Nógrád. 1981. május (37. évfolyam. 101-126. szám)

1981-05-14 / 111. szám

Zene, színház, beszélgetés

Gyermek- és Ifjúsági műsorok a „József Attilában"

Ahogyan az iskolai év finisébe érkezünk, úgy érkezik ebbe a szakaszába a közművelődési intézmények gyermek- és ifjúsági rendezvény- sorozata is. Sőt, a május még más szempontból is figyelmet érdemel: a hónap végén rendezik meg országszerte hagyományosan a gyermeknapot.

A salgótarjáni- József Attila Művelődési Központ külön egyhetes programot dolgozott ki erre az alkalomra. A május 25—31-e közötti időszakban a megyeszékhely 15. számú óvodájában és a besz- terce-telepi iskolában vendégszerepeinek a békéscsabai Jókai Színház művészei, akik szívesen mutatnak be gyermekdarabokat és járnak el a gyerekek közé. A játékos, zenés és ügyességi jellegű programok sorából kiemeljük a Pannnónia Filmstúdió rajzfilmbemutatóit a megyei művelődési központ az Arany János úti klub helyiségében, a 100 Fok Celsius együttes előadását a színházteremben. A gyermekhét alatt a legfiatalabb korosztályok birtokolják a központi Tanácsköztársaság teret, ahol görkorcsolyaversenyen is összemérhetik képességeiket a jelentkezők. A gyerekek régi ismerősökkel is találkozhatnak; beszélgetésre kötelezte el magát Padisák Mihály, a rádió közkedvelt Miska bácsi levelesládája című műsor szerkesztője és Joó Katalin, a Kisdobos újság olvasószerkesztője.

A gyermekhét előtt is akad érdekes ifjúsági és gyermekműsor a megyei művelődési központban. A Benkó- dixiland hangversenyét — Kovács Gyula, Berki Tamás és Gonda János közreműködésével — május 16-án hallgathatják meg először az általános, majd a középiskolások. Izek már a zenei bérleten kívüli előadások. A debreceni Csokonai Színház vendégjátékát a középiskolások is megtekintik; május 15-én Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját mutatják be Kamausz Tiborral a címszerepben. Az „Iskolaszínház” sorozatában a Népszínház egyik utazó társulata a népszerű amerikai írónő, Beecher-Stowe Tamás bátya ■kunyhója című adaptációjával szórakoztatja a fiatalokat.

Ebben a hónapban befejeződik a „Gyertek, mesélünk!” óvodásoknak készült sorozat is, igaz a tervezettől kéthetes késéssel. Kertész Lilla előadó- művész május 25-én mutatja be gyermekműsorát a megye- székhely legapróbbjainak, két alkalommal.

Max Frisch 70 éves

A végzet dramaturgiája

Max Frisch nagyban hozzájárult a kortárs dráma alakulásához. Csakúgy, mint honfitársa, Friedrich Dürrenmatt vagy Bertolt Brecht. Ar- thúr Miller, Samuel Beckett, Harold Pinter, akik közül talán egyik sem lepte meg tét* teivel és írásaival annyiszor családját, ismerőseit, nézőit és olvasóit, mint a svájci Max Frisch.

A zürichi polgári családból származó író irodalomtörténeti tanulmányait felcserélte az újságírással, majd építészetet tanult, és regényeket meg elbeszéléseket kezdett írni. Hamarosan komoly sikereket ért el mind* két területen: irodalmi és építészeti díjakat kapott — felváltva. Felváltva lepve meg az irodalom, illetve az építészet művelőit, rajongóit' Sokat utazott Európában, Amerikában, politizált és bíráló- an nyilatkozott a svájci valóságról. Az építészek sokáig irodalmárnak, az irodalmárok építésznek,, míg a baloldaliak jobb-, á jobboldaliak baloldalinak tartották. Drámái hamar népszerűek lettek, bejárták a világ színpadait. Aztán az elismert író szakított a dráma műfajával, átváltott a prózára. Max Frisch pénteken hetvenéves; életműve a világirodalom jelentős fejezete.

Ábrázolható-e világunk a dráma eszközeivel? Leegyszerűsítve így hangzik a nagy kérdés, amellyel korunk drámaírói előbb-utóbb találkoznak, s amelyet annyiféleképp válaszolnak meg. S ez a kérdés Max Frisch jellegzetességére is egyértelműen rávilágít. Brecht igennel felelt, de hangsúlyozta, hogy változtatni kell és lehet is ezen a világon, s az ábrázolásnak ebből kell kiindulnia. Max Frisch ezzel szemben azt vallja, hogy a teljes valóság színpadi megjelenítése lehetetlen; a művészet játék, s hogy maga Brecht se a létezőt, hanem az elképzeltet, a megálmodottat festi le. A svájci író szerint ami művészileg megfogalmazható, az csakis önkényes átírás, utópia. S míg Brecht a világ áb- rázolhatóságát társadalmi kérdésnek, az író dolgát pedig politikai küldetésnek nevezte, Max Frisch véleménye a következő: Az író írjon, mert ez a dolga: a politikai nézet, a társadalomra gyakorolt hatása mellékes.

így jutott el Max Frisch a reflexiók színházához, ahol minden csak játék, „minden megnyilvánuló én csupán egy szerep”, ahol különböző fényekben forgatja a múlt és a jövő nézeteit, jelenségeit, s ezáltal távol tartja magától az állásfogalalás felelősségét. A korábbi művek— És a Róttak újra élnek, Biedermann és a gyújtogatok, Andorra — még az erkölcsi tartás és meggyőzés jegyében születtek, állás- foglalásuk határozott. A regények — Stiller, Homo Fa- bér — viszont már nem keresik az egyén társadalmi kötelékeit, az író világnézete egyre pesszimistább.

Jellemző a szerző nyilatkozata Játék az életrajzzal című munkájáról: „A klasszikus dramaturgia, amelyet eddig alkalmaztam, olyan meggyőződés játékszabálya,

amellyel már nem rendelkezem- Ez »a végzet dramaturgiája« csak a rendeltetésszerű lefolyást kínálja hihető kimenetelnek, és ezzel feltételezi, .hogy bizonyos történet csak így folyhatott le, és sehogy másképp...”

Niedzielsky Katalin

P. Fára Janka képei a Képcsarnokban

P. Fára Janka festőművész kiállítása, amelynek minapi megnyitásáról hírt adtunk, május 21-ig tekinthető meg a Képcsarnok salgótarjáni üzletében. A művész 32 festményt állított ki, a tárlat az utóbbi képcsarnoki kiállítások között a legsikeresebb.

P. Fára Janka Zalaegerszegen született 1926-ban. A Képzőművészeti Főiskolán, ahol Kandó László és Szőnyi István voltak mesterei, 1949-ben fejezte be tanulmányait Utána rajztanárként dolgozott, de már közben is ott voltak művei a különböző kollektív kiállításokon Budapesten és vidéken. Egyéni kiállítása volt eddig Zalaegerszegen 1977-ben és Egerben 1979-benA művész beleszületett a hullámzó domborzatú zalai tájba, hiteles ismerője Göcsejnek, múltjának és jelenének egyaránt. Bár festményei — s ez most szó szerint értendő — önmagukért beszélnek, megértésükhöz nincs szükség kommentárra. Ebben a nem tolakodó festészetben a realitás és a líraiság egyaránt jelen van, színvilága virtuozitásoktól mentes. De sem ebben, sem a témaválasztásban nem válik kcmvenciá- lissá.

Ügy látszik, P. Fára Janka a természeteivel festők közé tartozik, az effajta művészet sokoldalúsága jellemzi a műveit. Úgyszólván valamennyi képén felfedezhető a természeti valóság közvetlen inspirációja, amely egyik legfontosabb éltetője művészetének.

Idegen tőle a körülírás, még Alkonyat inkább az elvontság, mindenekelőtt az egyszerűségre törekszik, elsősorban az adott táj szerkezeti jellemzőjének, esetleg csak hangulatának megragadására, s eközben ott, bujkál a képeken az öröm, amelyet a szabad természet nyújthat az embernek. Ez kétségkívül lírai vonás ebben a festészetben. Talán ezért is hisszük el a megfestett táj, vagy éppen egy virágcsokor

Hollókő.

valódiságát, mert nem vonható kétségbe ennek művészi őszintesége. S bizonyára ez egyik legfontosabb magyarázata a közönségsikernek is.

A prémium

Hétfőn reggel az igazgató hivatta Sabalát.

— Sabala, maga iszik? — kérdezte az igazgató.

— De igazgató elvtárs! — tiltakozott Sabala — Se kávéházba, se étterembe, se kocsmákba, nem járok! Még a saját testvérem esküvőjén sem ittam!

Az igazgató elmosolyodott. — Hót a kártya, Sabala? Kártyázni sem szokott?

— Hogy képzeli igazgató élvtárs, hiszen gyűlölöm a hazárdjátékot!

Az igazgató kacsintott. — Na és a nők?

Sabala elvörösödött és megcsóválta a fejét. — A nők? Csak a pénzétől szabadítják meg az embert igazgató elvtárs.

— Igen, igen — mondta az igazgató — hát ez nagyszerű. Na és mondja Sabala, pénzre sincs szüksége?

— Nekem elég annyi, igazgató elvtárs. amennyit keresek — mondta szerényen Sabala.

— Hát ez kiváló, Sabala, igazán kiváló, maga derék ember. Akkor ezek szerint azt a prémiumot, amit eredetileg magának akartam adni, majd Kohuciknak adom. Neki aztán igazán szüksége van ró. Szeret inni, megrögzött kártyás, na és ami a nőket illeti, hát arról jobb nem is beszélni.

Milan Znajkovic

;♦ »’• ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ .*« ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ **♦ ♦%

■! SUMONYI ZOLTÁN

4 PANEL HALOM

1.

Szeptember I4-én, pénteken a Nap 5 óra 19 perckor kel, de a panelház lakói még soha nem győződtek meg az 1979-es zsebnaptár ezen állításának hitelességéről. Nem mintha mindenki aludna még ilyenkor. Sőt, 5 óra 19 percig tizenegy lakó lép ki a ház kapuján: kilencen azért, hogy elinduljanak munkahelyük felé, ketten meg azért, hogy kutyájukat sétáltassák a ház körüli parkban, ök pedig már huszonöt-harminc perce felébredtek, de sem az álmosság, sem a reggeli kapkodás, készülődés, sem pedig a munkába való sietség nem alkalmas az efféle előrejelzések ellenőrzésére. Úgyhogy valószínűleg észre sem vették a napfelkeltét.

Négyóra 50 perckor, amikor az IE-s Trabántos lakásában, a hetedik emeletén felcsörög az ébresztőóra, a ház előtti parkolóból már kihúz egy fehér Zsiguli, s a kapun kilép egy kiskatona. A Zsiguli, amint kifordul jobbra a Váci út felé, felgyulladnak tompított reflektorai, az Árpád- híd Étterem előtt csak lelassít, és-mivel alig van most forgalom, meg sem áll, kettesben hagyva. a sebességváltót, nagy ívben balra fordul, s elhajt Újpest irányába. A kiskatona — nyári kimenő-egyenruhában, fején tányérsapkával — fázósan indul át a parkon, de mielőtt kiérne a Váci útra, egy alkalmi gyalogösvényen felszalad a hídra, átbújik a korláton, és így pont akkorra ér a megállóba, amikor a 84-es busz az Árpád-hidra kanyarodik.

Az IE-s Trabantos lenyomja az óra csörgő gombját, hadd aludjon még a felesége, és átmegy a nagyszobába. Ott már szinte világos van, minthogy a sötétítő függönyöket nem szokták összehúzni, kinyitja és kifordítja a középső ablakot, s lenéz a porkolóba. Ösztönös mozdulat ez is, pontosan úgy, mint a csörgőóra elhallgattatása, hiszen még nem ébredt föl teljesen, annyira azonban mégis ébren van, hogy elégedetten vegye tudomásul: kocsija ott áll sértetlenül az ablak alatt, ahol délután leállt vele. Az IE-s Trabantosnak agyonápolt világoskék Zsigulija van! Nem új, de újszerű állapotban vette a megkímélt kocsit hosszas keresgélés és alkudozás után, s óriási szerencséjére alig három hónapja, vagyis nem sokkal a gépkocsiárak általános emelése előtt. S még hatvanötezerért!

A panelház lakóit persze — akik tizenegy év után is legtöbben csak az autók rendszámáról és márkájáról ismerik és különböztetik meg egymást — nem nagyon zavarja ez a változás, ök évekkel ezelőtt IE-s Trabantosként ismerték meg a hetedik emeleten lakó fiatalembert. így beszéltek róla, és valószínűleg még Aagyon sokáig csak így fogják emlegetni. Igazuk is van! Ha megkísérelnék követni az autók változásait, hát lehetetlenné válna közöttük mindenféle társalgás. Mintha valaki mindig új nevet venne föl! S ez bizony bábeli zűrzavart, teljes bizonytalanságot okozna: sosem tudhatnák pontosan, hogy ki kiről beszél. Éppen elég nehézkes személyleírásokkal megkülönböztetni azokat, akiknek még nincs kocsijuk! Mert a

ház előtti parkolóban most, 4 óra 52 perckor ötvenöt gépkocsi áll, vagyis a százharminckét családnak több mint a felét névről vagy legalább foglalkozásról kellene ismerni. Igaz ugyan, hogy azokról nem is igen van mit beszélni. Legalábbis itt, a ház előtti parkolóban nem.

Persze, ezt a parkolót már így is kinőtte a ház. Kétoldalt szorosan egymás mellett állnak be a kocsik, s aki délután 5 óra után érkezik haza, az már nem is tud hová beállni. Hát csak megáll valahol. Este 9 és hajnali 5 között a parkot szegélyező járdákon is egymást érik az autók, megbiccentve állnak egy-egy első és hátsó kerekükkel a járdán, a másik kettővel lent az úttesten. De még ott sem jut hely mindenkinek, úgyhogy mindennap négy-öt kocsi gazdája vállalja a följelentést, vagy a helyszíni bírságolás kockázatát, és felhajt a park gyepére. De hát mégsem állhatnak meg az úttest közepén!

Ma már nehéz lenne kideríteni, hogy tizenegy évvel ezelőtt takarékossági okból-e, vagy pedig azért nem terveztek nagyobb parkolóteret a tízemeletes Larsen—Nieten típusú házak elé, mert senki sem számíthatott a magángépkocsik ilyen ütemű szaporodására. De való igaz, hogy itt akkor még túlzásnak is tűnt ez az óriási leaszfaltozott térség, amelyen nyolc-tíz Trabant álldogált, s egy-egy öreg Moszkvics, Volkswagen, Fiat. Aztán négy-öt év múlva hirtelen szaporodni kezdtek a ház előtt a Trabantok, az öreg kocsik kicserélődtek új Skodákra, Zsigulikra — és újabb két-három év elteltével megindult a Trabantok rohamos metamorfózisa is. Előbb használt Zsigulikra. Skodákra, Wartburgokra cserélték őket, aztán a használtakat újakra. Hiába na, ez a fejlődés! De a panelház autós közösségének tudatában — hacsak valami rendkívüli nem történik, mint például nyáron is, hogy valakinek az ötödik emeletről hat és fél éves Wartburgja helyén egyszer csak egy vadonatúj metálkék Ford Capri áll, amit már a rátartibb autósok is körbejárnak —, tehát ha valami ilyesmi nem történik, akkor mindenki az első kocsijával írja be magát a köztudatba.

Ahogy az IE-s Trabantos is a hetedikről, aki miközben másodszor pillant le a Zsigulijára, észreveszi az újságkihordót; pontosan 4 óra 55 perckor jön végig a ház előtti járdán, s nagy zöld vászontarisznyájával befordul a kapun. Az IE-s egy pillanatig arra gondol, hogy itt várja meg az újságot, s még borotválkozás előtt a nagyszobában futja át a sportoldalt és a főbb címeket, kényelmesen belesüppedve a bükié húzatú, szivacsos ülőgarnitúrába, de aztán észbekap, hogy hiszen az a világ már elmúlt, amikor a postás vagy az újságos feljött a lakásokig. Nem is való már másra az ajtókon lévő levélszekrénynyílás, mint hogy lecsapódó alumínium tetejével bezörögjenek, ha valami miatt a ház lakói mégis beszólnak egymáshoz. Aki a csengőt nyomja meg, arról biztosan tudni lehet, hogy nem ebben a házban lakik. — Tehát a reggeli lapokat is csak a félemeleti levélszekrénybe dugják, így az IE-s fiatalembernek le kell mondania a korai olvasásról. Na majd a gyárban! Addig is bekapcsolia a táskarádiót, és bevonul vele a fürdőszobába. A rádióban valami agyöblögető zene szói, híreket, majd néhány perc múlva az ötórai Reggeli Magazinban mondanak, addig megmosakszik.

(Folytatjuk)

A természeti élmény, úgy véljük, meghatározó jelentőségén túl, szólni kell még arról, hogy az emberi karakter sajátos átírását is megvalósította a művész. Ez utóbbi esetben is meghatározónak látjuk az érzelmi telítettséget hangsúlyozó átírást. Említettük már, hogy melyik hazai tájnak szülötte P- Fára Janka. Ez a táj adta az indulását meghatározó legfontosabb művészeti élményeit is, amelyek tehát nem felületes benyomások. Ezek a mélyen fekvő élmények segítették hozzá az önálló hangú pik- túra kialakításához. Ez a pik- túra, hangját tekintve, s eredményeit szemlélve nem hangos, hangvétele inkább szerény s reményt ad a további bontakozásra, újabb tartományok birtokbavételére.

Képein látható tájairól is szóljunk néhány szót. Elsősorban a régi Göcsej tűnik föl a képeken, bár a salgótarjáni kiállításon ezekből a festményekből látunk kevesebbet. Érthetően inkább azokat a képeit küldte el ide, amelyek nógrádi indíttatásúak. Korábban átmenetileg Szendehelyen töltött egy kis időt a művész. De ezen túl is megismerte a nógrádi táj és emberei számos jellemzőjét. Az Ipoly-part, a Szendehely környéki táj, a Kisterenye melletti szakadékos vidék egyaránt feltűnik képein. S talán elsőként kellett volna említeni Hollókőt, amely sok kép megfestésére inspirálta, a kis fatemplommal, a girbegurba utcával, a magasodó várrommal.

Azt írja bemutatkozásul és vallomásul a katalógusban P. Fára Janka: „Szeretem az ezerarcú természetet, hi szék

abban, hogy a szépség felfedezése és értékelése tartalmasabbá teszi az emberi éler tét. Aki tiszta szívvel tud gyönyörködni ebben a szépségben, bizonyára meg is szeretné óvni, hogy még sokáig gyönyörködhessünk benne-’’ A salgótarjáni kiállítás, ha úgy tetszik, a természeti környezet megóvására is felszólítja mindazokat, akik rádöbbennek, egyetlen földünk van, amelyet — valamennyi tájával egyetemben — nekünk kell megvédenünk önmagunk ellen.

Tóth Elemér