Nógrád. 1981. március (37. évfolyam. 51-76. szám)
1981-03-22 / 69. szám
ILLYÉS GYULA: O ÍRÓK, KÖLTŐK BARTÓKRÓL O JUHÁSZ GYULA: Bartók Béla Erdély erdői zúgnak. Ezüst és arany erdők, Borongó, barna felhők. Hárfái Nemerének, — Sirámos dajkaének — A dalaiban. Tiszai tájak sírnak, Panasza jegenyéknek, Halottas őszi rétek, Zúgó, fekete nyárfák, Magányosak és árváié A muzsikádban. Es fölérez és fölzeng Az áhitatos, ős, szent, Az ázsiai mély, nagy, Szílajbús, büszke, méla, Pogány és boldog lélek, A régi, régi Éden A zenédbenl Kassák Lajos: ... Ez a csöndesnek, visszavonultalak ismert ember viharokkal és tüzekkel volt tele. Valóban a csöndes felületű, tóhoz lehetne hasonlítani, aminek a mélyén megfékez- hetetlen erők dúlnak. Érzelmeink és szellemének kavargó mélyeit kényszerült kifejezni, s műveinek szerkezete olyan volt, mint a vas- és betonépítmény. Nem csoda, ha azok, akik felületi összehangoltságot, az érzelmes melódiák folytonosságát szeretik a zenében, elfordultak Bartók műveitől. Aszimmetrikus kompozíciók ezek, ellentétes hangsatok viadala, amiket a lüktető ritmusok vonalai fűznek egybe. Nem az anarchikus hisztéria formátlan kifejeződései, egyáltalán nem hiányzik belőlük a klasszikus mértéktartás, csak éppen az iskola szabályain törnek át és nem kényszerítik ránk egy újabb iskola törvényeit. Nyilván ezért van — ha Bartók döntő hatással volt is a modern zenék alakulására —, hogy nincsenek majomügyességű eplgonjai. Tanulni lehet tőle, de lehetetlen meredek utain könnyedén utána sietni. Magányos maradt hát mindvégig, bárha nemcsak nagyszerű, kozmikus művészi széliem, hanem a népből jövő, s arccal a nép felé fordult, a szenvedőkkel rokonságot tartó ember is volt. Németh László: ;: .Bartók jövője a zenetörténetben, s a hallgatók szívében, érzésem szerint főként attól függ, hogy anyagának ez a bachl összefogása mennyire sikerült. Kodály Zoltán életműve, ha kisebb igényű is. de Vitathatatlan; értéke, helye: nem függ a lelkesedés hozzájárulásától. Bartók sokkal nagyobbra jelentette be igényét, de tán problématikusabb. :.. .Vajon nem volt-e túlságosan a „jövő muzsikosa”, hogy minden idők muzsikusa lehessen — az elemek, amelyekből építkezett, az igazolt, disz- szonancia törmelékei nem te- szik-e mégis laza alapúvá, akármilyen hősi volt is, az József Attila: építkezést? Az aggályt nem nyomhatom el, de inkább magamban keresem az okát. .. .Ha ma írnék róla, tán nem is a kompozícióiról beszélnék, azt annyi kiváló munka teszi fölöslegessé azóta, hanem Bartókról, az értelmiségi emberről. Ma, amikor társadalmunk nagy része értelmiségivé válik, nem lenne fölösleges megmutatni: mi volt ebben a tiszta, munkás, fegyelmezetten szenvedélyes emberben, ami, ha tehetségében nem is érünk föl hozzá, mindnyájunk előtt mintává teheti. Bár húszéves koromban láthattam volna őt olyasformán, mint most! próbálják megértetni Bartól. Egyes zenészek Bachból kot. Ez lehetetlenség. Bach olyan, mint a szokás. Ha valaki szokásból tesz valamit, a szokásnak az értelmét csak úgy foghatja föl, ha egy eredeti helyzetet fog föl (probléma) és old meg. Tehát Bartókból érthető meg Bach és nem fordítva. Fodor András: .. .csoda-e, hogy Bartók olyan nagy hatással volt rám, ha a vele való találkozás életem egyik legnagyobb, azóta is tartó élménye lett? Bizonyosan sokan vannak, és lesznek még így, mert a bartóki életmű megközelíthetetlenségében nem hiszek. Több ízben módom volt beszélni róla zeneileg nagyrészt műveletlen hallgatóság előtt. Ilyenkor újra és újra meggyőződtem arról, hogy Bartók méltó elfogadását csak a régibe merevedett korlátoltság és a múltban — a közelmúltban is — annyiszor tapasztalt szándékos letagadás akadályozhatja. Az ifjúság azonban és mindazok, akik az újra és igazra fogékonyak tudnak maradni, mindinkább magukénak vallják a 20. század legnagyobb magyar alkotóját. Hiszen munkássága, jelentősége nyilvánvalóan nemcsak a zenére tartozik. Kultúránknak alig van olyan területe, ahol ne szolgálna mértékül és útmutatásul. Népiességben megújult, teljesebb humánumra törekvő irodalmunk is mennyi ösztönzést, menynyi távlatot nyerhet még Bartók magatartásából, művészetéből. S tudom, egyre többen vagyunk fiatalok, akik szobánk falán, kedves íróink közt ott őrizzük a nagy zeneszerző arcmását is. Kosztolányi Dezső: Ezüstfej. Egy ezüstszobor finom feje, melyet az ötvös pirinyó kalapácsokkal dolgozott remekbe, esztendők munkája során. A test, mely a negyvennégy éves fejet emeli, törékeny, kicsiny, szinte el. tűnik a szobában, hol nappal is lámpa ég. TaglejtéSei alig vannak. Mire valók is lennének ezek? Minden erő, lendület kell, hogy művészetébe fusson, a zenébe, hol szabadon lehet hadonászni, égignyúló karral, mozogni, önkíviile- tes álomban. Legföllebb a szem él még az arc nyugodt síkján, a homlok fiatal hava alatt, a villogó, figyelő, sötét szem, a látó agyvelő, mely kiugrik koponyánk legmesszebb lévő hegyfokára, s az Ismeretvágy kétségbeesésében két kukucskálólyukat tör magának, hogy a világba nézzen, lássa, mi van körötte. Én utálom azt a felfogást, mely a művészt keresi a hétköznapi életben. Tudom, voltak hatalmas zeneszerzők, kik inkább potrohos sekrestyésekre hasonlítottak, vagy tehénhajcsárokra, vágy díjbirkózókra, mint arra a képre, melyet a műkedvelő ábránd kirajzolt magának. De ez az ember, ki előttem ül, testi mivoltában is arányos, felhúrozott, zengő és alkotásaira kell gondolnom. Balázs Béla: ... azt a nem hat, hanem hatezer magyar népdalt, melyet te Kodály Zoltánnal gyüjtöttél, a Nyírséget, Kunságot, székely havasokat járva, hét éven keresztül, télen-nyáron, gyalogszerrel, a sárban-hóban gázolva, tanyáról tanyára, karámtól karámhoz, felvevő fonográffal hátadon, kocsmapadokon, szénapadlásokon hálva, de még többször kazal aljában, úgy hogy minden expedícióról, kivétel nélkül, nagybetegen érkeztél meg — mondom, azt a hét éven keresztül gyűjtött, hatnál is főbb ezer magyar népdalt, mely már feledőben, veszendőben volt, melyet ti az utolsó órában mentettetek zenetudományos pontosságú gyűjteménybe, összes variánsaikkal, helyük és vándorlásuk szerint rendezve, típusaik és egymásrahatásuk kimutatásával — mondom, ezt a klasszikus standardművét a zenefolklórnak és zenefilológiának, a magyar népkultúrának és magyar népiéleknek ezt a roppant monumentumát Magyarországon senki se akarta kiadni. Hogy nem támogatták anyagilag gyűjtéseteket, melyet ti, két koldus rajongó, szájatoktól megvont garasokból fedeztetek, arról szót vesztegetni sem érdemes. ... Saját szerzeményeiddel se jártál jobban, mint a népdalokkal, még jó ideig. Miért jártál volna jobban? Az igazi, a paraszti népzene leikéből lelkedzett muzsika volt a tied, nem sujtásos kaszinócsárdás, nem a cigány bőgőjébe ugró, tükröt törő, pezsgő mellett búsuló, híg szentlmcntali- tás: nem úri magyar, hanem népi magyar muzsika volt még legdifferenciáltabb atonális megnyilatkozásaiban is. Igaz, hogy kellemetes sem volt mindig. Ahogy, teszem, Rembrand vénasszonya, mint emberi kifejezés, nagyszerű, de nem női bájaival andalító. HOMMAGE Á BARTÓK Válogatás a Vigadó Galéria „Hommage A Bartók Béla" címmel nyílt kiállításának grafikai anyagából. Csohány Kálmán: Bartók emlékére Korniss Dezső: Bartókra Czinke Ferenc: Allegro Barbaro „Hangzavart”? — Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz! Azt! Földre hullt pohár fölcsattanó szitok-szavát, fűrész foga közé szorult reszelő sikongató jaját tanulja hegedű s éneklő gége — ne legyen béke, ne legyen derű . a bearanyozott, a fennen finom, elzárt zeneteremben, míg nincs a jaj-sittét szívekben! „Hángzavart”! Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz, hogy van, van lelke meg a „nép”-nek, él a „nép” s hangot ad! Egymásra csikorított ■ vasnak s kőnek szitokváltozatait bár a zongora s a torok fölhangolt húrjaira, ha így adatik csak vallania a létnek a maga zord Igazát, mert épp e „hangzavar”, e pokolzajt zavaró harci jaj ' kiált harmóniát! Mert éppen éppen ez a jaj kiált mennyi hazugul szép éneken át — a sorshoz, hogy harmóniát, rendet, Igazit vagy belevész a világ; belevész a világ, ha nem a nép szólal újra — fölségesen! Szikár, szigorú zenész, hű magyar (mint annyi társaid közt, — „hirhedett”) volt törvény abba, hogy. éppen e nép lelke mélyéből, ahová leszálltál, hogy épp e mélység szűk bányatorka hangtölesérén át küldted a sikolyt föl a hideg-rideg óriás terembe, melynek csillárjai a csillagok? Bánatomat sérti, ki léha vigaszt húz a fülembe; anyánk a halott — a búcsúzót ne Zerkovicz zengje; Hazák vesztek ell — ki mer! siratni verkli futamokkal? Van-e remény még emberi fajunkban? — ha ez a gond s némán küzd már az ész, te szólalj, szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész, hogy — mégis! — okunk van remélni s élni! •' S jogunk van — hisz halandók s életadók vagyunk — mindazzal szembenézni, mit elkerülni úgysem tudhatunk. Mert növeli, ki elfödi a bajt. Lehetett, de már nem lehet, hogy befogott füllel és eltakart szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg ■ majd szidjanak; nem segítettetek 1 Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded; mi neked fölfedetett, a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt — te bennünket növesztel; azzal, hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk. Ez — ez vigasztal! Beh más beszéd ez! Emberi, nem hamis! A joggal erőt ad a legzordabbhoz is: a kétségbeeséshez. Köszönet érte; az erőért a győzelem-vevéshez a poklokon is. lm, a vég, mely előre visz, lm, a példa, hogy ki szépen kimondja a rettenetét, azzal föl is oldja, lm, a nagy lélek válasza a létre s a művészé, hogy megérte poklot szenvednie. Mert olyanokat éltünk meg, amire ma sincs ige. Picasso kétorrú hajadonjai, hatlábú ménjei tudták volna csak eljajonganl, vágtatva kinyeríteni, amit mi elviseltünk, emberek, amit nem érthet, aki nem érte meg, amire ma sincs szó, s tán nem is lehet már, csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek, 'példamutató nagy ikerpár, zene csak, zene csak, zene, a bányamély ős heyével telő, a „nép jövő dalával” álmodó s diadalára ápoló, úgy szabadító, hogy a börtön falát is földig romboló, az ígért üdvért, itt e földön, káromlással imádkozó, oltárdöntéssel áldozó, sebezve gyógyulást hozó, jó meghallóit eleve egy jobb világba emelő zene — Dolgozz, Jő orvos, ki ne.n andalítasz;. ki muzsikád ujjaival tapintva lelkünk, mind oda tapintasz, ahol a baj s be különös, beh üdvös írt adsz azzal, hogy a jaj siralmát, ami fakadna belőlünk,. de nem fakadhat,, mi helyettünk — kik szívnémaságra születtünk — kizenged ideged húrjaival! összeállította: Angyal János ‘ NÓGRÁD — 1981. március 22., vasárnap 9
