Nógrád. 1981. április (37. évfolyam. 77-100. szám)

1981-04-17 / 90. szám

Visszhang

Együttműködés — de nem minden áron

Mindig

nagy figyelemmel szoktam ol- _ vasni Pintér Kárély közművelődési ihletésű cikkeit a NÓGRÁD-ban. Határozottan van érzéke ahhoz, hogy olyan témákat válasszon (d, amelyek igencsak aktuálisak, amellett kedélyborzolók is. Az is természetes, hogy sokszor nincs mindenben igaza, hiszen ő is csak kívülről szemléli e munkát, még ha az átlagostól több információval is rendelkezik.

Az egyik legutóbbi írása a közművelődési Intézmények együttműködéséről vagy rivalizálásáról e tárgykörbe tartozik. Ügy hallottam, hogy az érdekeltek között nagy visszhangja támadt. Azért csak hallottam, mert a nyomát olvasni alig lehetett. Az elmúlt másfél hónap alatt mindössze hárman reagáltak arra a cikkre, amelyik gyakorlatilag azt mondja, hogy a közművelődési intézmények nem hangolják össze tevékenységüket, pazarolják anyagi és szellemi erőiket, párhuzamos és ezzel gyengített akcióik nem érnek el a közönséghez. Legalább azok tiltakoztak volna, akik ellenkező előjelű példákat tudnak mondani s nem is keveset. Magam sem azért szólok, mert az intézmény, amelyben dolgozom, Pintér írásában a „pozitív hős” volt, hanem inkább azért, mert a cikknek van egyéb végiggondolandó vonala.

Azt ma már csak az abszolút elvakult, látni és cselekedni képtelen szakember (?) teszi, hogy mereven elzárkózik az együttműködés elől. Ezt rendszerint szubjektív okok motiválják: a minden áron való sikerszerzés, személye és intézménye létjogosultságának bizonyítása, vagy éppen teljes szakmai alkalmatlanságának eltakarása. Ügy vélem, nem azokon kell ma vitatkozni, hogy áru-e a kultúra, hanem azon: veszik-e elegen. Akár ingyen, akár pénzért. S ha nem veszik, mi lehet az oka? Alighanem a szegényes csomagolás. Márpedig a kereskedőnek, ha nincs pénze reklámra, látványos kínáló módszerekre, új ötletekre, akkor a nyakán marad a legértékesebb portéka is.

Senki se vádoljon kereskedői hajlamokkal.

A közművelődésben eltöltött évek tapasztalata mondatja velem, hogy soha nem volt nehezebb becsalogatni a közönséget közművelődési intézményekbe, mint manapság. Erről a csökkenő néző-, olvasó- és látogatószámok ékesen beszélnek.

Ennek a gondnak most nem is a társadal- mi-eletmódi gyökerei az érdekesek. Hanem az, hogy' hogyan lehetne változtatni rajta. Mi a gyakorlatban egyre több módszert - alkalmazunk. Az egyik, és régi vesszőparipám, hogyha a közönség nem jön az intézménybe, az intézményt kell, legalábbis bizonyos rendezvényeit, kivinni a közönséghez. így viszünk mi például rendszeresen vándorkiállításokat a velünk kapcsolatban álló iskolákba, vállalatokhoz. Ott a munkahelyen a közönség akarva-akaratlan bizonyos ideig a kiállításban él és végzi napi munkáját, merőben szokatlan ismeretek veszik körül. Ehhez még egy-két szakelőadás is hozzájárul, s a legjobb esetben már igénye támad bővebb is- meretek szerzésére, amelyet viszont csak az „anyaintézményben” szerezhet meg.

A másik módszer az együttműködés. Pintér Károly cikkében említette a kicsit nagyképűen hangzó Szécsényi Galériát. Ebben az akcióban csak a név gyanús, a szándék nem.

Lényegében arról van szó, hogy egy viszonylag kis település két művelődési intézménye, a múzeum és a művelődési központ egy bizonyos cél érdekében egyesíti az erőit. Szellemieket és anyagiakat egyaránt. A művelődési ház mostoha körülményeinél fogva nem tud megfelelő környezetet biztosítani képző- jművészeti kiállításoknak, a múzeum viszont tud. Mindkét fél felülemelkedett önző érdekein és a közönség javát nézte. Azt, hogy színvonalas helyen színvonalas kiállításokat

............................................................................n....minim..............................................................................

lá

thassanak a helybeliek és az évente Szé- csényben megforduló fél százezer idegen. Eh hez a két intézmény pénz, ötletet és jó szándékot adott. (E kapcsolat nem zárja kiJiogy mindketten ne rendeznének külön is Kiállításokat. De azok más jellegűek, s a .meglevő adottságokhoz igazíthatok.) De ugyanilyen együttműködés eredménye a közös költészet napi megemlékezések, vagy kamarajellegű irodalmi estek rendezése is. S hogy kinek a nevét hangoztatják? S hogy ki jelenti a statisztikában mindezeket? Számunkra teljesen közömbös. Ezen a „számhéborúsdin” mindkét intézmény régen túllépett már, mert tudja, hogy jogosultságát nem valódi és kozmetikázott számok jelentik, hanem a tevékenységével megelégedett tényleges látogatók ezrei. ,

S ez csak az egyik oldal, a rendezvényi. Ott van a másik, a nevelési is. Ezt nevezete' sen mi helyi iskolákkal végezzük. A közösen szervezett és irányított szakkörök, alkotó közösségek, amelyek egyaránt tartoznak a múzeumhoz és az iskolához is, hosszú évek fo lyamatos nevelő munkájával jutnak el oda, hogy megteremtődik egy olyan közösség, amely már belső igényként hordja magában a múzeumlátogatást, a hangversenyhallgatást, a kiállításnézést stb. Mindezt úgy, hogy két intézmény felismerte a közös lehetőségek hatását és eredményességét.

Ez a konkrét megvalósulása egy lehetséges és mindennapi együttműködésnek. Miért nem megy ez máshol, mi akadályozhatja? Helyenként nyíltan és burkoltan céloztam már rá. Meggyőződésem; a kooperáció nem azon múlik, hogy a felügyeleti szerv észreveszi vagy sem az azonosságokat a munkatervekben. Hanem és kizárólagosan azon, hogy valaki, vagy valakik minden direktíva és írásos figyelmeztetés nélkül rájönnek ön' maguktól, ebben a társadalmi-fejlődési hely zetben csak figyelmesen, gondolkozva és egymásra támaszkodva lehet hatásosan dolgozni. Ezért nincs létjogosultsága olyan kérdéseknek, hogy ki lépjen először ebben. Amíg az első lépés megtételén gondolkozunk, lehet hogy lejár a gondolkodási idő és fel kell adni a mérkőzést! Nem lesz attól kisebb az intézmény nimbusza, ha ezt szorgalmazza. Éppen ellenkezőleg. Lehet, hogy a jól átgondolt, jól megszervezett közös tevékenység fokozott anyagi támogatást is von maga után.

Ez nem utópia. A megyében számos olyan intézmény van, amelyik ezt az együttműködési gyakorlatot már hosszú évek óta folytatja. (Ez sajnos elkerülte Pintér Károly figyelmét. Nem akarok hazabeszélnl, de a megyei múzeumi szervezet az elmúlt ötéves tervidőszakban számos együttműködési akció szorgalmazója és kivitelezője volt.) Végül is ilyen szándék áll a döcögősen működő szolgáltatási program fedőnevű akció mögött is. (Ennek a sikere sem az intézmények jó szándékán múlik.)

Tn>Mn»Mt<iran mindenhol nem

I ermeszetesen lehet és nem is

kell erőltetni az együttműködést. Felesleges felszámolni jól működő és megközelítően azonos tartalmú kisközösségeket azért, hogy legyen egy, de halványabban működő csoport. Nem biztos, hogy érdemes közös galériát létrehozni olyan településen, ahol a lélekszám és az idegenforgalom jóvoltából több párhuzamos kiállítás is megél. Azt hiszem az alapvető ebben is az, mint munkánk sok más területén, hogy ne az számítson, eleget te- szünk-e éppen divatos vagy előírtnak tűnő követelményeknek, hanem, hatásos-e a tevékenységünk. És ennek egyik lehetséges, de nem kizárólagos formája az intézményi együttműködés.

Praznovszky Mihály

Mészáros Dezső kőoszlopai

Ha a Duna-kanyarban utazgat a nógrádi látogató, mindenképpen fölkeresi a visegrádi várromokat is meg az esztergomi vármúzeumot és a bazilikát is. És amíg e két nevezetes látnivalóval ismerkedik, tekintete mindenképpen végigpásztázza azokat a jókora — a kétméteres magasságot is meghaladó — kőoszlopokat, amelyek mindkét történelmi helyünket díszítik. S míg a hatalmas asszonyalakokra, összeboruló, feszülő emberpárokra emlékeztető fi" gurákat figyeli, mindenképpen eltűnődik azon, hogy vajon ki lehet az a szobrász, aki ilyen óriási méretű sziklák „megszelídítésére” képes, és aki azt érzi . művészi feladatának, hogy éppen így, a természeti formákat ennyire elnagyolva, a figurák külső megmintázása helyett azok arányait, egymáshoz való kapcsolódásukat, belső feszüléseiket, indulataikat hangsúlyozza.

E két állandó szabadtéri kiállítás anyaga szintén ott, hazánknak e történelmi táján készült. Egészen pontosan Vi- segrádtól néhány kilométernyire, a kisoroszi révnél, az Áprily-völgyben. Ott él, és emeli a vésőt, lendíti a kalapácsot Mészáros Dezső Mun- kácsy-díjas szobrászművész, pontosan ugyanolyan elszántsággal és kitartó igyekezettel, ahogyan azt két tárlatának látogatói elképzelhetik.

Persze, mint annyi más elődje és pályatársa, eleinte ő is a sokkal engedelmesebb anyagot formázta, s abból készítette el azokat a portréit, amelyek bronzba öntve kerültek kiállításokra, köztérre és közgyűjteménybe.

Ám aztán 1969-ben olaszországi ösztöndíjat kapott, s a római Magyar Akadémia udvarán kezdte kifaragni kis márványmadarait — asszonyait, immár ahhoz a stílushoz hasonlóan, amelyben amazok a nagy figurák készülnek. Tehát egy-egy jellegzetes mozdulat jelképét bontotta ki a carrarai kőből.

Ott, Rómában rendezte meg első kiállítását is, amelynek érdekes, a hazai szem számára kétségkívül szokatlan anya ga egy évvel később Budapesten szintén nagy sikert aratott.

Választott anyagához ezután is hűséges maradt, ám egyre inkább úgy érezte, hogy méretet kell váltania. Előbb — mondjuk így kamasz nagyságú alakokat metszett ki a több mázsás, javarészt Süttő- ről származó tömbökből, majd eljutott a felnőtti arányokig, hogy aztán azokat is meghaladva, közszemlére bocsássa a már-már tonnákkal és több méterekkel mérhető óriásait.

Hogy honnan ez az indíttatás, és honnan ez a hatalmas indulat?

Mészáros Dezső azt mondja, hogy elsősorban a kora román építészet és szobrászat nemes arányossága és míves- sége tanította meg a kő szeMészáros Dezső szobrai

retetére és tiszteletére. Majd pedig azt, hógy ő ezekkel az idolokkal az általa megfigyelt és átélt emberi tartásoknak, kapcsolatoknak akar emléket állítani. Igen, ezekkel az idolokkal, a pogány istenszobrok századunkbeli utódaival amelyeket — mint azokat a több ezer éves előképeket — szintén valami szándékolt primitívség, elnagyolás és torzítás jellemez.

A megvalósításhoz szükséges erő pedig? Hát az még valahonnan a szeged-alsóvá- rosi otthonból, majd a kínosnehéz inaskodásból, meg a népi kollégiumi életből eredeztethető — egyszóval abból az életszakaszból, amely szobrászunkat a folytonos bizonyításhoz szoktatta.

Nyilván ez a magatartás magyarázza azt is. hogy hiába annyi mű, hiába ott az a két nagy szabadtéri tárlat, amelyet immár nem tíz-, de száz- és százezrek láttak, csak újabb és újabb faragási

terveket latolgat. Most például egy szökőkút formáján töri a fejét, meg azon a szintén több mint kétméteres alakzaton, amely az emberi fül hallójáratait mutatná úgy, ahogyan az a kőszobrászat nyelvére átírható. (Ezen a nyárön rendezik meg ugyanis Budapesten a világ fülész szakorvosainak konferenciáját, és a művész ezzel a munkájával akar a tanácskozásnak tisztelegni.)

Hát így ezek a visegrádi és esztergomi idolok, s hát így ez a szobrász, aki — ellentétben más pályatársaival — minden egyes vésőnyomot a maga munkájának mondhat! Mind „szögletes” mind pedig „gömbös” faragványait lehet ugyan lelkes helyesléssel, vagy idegenkedve nézni, ám afelől senkinek sem lehet kétsége, hogy eredeti elképzelés jegyében, s hogy immár valóságos életmű darabjaiként születtek.

A. L.

Pedagógus

képzőművészek vallomása

A pedagógus képzőművészek Nógrád megyei tárlata fogadja ezekben a napokban az érdeklődőket Salgótarjánban a Megyei József Attila Művelődési Központ üvegcsarnokában. A kiállítást a megyei pedagógiai napok alkalmából nyitották meg, a pe- dagógustársak élénk érdeklődése közepette. De a nagyközönség érdeklődése szintén indokolt, a kiállítás a korábbiaknál magasabb színvonalú, sokféle képzőművészeti törekvésről számol be, s a kiállított művek többsége joggal kelt figyelmet. Elenyészően kevés azoknak a műveknek a száma, amelyek az alkotás kezdetibb, még nem egészen érett stádiumának jeleit viselik magukon. „

A pedagógus képzőművészek oktatómunkájukon túl, többségükben kevés szabadidejük „terhére” folytatják művészi tevékenységüket, s szereznek elismerést a kiállít tási csarnokokban is. Az idei

kiállításon örvendetesen nagyszámban találkozunk neves képzőművészek alkotásaival is, például Iványi Ödön, Réti Zoltán, Lóránt János, Czinke Ferenc műveivel, akik szintép teljes joggal szerepelnek ezen a kiállításon is. hiszen tanárként dolgoztak, vagy dolgoznak, illetve mindennapi munkájukban kötődnek az iskolához, a fiatalok esztétikai neveléséhez. Iványi és Réti oldottabb, illetve lírai-1 realizmussal fogalmazott, világos színvilágú, csendes derűt árasztó akvarelljeivel szemben Lóránt Szürke sziklák és Elhagyott kőbánya című akvarellje sötéten komor hangulatot hordoz. Czinke színes fametszetei a balatoni táj színeiből és valóságos szerkezetéből merítik oldott könnyedségüket, mint a Forgószél, a Belső tó és a Balatoni reggel.

A nagy gonddal és szeretettel válogatott anyag méltó helyet kapott az üvegcsarnokban, bár a kiállítók köre nem

NÓGRAD - 1981. április 17., péntek

teljes. Tudjuk, minden mű vallomás, ezúttal kiváltképpen az. Ragaszkodás egyrészt a hullámzó vonalú, szelíden kéklő palócok lakta nógrádi . tájhoz, amely napraforgót nevel, a folyóparton öreg fűzfákat ringat, szögleteiben pásztorok járnak-kelnek, a tóparton tereferélni gyűjti a színes viseletű asszonyokat, leányokat és így tovább. Másrészt, ragaszkodás a tágabb hazához, amely szintén nem is olyan tágas, hogy bejárhatatlan lenne, de mégis kifogyhatatlanul kínálja többnyire ugyancsak szelíd szépségeit. Eger, a Balaton, a Duna partja, s még megannyi táj hangulata villan fel ezen a kis tárlaton is. Úgy látszik, a pedagógus képzőművészeknek nem csak ihletője a hazai táj, hanem alkotói programja is, akkor is, ha inkább a látványrealizmushoz ragaszkodnak, vagy éppen az elvontabb megoldásokat részesítik előnyben.

A továbbiakban még néhány alkotóról és művéről ejtünk szót, a teljesség igénye nélkül. Mindenekelőtt Somoskői Ödönről, akinek folyópartjai. nádasai, árterei mind erőteljesebb egyéni hangra hívják fel a figyelmet. Festészetében a realitás és a líraiság egyaránt jelen van. barna színeinek dinamikus alkalmazásával sajátos eleganciát visz képeibe.

Ugyancsak külön érdemes szólni Pénzes Géza rajzairól, amelyek pontosak, kifejezőek és rendkívül finomak. Aktjával, öreg festő-jével, Pásztor és Komédiások, című rajzaival a tárlat legérzékenyebb alkotói közé tartozik. Bobály Attila szobrai, a Fej, az Anyaság kiforrott művek, mind a kővel, mind a fával bravúrosan bánik, változtat, átalakít, részleteket hagy el, más részleteket hangsúlyoz, vagyis munka közben szerencsés kézzel avatkozik a természet művébe, a művészet nevében. Varga István nevét azért érdemes megjegyezni, mert a műfajt, az alkalmazott grafikát ezúttal egyedül képviseli a tárlaton, embléma- és borítótervei érdemesek a figyelemre, alkalmas arra, hogy jövendő megbízásokat színvonalasan teljesítsen.

Megjegyzéseinket a teljesség igénye nélkül tettük. Még annyit, hogy első díjat kapott Pénzes Géza, a két második díjat Lórántné Presits Lujza és Orosz István, a két harmadik díjat dr. Fancsik Jánosné és Varga István kapta. Tóth Elemér

Bátrabban, újszerűbb programokat!

Művelt ifjúságért korszerű műveltségért

Már közismertté vált or- események nem mindig fe- szágszerte a Művelt ifjúsá- lelnek meg az ifjúság igé- gért, korszerű műveltségért nyeinek, a szervezők túl bá- elnevezésű mozgalom, amely tortalanok, félnek az újszerű a KISZ-berkekben zajlik, s .megoldásoktól, ennek része volt például a

közelmúltban véget ért Éilm és ifjúság vetélkedősorozat is. De ezenkívül még a művészet, a könyv, a történelmi kirándulások témaköreit is felöleli ez a kezdeményezés, s egyébben kiváló alkalmat nyújt arra is, hogy a KISZ- esek az akcióprogramban vállalt feladatuknak eleget tehessenek.

Csupán az elmúlt esztendőben a megyei KJSZ-bizott- ság szervezésében 39 olyan kulturális eseményre került sor. ahol az ifjúság különféle rétegeinek megadatott a lehetőség a művelődésre, a szórakozásra, a hasznos ki- kapcsolódásra, s ha már a számokról szólunk, érdemes megemlíteni, hogy csak a Könyv és ifjúság vetélkedősorozaton több mint négyezer fiatal vett részt.

Gond viszont, hogy nem kellően rendszeresek ezek a művelődési lehetőségek, sok' helyütt „letudják” az alkalmankénti egy-egy rendezvénnyel,, így jóval kisebb az eredményessége az akcióknak; Ugyancsak hiányosságként említhető, hogy ezek az

A kulturális nevelő munka leglényegesebb színtere az ifjúsági klub, ám említett szerepének - csak egy részük tesz eleget. Mint nemrégiben egy összejövetelen elhangzott, a megye több mint 110 ifjúsági klubjának csupán egy- harmad részében zajlik érdemi munka, noha tárgyi feltételeik lényegesen jobbak lettek a korábbi évekhez képest. Mi az oka ennek? Csak címszavakban: gyenge programok, a klubvezetők gyakori cserélődése, az idejétmúlt formák.

Az említett hiányosságok egyúttal a teendőket is jelzik, ezeken a területeken kell javítani, előbbre lépni. Mert a kétségtelen eredmények ellenére még korántsem, nevezhető ideálisnak a KISZ kulturális nevelő munkája. Az is nyivánvaló viszont, hogy az ifjúság ebbeni tevékenységében nem csak a mozgalomnak, hanem a tötíbi szerveknek, szervezeteknek is akad dolguk, s csak közös erőfeszítéssel jobbítható lényegesen a jelenlegi helyzet.

(ti)

A Ragyogó Tükör sziklája

Kumgang-Szan hegyvonulat ritka természeti szépségű része a Piro-bong-hegyvidék. Legmagasabb csúcsa az 1630 méter magas Piro, mint kiemelkedő vezéralak uralja a hegyvonulat 1200 kisebb- nagyobb csúcsát. A vadregénycs szikla vonulatok az ország keleti tengerpartjától Í0 kilométernyire húzódnak.

a lábuknál elterülő mezők alpesi virágokkal, cserjékkel, furcsa formájú kövekkel tarkítottak. Az év minden szakában más-más, de egyaránt elbűvölő látványt nyújt e vidék. A kanyargó Myon- gyong-patak helyenként vízesést alkot, másutt tóvá szélesúi.

A különleges sziklaalakzatok, néhol vad vidékek i áttér, nem

Itt található a Ragyogó Tükör csodálkozik az idelátogató idegen, sziklája, az Arany Létra és az ha azt hallja, ősi legendák régi Ezüst Létra — a sziklák között mesék fűződnek a táj minden húzódó csillogó érccsíkokat, fc- egyes vonulatához, vizeihez M mes felületeket tükröző nevek —, szikláihoz.

I