Nógrád. 1981. március (37. évfolyam. 51-76. szám)

1981-03-29 / 75. szám

K &Än éSreSt, fásultan. Már dél felé járt az idő. Hajnalba nyú­lóan termelt. Pontos számításai voltak, mennyi pénz szük­séges zavartalan magánya fenntartásához. Mindig telje­sítette is, mint egy élüzem a tervét. Rideg könyvelési tétel­ként szerepelt a fejében egy­más mellett a kocsija üzemel­tetési költsége,- a műtermes lakás rezsije, itt az isten háta mögött, a felszámolt családi kötöttségek sok irányú és te­temes anyagi következménye, s új kapcsolatában a függet­lensége biztosításából fakadó kiadások. Amikor az utolsó bekerete­zett képet is a többi mellé ál­lította a műterem sarkába, hátoldalával kifelé, kiürült és elernyedt, mint egy sportoló a tét nélküli előkészületi ver­seny után. Kényelmetlen priccsre dőlt, nem nyomta el a fáradtság. Feküdt hanyatt, ellenőrizetlen érzékei sze­szélyének kitéve. Mígnem az volt vigy á Seilleszfésíten' vagy az üvegben. A karácso­nyi ünnepek alatt a rejtett fe­szültség megreppentette a kö­zépső táblát, jó tízcentinyire, ami a kinti hideg szigorodásá­val párhuzamosan napról napra továbbhaladt. Filc­tollal jelölte a rianás térnye­rését. Az éjszaka nem hatolt előrébb a hajszálvonal. Mégis kivédhetetlennek látszott, föl egészen a keret fölső széléig. Az ablakpárkányról szemé­hez emelte erős nagyítású Zeiss-távcsövét. Műterme a legkedvezőbb helyen állt. Elég magasan ahhoz, hogy elláthas­son a kis, hegyi falu házai fölött, a szétnyíló, hóborítot­ta, erdős hegyhátak között.. Időnként leengedte szeme elől a távcsövet és a térképen igye­kezett azonosítani a látotta­kat. Mellette, egy gazdag dí­szítésű palóc láda lejtős tete­jén aprólékos erdészeti tér­kép feküdt. Még mindig kép­telen volt érzékelni az új he­lyet. Nem otthontalanság ez, Inkább elveszettség, gondolta. szeti volt a völgy minden moz­zanata. Mostanában gyakran elkapta a látványnak ez a jelentésnélkülisége. Eszébe juttatta a pályakezdését, ami­kor abból építkezett, hogy egy szerencsés pillanatban — hor­gászás közbeni révült állapot­ban — megelevenedett gyerek­kori képessége: elmerült já­tékai közben magától átlelke­sült, föltöltődött, mikrokoz­mosszá állt össze a környezete. Azok, amik máskor szúrtak, sebet ejtettek, kék foltot hagy­tak, közönyösek, szinte ko­nokul mozdulatlanok voltak, váratlanul jelentésteliek let­tek, egymásra utaltak, vi­szonylataik bonyolultságában ■csavarogni lehetett, el lehetett tévedni, mint a világban, s maga is bonyolult viszonyba tudott lépni velük. Ezzel a ké­pességével dobta ki magából azt a szériaképet, ami orszá­gosan ismertté tette. Persze, lassan profi lett. Képes volt kondicionálni ezt a képességét és akkor mozgó­sítani, amikor szüksége volt keres látványt csinál. Kez­detben a mozgások érdekelték. A kemence és a pódium masszív tömbje, körülötte a hajlongó, megfeszülő, forgoló­dó testek, összenőve a fúvó­csövekkel, végükön a for­málódó lágy, izzó üveggel. Skiccek tucatjai után ritmusok különféle változatait sikerült elkapnia. Elégedett volt, men­ni készült, amikor arra lett fi­gyelmes, hogy a pódiumon az egyik munkás megtántorodik, a vaslépcső felé lép, s mielőtt az első lépcsőfok lemezére rá tehetné a lábát, előreejti a fúvócsövét. Groteszk volt. Mintha rúdugró nekirugasz­kodását látná. A cső persze földre esett, s utána fejjel elő­rezuhant az üvegfúvó. Mint a zsák, csúszott alá arccal a lépcsőlemezek élein. Látta, amint a pódiumon a fúvócsö­vek ritmikus koreográfiája kaotikussá válik, majd az ájult ember feje körül pilla­natok alatt vértócsa keletke­zik. Nem tudta abbahagyni a rajzolást. Laczkó Pál: ABLAK ÉSZAKRA Nógrád művészeinek Azokból a lapokból nem adott közre semmit. A szu- székban őrizte a korai rajzok­kal együtt. Sokára és nehezen kezdte el festeni is a jelene­tet. Végül is nem tehet mást, gondolta, miközben baljával a szuszék pozitiv-negatív dí­szítését ritmizálta. Kénytelen lesz színben is megtalálni azt az energiát, amit a kemencé­ben izzó 1600 fokos anyag je­lent. Miként azt az éteri tisz­taságot is, ahogyan a lélek formába préseli magát, mi­közben a forró üveg végig­járja meghatározott színtar­tományát. A kép még csak nosztalgia volt, amikor na­gyobb társaság jött föl hozzá, műteremavatásra. Pohár tört, erre elmondta, mit gondol erről a veszendő tárgyról. Köl­tő vagy, tapsolták meg a nők. Csak kép nincs azóta se, Megkordult a gyomra. Táv­csövével nem találta amit ke­resett. Lejjebb vette, maga elé, a falura. Az egyetlen ut­ca nyomvonalában haladt. ébrenlét és az álom határán, ezen az elmosódó senkiföld­jén, kitisztult benne egyetlen érzet. Érzékelte a csontvázát, mintha mesteri anatómiai rajz- atiaszban látná: a fekvő váz szabályos izesülését és a kontúr-jelleggel jelzett húst, Éttől újból felébredt, i Hasra fordult, A gátőr jutott az eszébe, aki a vízbe fulltakról adott neki leckét. Egyetlen szenvedélye volt a festésen kívül, a hor­gászat. Néha mégis azt érezte, nem is a pecázásról van szó: kiköpik maguk közül ezek a hegyek. Ilyenkor ment le az alföldi vizek mellé. Korán, jóval virradat előtt indult min­dig. Szerette, ha a napfelkel­te már a hegyekkel a háta mögött éri, és a horizontról akadálytalanul vág a szemébe a fény. Száguldott a kihalt utakon. minél messzebbre, hogy gyerekkoüának tája be- léhatolhasson. Mégis jó volt visszatérni a műterem jelleg­zetes szagába, amelynek any- nyi árnyalatát tudta megkü­lönböztetni, mint egy vegetá­riánus a hersegő, vastag húsú paprika másnak megszokott ízén belül az összetettséget. Egy ilyen útja során mondta neki egy tiszai gátőr, hogy a férfihullát hason fekve veti fel a folyó. De azért maradt ha­son, a priccsén. Tudta, hogy már védettebb a maga érzé­kenységével 'szemben, mint volt. Kopás, gondolta. Aztán álomtalanul elaludt. Amikor felébredt, a gátőr még mindig benne volt. A hi­degzuhany sem vitte ki. Kép­zelete feltámasztotta azt a pillanatot, amikor a folyón lefelé úszó hulla — semmihez sem hasonlítható tompaság­gal — nekiütődik a kihalá­szásához készülődő kortalan tiszai Kharón ladikjának. Ar- tikulátlanul üvöltött a csont­jaiba metsző vizsugár alatt. Hirtelen hiábavalónak és ne­vetségesnek érezte a szájnak, a hangszalagoknak ezt a pat­tanásig feszült erőlködését. Arcizmai elernyedtek, majd újból megfeszültek, de a re­pedésig tátott szájból nem tört elő dobhártyarepesztő tago­latlansággal a levegő. Szándé­kosan néma maradt. . Miután föltette a kávét, ci­garetta nélkül a műterem északra néző ablakába állt, és bámult kifelé. Majd megvizs­gálta, hogy az üvegtáblák to­vább repedtek-e. Valami hiba Amikor a tél elején beköl­tözött, másnap kénytelen volt térképet teríteni az ablak elé — akkor még a padlóra —, hogy térérzékelése kimozdul­jon a teljes bizonytalanságból. Azóta szertartás lett a táv­csöveséiből, amit a külön e célra, Pesten a belvárosban, a térképnek vásárolt kolóniái- asztalka szentesített. Amikor az erdészeti térképet beszerez­te, a flancos bútordarab ki­csinek, egyben haszontalan­nak bizonyult. Levitte a mű­helyébe, az esztergapad mellé, az asztalosszerszámai közé. A ssúluggatta, nehézkes pa­rasztbútor praktikusabbnak bizonyult. Megtanulta olvasni a láda bonyolult geometrikus ábráit. Már úgy élt vele, mint a süketek jelbeszéddel. A körök, spirálok, hullámvonalak benne keringtek, tekeregtek, lüktet­tek. Méreteik, viszonylataik, fejlődésük vagy sorvadásuk, bonyolódásuk vagy kítisztulá- suk elevenen hatott rá, mint egy szobanövény vagy egy ga­gyogó gyerek. A maghalmok csírázása, sarjadása, majd a termőre fordulás, betakarítás és a folyamat újbóli megis­métlődése, növekvő lendülettel, élőnek és élettelennek fogyat­kozás nélküli fennmaradása, az anyagnak és az életnek ez a kozmikussá tágított kalandja, elevenné tett előtte egy .Derék Kisembert, akitől olykor iri­gyelte munkája ormótlan vég­eredményét. Miközben jobb kézzel tartott távcsövével a távoli hegyeket pásztázta, bal kezének ujjai­val a láda fedelének szélén zongorázott. Szokásává vált, mint másnak a fültő vakarga- tása, ha valami fontosat pon­tosan akar kimondani. Itt a fedélszélen a faragás három­szög alakú mélyedéseket és ki­emelkedéseket formázott. Po­zitívnak és negatívnak ezt a makacsul sorjázó diotómiáját fényesre csiszolta az örökös matatásával. A koporsó alakú fedél nyergét, amin a bevésett, egymást metsző vonalnyalábok levágott kévéket és kereszte­ket egyszerre jelentettek, a térkép takarta. Éjszaka havazott. A vastag hótakaró még nem vált tárgy­szerűvé: a világ megfoghatat­lan kötőanyagának tűnt. mint a XVI. századi németal­földi kismesterek zsúfolt téli képein; hozzásimítva az épü­leteket, kerítéseket, az utakat a környezethez, hogy nem tűnt semmi sem idegennek, hanem magától értetődően termé­rá. Vagy lazán tartania, hogy a valóságos külső hatások bármikor belekaphassanak. Ehhez a rajz volt az egyik fo­gása. Ezért hosszú ideig nem is adta ki a kezéből a lapjait. Amikor először megtette — pénzszűkében volt —, festmé- nysinek siksre hátán, tehet­ségének ezt az elemét Is ki­tűnőnek találták. Észre sem vette, hogyan üresedett nála manlrrá a rajzolás. A kritika, a maga tolvajnyelvén, zseniá­lis stilizációról beszélt. Még kelendőbb lett. ö pedig ontot­ta a könnyű kézzel földobott lapokat: hamaribb munka volt, mint táblaképeket gyártani. Mióta ide felköltözött, nem ^rajzolt. Beérte a távcsővel. Vi­szont sokat festett, üzemsze­rűen. Két állványa volt. Az egyiken bonyolította a tömeg- termelést, a másikon lassú munkával készült a föstmény, a Mű. Nem tagadhatott le maga előtt sem bizonyos _ ide­gesítő pedantériát. Jobb per­ceiben mosolygott magán: adó­zott a rögeszméinek. A Mű, gondolta, magát gú­nyolva. Tegnap kénytelen volt termelés közben a fal felé fordítani azt az állványt, amin már két hete nyűglődik. Hiá­ba gyúrja, gyömöszöli a fes­téket, nem engedelmeskedik. Makacsul mássá válik mint ami a szándéka. Letette a távcsövet a párkányra és visz- szafordította az állványt. Iga­zított rajta, hogy a vászon megfelelő fényt kapjon. Szo­rongva nézett a feléig sem kész, megoldatlanságoktól ku­száit, részötletektől zavaros képre. Kezdetibb stádiumban levőnek találta mint remélte. Viszolyogva lépett vissza a távcsövéhez. Az előbb talált valamit egy távoli, erdőirtás­tól lecsupaszított dombolda­lon. Módszeresen kereste, de a képét végig a tarkója mö- •gött érezte, mintha az nézte volna. Jó féléves elképzelés volt. Nyár elején üveggyárban raj­zolt, ott szedte föl. Az üveg­fúvók megszokták, az első na­pok élcei után rá se hederí­tettek. Végezték a dolgukat a kemencét körülölelő magas munkaálláson, amit ők pódi­umnak hívtak. Tetszett neki az elnevezés. Az egyik mun­kástól azt is megtudta, szere­peltek ők már ezen nyugati nagykutyák előtt is, meg fotó­sok pergőtüzében. Hát az ő eszközei igazán nem látványo­sak. De azért tudta, hogy eb­ből rajzban is, olajban is si­Tudta, hogy őt is láthatják. A szövetkezet előtt gyülekezetre talált. Nyúlbeadás napja volt. Fölfedezte a Bolond Ilát, a nyulaival. Sorra vette az arco­kat és a ketrecekben az iz­galmukban moccanatlan szőr- csomókat, Ojra rátalált Ilára. Nagyban integetett Megfes­tettelek, mondta ki hangosan, de azért visszaintegetett. Ila boldog volt, ugrált, mindkét kezével hadonászott. A Zeiss- szel látta az arcán as elmond­hatatlan, ütődött vtgyort. Meg­festettem — szólt ismét mire fölfedezte, hogy magában be­szél. Mióta egyedül van, rá­szokott. Az a kép azért mégis­csak sikerült, szögezte le. Ila fölé növesztette a nyulait, szőrzetüknek valóságos elektrosztatikai töltést adott, mégsem volt natura: festék volt, szín. Ismerősen kopogtak. Az öregasszony, akivel főzetett meghozta az ebédjét. Kivárta míg elcsoszog. Most nem akart vele diskurálni. Aztán az ajtó elől bevette az ételhordót. Napjában egyszer meleget kell, hogy- egyen. Terített magá­nak, kiszedte a levest is. Mi­előtt nekiült volna, kénysze­rítő szükségét érezte, hogy megnézze a befejezetlen vász­nat. Ott állt a fehér falak kö­zött, szemközt a festőállvány- nyal, s hatalmába kerítette az a régi izgalom, ami valódi szériákat volt képes kiprésel­ni belőle. Görcs állt belé. Visz- szaült a leveséhez. Nem volt tanácstalan ezzel a görccsel szemben. Ismerte már. óva­tosan, finom műveletekkel ne- kiáll majd a kibogozásának, hogy képek sűrű egymásután­jába tagolja, ami elöntené és megsemmisítené. Ezért, e ké­nyes beavatkozás zavartalan lebonyolításáért hajlandó volt mindenre. Sokat áldozott érte, ami ugyanúgy nyomasztotta, mint az elvégzendők, pedig már csak önmaga volt az aka­dály. Nem örülhetett győze­lemként a kész- képeknek sem. Be kellett érnie az alkalman­kénti, viszonylagos és időle­ges egyensúlyokkal. Már öröm tudta eltölteni, ha effelé tar­tott. Idő kellett hozzá míg Ide eljutott. k. A egmerítette a kana­lak lát. A megállapodás szerinti hamisítat- I ▼ B lan házi húsleves ® “ helyett tasakos le­vest ízlelt. Papírle­vest, ahogy falun mondják. A kanalába mosolygott. Orfeusz könyvek A 20. század zenéje Aligha lehet túlbecsülni a Zeneműkiadó Orfeusz köny­vek sorozatát, amely fűzött kivitelben és olcsó áron szol­gálja zenei közműveltségün­ket. Az évek során ebben a sorozatban a hazai és a kül­földi zenei szakirodalom meg­annyi neves szerzőjének mű­ve látott napvilágot, köztük zenei alapkönyvek is, ame­lyeknek minden zeneértő és Zenekedvelő könyvespolcán ott a helye. S e művek egy részét azok is haszonnal for­gathatják, akik még csak most ismerkednek a zenével, s alapvető tájékozódásra van szükségük. Hogy csak néhány példát említsünk, a hetvenes évek első felében Szabolcsi Bence híres műve, A zene története látott napvilágot e sorozat­ban is, több kiadásban a Bartók breviárium, Kroó György Bartók kalauz-a, vagy a képekkel illusztrált könyv a hangszerjátékosok, s a hangszeres zene iránt ér­deklődő nagyközönség számá­ra, Darvas Gábor Évezredek hangszerei című műve. A népszerű sorozatban 1976-ban öt mű jelent meg, operakala­uzokon túl Zongoramuzsika kalauz, Denis Matthews szer­kesztésében, hivatásos ze­nészeknek és amatőröknek egyaránt hasznos könyv, vagy Claude V. Palisea műve, a Barokk zene. Külön említést érdemel az örök muzsika cí­mű mű, amely Barna István összeállításában és jegyzetei­vel zenetörténeti olvasmá­nyokat tartalmaz, s a Kale­valától Debussyig mintegy hetven forrásmunkában a mindenkori kortársak szólnak az .adott zenei stflusról. Dar­vas Gábor Zenei zseblexikon­ja ugyancsak a nélkülözhe­tetlen segédkönyvek körébe tartozik. Az Orfeusz könyvek sorozata — bár kötetei most nagyobb időközönként látnak napvilágot — folytatódik. Egyik utóbbi kötete Eric Salzman: A 20 század zenéje című műve. Bár a könyv nem muzsikus olvasókhoz is szól, mégis minden bizonnyal elsősorban a muzsikusok, il­letve a zenéhez közel állók kö­rében válthat ki érdeklődést, sőt, izgalmakat. Nem azért, mintha a könyv szerzője, az amerikai zeneszerző és zene­tudós nem lexikális alapos­sággal dolgozott volna. Szak­mai hitelessége szintén egé­szen magasrendű. A magyar olvasó számára az is külön érdekessége a műnek, hogy a hatvanas-hetvenes évek ame­rikai zenéjében nyerhet be­pillantást olvasásakor, példá­ul az elképesztően modem technikai eszközök tömeges alkalmazásának jelenségeibe, és így tovább. A szerző a századfordulótól napjainkig, tekinti át a zenei kifejezés- módokat, az iskolákat és kép­viselőiket. S eközben bizony aránytalanságok is kialakul­nak, amelyeket az európai ol­vasó okkal tehet szóvá. Egyébként, az itt-ott érezhe­tő terjedelmi aránytalanság nem mindig haszontalan, új információkat is nyerhetünk általa. A budapesti kiadó mégis szükségesnek tartotta — s azt hisszük okkal — egy rövid Ajánlás csatolását a magyar kiadáshoz. Ezt Som­fai László írta meg, okosan figyelmeztetve arra, hogy „Salzman nem a legmaradan­dóbb 20. századi életművek „méretarányos" történeti kró­nikása". Továbbá: „Minek ta­gadnák, a Bartók-fejezetecske (mert a többi magyar vonat­kozást jobb nem említeni) bennünket még akkor is el­kedvetlenít, ha pont e témát nem Salzman könyvéből akar­juk megtanulni. Bartók-be- ágyazása mindazonáltal nem érdektelen; tulajdonképpen régóta sejtjük, hogy egy kül­földi 20. századi zenetörténe­ti koncepciónak nem lehet pusztán az az értékmérője, hogy mennyire állítja közép­pontba Bartókot." Nem ün­neprontásként idézzük éppen ezt a megjegyzést Bartók Bé­la Jubileumán, hanem egy to- leránsabb olvasói magatartás alakulásának reményében. Mert hiszen Salzman köny­ve kitűnő és izgalmas mű s kár lenne, ha némiképpen az ünnepi hángulat hatása alatt valamiféle „sértődöttség" ne­hezítené olvasását. Az olvasói nagykorúság azt is jelenti, hogy úgy vagyunk tisztában messze fénylő és vitathatatlan zenei értékeinkkel — minde­nekelőtt a világhatású Bar­tók Béla életművével —. hogy tudomásul vesszük, a szem­léletek és megközelítések sok­félesége létezik. A könyvet Függelék egé­szíti ki, kottapéldákkal. (Zeneműkiadó, Budapest, 1980). Tóth Elemér

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents