Nógrád. 1981. február (37. évfolyam. 27-50. szám)
1981-02-20 / 43. szám
Szendehelyi MARLENE sza — „Szerettek iskolába járni?" — kérdeztük a szende- helyi gyerekeket. — „Hajaj! Csak felelni ne kellene!” — szóltak kórusban. — „Azért jó a szakkörben, mert iskolában is vagyunk és azt tanulunk, azzal foglalkozunk, ami kedvünkre van!” — egészítették ki a választ a diákok. Képeinken néhány délutáni programjukról számolunk be. Virsinger Jolán és Kovács Katalin jóformán mindenféle szakkör tevékenységében részt vesznek, de a legkedvesebb számukra a vers- és prózamondás. A tavalyi úttörő kulturális seregszemlén a legelsők között szerepeltek. A számtanszakkör is népszerű, pedig a számolás tudománya nem minden esetben vonzó a diákok körében. German Valéria és Alísach Zsolt játékosan sajátítják el a foglalkozásokon az ismereteket. A nyolcadikos Bodonyi János szabad idejének jó részét a toiínateremben tölti, kézilabdázik. De az irodalmi szakkör munkájában is részt vesz. Most Arany János Bajusz cimű elbeszélő költeményét tanulják, Schlenk Lászlóval, Kengyel Edinával és a többiekkel előadásra készülnek. — képek: kulcsár — 4 NÓGRÁD - 1981. február 20., péntek (IX.) Valloné és a csábító ajándék „Nagyon meglepődtem, amikor a lakásban majdnem az egész családot ott találtam” — mesélte tovább Marlene. „Ott volt a mama, a testvérei és mindenféle rokonság — csak signora Valloné, a felesége hiányzott. Arra azért nem vetemedett, hogy őt bemutassa...” Ezen nevetőgörcsöt kapott. 64 vagy 65 évével, annyi lehetett akkoriban, gondosan felkészült a gáláns római kalandra, — és helyette családi körben kávézott. „Az volt a benyomásom, hogy mindany- nyian szigorúan végigmérnek, és a végeláthatatlan kézfogásoknak soha nem lesz vége... 'És Raf Valloné? Némileg bűntudatosnak látszott, bizonyára számolt azzal, hogy később meg fogom szidni...” Ennek ellenére nem veszítette el a humorát, elment vele, hagyta, hogy lefényképezzék őket együtt — és ezzel segített neki, jobban is, mint akarta volna, hogy továbbra’ is beszéljenek róla. Ava Gardnerrel megcsinálta a „Vénusz jegyében”-t, Maria Schell-lel a „Rose Bernd’’-t, utolsó nagy sikerét Arthur Miller „Pillantás a hídról” című művében aratta, de kétségtelenül szakmabeli krízisben volt, nehézségei voltak a színjátszásban. „A Madame-nak is hasonlóan ment” — mondja Odette Miron. — „Talán ez volt az ami összekötötte őket... Memoárjában így ír Marlene: „Talán a színészi hivatás nem méltó egy férfihoz? Egy olyan élet, mely nagyobb részt sminkelésből, öltözködésből, „magamutogatásból’’ áll, inkább asszonyoknak való, — talán ezt írta volna szívesen, de azután bizonyára eszébe jutott Jean Gabin, a nagy szerelme, és így fejezte be a mondatot: ... azoknak a keveseknek, az igazán nagy tehetségeknek való, akiknek ‘megvan a képességük arra, hogy méltóságot kölcsönözzenek annak a foglalkozásnak, melyet gyakran hoznak kapcsolatba a cirkusszal”. Raf Vállone otthagyta a szakmáját, és színházi kritikus lett Rómában. A felesége, El’ena Varzi és három lánya a színjátszásba vetette bele magát. „De a Madame-mal végleg elrontotta a dolgot Raf Valloné”, — meséli Odette. „Mivel Párizsban is gyakran mutatkozott vele, az már azt hitte, hogy meg Is nyerte őt.. Kapcsolatuk befejezése szintén nagyon jellemző Marlene Dietríchre. Egyik este szólt a házi telefon, és Marlene, aki mint mindig, most is slampos volt pongyolájában, szürke hajával, maga emelte fel a kagylót, mert azt hitte, hogy a házmester akar tőle valamit. „Itt Raf Valloné!” — mondta egy férfi hang. „Az átkozott” — mondta Marlene, — „hogy jön ahhoz, hogy bejelentkezés nélkül megjelenjen itt? Mondja meg neki, hogy én nem vagyok itt, elutaztam, én.,.”. „De Marlene!” — szakította félbe a hang, Én nem a házmester vagyok, én vagyok, Raf Valloné! Szeretnék egy ajándékot átadni ne-- ked!” Odette azt mondja, hogy csak egy éles kiáltást hallott, a Madame izgatottan felugrott, gyorsan felrántott egy parókát és a rúzsát kereste. „Harminc másodperc múlva már a lakás ajtaja előtt állt. Kinyitottam az ajtót, és bevezettem a szalonba. Mikor végre megjelent, látszott, hogy elfelejtette feltenni a szempilláit ... Még hallottam, ahogyan bókolt neki, de nagyon „olaszosan” csengett, ha érti, mire gondolok, — azt hiszem, hogy mindketten sokkot kaptak ezen az estén... Én visz- szavonultam a konyhába, de nem kellett sokáig ott tartózkodnom ...” Három perc múlva ismét csapódott a lakásajtó, és Marlene rontott be a konyhába, magánkívül a haragtól. Odette-et idézzük: „Nem! Nem!” — kiabált a Madame. „Mit képzel ez a disznó egyáltalán! Még alig tegeződött össze velem, és máris az ágyba akar vinni! Mit képzel? Az én koromban! Nem tudom. mit tehettem, hogy ez egyáltalán az eszébe jutott...!” Ah, és közben csak arról volt szó, hogy bejelentés nélkül érkezett. „A legnevetségesebb a csábító ajándéka volt” — emlékezik vissza Odette Miron. „Amit olyan sürgősen és személyesen kellett a Madame kezébe aüni — az egy nagy tábla csokoládé volt”. Vámmentes házasság Filmjegyzet Filmes koprodukcióink száma' ismét gyarapodott; a Vámmentes házasság, Zsombolyai János műve közös, finn—magyar vállalkozásban készült. Áz első szavunk az örömé. A téma fontos, a feldolgozás elegáns, könnyű együtt élni a hősökkel, és a történettel. Elöljáróban megállapíthatjuk: jó film született. A címbeli vámmentes házasság eléggé rafinált akció — vagy ha keményebben fogalmazunk: a törvény csalafinta kijátszása. Mari vőlegénye disszidál. A lány szeretne eljutni hozzá, csakhogy ő semmiképpen nem akarja elhagyni a hazáját. A hórihor- gas menyasszonynak cserfes és leleményes barátnői vannak, a nagy ötlet is az ő fejükből pattan ki. Arról van szó, hogy rábeszélik a Magyarországra látogatóba érkezett Pekkát (egy rokonszenves finn fiút): kössön semmire sem kötelező névházasságot Marival. Ha nyélbeütik az „üzletet” nem lehet több sorompó a jegyesek útjában. Minden az ügyes koreográfia szerint alakul — egy darabig. Ili és Ági — a házasságszerzők — védencükkel együtt jó nagyokat szippantanak a finn levegőből, és végigasszisztálják a remek esküvőt is. Aztán — ahogy ez lenni szokott — kiderül, hogy a komputerbe nem tápláltak be minden körülményt. Arról teljesen megfeledkeztek, hogy a házastársak esetleg meg is kedvelhetik egymást. Aztán Dini, az első számú férjjelölt, aki Svédországban él, már nem ragaszkodik megszállottan a korábbi megállapodáshoz. Mari és Pekka egymásra találnak. Ne gondoljunk cukrozott happy endre. A Vámmentes házasság befejező képsorain — sőt: utolsó harmadában — fokozatosan komorrá válnak a színek. Nem romantikus érzelem, szentimentális lángolás kibontakozását látjuk, hanem a felelősségteljes emberi kapcsolat érdeklődését. Talán jó lesz a vámmentes házasság. Talán nem. Zsombolyai János érthető rokonszenvvel ábrázolja a fiatalok útkeresését (az utat egyébként egymáshoz keresik), de csöppet sem idealizálja a helyzetet. Ellenkezőleg. Arra figyelmeztet, hogy a férfi és a nő közötti harmóniáért szívós küzdelmet kell folytatni. Nem komoly mondanivaló, ez egy habkönnyűnek induló filmben? Nem, mert az írórendező (a fogatókönyvet — Zsombolyai társaságában — Kertész Ákos és Kóródy Ildikó jegyzi) sehol nem sétál be a tanmesék csapdáiba. Reálisan és realista módjára jeleníti meg a fonák szituációkat, Humora eredeti, s különösen az első képsorok felszabadult derűje érdemel elismerést, később — a konfliktus mélyülésével — kissé cammogób- bá válik a tempó, s néhol hosszadalmasak a „leírások”. Lehetett volna tömöríteni s talán több mazsola is elférne az esküvői kalácsban. Lehet, maximalista igényt fogalmazunk meg, mivel — másfelől — a Vámmentes házasság szerzője éppen azzal alkotott rnaradandót, hogy nem tisztelte a műfaji normákat, Vígjáték ez a'film? Vagy dráma? Ez is, az is. Például az életről : szerelemről, kötődésről, ifjúságról. Ragályi Elemér friss képeket komponált, hiteles atmoszférát teremtett. A „talp- alávalőt” az Omega és a Piirpauke együttes szolgáltatja. Kiss Mari, kellőképpen temperamentumos és vonzó a női főszerepben, de barátnői is elbűvölőek: Margittay Áginak és Esztergályos Cecíliának egyaránt sok emlékezetes pillanata akad. Tom Wentzel valamivel halványabb — talán jobban meg kellett volna írni a figurát? Arra nem biztatnánk a fiatalokat, hogy Mari példáját kövessék. Arra viszont igen a rendezőket, hogy Zsombolyai János „receptje” nyomán megtalálják az utat a hazai közönséghez. — ko — Sikeres koncert gyerekeknek Az Országos Filharmónia rendezésében a napokban bonyolították le a salgótarjáni általános iskolai bérletsorozat harmadik hangversenyét. A Kodály vonósnégyest és Szendrei Karper László gitárművészt hallottuk. Fokozott várakozással tekintettünk az esemény elé, hiszen a nagy zenei múlttal rendelkező, jelentős sikereket elért gitárművész éppúgy vonzó, mint a fiatal művészekből álló, de máris jelentős- nagy hírű Kodály vonósnégyes. A kvartett tagjai: első hegedűs Falvay Attila, második hegedűs Szabó Tamás, mély hegedűs Fi as Gábor, gordonkás Devich János. A József Attila Megyei Művelődési Központ színházház- termének nézőtere teljesen megtelt általános iskolai tanulókkal. Szendrei Karper László, mint műsorvezető, színesen- változatosan, 10—14 évesek nyelvén fogalmazva vezette a műsort. Már az első percekben . szertefoszlott aggodalmunk: mennyire tudja lekötni a -gyerekeket a kamarazene műfaja? A művészek és közönség közötti érzelmi kapcsolat, az azonos hullámhosszrh • hangolódás gyorsan megvalósult és a koncert végéig megmaradt. Első számkén Giuliani Prelúdiumát játszotta Szendrei Karper László ' — nagyszerűen, azonnal megragadva a figyelmet. Későbbi produkciója is a gitárirodalom egyik legjelesebb darabja, Tarrega Tremolo tanulmánya, vagy másképpen Alhambra című műve volt. A kvartett először Haydn f-moll vonósnégyesének fúgatételét játszotta igen pontosan, szépen. Jó volt bemutatni a gyerekeknek a témát második hegedűn és mélyhegedűn külön is a tétel elhangzása előtt- így figyelmük azonnal a lényegre irányult. Aztán Schubert g-moll vonósnégyesének menüett-tételét hallottuk szintén élménydús, színes előadásban. A nagyobb együttesekhez képest kisebb dinamikai lehetőségei ellenére tökéletes élményhez juttatott bennünket a kvartett ilyen szempontból is. Talán rá lehetett volna irányítani a figyelmet, hogy a főrész valódi táncos", hangsúlyos-ritmikus menüettzene, a középrész (mint sok más szerző művében) stilizáltabb- líraibb. További érdekességgel szolgált az együttes következő műsorszáma is: Dvorzsák F- dúr (néger) vonósnégyesének vivace, zárótétele. Mint a műsorvezető helyesen világított rá, részben szláv népzenei, részben dzsesszes jellege van; ez a muzsikálásban • világosan felismerhető volt. Telitalálat a befejő műsorszám. Boccherini gitárötöséből a Madridi őrjárat című tételt hallottuk. Az egyes variációk mind leltebbek, dú- sabb szólamúak- hangosabbak lettek, amint képzeletünkben a muzsikáló őrjárat ablakunkhoz közelített, aztán a távolodás is tökéletes illúziót keltve hangzott el. összegezve: igen jól sikerült hangverseny részesei lehettünk, mely elejétől kezdve megragadta a gyermekek figyelmét és fantáziáját, továbbá új zenei ismereteket is nyújtott. Az együttes muzsikálásáról csak felsőfokban lehet beszélni. Érett, egymáshoz kiválóan alkalmazkodó, egymást nagyon ismerő, dinamikában, tempóban, polifóniában tökéletes egészet adó együttes a Kodály vonósnégyes. A lelkes gyermeksereg a nagy tapsokon kívül fegyelmezett viselkedéssel és odaadó érdeklődéssel. figyelemmel hálálta meg a magas színvonalú, művészi élményt, Szilágyi Lászlé
