Nógrád. 1981. március (37. évfolyam. 51-76. szám)

1981-03-29 / 75. szám

I

Félszáznyi vidám alsós tanul a gutái iskolában

A székhelyközségben, Nógrádkövesden, a tanácsiak előszeretettel ajánlják a figyelmünkbe — valahogy ki ne kerüljük Galgagután a „krónikás” Gyürki Tibor pedagógusi és társait! Hogyanis kerülhetné ki az egyik krónikás a másikat? De előbb azért mégis teszünk, vagy két „tiszteletkört”, csak úgy gyalogszerrel Galgaguta, tisztára, sepert utcáin. be-benézve bisztróba (új ez is, méltán büszkék rá a helybeliek olyan takaros!) asz- szonyokat foglalkoztató kis üzembe, százéves istállót őrizgető emeletes portára, ahol az új ház végében félig lebontva még a régit is megtaláljuk: körüljárjuk a szépre tatarozott művelődési házat, ahol valamikor — lehet annak másfél évtizede — egy országos ünnep alkalmával az útonjáró krónikás először találkozott a híres-neves galgagutai népviselettel, a pávakörrel... Ez azonban kissé bizony fájó pontja a gutaiaknak. Merthogy egy ideje nem énekelnek együtt az asszonyok, nincs talán, aki összefogja a csoportot. Kár érte, kár, hogy nem alakul újra, de ami késik nem biztos, hogy végleg el is marad már... A ■tévében pompázó sikeres pávások újra felélesztették az igényt Galgagután — ez is érthető.

ken, nem apad. A férfiak nagyobbik része eljár dolgozni a közeli ipari, építőipari üzemekbe és a fővárosba a Haladás Textilipari Szövetkezet (Budapest) meg néhány éve nia mór jól menő kisüzemét létesített egy manapság nagyon keresett cikk előállítására: kézimunka-előnyomást végez a modul- faházban létesített üzemben mintegy 16—18 asszony.

Újvári Jánosné csoportvezető azt is elmondja, hogy az igazán jó kollektíva nem csupán a munkában, az apró emberi dolgokban is segíti egypiást. Van, aki éppen itt, az asszonytársak között, a hasznos munkában talált igazán magára... A minták szinte valamennyi híres-neves népi motívumot felelevenítenek. Készül itt kalocsai, torockói, sárközi, buzsáki, matyó, írásos, rezi kézimunkamintát rögzítő előnyomás az ország valamennyi tájára. Kézimunkát igénylő kisüzem más is van Gután, de valahogy ez a természetes, hiszen mind a mai napig messze földön híres a helyi népművészet is! „Csak a vak nem hímez Galgagután!” — vélekedik mosolygósan-büszkén Újvári Jánosné.

Itt azonban néhány pedagógus él csak. Közülük való Hugyecz Jánosné és Gyürki Tibor (egyik kollégájuk gyesen) és egy-két pedagógus aligha képes mindenre. Akkor sem, ha nagyon sok a segítője, akkor sem, ha minden más, például a vöröskeresztes munka (280 véradó él Gután!), a népfrontos tevékenység, az MHSZ-élet, az ÁFÉSZ-hez tartozó szakcsoporti munka egyébként nagyon eredményes. És ha már szóba került a Vöröskereszt: ritkaságszámba megy az is, hogy a felnőttekből álló héttagú honismereti kör és a Vöröskereszt hagyományosan együtt, közösen rendezi minden évben az öregek napját. Ott azután mindig bemutatják a legújabb galgagutai képes (diaképes, hangosított, zenével szerkesztett!) krónikát. Az április negyedikéi községi ünnepségek, esetenként más alkalmak (falugyűlések) sem telnek el anélkül, hogy a község egész évi gyarapodásáról, változásairól, mindennapjairól készült sajátos galgagutai híradót be ne mutatnák.

Hogyan él a galgagutai ember a megváltozott világban, a falusi körülmények gyors átalakulása, az élet és életmód teljes át- szerveződése közepette — válaszol erre akár a krónika is, amelynek színes-szép diaképeit Gyürki Tibor pedagógus készíti (táskájában mindig ott az apparát), míg értékes szövegét Hugyecz*Jánosné írja. Párját ritkító évkönyve ez Galgagutának, amelynek valamennyi számát —, már a tizedik bemutatására készülnek! — gondosan megőrzik, beleértve a keretbe foglalt elszálló gutái pillanatokat, a gyorsan tovatűnő múltbeli emlékekét, a táf- gyi kultúra még látható tanúit. De megőrzik nyilván az írott anyagot (szabályos stúdió-forgatókönyv valamennyi) és a zenésszöveges magnószalagokat is. Értékét ma is sokan felfogják, a krónikát mindenki szívesen nézi, de a valóságos jelentősége szó szerint a jövőben teljesedik majd ki. Nem csupán a galgagutaiak, az utánunk jövök —, valamennyiünk szemében.

A szép bisztró mellett (éppen a keresztút- nál nyílt) két jól ellátott boltocska, orvosi' rendelő, óvoda, alsó tagozatos, szlovák anya- nyelvet is oktató iskola (a századelőn épült, de az átalakítások valósággal újjávarázsolták) és jó néhány más, alapellátást nyújtó létesítmény teszi, no, meg a szülőföldhöz ragaszkodás, hogy az ezerlakosú Galga menti nemzetiségi község lélekszáma nem csokA nyelvi nemzetiségi kultúra ápolása, megőrzése mellett némiképp megmaradt a népviselet is, hiszen a nem egészen fiatal asz- szonyok, meg a kicsit idősebbek — viselik hétköznap, ünnepnap a szép öltözék egyszerű, vagy gazdagon díszített változatait. De a fiatalok már elhagyták — szükségszerűen történt ez így. A községből kilépve a gyorsan változó divatnak kell megfelelni, de a kisebbekre, a gyerekekre otthon, egy?egy szép ünnep alkalmával a szűk szoknyába bújt mamák szívesen ráadják a gutái népviseletet. S ha meggondoljuk, talán ez az egyik leghatásosabb (mert a gyerek a különösen szép ünnepnapokhoz párosítja) eszköze a nemzetiségi kultúra megőrzésének, az ősi viselet „megtanulásának”, a múlt értékeinek felismerésének-megbecsülésének. így van ez rendjén. De dívik még a népibabakészítés, vagy a tárgyfestés — például Pártosék portáján, ahol a ház asszonya leírha- tatlanul szép és változatos virágerdőt festett már korsókra, tányérokra, tálakra egy nagyon derűs, régi, értékes paraszti naiv kyltúra továbbfejlesztéseként. Ugyanakkor mégis megmaradva nagyrészt a hagyományos galgagutai motívumoknál, az alakos megjelenítéseknél, amelyek iránt (tányérokon) éppen helyben igen nagy és figyelemreméltó az érdeklődés. Nagyobb baj az, hogy a becskei híres fazekas már nemigen akarja meglendíteni a korongot, befűteni a kemencét. ..

,A honismereti kör hét tagja között pedagógusokat, tanácsi dolgozót, mérnököt, gyári munkást, óvónőt találunk.' Nem csupán a múló pillanatot örökítik meg, de például féldolgozták, a jövőnek megmentették a gutái dűlőneveket — szlovák és magyar nyelven, megőrizve általa egy eltűnt paraszti életmód névbeli emlékeit. Még jókor cselekedve, hiszen, ha közöttünk is élnek azok, akik valamennyire emlékeznek — a dűlőket már régen összeszántotta a nagyüzemi gazdálkodás. A tizedik krónikát meg éppen a Vöröskereszt fennállásának, működésének százéves centenáriumán mutatják majd be a gu- taiak. ' ,

Guta, Galgaguta (néveredetében helyben a ,,csepp”-et és egy bizonyos, bujáki agát vélnek felfedezni) sokszor épült újra. Mai lakóinak nagy része az Árva vármegyéből 1700 körül ide telepedett szlovák ősök leszármazottja. Megnyerő magabiztosságuk, emberi derűjük egyként táplálkozik a múlt ismeretéből, a jelen és a jövő bizonyosságából.

»Hány éves a ház? Van ez száz is!” iá válásától vaUka tisufaság a kis holtban