Nógrád. 1981. május (37. évfolyam. 101-126. szám)

1981-05-10 / 108. szám

Cornell'u Baba képei

A legnagyobb élő román festőművész, Corneliu Baba képeiből nyílt kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. Képeink a kiállításon készültek.

Lány fehér sapkával.

Mi hát az ember?

Beszélgetés Jókai Annával

Általában elmondják róla, hogy változatos életpályát futott be. Ennek oka az, hogy érettségi után nem mehetett mindjárt egyetemre, az ötvenes évek viszonyai így közvetlenül befolyásolták személyes sorsát Mint többször nyilatkozta, épp ezért vált emberi és írói természete olyanná, hogy kezdettől előbb vette észre az élet ellentmondásait, mint azt, ami már megoldódott— Tíz-tizenhat éves koromban váltam íróvá — mondja erről —, amit ugyanis sem otthon, a családban, sem az iskolában nem mondhattam el, azt megírtam. Lételememmé vált az írás, legkedvesebb szórakozásommá; egy mosolygó leánygyermek védekezése volt ez a világgal szemben! Ha leírtam valamely gondolatomat, megúsztam a pofont, de a környezetemnek is jobb volt így. Tizennyolc éves koromban' viszont már éreztem, ez a befeléfordulás veszedelmes is lehet. Túlérett vagy inkább koravén voltam, féltem, ha sokáig kilógok az emberek közül, esetleg ki is rekesztem magam közülük. Akkor elhatároztam: vagy élni fogok, vagy írni!

— Miért döntött at élet mellett?

— Ogy véltem, nincs bennem erős tehetség, amellett vágyam volt úgy élni, mint mások. Ezért nagyon fiatalon férjhez mentem, és csakugyan, egyszeriben olyan lett az életem, mint annyi más fiatalé: két gyermekem született, albérletben éltünk-.. Az íróságot jó időre el is felejtettem. Igen, csaknem nyomorogtam. Adminisztrátor, anyagkönyvelő, népművelő, majd főkönyvelő voltam. Afféle fekete báránynak számító kisember, aki a helyzetével eléggé összeegyeztethetetlenül roppant kényes - volt arra, hogy van véleménye. Keservesen, de megtanultam, ha valamit nem mondhatok ki, mélyen hallgassak, óm a véleményemben ne inogjak meg. A magánéletemben is ez volt a legnehezebb- Amit ezzel a helyzetemmel nyertem: széles szeletét ismertem meg az életnek!

— Végül mégis tanár lett, ma már ön a Tanárnő a Magyar Televízió Mindenki iskolájában. Irodalmat oktat egy egész országnak•

— 1956-ban bejutottam az egyetemre,. 1961-ben megkaptam a diplomámat. Budapest egyik peremkerületében általános iskolában kezdtem tanítani, olyan gyerekeket, akiknek a családi körülménye nem volt különb, mint a szociális foglalkoztatóban dolgozóké, akiknek a főkönyvelőjük voltam. A szociális foglalkoztatóban elmebetegek és öregek, csökkent képességű emberek seregét ismertem meg. Népművelőként tapasztaltam, mily sok a munkánkban a formális elem- Anyag- könyvelőként a rubrikák ör- dögiségére döbbentem rá. Családban éltem, nehézségek közepette... Ekkor alakult ki az az alapállásom, ami máig, Íróként, is jellemző rám. Azt kezdtem kérdezni: „Mi hát az ember?!” És tudtam: a választ nem a fajta kitenyésztett példányainál kell keresni. Hiszen, ha azt kérdezzük, milyen kutyának lenni a földön,- nem az ölebtől kezdünk érdeklődni, hanem a korcskutyáktól, a hűséges házőrzőktől, a segítőkész pásztor- kutyáktól, akik esetleg éheznek, de dolgoznák, s mivel dolgoznak, olykor tévednek. József Attila két verssora jut ilyenkor az eszembe: „Láttam a boldogságot én /Lágy volt, szőke és másfél mázsa”. Amit én mindig úgy értelmezek: a malacok boldogságát könnyű elérni, csak sok moslékot kell enni, és minél többet hemperegni a sárban. Ez az én élettanúságom !

— 1968-ban robbanásszerűen tört be az irodalomba.

— Első regényem, a 4447

című éppen az általános Iskolában tanárként szerzett tapasztalataimból született. Rádöbbentem: a kelet-európai

ember — nyilván törvényszerűen és hasznosan —egyelőre- töbet foglalkozik azzal, hogyan vetkőzzön ki a társadalmi nyomorúságból, mint ássál, hogyan fejlesztheti belső

emberi, lelki-szellemi erőit. A 4447 a gyerekek családi hátteréről szól, egy léthelyzetről. Szokatlan volt a téma és a leányregényekre emlékeztető mosolygás mögötti kemény, objektív, férfiasán kemény világ. A regénnyel egyidőben jelent meg Kötél nélkül címmel egy novelláskötetem is. Hatásukról annyit: egycsapás- ra „ledolgoztam” a kései indulás hátrányát.

— Hogyan reagál arra, ha azt mondom: nőíró?

— Tiltakozom ellene. Nem vállalom. Természetesen, mivel nó vagyok, kötelességem a női lét sajátosságait is elemeznem, annál is inkább, mert jellegzetesen női sorsot éltem, míg íróvá nem váltam. Az író azonban, ha megérdemli, hogy így nevezzék, a nemek fölött fogalmaz. Emberként. Figyelje meg, minden férfiíróban van bizonyos feminin vonás, ugyanígy egy nőíróban kell legyen bizonyos, alkotás közben megmutatkozó masz- kulin jelleg.

— Űj novelláskötete, A panasz, megjelenése után szinte rögtön elfogyott a könyvesboltokból. Számított erre a sikerre?

— őszintén szólva, nem. Az 1972-ben mgejelent Napok című könyvemmel egy bennem jelentkező új írói igénynek tettem eleget, hogy a valóság tényétnek felmutatása mellett elvontabb, gondolati közegben Is hódítsak. Korábban az írás számomra akár a széttekintés egy völgyben. Aprólékosan megnéztem összes fényét, árnyékát, kiszögellését. Ezzel a művemmel átmeneti szakasz kezdődött, elindultam felfelé. Jelenleg a kapta tón állok, onnan nézek vissza és körbe... Más az optika, a látószög. A panasz leírása az emelkedőn született, nem gondoltam, hogy olvasóim ilyen magától értetődőn követnek ide. Bár talán nem is hiszi, hiszen egy állítólag népszerű író mondja: soha nem írtam a népszerűségért.

Az író öntörvényű ember. Más kérdés, hogy szerencsésnek tarthatom magam ax olvasók érdeklődése miatt, éa mert soha nem csonkították

meg írásaimat. Magamra fiJ gyelek és a világra. Felnőtt al magyar nemzet annyira, hogy rábízzuk az olvasóra, mit fogad el egy könyvből és mit nem. A pillanatnyi politikai aktualitásokra az írónak nera szükséges feltétlenül figyelnie,’ hiszen az általános világhelyzet amúgyis erkölcse, filozóJ. fiája szerint kötelezi el. Különben is: az író tárgya az ember! Korunk, társadalmunk legnagyobb goncfia Is az erií- bér: mit kezdjen önmagával,' lényének azzal a felével, amely nem nyer feloldást a termelésben, amelyik felteszi magában: jöttem, elmegyek...' Ma kinek gyónunk? Ki hallgat meg bennünket? És ki segít rajtunk? Ez az irodalom elsőrendű elkötelezettsége. Tapasztaltam: egyetlen odahajló mondattal, egyetlen segítő gondolattal is könnyebb élnil Rendszerint elmondják rólam, hogy írásaim nem szűkölködnek társadalomkritikában. Ennek ellenére állítom, hogy a társadalom mindent nem oldhat meg. Nincs olyan társadalom, amely az ember katar- tikus tisztulását magára vál* lalhatja. Az egyik novellámban írtam: hogy mehet előre az egész, ha a rész boldogtalan? A rész boldogsága rajtunk, írókon is múlik.

— Tíz kötete jelent meg eddig. Munkásságát József At- tila-díjjal és SZOT-díjjal ju-* talmazták. Most min dolgo-, zik?

— Éppen elkészült az új re-; gényem. A címe még változhat. Egy bizonyos: a jelenben játszódik, és fantasztikusnak tűnő elemek tartják össze. A jelen van olyan, hogy néha felkiáltsunk: fantasztikus!

Onlay Istvéa J

Á

llok. Állunk- Én mosolygok, de szinte kínomban, ő meg felém-fe- lém pislant.

A sietség miatt van az egész.' Először levelek jöttek. Fölbontja az ember ezeket a futtában papírra vetett üzeneteket, olyikat kitépett füzetlapra rótták, sorvezetése görbe, szinte félkörívet képez, egy bogár sétálna így végig valami stoppolófán nyugatról keletre. .. azt mondja, hogy feltétlenül tessék kivizsgálni az áldatlan helyzetet, azért van az újság, hogy járjon a végére. .. később telefonon is feUiívtak, hogy ezt már nem lehet bírni tovább, és járjunk a végére... most meg, reggel bejött a szerkesztőségbe ez a lány, ez a Klári.

ő is elmondta ugyanezt, miközben kigombolta a kabátját, vagy inkább letépkedte azokat a zsinórból csayart gomblyukakat, aztán úgy oda- viharodott a székre. Friss volt, mint a fagy. S hogy ráncolta a homlokát?! A cigarettáikét szippantás után a tenyerébe fordította, „csúcsra fogta”, s amikor eínevettem magam, egyből tudta, s mondta is, hogy „ugye, aZ elvtárs is dolgozott gépen? Tudja, miért kell befordítani”. Mondtam, hogy persze, úgy nem lesz olyan könnyen olajos. Aztán mondja, hogy „tegyen már valamit az újság, mert szörnyű ostobaság az a kertmúzeum vagy múzeumkert. Az öreg most télen is szedi a (belépődíjat, pedig nem látszik ott semmi, és a brigádbeli fiúk csak azért járnak arra, .mert úgy közelebb a gyár”. „S magát a fiúk küldték?” „Engem az egész brigád”. „Ja, ha az egész brigád..„Szóval, kijönne és megnézné? Bizonyosodjék meg a saját szemével. Aztán szerkessze ki a lapba, jó?”

Hm, /hm. Itt a tábla: Belépődíj 1 forint. Ott a kisöreg, pn meg itt a tábla mellett. Kiári a könyvtár ablakából a függöny mögül integet, mert

Konczek Józsefi

A kisöreg felderítése

hogy az nem igazi, ha ketten

lennénk. Arról is felvilágosított, amíg erre jöttünk, hogy az öreg a lányokat átengedi, az asszonyokat is, de a férfiakba mindig beleköt. Hát most nekem úgy kell tennem, mintha én is a gyárba igyekeznék. Így fogom megtapasztalni — amint Klári magyarázta —, hogy miként viselkedik az öreg.

No, lépjünk hát ki. Mintha munkába igyekeznék. Gépkarbantartó vagyok, és éppen most nagyban, ugye... Fü- työrészünk, miegymás. A gép- karbantartók szoktak fütyö- résznl? Ez, az az enyém, > ez biztos szokott. így ni. Már a kertben jól benn járok, amikor rám szól a megnyitott ajtóból a kisöreg. Normális tempóban ki tudnék sétálni a kertből, no, esetleg egy kicsit megnyújtanám a lépést. De akkor hogyan tudom meg, mit csinál azokkal, akiket megfog? Visz- szasétálok. „Miért fizessek? Sietek munkába, nem a kertet akarom nézni. Különben is most a hó alatt semmi sem látszik”. „Fizetni kell, mert ez az előírás. Látja a táblát?” „Hiszen láttam én a strandon is táblát, hogy a víz állandóan húsz fok fölött van. S közben a víz be volt fagyva”. „De ez nem nyári tábla ám”. „S ha nem fizetek?” (Ekkor mászik ki a kutya az asztal alól. Jó nagy dögj.

„No, jó, fizetek. De nem gondolja, hogy magától senki nem várja el ezt a téli jegyárusítást?” „Nekem eddig még senki nem mondta, hogy télen ne árusítsak”. „De azt sem, hogy árusítson?” „Azt sem”. „Hát akkor?” „hát akkor miért lennék itt?”

„Mondjuk talán azért, hogy

kapjon ezért a munkáért fizetést. Szóval, azért, hogy legyen fizetése, érti?” „Ügy gondolja, azért, hogy legyen valami ürügy rá?” „Ügy”. „Szóval, engem becsapnak?” „No hát ez nem becsapás éppen...” „Nana, engem nem kell becsapni. Mondják meg, hogy nincs rám szükség”. „Dehogy nincs. De ha nem tartanák Itt magát állásban, akkor nem lehetne fizetni”. „S ha pedig itt tartanak, én elvégzem, a munkámat. Igaz?” „De nem, mert...” „Nézze — szól rám nagyon komolyan — Itt, itt becsület van”. És megkopogtatja a mellkasát. „És különben is, a múltkor idejött a hivatalból egy kartárs, és elbeszélgettünk. Kérem, majdnem egy félóráig itt Volt. Láthatta, hogyan dolgozom. Nem szólt érte, hogy jegyeket adok ki. Amíg itt volt, kiadtam három jegyet. Láthatta, hogy rendesen végzem a munkámat”. „Talán még meg is dicsérte magét, ugye, hogy jól dolgozik, nem?” „Nem. Azt nem csinálta. Nem mondhatnám. Csak úgy el- * ment. ugye”. „S maga mit gondol, ha több jegyet ad el, jobbnak Ítélik a munkáját?” „Hát, ki tudhatja? Ügy kell legyen, hogy abból Ítélnek, nem? Hát lehet másból?” Elgondolkozva i)ézem a kis- öreget. Az ötforintos mór átmelegedett a tenyeremben, odakoppantom az asztalára. Elmennék. Ő letépi a jegyet, elszakítja, át akarja nyújtani, s mivel nem nyúlok érte túl meggyőzően, olyan rendreuta- sítón nyújtja ismét, hogy eszembe sem juthat mást akarni, mint elvenni. Persze, persze, majdnem megsértettem. Mi ffz, tán alamizsnát, vagy

mit akarok én adni neki? Hű, de izzasztó helyzet. Közben pedig Klári az ablakból nézi, mit csinálunk itt. Nem nagyon tetszhet neki, hogy még mindig nem veszekszem a kisöreg- gel. Sokáig keresgél a fiókban, nem nagyon látja a forintosokat, gondosan vizsgálgatja őket. „Mit csinálna, ha nem itt Volna?” — kérdezem tőle. „Akkor...” Közben fülön- csíp egy ötvenfillérest, s így megvan a visszajáró pénz. „Akkor bizony nézegetnék kifelé az ablakon az öregek napközi otthonából. Nézném, hogyan esik a hó”.

Értem. A Kláritól meg a brigádtól nyert megbízatás szerint most tulajdonképpen haragosan kiabálnom kellene, én pedig hallgatok. „Milyen a nyugdíja, bátyám?” „Elfogadható, Nem hiányzik semmi”. „Van dohánya? Vagy cigarettázik?” „Nem cigarettázom én már régtől fogva”. „Cigarettázom, így mondja. Ráüt a kostökre, felmutatja az asztalról a pipát. „Jó ezt csinálni?” „Ezt-e? Hát jobb, mint az ablakhoz ülni. Itt1 mégiscsak történik valami, Különben, ha nem adnék el jegyeket, még könnyen másra bíznák itt ezt a munkát”.

Nem fogok én összeveszni a kisöreggek látom már. Hiába Integet Klári. Igen ám, de úgy látom, megunta a várakozást, most fordul be a kapun, s nagyon büszkén siet át a kerten, gondolja, majd ő kiprovokálja, amit akart. Még egy fintort is levág, felém. Az öreg megköszörüli a torkát, már rászólna, amikor mondom neki, hogy hozzám tartozik a lány, hagyja ót. Klári hát akármilyen nagyon

igyekszik Is lassan menni, hogy nem éri szó, végigsétál

a kerten, megcsóválja a fejét és kilép a másik kapun.

„Szóval, ha látják, hogy sok jegyet ad el, az jó -magának?” „Azt gondolom”. „Hát, bátyám, adjon akkor nekem tíz jegyet, jó?” Elmosolyodik. „Nem, azt nem lehet”. „No, itt a pénz”. „Talán jönnek még kilencen maga után?" „Nem.” „Nahát akkor? Ugye, egy ember az egy jegy, egy jegy az egy forint. Tessék a tíz forint”.

„S ha nem veszem el?” Nagyon rosszallóan tekint rám. „Vegye csak vissza. Különben most- jövök rá, ismerem én magát valahonnan- Így van. Mondja, mit akar itt tőlem? Megmondhatta volna már az elején, hogy magának igazolványa van, s nem is kértem volna a díjat. Mert magának igazolványa van, s akinek van, az ingyen átmehet”.

Megvagyok szégyenltve. Bölcs, lassú beszéddel, megingathatatlan nyugalmú szaval .al. S meglehet, hogy ezen lobbanok fel végül. A kisördög Is megmoccan bennem, s azt mondom: „Tudja mit, nem veszem vissza”. És nevetek.

„Ejnye!” Most ő csóválja a fejét, nem Klári. Klári? Közben visszasomfordált a kapun, itt áll mellettem, s csak nézi, hogy végre emeltebb hangon beszélünk már egymással.

Persze hogy itt kell ennek eldőlnie, ennek az ügynek. Minek is kiabálni. Ehh! Abbahagyom. Nem leszek bohóc sem Klári, sem az. egész brigád kedvéért. Majd átmegyek a

városgazdálkodásra, csak egy

folyosó választja el a szerkesztőségtől. Adjanak valami más. munkát a klsöregnek. Mert 0 aztán tényleg nem tehet róla, ha ideállították, önbecsülése kedvéért szedi a belépődíjat Hogy bizonyítsa, szükség van rá.

Így morfondírozom magam-; ban, Klári kezét fogva sétálok kifelé a múzeumkertből,' hallom,- hogy az öreg utánam szól, vegyem vissza a tiz forintot. Nem azonnal fordulok vissza, vagy vissza sem fordulnék talán, úgy elgondolkoztam az ügyön, hogy ha nem itt dolgozna, akkor az ablakon nézegetne ki, itt viszont úgy kellene dolgoznia, hogy ne dolgozzék — a megbízója sem vár tőle mást — ha pedig dolgozik, akadályozza a brigádot... legjobb lesz a városgazdálkodás. ..

Érzem, a zsebembe dugnak valamit. A kisöreg utánunk settenkedett a hóban. Belopta a fémtízest a zsebembe. Mire visszafordulok, a rácsos kapu nagyot dörren, bevágta mögöttünk.

L

ehet, jó volna azt mondanom, hogy kinevet minket a kisöreg, hogy jót kacag, mit tudom én, de az az igazság, hogy ránk sem nézve megforgatja a kulcsot az ajtóban, s visszaballag a kisházba, ahonnan mindent jól szemmel tarthat.

(Megyünk mi is dolgunkra. Sejtem, hogy a kisöreg elmondásában esetleg én leszek az a bizonyos hivatalos ember, aki próbára akarta tenni becsületességét. Jól kiszínezve lehet majd ezt mesélni pipá- zás közben. S az újabb állás is úgy fog feltűnni, mint jutalom — rendíthetetlenségéért. — Legalábbis az ő előadásában).

S mit tehetünk? A büszkeséghez is joga van.

NÓGRAD — 1931. május 10., vasárnap