Nógrád. 1981. május (37. évfolyam. 101-126. szám)

1981-05-17 / 114. szám

Pefőfi-szótár

Visszhang-zárás

Már az ABC utolsó betűinél tartanak a Petőfi-szótár befejező — harmadik — kötetének szerkesztésében a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- tudományi Intézetében. Több mint húsz éve kezdődött gyűjtőmunka fejeződik be ezzel a kötettel 1982-ben.

A Petőfi Sándor életművének szókészletét tartalmazó szótár teljes egészében a költő műveinek az Akadémia Kiadónál 1951—1964. között hét kötetben megjelent kritikai kiadásában közölt művein alapul, s a szókincs szerkezetének, a szavak gyakoriságának vizsgálatával segít behatóbban megismerni az életművet.

Ä 26 évesen elhunyt költő több mint 1200 bérsét, illetve önálló írást — elbeszélést, drámai művet, irodalmi értékű levelet — hagyott az utókorra. Az intézet munkatársai megállapították, hogy a teljes Petőfi-szókincs mintegy 22 ezerre tehető. Ebből összes — eddig ismert — művében a ragozható szóalakok négy-öt százezer formában fordulnak elő. »

Aprólékos munkával a kutatók is igazolták a versolvasók tapasztalatait: a mai köznyelv hasonló a költő nyelvezetéhez, mondatszerkesztéséhez. Gyűjtő-rendszerező munkájukkal, egy-egy szó jelentésének részletes vizsgálatával ugyanakkor közelebb vittek a múlt század nyelvi szerkezetének megismeréséhez, s e kutatások eredményei az iskolai oktatásban is jól felhasználhatók.

Az együttgondolkodás készségéért

Lapunk február 22-1 számában írás jelent meg Pintér Károly tollából Kooperáció, vagy konkurrencia? címmel. Az írás — ahogyan számítottunk rá — élénk visszhangot keltett a közművelődés különböző területein és posztjain dolgozókban, sokak számára volt folyamatos vitatéma. Akadtak, akik megerősítettek bennünket, akadtak, akik vitatták vagy elutasították némelyik megállapításunkat. A véleményeket több hónapon keresztül Visszhang feleimmel közöltük. .

Ezúttal a vitát inspiráló cikknek és az érkezett hozzászólásoknak az összegzését adjuk előrebocsátva, hogy véleményünket véletlenül sem tartjuk szentenciának, egyetlen pillanatig sem kívánunk a tévedhetetlenség egyébként is kétes valóságú látszatában tetszelegni. Jól tudjuk, hogy a mindennapi közművelődési gyakorlat ismeretében megfogalmazott álláspontunk jelenkori érvényességű, hogy a felvetődött kérdésekre adandó válaszok magával, a változó valósággal összhangban formálódnak. Tudjuk azt is, hogy Kooperáció, vagy konkurrencia? című cikkünk általában nem tökéletesen lecsiszolt gondolatokat, „tiszta párlatokat” tartalmazott. Nem is az volt az elhatározásunk, hogy a problémákat teljességgel körbejárjuk, pusztán időszerű közművelődési gondokat, gondolatokat vetettünk föl, a végig- és együttgondolkodásra serkentés szándékával.

ELLENTMONDÓ

TAPASZTALATOK

A hozzászólások tiszteletben tartandók. Ez etikai kérdés és alapkövetelmény a kulturált, demokratikus vitában. Ugyanúgy követelmény a tájékozottság — még annak is, aki írásában ennek fogyatékosságait vetette szemünkre —, a másik félt lesöpörni akaró indulatosság kizárása.

Természetes — előfordult ez a' mi állításainkkal szemben is — a hozzászólók nem minden gondolatával értettünk egyet. Erdős István, a megyei tanács művelődésügyi osztályának munkatársa írásában teljességgel igyekezett megcáfolni szerzőnk állítását és hitelt szerezni saját mondanivalójának. Mindezt számos ténnyel megtámogatva. Szándéka azonban nem teljesedhetett be, mert a mindennapos

tapasztalatok, mai általános közművelődési gyakorlatunk ellentmondanak. Az írás megszépített képet fest az együttműködésről és — kétségtelenül létező — eredményeiről, ám ezek a képek a valósággal szembesítve megfakulnak.

Cikkében pozitív tényeket sorakoztat fel, elhallgatja azonban a gátló, akadályozó szemléleti és egyéb tényezőket, kihasználatlan lehetőségeket. Téves információt is közöl akkor, amikor megemlíti a megyei művelődési központ éves tervtárgyaló értekezletét, mondván, hogy ott létrejött az együttműködés formáinak kidolgozása az intézmény és a KISZ megyei bizottsága között. A valóságban a probléma csak felvetődött, bármiféle konkrét előrehaladás nélkül.

Nem szándékozunk „leltárral” untatni az olvasót, de kijelenthetjük: az együttműködésre sokkal több negatív példát említhetnénk, mint ameny- nyi pozitívat olvashattunk róla. Jelzésképpen: a megyei tanács művelődésügyi osztálya saját kezdeményezésű szolgáltatási programját sem a kooperáció szellemében való- síttatja meg. A nagy megyei kulturális intézmények — a megyei művelődési központ, a megyei könyvtár, múzeum, levéltár, TIT, moziüzemi vállalat — elkészítették ugyan vidékre „szállítható” programjukat; de csupán egymás mellett szerepeltetik. Pedig a könyvtár kitűnően előkészíthetné például egy film megtekintését, a kultúrház pedig megkönnyíthetné a film befogadását, az élmény feldolgozását, miközben a moziüzemi vállalat biztosítaná a filmet. Persze akadnak azért ilyesfajta tettek, de méltatlanul csekély számban, mélyen a kínálkozó lehetőségek alatt. Inkább az a jellemző, hogy szolgáltatási programját mindenki egyedül kínálja saját hálózatában.

Balassagyarmati példát is említhetünk. Meggondolandó ugyanis: helyes-e, hogy a városi könyvtár honismereti köre és a művelődési központ História-klubja szerves kapcsolat,. a múzeum szakmai figyelme és segítsége nélkül dolgozik?

LÉPÉS-VITA

Kiken múlik az együttműködés léte, vagy hiánya? E kérdéssel is szembe kell néznünk. Természetes, hogy mindenekelőtt az irányításon — a tanácsok, járások osztályain, közművelődési szakemberein —, majd az anyagi és szellemi lehetőségeken, a szaktudáson, s végül szubjektív tényezőkön. Vagyis az embereken: akarják, vagy nem akarják az együttműködést. Szinte lehetetlenség indulat nélkül említeni, hogy Salgótarjánban legalább 3—4 éve beszélnek intenzíven a szakszervezeti és állami intézményhálózat

együttműködéséről, közös vállalkozásainak szükségességéről, érzékelhető eredmény nélkül.

Mátyus Imre Somoskőújfalui művelődésiház-igazgató említette, hogy egymás nevét sem ismerik, holott évek óta több-kevesebb rendszerességgel találkoznak. Formálisnak tetsző dolog, de nélküle tartalmi együttműködés elképzelhetetlen. ö vetette fel a „lépni ki fog?” kérdését. Ennek jogosultságát az egyik hozzászóló kétségbe vonta. A kérdés — megítélésünk szerint — jogos az egymás mellé rendelt intézmények viszonylatában, de nem az alá- és fö-r lérendeltségi viszonyban. Hiszen az utóbbiban egyértelmű: a kezdeményezés, az ösztönzés az irányítás feladata. Ily módon nem zárkózhat el a tennivalóktól a KISZ és az SZMT sem, melyek egy-egy terület gazdáiként több tízezer ember gondolkodásának formálói. Aktívabb lehetne a KISZÖV, MÉSZÖV, vagyis egy-egy szövetkezeti ágazat szövetsége is.

MILYEN LEGYEN A

A KONKURRENCIA?

Cikkünk nyomán számos kérdés felvetődött. Áru-e a kultúra, jó-e a városi műsorfüzet szerkesztése, érdekelt-e a programok minőségében a népművelő stb. Ezek mindegyike valahogy kapcsolódik vitatémánkhoz, lényegében azonban külön elmélkedést, cikket érdemelnek.

A konkurrencia kérdése viszont vitazáró írásunk témakörébe tartozik. E kategóriát — mely a gazdasági életből ismerős — nehezen fogadja be a közművelődés és gyakorlata, noha ugyanazt a művelődéspolitikai célt szolgálja, mint. az együttműködés: a közművelődési munka minőségének, hatékonyságának emelését, az értékesebb művek befogadását.

S mivel intézményi feltételei városon adottak, falun problémája nem merül fel. Nyilván Gergely Gáspár pa- lotási művelődésiház-igazgató ezért sem érthette, miért vetettük föl cikkünkben a konkurenciát. Persze, akár elfogadja valaki, akár nem, a konkurrencia létezik; ott, ahol az alapintézmények nem elégítik ki teljesen egy-egy érdeklődési kör igényeit. Szé- csényben és Salgótarjánban például múzeumi koncerteket, kórusbemutatókat rendeznek. Tehát mindegyik említett intézmény egy másik profiljába illeszkedő tevékenységet folytat, vagyis azzal konkurrál. De miért ne tegye, ha megvannak hozzá a feltételei és jól csinálja. A lényeg: a szakmai hozzáértésen, a feltételekén és a minőségen van.

Mindenféle konkurenciát azonban — még véletlenül sem — fogadhatunk el. Csak az egészséges szellemű versenyt, és nem a presztízsszerű, egymás fölényét fitogtató, fölöslegesen licitáló versengést.

A KOOPERÁCIÓ STRATÉGIÁJA

Egyetlen társadalmi kérdés sem oldható meg megnyugtatóan kellő stratégia és taktika nélkül. Vonatkozik ez a közművelődési feladatokra is.

Ahogyan cikkünkben felvetettük: kooperáció vagy

konkurrencia — merőben szónoki, mondhatni laboratóriumi kérdés. A valóságban, az intenzív fejlődés szakaszában a közművelődési gyakorlatnak mindkettőre szüksége van. Természetesen — figyelembe véve a jelenlegi művelődéspolitikai célokat, szükségleteket és feltételeket — elsősorban a kooperációra és másodlagosan a konkurrenciára. Egyébként mindkettő munka- módszer, amely azt szolgálja, hogy olyan produktumokat juttassunk el az emberekhez, amelyek igényesebbé teszik a művelődési szokásokat, az érdeklődést, fokozzák a kulturális nevelő munka hatékonyságát, ésszerűsíthetik a munka- megosztást.

Lényegében erről a közös célról is szólt írásában Praz- novszky Mihály múzeumigazgató és Bernáth István, a KISZ megyei bizottságának munkatársa. A két fogalom és

munkamódszer között azon« ban lényeges különbség van: más-más érdekeltséget takar,1 a tevékenység más-más irányultságát fejezi ki.

Ez derül ki cikkünkből és a megfogalmazott válaszokból. Az együttműködés jelenti — ismételten hangsúlyozva — a kulturális tevékenység leginkább követhető módszerét: napjainkban és a jövőben is. De mint minden munkafolyamatnak, ennek szintén megvannak a maga sajátos állomásai, stratégiai lépcsői. Mire gondolunk határozottan? Arra, hogy a kooperáció első lépcsőjében az együttműködés különböző formái a közművelődési intézmények között alakulnak ki, ott bővülnek terjedelmükben, mélyülnek tartalmukban. Ezt követi — hiszen már egy korábbi tapasztalatra épül — a közművelődési intézmények és az ^iskolák közötti munkaegyeztetés, az anyagi és szellemi javak részbeni integrációja. Majd ezek megvalósulása után következhet a társadalmi segítség, a közművelődési intézmények és az üzemek, vállalatok, szövetkezetek, hivatalok együttműködése, amely szintén támaszkodik az előző lépcsőfokok eredményeire és egyben összegzi is azokat.

ÖSSZEFOGLALÓ HELYETT

Minden vitát be kell fejezni, még akkor is — mint jelen esetben — ha tudjuk, a párbeszéd befejezhetetlen- A munka folytatódik, vele együtt ismételten felvetődnek a kooperáció és a konkurrencia problémái. A gyakorlat mindenkitől friss reagálást, újabb és újabb ötletet, kezdeményezést követel.

Kinek van — volt igaza a Kooperáció, vagy konkurrencia? vitában, úgy véljük, adott esetben nem elsődleges. Fontosabb az együttgondolkodás készségének kialakítása, képességének megőrzése. Legyünk figyelmesek, érzékenyek mások munkája iránt, s akkor bizonyára több eredményt tudunk felmutatni megyénkben a helyes együttműködésre és az egészséges konkurrencia sem hagy tüskéket szívünkben.

S akkor talán — hiszen lesz

miről — több hozzászólás érkezik, mint most, szerkesztőségünkbe.-v<^vvn/\x\/vao»o/vx\/v'wnA^\/V'\/V'\/\x\/xxx/\^v\x\/\xvoxv\*vwv'\/^\/\«<VV'VV'\/>x\/v'vv'\/\xv^^

Napokig iskolai dolgozatodat bújtam, kék madzaggal tköltözött dossziékat bogoz- ;attam, nem tanári érdeklőléssel és szigorral — erre emmi nem jogosítana fel múgy sem —, nem fenn- kadva a helyesírás és a kül- lak „borzalmain”, sőt, még stílus sem érdekelt igazán, kinyi' negatív megközelítései mégis úgy fogtam a dol- ozatok olvasásába, mint aki iztos a dolgában; na, most égre megtud valamit! Vala- iit, amit eddig nem tudott, 'alamit arról, miként látják, lilyennek mondják szülővá- osukat a hetedikes, nyolca- ikos salgótarjáni gyerekek. 'alán nem is fontos (mert z a néhány kötegnyi dolgost jól reprezentálja a város alamennyi hasonló korú gyeikét) mégis ideírom; igazga- M engedéllyel turkáltam a olgozatokban, és természete- en névtelenül írok a II Rá- óczi Ferenc Általános Isko- ) diákjainak „városképéről”.

Urbánus szemmel

*

Dolgozatírás a városról

ion ismétlődések hosszú sorozataiban. Talán, ha azt a feladatot kapják a tizenéves tarjániak, hogy írják le „csak úgy” maguk örömére vagy egymásnak, a tanárnak, egy irodalmi dolgozat keretében: miért szeretik (vagy miért nem) szülővárosukat, mit, kit szeretnek benne és azt is, hogy milyennek látják önmagukat, társaikat — akkor nem az ismertetők, útikönyvek rossz sémáira támaszkodnak. .. Nos, talán akkor igazi élményt, valóságos új ismeretet nyújtott volna a fel- ’ nőtteknek, a városlakónak (persze nem ez volt a cél!) a gyerekek véleménye, isten bocsá’ — vallomása. De így?

/alamit a feladatról. Már- nt arról, milyen céllal kel- t a gyerekeknek szülővárosról írni? A dolgozatok tu- donképpen levelek egy-egy épzelt, távolban élő ba- nak címezve, afféle kedv- náló, várost bemutató meg- ’ás egy ugyancsak elkép- t, feltételezett látogatás- Talán a feladat megköze- isének és megoldásának egyszerűbb módját kö- :hetjük nyomon az egymásrímelő, szinte pontosan mos helyeken olvasható ereotípiákban, a változatAzért mindenképpen érdemes elgondolkodni a kusza sorok láttán. Aztán meg szükségesnek látszik önmagunknak feltenni a kérdést — „miért, te, hogyan látod szülőhelyedet, milyennek őrizte meg az emlékezeted, az évtizedek távolából?” Valamilyen, szó szerint értendő „kép”, ilyenkor mindenkinek kivetődik a memóriaernyőjére. Falakat, színeket, kontúrokat, zugokat lát szinte egyszerre, sőt, talán hangokat is hall, zajokat, esetleg egv régi nótát, vagy annak legalább a foszlányát kiadja még az örökre

eltűnt verkli lakkozott szekrénye... De mégis: a szülőhely, a város, vagy városrész, a kerület, az utca , » grund (hol van az már!) elsősorban a társakat, a többieket jelenti az emlékezetben, de Így volt ez a valóságban is! Ezekből a dolgozatokból meg éppen a társak hiányoznak. Mintha nem lenne társaságuk, ' közösségük, brancsuk, bandájuk, galerijük — nevezzük bárminek —, nem lennének olyan társak, akik éppen a lelkét adják a szülőhelynek, a városnak.

Az ember nem szereti csak a köveket. Az ember nem büszkélkedhet csak a betonkolosszusok felemlegetésével; az ember a társakkal együtt látja azt a helyet, ahol él, ahol erre a nem mindig áttekinthető, de a „mi utcánkat” jól látható világra jött. Vagy tévednék és olyasmit kérek számon, ami már régen másként van?

kel, tisztességre felemelt városi objektumok listaszerű felsorolásával, talán így nem „nevetséges” az ember, így nem árul el semmit magáról, arról, — mit érez, mit kit szeret és kit nem... Biztosan sokat vártam ezektől a dolgozatoktól és igaz az is, hogy régen volt, amikor a pesti Rottenbiller utcai polgáriban dr. Potondy János magyar— angol szakos tanár tőlünk egyéni véleményt követelt mindenben. Amikor a „tanítási -óra szentségét” rendre felforgatva Bársony István erdei történeteit olvasta fel nekünk nagy átéléssel és gyönyörűen hangsúlyozva (függetlenül persze a tananyagtól). Talán az idő járt akkor (negyvenhatban, negyvennyolcban) valamivel lassabban, több türelemmel az ember iránt.

Szeretném • mentegetni ezeket az egy kaptafára készült dolgozatokat. Mivel menthetem még? Talán előre megkapták a szempontokat, és ez, az egyébként méltányolható körülmény kötötte gúzsba a kezeket de előbb még a fantáziát. .. Talán ez ma már így divat. .Így, „személytelenül”, ismert sémákkal, szópanelekNyilvánvalóan — ezek a gyerekek a régi városközpont, a vásártérnek nevezett környék szülöttei, s persze részben a közeli „Rokkant” is a szűkebb környezetükhöz tartozik, és egészen nyilvánvaló az is, hogy a pálfalvai gyerek városképe némileg eltér „beljebb” lakó társaiétól. De a sémák alighanem mindenütt diadalra jutnának! De- hát büszkélkedni ugyan mivel lehetne, ha nem az

UNESCO-díjjal (erről mindössze két írásban tettek említést a gyerekek!) és azokkal a kiemelkedő pontokkal, amelyek a városképet adják: Karancs Szálló, a művelődési központ épülete, a könyvtár, a pavilonsor, a tér, az új múzeum, a garzonház, de már a művelődési központ teljes nevét úgyszólván senki sem tudta, sőt, a hetedikes dolgozatokban rendre „József Attila Színházaként szerepelt a JAMMK, ami közismerten annyit tesz: József Attila Megyei Művelődési Központ. Igazán csak néhá- r.yan említik meg azt is, hogy ett bábszakkör működik (tagjai is valamennyien), vagy, hogy kiállításokat is rendeznek falai között és így tovább. Feltűnően sokat szólnak viszont a dolgozatokban az új múzeumról, annak kiállítási anyagáról, — s nyilván, ahogy a hiányoknak, úgy a tudástöbbleteknek, a szeméi es jellegű hangvételnek is meglehetnek az okai. A gyárak felsorolása korántsem teljes, inkább csak néhány nagy múltú üzemre szorítkoznak valamennyi dolgozatban, de az egykori bányászmúlt és a mai ipari arculat megemlítése egyikből sem hiányzik. A főiskolát csak néhányan említik, sokan

a kórházat is beveszik a városképbe, és itt-ott a környező természeti értékekről is szót ejtenek a dolgozatok szerzői. „Salgótarján egy szép város, én szeretek itt élni"... Zsúfolt helység, mindenütt csak beton...” — íme két igazán eltérő vélemény, és az utóbbit érdemes a tanulság kedvéért folytatni: „idetévedt” turistákról beszél, és több füvet, több fát követel, amiként nem egyértelmű dicséret ez sem — elvárosi- asodik Zagy vápái falva" de néhol (csak elvétve) kritikai hang is formát ölt: „Nem csak szépsége, hibái is vannak. Ahol én lakom (Schuyer Ferenc úton) az erdőbe kocsiszámra öntenek hulladékot. .. Az illetékes szervek ezt megakadályozhatták volna — de nem tettek semmit...”

A „hiedelmek” is sokat el mondanak arról, mennyire is merik szülővárosukat ezek, gyerekek. Van, aki a harma dik legszebb városnak nevez (melyik lehet az első kettő?) van, aki azt írja távoli ba rátjának, hogy sok műemléki van. „Közév-Európa legjob ban megtervezett városköz pontja” — írja qgy nyolcáéi kos — itt látható ... A na- gyotmondás úgy emelkedik k a sémák tengeréből, mint i toronyház a lakótelepi panelekből. Kiemelkedik, mégis be leillik az összképbe. Mint ; valóságban? Nem.

Simán, problémamentesen...

T. Pataki László

1 NÓGRÁD - 1981. május 17., vasárnap 1