Nógrád. 1981. április (37. évfolyam. 77-100. szám)
1981-04-26 / 97. szám
Balogh Elemér: KUKORICATOLVA] OK a nagyobbik? — nézett várakozóan tzomszédjára a kis göndör Kereki. — KibékUlt már •z iskolai fegyelemmel? — Mindenesetre nem rúgták ki, és már annak is örülnöm kell. Tudod, ez az az életkor, amikor az ember a legfogékonyabb az igazságra. Amikor azt hiszi, hogy az igazságért még talán meghalni is érdemes — legyintett Bakó, és megvonta csontos, hegyesen kiálló vállát. Kereki a vadpástétomot nézte, a tálon körben hártyavékony citromkarikák, csörgött már a nyála. Nem akart válaszolni, semmi kedve nem volt a céltalan, vég nélkül való vitához, ami az ö ellenvetéséből kikerekedhetnék. Szerencséiére szélesre lárult az üvegajtó két szárnya, megérkezett az ünnepelt. Elhallgatott mindenki, a tekintetek az ajtóm tapadtak. — Figyeled? Még mindig nveregben érzi magát — súgta Bakó fülébe Kereki. Az ajtóban álló alak jó öblögetésen megköszörülte torkát. Így szokta fönt, a Házban is, a kis tanácsteremben, vagy harminc éven át: két gerendakarjával kitámasztja az ajtót, amikor belép, néhány pillanatig áll a küszöbön, irdatlan testével eltorlaszolva a kijáratot, és mielőtt elfoglalná helyét az elnöki asztalnál, még onnan, az ajtóból, fürge tekintetével végigsorozza a terepet, az arcokat. — Agyon is nyomná azt a szerencsétlen lovat — húzta csúfondárosan vékonyra a száját Bakó. Valamit meghallhatott a fiatalok suttogásából Farnulo- vics Árpád is, odahajolt közéjük: — Most már azért nem fog agyonnyomni senkit. Nem igaz? — kacsintott rájuk. Kereki és Bakó tisztelettel elmosolyodott. Tonnás arca nem sokat árult el abból a megmagyarázhatatlan feszültségből, amit idefelé jövet érzett. És persze a megilletődöttségből sem. Bármennyire szerette volna, vonásait nem sikerült barátságosabbakká lágyítania, bőre alól a lila erecskék fagyot sugároztak, szögletes álla erőszakosan meredt előre dupla tokájából. Érezte mindezt ő is, elszánta hát magát, hogy fölolvassza a dermedtséget. — A napirend ellen szava- • zok! — Kiáltotta harsányan, még a küszöbről. A hang dörgésétől megrázkódott az ünnepi asztal, megcsendültek a kristálypoharak. És fölcsattant a bent ülők nevetése is. Tonnás te- leszivta hatalmas mellkasát, megnyugodott, és arra gondolt, hogy a csatákat mindig azok nyerik meg, akik biztosabbak a dolgukban. Ellökte magát az ajtó himbálózó szárnyaitól, és a megterített asztalhoz lépett. Bakó Sanyi kedélyesen eltúlzott udvariassággal tolta ’ alá a széket, s amikor már ült Franulovics, a másik titkár cinkosan ráhunyorítva elismerően bólogatott: — Hiába. mi hivatásos forradalmárok... Tonnás nem válaszolt, elnézett a fejek fölött. De mosolygott, és most már, hogy itt ült az asztalfőn, a ropogós damasztabroszra könyökölve, nem is értette, hogy mitől tartott tulajdonképpen. Attól, hogy éppen itt. a Nimród különtermében akarna bárki is belekötni? És éppen akkor, amikor már ennek a játszmának különben is vége? Vagy attól, hogy amikor majd átveszi a nagyfőnöktől a búcsúkitüntetést, taps helyett pisszegni fognak a munkatársai. . (Arról, ugyanis pontosan értesült, hogy ki mit mondott az értekezleten. amikor korkedvezményes nyugdíjaztatásáról döntötttek. Rigó, a nagyfőnök szó szerint így fejezte ki magát: „Kapja meg azt a plecsnit, és tűnjön el a balfenéken !”) Röhej! Az asztal parádésan megterítve, vadászhidegtálak, áfonya, pezsgő, vörös bor, konyak, a pohorak mellett egy- egy doboz amerikai cigaretta. — Megviccelhetnénk — hajolt egészen közel Bakó füléhez Kereki. — Hogy nem adja-e el az új házát... — Hülye vagy? Mikor lesz neked három és fél milliód? — Hát éppen azért. A zsongás akkor csöndeseden el újra, amikor a falon az agancsos óra kerengőjén megjelent a kis játékszarvas, és trükkösen szökdécselve négyet bődült az alatta ülőkre. Egyszerre néztek föl valamennyien az elmés kis szerkezetre, és először észre sem vették, hogy amíg az óra ütött, megérkezett a nagyfőnök Is. Pedig tudhatták volna, hogy most is pontos lesz, hiszen legendákat meséltek Rigó János kérlelhetetlen és kísérteties pontosságáról. A 'nagyfőnök sorban mindenkivel kezet szorított. A kifogástalanul vasalt sötétszürke öltöny nem árnyékszerű szikárságát, hanem inkább dús, fehér haját, boltozatos, magas homlokát, megértéssel, jósággal teli tekintetét, hangsúlyozta. — Hát nyugdíjba mész komám. .. — húzta közelebb a maga székét Tonnáséhoz, és átkarolta vállát. No, ma mit fogsz fütyülni,' kismadaram? — Nézett rá vissza táskás félszemmel Tonnás, belemosolygott a nagyfőnök szemébe, de nem szólt, csak kigombolta vastag nyakán az inget, meglazította a nyakkendőt. Jókedvűen koccintottak, fölha.itották az első pohár konyakot, és fölszabadultan láttak az evéshez. A Nimród varázslatos hidegtálai és a fanyar villányi borok elcsitították kételyeiket, arra gondoltak, hogy végül is harcostársak ők valamennyien a a történelem viharaiban, s az út bizony rögös. — Nem vagyok én költő, most mégis hadd meséljek el egy költőien szép történetet — emelkedett föl egy kis idő után Rigó János a helyéről, és csönd letfl mint kint, a csillagok alatt. A történet egy régi-régi nyárvégi estéről, csóró külvárosi gyerekekről szólt. A romos téglagyár mögött, .a pusztán árvalányhajat lobogtatott az ősz közeledtét hirdető, hűvösödé szél, a felhők tömötten tülekedtek valamerre délnek... — Korgott a hasunk kegyetlenül — mondta visszafogott hangon. —• A csapat egyik fele tüzet rakott, a másik fele meg elindult, hogy néhány cső kukoricát törjön. .. — Vagyis szajrézni — súgta vidáman, de nagyon-na- gyon halkan Bakó fülébe Kereki. — Jól megszedtük magunkat, az igaz — folytatta Rigó János, mintha csak meghallotta volna, — És a legszívesebben már úgy nyersen nekiestünk volna a tejes csöveknek, annyira éhesek voltunk. De azért kivártuk, amíg átsülnek a parázson, barnára, édesre, olyan jó szaftosán ropogósra. Heten voltunk, mint a gonoszok — mosolyo- dott el bűnbánóan — . és azt a habzsolást látni kellett volna. Csak egyvalaki húzódott félre a fűztől. Egy bi- valynagy kamasz — nézett jelentőségteljesen Tonnásra. — Bámult maga elé mogorván, leszegett fejjel, pedig talán ő volt a legéhesebb valamennyiünk közül. „Hát teneked mi bajod? Mért nem eszöl?” És tudjátok, mit mondott? — emelte meg a hangját. „Mert lopott kukoricából én nem eszek. Ha éhen döglök, akkor se!” És tényleg nem evett a lopott kukoricából. — De nem is döglött éhen — súgta somolyogva Bakó Sanyi fülébe Kereki, és közben tapsolt a többiekkel együtt. Ekkor vette elő Rigó János a kikészített kitüntetést, átnyújtotta az ünnepeltnek, hosszan kezet rázott vele, átölelte, és intett Franulovics- nak, hogy bonthatja a pezsgőt. A koccintás után Tonnás sokáig mozdulatlanul ült a helyén. A társaság tagjai azt is gondolhatták róla, hogy jól- esően elterpeszkedve a karosszékben, megdicsőülését élvezi. Hitték is, meg nem is, amit a nagyfőnök mesélt. Tudták, hogy gyerekkori jópajtások, de azt is tudták, hogy Rigó már-már eszelősen puritán, Tonnás pedig... hát ugye... — Szerintem sokkal igazságosabb lenne. — súgta Kereki Bakó Sanyinak —, ha most a beszélőre mennénk ünnepelni. — Ne legyél mór ilyen ünneprontó! — vonta össze szemöldökét Bakó. Tonnást megzavarta a gyerekkori emléknek ez a váratlan felidézése. Gépiesen vette át a kitüntetést, meg sem köszönte, csak elrévülten bólogatott, amikor Rigó János újra átölelte. Nem tudta menynyi ebben az ölelésben az őszinteség, és soha nem érezte még ennyire súlyosaknak leomló hájait, felgyűrődő tarkójában is belehasított valami ismeretlen fájdalom. Miért nem meséled tovább, no, miért nem? — vonaglott meg húsos alsóajka, de nem nézett föl az abroszról szomszédjára, tanácstalanul rázta keresztbevetett lábát. A történet ugyanis nem azzal végződött, amivel Rigó János befejezte. A bivalynagy kamaszt a hat másik hiába győzködte. Szép szóval nem ment, hát ráakaszkodtak erővel, leteperték. Egyik az egyik karját, másik a másikat, a harmadik az egyik lábát, a negyedik a másikat, az ötödik a fejét szorította le, a hatodik meg — hiába vergődött, vonyított és öklendezett —, szétfeszített szájába nyomta a parázsló kukoricacsutkát. Így volt. Nem felejthette ezt sem el Rigó János. Csakugyan úgy tudja, mint én, hogy az ünnepléshez az emlékeknek a szebbik fele ülik, tolta magát hátrább a csikorgó lábú székben Tonnás. • Föltápászkodott, kiszédel- gett a mosdóba, aztán a kert-“ helyiségbe, egy kis friss levegőt szívni. A kapuban egy hosszú szoknyás, borzas csit- rilány virágot árult. A csokrokat esengve nyújtotta felé egy zománcozott tányérkán. Mennyi mocsok tapad az emberhez ennyi év alatt, gondolta, akár akarjuk, akár nem. Szőrös kezefejével elhessegette útjából a virágárúslányt, teli tüdővel beszippantotta a közeli fenyves hűvüs ózonját, aztán kitisztult fejjel visszament a többiekhez. Nagy volt a jókedv bent, újabb és újabb szívderítő emlékek merültek fel a múltból, mindenki hangosan beszélt, bele-belenevettek egymás szavába, valaki feldöntött egy pohár bort, észre sem vették. Tnnnéc Visszatelepedett a lUlllldd karosszékbe, élvezettel hallgatta a történeteket, hahotázott, amikor a többiek hahotáztak, még a köny- nye is kicsordult a kacagástól, de ő maga egész este nem szólalt meg. Rákönyökölt az asztalra, fejét tenyerébe támasztotta, és a kidöntött bor tócsáját figyelte. A piros lé a szorosan szőtt szálak mentén szivárogva hódított meg újabb és újabb mezőket a da- maszt ropogósra keményített havas országából. KONCZEK JÓZSEF: GYŰRI LÁSZLÓ: Bölcselet A levegő, a föld, a tűz, a víz, a négy elem helyett, filozófus, mutasd meg nekünk a lelkedet! Empedoklész, azt mondd meg, hogy mit, miért, hogyan, hová? Nem követlek én különben gondolatban sem tovább. Tedd az ürességet földdé, s mondd neki, hogy boldogan érezze meg magát végre, teste, lélegzése van. S hideg fővel nevezd meg a materiális okot, minden mélyén megdöbbent hű sóvárgás dobog. Szenvedély, mely megszenvedi a történetet, eget, földet, tüzet, vizet., tudni, miképpen lehet. Ferenczy Béni: Petőfi SZOBOR GYULÁN 1968-ban Kardja pengéje letörve markában puszta markolat pengéje szeszláng részegeknek szobra tövébe okádtak ők Megyek Gyulán a mély hóban huszonhat évesen . ilyen mély hó idején született mély-mély havakban mit keres Gyere nézd ezt a világot se döccenő se buktató nem nyúlik ki belőle semmi minden besüpped elsimul Csak ez a kardhegy irritált e penge villanón kiállt mégis jó vannak részegek elintézik a kardokat Járunk Gyulán a mély-mély hóban göröngyök, buckák alszanak egy költő versei merednek a hóból egy festő képei feketén De az a kardhegy nem mered már mégis jó vannak részegek ami más nincs törjétek le Szántó Kovácsot Áchimot Kihúzni mint a rossz fogat legyen eves íny a föld öreg vénséges beesett arc huszonhat évesen Markában puszta markolat szorítja holtában is mély-mély időben egyidős torkomban sírás a kardokért Tárlaf Budapesten, a Fővárosi Tanács Vas utcai szabadtéri galériájában Papachristos Andreas szobrászművész tárlata látható. A kiállítás június végéig tart nyitva. Képeink a kiállításon készültek. r Életünk és az építészet Kérdések Granasztéi Pálhoz — Hetvenkét évéből On csaknem tél évszázadot az építészetnek szentelt. Jó Ismerője városaink sorsának. Milyennek látja településeink arcát a mai építkezési eljárások, a modern technológia és a tervszerű fejlesztés tükrében? — Roppant felemásnak — és ez érthető Is. A városok egy részét alapították, zömük viszont irányító akarat nélkül keletkezett, Az egyik esetben tudatosan, a másikban csak esetlegesen játszott szerepet a tervszerűség. Városaink sorsa című könyvemben is kifejtettem, mennyire más a hangulata és emberekhez igazított léptéke például a művészi értékű épületegységekből álló történelmi városmagoknak, mint az újabb keletű negyedeknek. Ez utóbbiakat ugyanis a tömeges lakásigény kielégítésére, meny- nyiségi szempontokat szem előtt tartva hozzák létre. Városépítés helyett modern „ház- gyártás” alakítja településeink, városrészeink arculatát. — fis ennek örülhetünk? — A tervszerűség és modernség számos előnye mellett kiküszöbölhetetlen hátrány az egyhangúság: az Újpalotához hasonló monolitikus házrengetegben nem lehet kialakítani a lakóhelyen szerveződő hagyományos kapcsolatokat, a paneltechnológia jobbára sivár, esztétikailag szegény városképet eredményez. Jellemző, hogy az ott élők lakótelepeknek hívják ezeket az új negyedeket. — A hatvanas években felvirágzó urbanisztika — amelynek ön esztétikát-társadalmi kérdéséivel foglalkozik — nem véletlenül helyezte nagyító alá korunk városépítészetének ellentmondásait, elsősorban a gazdaságosság és emberközpontúság összefüggéseit vizsgálva. E két alapkövetelmény közül vajon melyik a fontosabb? — Amikor még a Fővárosi Tanács városrendezési osztályán dolgoztam, közvetlenül is érzékelhettem, mennyire nehéz gazdasági mutatókkal és építésügyi előírásokkal bitókra kelve úgy építkeznünk, hogy ax elkészült házakban,' lakásokban jól is érezzük magunkat. Az ennek érdekében megfogalmazott javaslatok lassan érnek meg, türelmesnek kell lennünk, mert egyik napról a másikra nem várható eredmény. A tervezőkben, az építészekben megvan az Igyekezet — az egyhangúság feloldására például csaknem egy évtizede próbálkoznak a külső felületek díszítésével és a homlokzati elemek variálásával — csakhogy egy-egy elképzelés megvalósítása sokszor az építőiparon múlik. Azt mondják, a tízemeletes épület gazdaságosabb, mint az öt— hat szintes. Ez a nézet valamilyen rossz beidegződés vagy felületes számítás eredménye lehet, de mert még mindig tartja magát, városrészek egész sora formálódott tiz emelet magasságúra. — ön, aki városépítészeti esztétikát tanít a műegyetemen és doktori értekezését látvány—ember—város—építészet kapcsolatáról írta, hogyan vélekedik az építészetnek mindennapi életünkre gyakorolt hatásáról? — Nagyon jelentősnek tartom azt a változást, amelyet az új lakónegyedek lakásai életünk minőségében, százezrek lakáskultúrájában és higiéniai szokásaiban kialakítottak. Csakhogy a városépítészet nem csupán belső terek kialakítását, hanem az épületek külső tömegének megformálását és a tömegek által alkotott terek arányainak létrehozását is jelenti. Ez a környezet — zártságérzetet keltő, szögletes formáival, szürke színeivel, rideg anyagszerűségével — olyan város- tudatot alakít ki, amelynek pszichológiai, szociológiai következményei gyakran károsak. Hogy a kényelem és a lakáshoz jutás árén szükségszerű-e feláldozni közösségünket és közérzetünket — ezt tartom most az urbanisztika legizgál- masabb kérdésének. A válasz megkeresése azonban mér nemcsak tervezők és városépítészek feladata. Juhani Nagy János NÓGRAD - 1981. április 26., vasárnap 9
