Nógrád. 1981. március (37. évfolyam. 51-76. szám)

1981-03-26 / 72. szám

/

Egész életemben énekeltem

Beszélgetés Pászthy Júliával

A közönség ritkán gondol arra, hogy egy sikeres művészpálya beteljesedéséhez a rátermettségen, a szakmai fölkészültségen és a szorgalmon kívül jó adag szerencsére is szükség van. Pászthy Júlia azok közé az operaénekesek közé tartozik, akiknek keservesen meg kellett küzdeniük a színpadért. Kezdjük csak az elején.

— Nem akartam soha énekesnő lenni. Mégis,, ha belegondolok. egyebet sem, csináltam egész életemben, mint énekeltem. Kicsi koromban Egerben éltünk a jó bortermő vidéken, s szüleim mindig magukkal vittek a szőlőbe, mert nem volt kire hagyni engem. Emlékszem a sok szomszéd ámulattal hallgatta azt az apró kis emberkét, aki ki sem látszott a földből, de tisztán énekelt nekik népdalokat.

Középiskoláimat már az énekesi pálya jegyében végeztem Egerben "Vajda Lászlóné tanítványaként, majd Miskolcon a szakiskolában. Sok választásom ezek után már nem nagyon volt, egyenesen a Zene- akadémiára kerültem, A főiskolai évek alatt olyan évfolyamtársakkal tanultam

együtt, mint Budai Lívia, Kincses Veronika, Lugosi Melinda, Sass Sylvia, Ötvös Csilla, és Zempléni Mária Az itt eltöltött esztendők alatt túl sok belső feszültséggel, görccsel bajlódtam, pedig kívántam a játék örömét. Az opera tanszakon egyáltalán nem voltaic tőlem elragadtatva. Be kellett magamnak és másoknak is bizonyítanom, igenis tiftlok majd valamikor operát énekelni.

— Mitől nyerte vissza önbizalmát?

— Azoknak a nemzetközi versenyeknek és díjaknak köszönhetem, melyeket külföldön szereztem a főiskolai éveim alatt. Az első a lipcsei Bach-verseny III. díja, a második a hazai Kodály Zoltán énekverseny és a nemzetközi prágai énekverseny helyezése volt. A sikeres operavizsga után pedig ösztöndíjasként a Magyar Állami Operaház magánénekese lettem, amikor is három, egymástól eltérő stílusú feladat várt rám. Britten Koldusopera Lucky Lockitja, Monteverdi Odüsszeusz hazatérésében Pallas Athéné szerepe és Gluck» Orfeuszában Euridiké. Ez a három szerep megoldása jelentette számomra és mások számára is a bizonyságot.

— Mindenki tudja, adottságainál fogva énekelhetne akár drámai szoprán szerepeket is. Mi az, ami mégsem csábítja ezekre a vonzó alakításokra?

— Mindig is tisztában voltam magammal. Ezt minden önteltség nélkül állíthatom. Amit az Opera igazgatósága nekem felajánlott, szívesen és örömmel fogadtam. De nem vállalkoztam olyan dolgokra, amelyek lehetőségeimet és 'erőmet meghaladták volna. Ügy érzem, ebből a szerepkörből sokkal inkább kínálkozik alkalom a továbblépésre, mint esetleg több, korán elvállalt, mutatós, de megerőltető drámai szopránfigura megoldása után belátni, hogy ez nekem már nem megy. Nem egy tragédiát látok lezajlani a szemem előtt.

— Az elmúlt években sűrűn láthattuk nevét a hangversenyplakátokon. A kritikusok és a közönség véleménye szerint is az oratórium és a dal- éneklés területén egyike a hazai legjobbaknak. Ha jól tudom, hamaros^i megjelenik a hanglemezgyártó vállalat által készített új nagylemeze, amelyen Brahms Német dalok-ját énekli. Sokat foglalkoztatják a rádióban és a televízióban is. A miskolci zenei napok alkalmával hallgattuk dalestjét Baranyay László zongorák ígéretével Jelenleg az ,.egy” színházzal küszködő Opera társulatánál is a foglalkoztatott művészek közé tartozik. Semmi mással nem törődik, csak a művészettel? Hiszen családanya és feleség

'* — Család, gyerek nélkül nincs élet. óhatatlanul a színpad látja kárát, de amennyit veszítek a pályán, annyit nyerek az életben. Ám tulajdonképpen nem is veszítek semmit, hiszen férjem, aki nélkül mozdulni sem tudnék ezen a területen, mindent megtesz, hogy zavartalanul a zenének élhessek. Kisfiam, Bálint, a család büszkesége, a zeneirodalom legszebb kincseit fedezteti fel velem. Ilyen volt számomra Muszorgszkij Gyermekszoba című dalciklusa.

— Beszélgetésünk elején szó volt a szerencséről. Mi erről a véleménye?

— Feltétlenül szükség van rá, de talán beszélgetésünkből kiderült, nemcsak ezen múlott, hogy most boldog em bernek mondhatom magam.

Bodor Éva

1981. március 26., csütörtök. 16.40: Hipp-hopp. óvodások

műsora

Tíz napazoberhofi síparadicsomban (I.)

A csúcs: ötméteres

Szálláshelyünk, az úttörőház

Weimart. Erfurtot elhagyva még alig találkozni néhány hófolttal, a thüríngiai erdővidék kopottan-szürkén viseli el a tél végi napsugarakat. Aztán egy meredek kaptatóhoz ér az expresszvpnat, s amikor a háromezer méteres alagútból kidugja fejét az acélmonstrum, már egy igazi síparadicsomhoz illő környezetben találhatja magát az idegen. Pedig a vasútállomástól még félórányi autóbuszút vezet fölfelé, a voltaképpeni üdülőhelyhez, Ober- hofhoz.

Ez az alig háromezer lélekszámú kisközség évenként több mint százezer turistát képes fogadni. Miért az óriási érdeklődés? Szavakkal nehéz visz- szaadni e tájnak csodálatos szépségét, a hótömegtől megra- kottan sorjázó 6riásfenyő-er- dőket, a meredeken ívelő szerpentineket, a hegyoldalakba húzódó házsorokat, a keresz- tül-kasul vezető síutakat és a mindezen helyeket elözönlő tpristäk hangulatát, életkedvét. „A sport az egészség bölcsője” olvasható egy szálló bejáratánál, s ezt nap mint nap tapasztalhattuk bárhol járva, gyerekek, aggok, fehérek, feketék, nők, férfiak szánkókon, síléceken jártak-keltek Oberhof utcáin, hópályáin.

Mi egy születő kapcsolat első követeiként jártunk Ober- hofban. Az ottani Bruno Kühn úttörőház és a salgóbányai Lovász József KISZ-iskola teremtett kapcsolatot, ily módon síszezonban nógrádiak vendégeskednek tíz napot az úttörőházban, nyáron pedig tőlük jönnek hozzánk másfél hétre üdülni, pihenni. Első ízben Kovács Tibor megyei úttörőelnök, Véghseő Tamás, Salgótarján város ÁISB-titkára és e sorok írója tölthetett tíz napot az NDK egyik leglátogatottabb üdülőhelyén.

Ismerkedjünk hát meg kicsit jobban Oberhof múltjával, jelenével, majd a második krónikában az Ernst Thäl- manról elnevezett úttörőszervezet központi kisdobosveze- tő-képző és -nevelő intézményével.

1945 előtt az előkelő családok társadalmi életének központja, kedvenc pihenőhelye volt ez a vidék, egy hajdani prospektusban még az is szarepeit, hogy „a gyerekek e helyen nem kívánatosak!” Aztán nagyot fordult az idő kereke. Fölsorolni is nehéz lenne mennyi mindennel gyarapodott Oberhof. Csak néhányat megemlítve: 1946-ban avatták föl a sísáncot, a hatvanas években több szállót építettek, ekkor készült el a 800 ágyas Panoráma Szálló, majd nem sokkal később az Oberer Hof étterem, amely mindhárom thüríngiai megye legnagyobb ilyen jellegű létesítménye. És ki ne felejtsem: 1971-ben adták át akkor a világban egyedülálló mesterségesen fagyasztott ródlipályát! Ez a pálya 1113 méter hosszú, 100 méteres szintkülönbségű, 9 százalékos lejtésű és 15 kanyar áll ame- rész ródlizók rendelkezésére. Persze, az efféle bátorság meglehetősen relatív kategória, el-elnézve a szánkózás hőseit és a kezdőket,.. hát, ami azt illeti, volt néhány egetrengető bukás.

Nagyobb múltra és hírnévre tekint vissza az úgynevezett Rennsteig, a sokak által kedvelt kirándulóút (rennen= futni, szaladni, steig=gyalog- út, ösvény). A fáma szerint 750 éves és ezen a 168 kilométeres útvonalon közlekedtek hajdanán a hírnökök, lovon, gyalog vagy éppen síléceken. Most ezrek indulnak el zarándokolni rövidebb-hosszabb távon, a 600—900 méteres magasságban vezető útvonal égigérő fenyőfák, források, meredek szirtfalak között halad. Pompás látvány, remek kirándulás, még ha csupán néhány száz métert vállalunk i* A Rennsteigből.

Ottjártunkkor éppen a gyermek- és ifjúsági spartaki- ádra készülődött a község, a rangos, országos eseménynek adott helyet. Óriási transzparensek, feliratok hirdették az esemény idejét és színhelyét, zászlók, díszítések tették ünnepélyessé az utakat, a leglátványosabb „propaganda” mégis a berlini művészfiataloké volt. Ok ugyanis hószobrokat készítették. Legalább nyolc ilyen alkotást számoltunk össze:

4—6 méter magas. különféle állatfigurákat gyúrtak, melyek a verseny, a sport eszméjét sugallták. Napokon át készítették a lelkes fiatalok, s órákon át locsolgatták, hogy tartós legyen az alkotás, az ober- hofiak szerint még júniusban is láthatóak lesznek ezek a hószobrok.

Ki nem maradhat egy ilyen üdülésből a diszkó. Az embert önkéntelenül is furdallja a kíváncsiság, miben különbözik a német és a magyar fiatalok diszkója? Nos, jegyet csak elővételben lehet kapni, a muzsika remek — már ahogy az egy diszkós helyen értendő —, s ami meglepő volt, főként lányok táncoltak — lányokkal. Noha fiúk is voltak bőven, ám, hogy is mondjam, tánctudésuk eléggé hézagosnak tűnt. így a legtermészetesebbnek látszott, hogy a békésen beszélgető fiúk előtt a lányok ropták a táncot..,

Az Oberer Hof diszkójától az úttörőházig közel félórás út vezet, mentén másfél-két méteres hókerítésekkel. Tősgyökeres oberhofiak mondták, hogy 1964-ben mérték a legnagyobb hómagasságot. Többször is rákérdeztünk, így hát igaz: akkor valamivel több mint öt méteresre gyűlt össze a hótömeg.

Tanka László

Következik: Éjszakai szánverseny — bukásokkal.

* ♦> ♦> ♦> <♦ ♦> ♦> *1* ♦> v ♦> ♦> ♦> <♦ ♦> •!* ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦♦♦ ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> *!• ♦> *1* *!♦ ♦> ♦> ♦> *1* *1* *1* ♦♦♦ ♦> ♦> ♦> <* ♦> ♦> •> <* ♦> ♦> ♦> ♦> *1* *1* »I* ♦;

A

minap csíptem el félfüllel :

— Hát ennél idétlenebb tanácstagot már nem is választhattunk volna! —csapta oda a poharát a köpcös a soványéhoz.

Az utóbbi nagyot kortyolt a fröccsből, csak azután kontrázott :

— • Nagyon igazad van komám, a szerencsétlen kettőt se tud szólni. Világéletében ilyen volt, még a számtandolgozatokat is a tiédről puskázta mindig! Na, de ilyen az élet, cimborám. Mindenki felkapaszkodhat az uborkafára, látod-e?!

A köpcös véreres szemekkel bámult a pohárba, hátha ott rejtezik az igazság, a fejét meg egyre rázta,

— Csak tudnám, hogy mi a bánatért választottuk meg?

Épületes beszélgetésükbe nem szóltam bele. No, korántsem azért, mert nem lett volna mit mondanom, hanem, mert valahogy olyan embeZUGDUMÁLÓK

reknek néztem őket, akik nem ismerik a tréfát, legfeljebb más kárára. Kiváltképp néhány fröccs után.

Történetesen ismertem az emlegetett tanácstagot. A közembereknek azon „fajtájához” tartozik, akinek hite szerint kell környezetéért tenni valamit. Lelkiismereti parancsra — ami tudjuk, erősebb minden írott malaszt- nál.

Azt mondom hit, azt mondom lelkiismeret...? Vajon koccintgató búvalbéleltjeim- nek milyen képzeteik vannak erről a két fogalomról? Van-e hitük egyáltalán és ha van, akkor miféle lehet? A lelkiismeretükről nem érdemes sokat beszélni, hiszen egykét pohár bor után hátat fordítottak néhány hónappal

NOGRÁD - 1981. március 26., csütörtök

azelőtti önmaguknak. A szavazófülkében ugyan ki kényszerítette őket arra, hogy a maguk gondolatát megmásítsák? Senki! De most itt, a kocsma sarkában, haveri körben „zugdumálnak”. Persze hogyan is hangoztatná pál- fordult véleményét, hiszen ezzel el kellene ismernie kis- szerűségét. Annál pedig még a kocsmai nagyság is többet ér.

Hanem én úgy gondolom, hogy a zugdumálók nincsenek egyedül. Mert vannak, akik „jó reggelt, kedves főnököm, hogy aludt ?”-tal fogadják a munkahelyi vezetőt, de csak csukódjon be mögötte az Iroda ajtaja, már átkozzák Is a „szakbarbár, begyepesedett ürgét”. Aztán emlékszem én olyan termelőszövetkezeti tagra, aki zárszámadás előtt csak azért keresett meg, hogy különösen

felhívja a figyelmemet a pana- mázó vezetőségre. Hozzátéve azt is: bármit mondjon az elnök, egyetlen szavát se higyjem. Majd ő kipakol, de istenesen. Ám az elnök csupa jót mondott a közgyűlésen, s amikor elhangzott a bűvös nyereség szó, emberem arcán széles mosoly jelent meg. Dehogy dörgött ő hajcsár ágazatvezetőkről, szerinte tolvaj agronómusról, a más féleségét elszerető elnökről, ahogy azt tette néhány nappal korábbam. Négy- szemközt.

Meggondolatlanok lennének ezek az emberek? Vagy

nagyon is tudatos, majd azt mondtam, hivatásos rosszindulat terjed belőlük, mint a ragály? Nem tudni pontosan. Az is lehet, hogy csupán gyávák. Ahogy ők mondanák: fölösleges hangoskodni, az okosok nem törődnek semmivel, csak a saját fejük után mennek. Akkor meg minek szájalni? — kérdik beleegyező bólintásunkat várva. Meg aztán tudja — fűzi hozzá suttogva némelyikük —, abból csak baj van, ha az ember megmondja nyíltan a véleményét. Nem vitatom, volt rá példa, hogy vidéki Napóleonok pályáját szegték egy-egy igazságkeresőnek. De az is tény, hogy bukott már csúfosat néhány törpecsászár.

Közönyünk hullámai olykor magasra csapnak. A magunk kis érdekét mindenek fölé és elé helyezzük, helyre kis ideológiát gyártva ténykedésünkhöz. Ha én nem teszem szóvá mások hibáját, meg azt, hogy a közösből a maguk zsebére dolgoznak, meg azt, hogy kiskirálykod;

nak, s hogy néhányan visszaélnek a hatalmukkal — akkor én is nyugodtan hazalophatom a szövetkezet kukoricáját, esetleg nagyobb disznó- ságot is csinálhatok. Sokan gondolják így. Sajnos.

Vajon mikor alakult ki ez a mi társadalmunk embereszményétől oly távol eső, rút vonásunk? Miért tanultuk meg az önzést? Miért gondolnak néhányan előbb magúkra, s csak azután a többiekre? Miért teszik nehezebbé a hibák, bajok elhallgatásával életünket?

T

alán valaki forintban is lemérhetné az őszinteség, a nyíltság és az erős közösségi tudat „hasznát”. Nincs yá szükség. Felvállalni a helyi szúnyogháborúkat, minicsatákat. Legelébb talán azt kell megérteniük a suttogva kiabálóknak, az önmagukba zárt bátraknak, hogy hangosan, nyíltan beszéljenek. Ha igazuk van! De csak akkor. És ne a zugban, haneia kint a világoson.

Hortobágyi Zoltáa