatar­tásában” rendeleteket alkot­ni. Már ő is előírta, hogy a létrehozott statútumok nem lehetnek ellentétesek az or­szág törvényeivel és „csak ő közlök erősek és csak ő ma­gokra szólnak”, azaz más me­gyebeli lakosokra nem al­kalmazhatók. A Nógrád megye statutum- alkotásának alakulásáról al­kotott kép teljesebbé tétele érdekében a Függelékben köz­zétették a Corpus statutórl- imiban található megyei ren­deletek jegyzékét a mai le­véltári helyük feltüntetésé­vel. A közölt szövegekben előforduló idegen (főként la­tin) szavak jelentését s a több száz éves, ma már más érte­lemben használt szavak ér­telmezését is megtalálhatja a kiadványban az olvasó. A kötet az Adatok és for­rások a Nógrád megyei Le­véltárból című sorozat tizen­egyedik kiadványa, összeál­lította Nékám Edit és Schnei­der Miklós. T. E. „Tündérkert" Műfordító-pályázat — nehézségekkel Vitathatatlanul népszerű a magyar irodalom lengyel föl­dön. Elég, ha csak annyit em­lítünk, hogy ebben az évben adják ki Fejes Endre Rozsda- temetőjét, Sánta Ferenc Ötö­dik pecsétjét, Déry Tibor két regényét, Kertész Ákos Mak­ráját, Szabó Magda Régimódi történetét, Németh László Iszonyát, Somogyi Tóth Sán­dor Próféta voltál, szívem cí­mű. kötetét, s némelyiket már nem először. KIK FORDÍTANAK? Kulcskérdés természetesen, hogy kik fordítanak a lengyel nyelvtől meglehetősen idegen magyarból. A neves műfordí­tók között éppen a magyar művek fordításával vált is­mertté Camilla Mondral, Andrzej Sieroszewski, Krys- tyna Pisarska, Tadeusz Ol- szamski. Munkájuk irodalmi érték, de kevesen vannak. Az érdeklődés a magyar iroda­lom iránt akkora, a munka oly sok, hogy e pillanatban is fordítókat keresnek. Így jött a gondolat a len­gyel írószövetségben, hogy — a varsói Magyar intézettel és a Magyar Írók Szövetségével együtt — műfordító-pályáza­tot hirdetnek. A jelentkezők­nek nem kisebb feladattal kellett megbirkózniok, mint Móricz Zsigmond Tündérkert­jéből tíz-egynéhány oldal le­iordításával, továbbá kértek tőlük egy szabadon választott verset, dráma-, vagy próza­részletet. A pályázaton csak olyanok indulhattak, akik eddig nem publikáltak műfor­dítást és nem tagjai a lengyel írószövetség műfordító-szak­osztályának. Miért éppen Mó­ricz Zsigmondot választották kötelező munkának? Nyilván éppen a nyelvi nehézség, a magyar nyelvi sajátosságok „lengyelesítése” miatt. Hiszen Móricz archaizmusokkal teli, erdélyi szólásokkal megtűz­delt nyelvezetének átültetése idegen nyelvre, nem gyerek­játék. DÖNTÖTT A ZSŰRI * A zsűri döntött. Az első dí­jat Ewa Miszewskának, avar­sói egyetem magyar szakos hallgatójának ítélte. A máso­dik helyen Szczepan Worono- wicz, a harmadikon Joanna Trzinska-Major végzett; szin­tén a varsói egyetem magyar szakának volt hallgatói. A három győztes jutalma nem csupán az erkölcsi dicsőség; a soron következő magyar regé­nyek közül nem egynek a fordítására ők kapják a meg­bízást. t. a. 30. A sátortáborban laktunk Kaposváron, merthogy a nagyapád, a marcali nagyapa katona volt. Ügy valahogy ősszel fejeződött be a világháború. A nagyapátok nem sokkal előbb sebesült meg, már úgy, hogy a háború végén éppen a katonakórházban feküdt. Amikor meg kiengedték, mind­járt be is sorozták Károlyi-katonának. Utána meg vőröska- tonának. Na elég az hozzá, hogy szegény már sehogyan se tu­dott leszerelni. Ugye hát a katona az katona, annak pa­rancsolnak. A tanár ugyan jobbn szerette volna valamiféle hősibb megvilágításban látni nagyapja vöröskatonamúltját, de hát ezt özvegy Marczali Ferencnénem tudhatta, ezért csak úgy mondta el, ahogy emlékezett rá. Ezek után persze, már az olló történetétől se lehetett valami túlságosan felemelőt 'várni. — Na egyszer csak kürtölik ám a városban, úgy ápri­lis lehetett, ” mert már csak olyan kiskabátban jártunk, hogy jön a Kun Béla beszédet tartani. Az uram ki volt ve­zényelve, de tódult ám a nép az állomás felé, még az asz- szonyok is. Egyszer csak beszól hozzánk egy őrmesterné, nem is tudom ám megmondani, hogy hogyan hívták. Talán Sörösné, igen, mert Sörös nevezetű volt az őrmester, a má-odik szomszédaink voltak. Bejön ez a fiatalasszony, olyan helyes kis barna asszony volt, egy évvel volt idősebb kisfiúk, mint az én Piroskám, Lacikának hívták, beszól azt mondja: Maga néni jön, Marczaliné? Nem érdekel engem 4 NÓGRÁD - 1981. június 17., szerré a Kun Bélátok, Mariskám! — mondom neki így, mert kü­lönben aztán magáztuk egymást, nem volt még ez a nagy tegeződés. — Meg úgyis ott van az uram, majd elmondja, mit hallott. — Jaj, hát nem azért, hanem a városban az asszonyok törik fel a boltokat, mindenki azt visz, amit akar. — Nézze, Mariskám, nekem sose kellett a másé, most se kell, nem megyek! — Na de hát addig-addig, hogy csak nézzük meg. Csak egy kendőt terítettem a vállamra, mert ha sütött is a nap, azért szeles idő volt. Azt a barna ken­dőt nagyon szerettem, jó kis gyapjúkendő volt, még az el­ső uramtól kaptam Tuzlában, a Forgács nagyapádtól, mert ott feküdt a hadikórházban tífusszal. Szóval, még a világ­háború elején. Mi meg elmentünk meglátogatni, elvittem az édesanyádat is, olyan kis karonülő volt, de gondoltam, hadd lássa még ezt a kislányt, mert hátha meghal. Hát, tényleg akkor látta utoljára. Elég az hozzá, hogy akkor kaptam tőle azt a barna kendőt. Megyünk fölfelé a város­ba, hát a nép éppen a Weisz-féle vaskereskedést rámolja. Én nem mentem be, csak így megálltam a járdán, így sré- gen, egy akácfa mellett, de az őrmesterné ez bement. Egy­szer csak jön ám ki, és kezembe nyom egy ollót. Hát ez meg micsoda? — kérdezem. — Tegye csak el, Marczaliné, jusson magának is valami a kommünből, ha egyszer min­den a miénk. — Na én mást nem is hoztam el, de ezt az ollót nem bántam meg! Ezt még most se cserélném el akárhány újért. A tanárt elkedvetleníti a történet, s a következőre, a tuzlai látogatás aprólékos részleteire és viszontagságaira, hogy miként jutott át két fiatalasszony egy-egy csecsemő­vel a szerb fronton, és miképpen ügyeskedtél? be magukat szigorú egészségügyi kordonok ellenére a hadikórház tí- fuszosai közé — erre a hátborzongató történetre a tanár nem is figyel oda. Szeretne már felállni az asztal mellől, hiszen éppen elhangzott a tévéhíradó szignálja, a bemon­dó a külföldi híreket olvassa, s ő úgyis befelé fülel. Most valami kopogás, vagy kaparásszerű zajra föláll, a szék és az asztallap közötti szűk résen kipréseli magát az előszobába, és lenyomja a kilincset. Nem is kell többet tennie, mert az ajtó valami súlyos, puha tárgy nyomásától már nyílik is befelé, lassan, de egyenletes erővel, s ez nyil­vánvalóvá teszi, hogy nem a huzat kapaszkodott bele. A tanár mintha megérezné, hogy némi ellenirányú erőt kell kifejtenie, nem engedi el a kilincset, s ahogy félméternyi rés támad az ajtónyílásban, látja, hogy Hankóczyné rogya­dozik a küszöb fölött. Alig áll a lábán, dőlne befelé; vállá­nál fogva tartja vissza a férje, de olyan szokatlan test­tartásban, mintha még ő is az asszonyra támaszkodna. Bo­rostás fél arcát a felesége fejére hajtja, s közben lassan és szó nélkül nyomulnak befelé, majdnem a nagyszoba köze­péig, a tanár egy pillanatig úgy érzi, hogy valami első világháborús falusi kőszobrot lát, a helybeli elesettek név­sora fölött. Mire utánuk megy és elébük kerül, addigra már a felesége és a nagyanyja is bent van a szobában, a két asszony riadtan áll a fájdalmas szoborpár előtt. Hankó­czyné kifejezéstelen arccal mered rájuk, és valami szokat­lan közönyös géphang jön ki a torkán. — Meghalt. Meghalt. Meghalt a kislányom. Meghalt. Hankóczy simogatja, mintha nyugtatni akarná, pedig az túlságosan is nyugodt, szinte érzéketlen. Próbálja leül­tetni, előbb ő maga is leül, és lehúzza az asszonyt maga mellé a heverő szélére. — Anyukám. Nem szabad. Nem szabad, érted? Nem szabad! De a nyugtatás ellenkező reakciót vált ki az anyából, s mintha csak férje szavai emlékeztetnék arra, hogy mit nem szabad, valamivel több indulattal folytatja. — Megölték. Megölték az orvosok! Az orvosok a kór­házban. Megölték a kislányomat. Én mondtam, hogy meg fogják ölni. Én tudtam... Teljesen száraz, kifejezéstelen szemmel néz az előtte állókra, s ekkor váratlanul felüvölt. — Andrea! Andreaaa! Hosszan, elnyújtva üvölti az utolsó szótagot, s ez hir­telen átmegy zokogásba. A tanár csak ettől ocsúdik fel, és anélkül, hogy ponto­san végiggondolná, mit miért cselekszik, kisiet a konyhába. Gergő egyedül van kint, előtte az összeturkált vacsora, de magas gyerekszékében csak ül az asztalnál, s fejét féloldalt fordítva csodálkozva figyel befelé. Az apja gépiesen kieme­li a székből, jobb karjával a fejét fogva át, hogy lehető­leg a fülét is meg a szemét is eltakarja, s úgy siet vele az előszobán és a gardrobfolyosón keresztül a szobájába. Lefekteti, állig betakarja, s leül melléje az ágyra. — Miért sír Zsuzsi néni? — Mert... Andrea beteg... (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents