Nógrád. 1981. január (37. évfolyam. 1-26. szám)

1981-01-18 / 15. szám

A későreneszánsz nagy építőmestere

PALLADIO PALAZZOI

Kiállításokon, konferenciákon,

emléküléseken, nagyszabású ünnepségeken emlékeztek meg ezekben a napokban Olaszor- szág-szerte a későreneszánsz nagy építészének, Andrea Palladio (1508—1580) halálának 400. évfordulójáról.

Vicenzát nevezik Palladio ▼árosának. Bár Velence, Padova, Verona is őrzi művészetének emlékeit, Velencében a nemes egyszerűségű Reden- tare (Megváltó) és a leszűr- ten klasszikus S. Giorgio Maggiore temploma fűződik Palladio nevéhez. A késő tizenhatodik század kevés, valóban fontos templomépületed köziül valók.

Vicén zában és környékén Palladiót csaknem kizárólag városi és vidéki házak, pa- laizzok és villák tervezésével bízták meg. De Palladio zsenije megtalálta a formát — az antik hagyományokhoz ragaszkodva, tökéletes egyéni könnyedséggel és nagyvonalúságával —, hogy maradandót alkpsson.

„A Veneto egyik zugában, az ölelő hegyek között, kicsiny Róma, ötletes díszlet születik egy csoport mérsékelten hatalmas és politikailag csekély súlyú úriember szeszéllyé szétfoskló kultúrájából és patriciusi hiúságából — írja Guido Piovene, a neves író — Hiú urak ők, és Palladio, hogy kielégítse őket, lángelméjét a homiozatokra és az első emeletre összpontosítja”.

Korának legharmonikusabb és leghiggadtabb építésze volt. Aki elegáns fegyelme- zettségű épületeivel stílust teremtett, s hatása messze határokon és századokon át elért Angliában, Franciaországban, Észak-Európában megannyi épület, kastély, templom viseli magán Palladio stílusát alkotómódszerét. A tömör és az oldott ellentéte, a klasszikus római és görög építészet elemei, dór és jón oszlopsorok jellemzik Palladio épületeit

Káprázatos látvány a Vicenza; Basilica árkádsora, a loggiák nagyarányú félköríves vonalritmusa — a fiatal Palladio alkotása. Az építész nevét viselő út kezdetén áll az 1550-es években épült Palazzo Chiericati. A palotát körös-körül nyitott oszlopcsarnok övezd, csak az emelet középső részét borítja fal. „Toszkán dór és szabatos jón oszlopA velencei Redentore 4empIom

A Teatro Ollmpico színpada és nézőtere

Nem divat már az olvasás?

Kérdezhetné címűinkkel Gutenberg János,

ha föltámadna több mint 500 évvel forradalmi találmányának, a könyvnyomtatásnak felfedezése után a statisztikai évkönyv azon lapjánál, ahol a nyolcadik osztályt nem végzettek, a kimaradók, s a még mindig meglevő analfabéták tragikus emberi sorsait sűrítették számoszlopokká. S ha csak egyet lapozna, bizonnyal örömmel vegyes csodálkozással kiáltana föl: Mi az, hogy nem divat már az olvasás, hisz’ a magyar könyvkiadás fejlődésének statisztikai adatai valóban lenyűgöző- ek.

1970-ben a könyvkiadók 4793 könyvet Jelentettek meg 47 millió példányban, az elmúlt évben közel kilencezerféle könyv hagyta el a nyomdagépeket 97,5 millió példányban. Az évi könyvforgalom a A elmúlt évben 2 milliárd 300 millió forint volt, s ebből 1,9 milliárd lakossági vásárlás. Elég volt az elmúlt héten benézni a könyvesboltokba, hogy erről a könyvéhségről meggyőződhessünk. Tömött szatyrokkal, könyvcsomagokkal igyekeztek az emberek, böngészgettek, ismerkedtek az új ötletekkel. A nagy kérdés most már csak az, hogy ez a könyvéhség együtt jár-e az ol- • vasás éhségével?!

☆

Itt még jó néhány ellentmondás feszül. Kezdjük az elején. Tudunk-e olvasni? Oly’ természetes velejárója-e életünknek a mindennapi betű, olvasás, mint a levegővétel, az étkezés vagy uram bocsó’ a televíziózás? Ellentmondásos korban élünk, s változó világunkban szembe kell néznünk a mind nagyobb eredményeinkre sötétebb árnyékot vető jelenségekkel is. Hisz minél magasabb csúcsokra jutunk, annál riasztóbbak mélységeink. Mert igaz, hogy nálunk kötelező az általános iskolai oktatás.. Öröm és büszkeség tölti el az embert, ha naponta látja, első osztályos gyereke hogy birkózik meg a betűkkel, hogyan nyílik ki számára a könyvekbe szorított világ, s a megfzlelt örömök után hogyan válik szenvedélyévé az olvasás. Csakhogy pedagógusok panaszkodnak, a felső tagozatban megtörik ez a hatalmas ívű lendület, nagyon sok gyereknek nehezére esik a folyamatos olvasás, és a néma olvasással elsajátított anyagban nagyok a hézagok. Akkor rhég nem is beszéltünk a gyenge tanulókról, a közepesek óriási táboráról, akiknek — valljuk be — nem. öröm az olvasás. S mi van a kimaradókkal, a tíz-hűsz-negyven éve végzettekkel?! Mert tudnunk kell; kíváncsiság nélkül nem lehet, és öröm nélkül nem érdemes olvasni! Aki pedig nem tud folyama to- , san, némán olvasni, akinek gyötrődés és ke-/ gyetlen birkózás a sorokba szedett betűk megértése, -feldolgozása, annak bizony távolán az örömtől, a gyönyörűségtől az olvasás. Nem véletlenül került éppen az utóbbi időben az érdeklődés középpontjába az a kérdés, nem ok nélkül szólt erről jó néhány felelős ember rádióban, újságok hasábjain.

Pardi Anna:

Téli

Elvarázsolt függés.

Most a földfelszín, máskor meg az ég. Pillantások tusája, a fehérre spontán lelkesedés, majd bánat, ismeretlenek között ismerős érzéseim havával.

Ezt tűzte zászlajára a több mint tíz esztendős Olvasó népért I-mozgalom. Évtizedek eredményei nem lebecsülendők. Soha annyi könyv nem jelent meg és soha annyi nem talált gazdára, mint az elmúlt esztendőkben. Elmúlt az a néhány év is, amikor gyakran meséltek könyvesemberek, hogy sokan színre, és méterre vették a köteteket új lakásuk frissiben vásárolt bútorainak polcaira. Hogy többen olvasnak, arra talán a könyvtári adatok szolgáltatják a legfényesebb bizonyítékot a napilapok és folyóiratok keresettsége után. Két és fél millió beiratkozott olvasó, évente 60 millió kötetet kölcsönöz az ország könyvtáraiból. Annak a felismerésnek is lassan egy évtizede már, hogy a gyerekek olvasóvá nevelése ez irányú fejlődésünk egyik záloga.

☆

Nem kis világmegrázkódtatások után bizonyította értékét és érvényességét a könyv. Volt idő, nem is olyan régen, mikor sokan temetni kezdték a könyvet, a könyvnyomtatást. Ügy gondolták, a világméretű információrobbanás, a rádió és a televízió óriási mértékű elterjedése visszaszorítja, sőt meg is szünteti az emberiség fél évezredes vívmányát. A Gutenberg-galaxis hirdetőit hamar megcáfolta az emberiség. Igaz, a hagyományos nyomdaipar forradalmi változásokon ment keresztül, a kézi szedést felváltotta a fényszedés, a hagyományos eljárásokat az új technikák. De a könyv maradt, s ma is az emberiség szellemi kincsének — szépirodalomnak, tudománynál!, művészetnek — legjavát könyvekben találhatjuk meg. S lehetnek törekvések az egységes világnyelv megteremtésére, kísérletezhetnek gyorsolvasási tanfolyamokkal, programozással, s föllelhetjük bár a szakbarbárság számos jelét — a könyv, az emberiség kultúráját magába foglaló könyvlapokra sűrített érték tartja magát) Sőt, soha nem tapasztalt módon virágzik!

☆

Garai Gábort Idézve: „Azok a jó és hiteles művek, amelyek ihletért a múltba vagy a fél- múltba nyúlnak vissza, segíthetik és segítik is mai nemzeti-társadalmi önismeretünk tisztázódását; a lélek belső tájait fürkésző verses és prózai munkák pedig, ha igazak és hitelesek, személyes önismeretünket gazdagíthatják. .. Mert a --termelési eszközöket odakint« már birtokba vettük, de »az ösztönöket idebent« még nem maradéktalanul... Napjainkban nemcsak arra való a könyv, a jó könyv, hogy a külső világ megismerésében örömet szerezve segítsen bennünket, de arra is, hogy belső örömeinkhez, próbatételeinkhez társul szegődjék.”

T. L.

vers

Megtalálom karórámon az időt. Csüggedésem cáfolják a friss levegőjű fák.

Sok ember éneke ez a Magyarország. _ Már fiatalon is meghallottam örökkévaló és hétköznapi himnuszát.

lend egyetemes párkányokkal

__ írja a Nicolaus Pevsner

építészettörténész. — Sajátosan Palladióra vall az a szabadság, ahogyan a római palotaudvarok építészeti kiképzését a homlokzaton alkalmazta, így a homlokzat nagyrészt nyitott lett, csak az első emelet közepén maradt egy

*’♦ *** «*♦ ♦*« ♦*« **♦ »*♦

lám Tibor;

LÍVIA*

fel anyukámhoz?” — kérdezte Lívia, míg a liftet vártuk. „Sok mindent mondtam.” „Azt mondtad, jó volna kiszedni a vénasszonyból, hogy hova dugta el a takarék- könyvét” „És te kiszedted?” „Én igen, te meg el.”

tömör rész, de ezt is minden oldalról levegő járja körül. Palladio vidéki házadnál különös szeretettel alkalmazta az oszloprendeiket, ezek segítségével kötötte össze a négyszögű fő épülettömböket és a messze kinyúló szárny- épületeket”.

A Teatro Ollmpico — az Olimpiai Színház — bizarr játéknak tűnik. Ez volt Palladio utolsó munkája. Egy antik színház pontos mását kívánta megalkotni, római építészeti elemek — boltívek, kiugró oszlopok, szobrok együttesével. A színpad boltíves nyílásai mögé, „boszorkányos perspektívával” mesz- szire nyíló utcákat varázsolt. A mennyezetet festett felhők borítják, a nézőteret oszlopsor zárja le.

Palladio nemcsak épületeivel, de nagyhatású építészetelméleti művével (Négy könyv az építészetről) is Iskolát teremtett

Kádár Márta

8 fejOGRÁD - 1981. j<

K

ét sikertelen elvonókúra, s fél évig tartó intézeti kezelés tartózkodóvá teszi az embert és gátlásossá, hogy nem kezdhet tiszta lappal, míg zűrös előéletében felgyülemlett adósságait vissza nem fizeti. Kalandokba bocsátkoznia Is kockázatos, mert az érzelmek bizonytalan hozamú befektetése „rizikó faktor”; egyenes út visszafelé a pohárhoz. Ezért céltudatosan elutasítottam a kihívásokat, kerültem az alkalmakat, hogy „lazítsak”, „kikapcsolódjam”, „könnnyítsek magamon”.

Egy kőműves kisiparosnak dolgoztam a keze alá. Nehéz, komisz melókat vállaltam, s végeztem látástól-vakulásig, hogy sok pénzt keressek. Kíméletlen voltam magamhoz és elszánt, hogy mást sem kímélek, ha el akar téríteni célomtól. Ezért aztán kelletlenül álltam szóba még azzal a nővel Is, aki nem úgy viselkedett, mintha ki akarna kezdeni velem. Kérdése ingerült volt: „Nem tudja, kérem,

•A Központi Sajtószolgálat

1980. évi novellapályázaton díjat nyert alkotás.

ár 18., vasárnap

hova a fenébe lett innen a tizenkettes megállója?” „Itt sosem volt buszmegálló”. „Na, ne tréfáljon”. „A tizenkettes a szálloda mögül indul”. „És, hogy ér akkor a Moszkva térre?” „Sehogy.” „De hiszen az a végállomása!” „Pesten igen, itt nem.” „Itt mi ?” „A köztemető”.

Szent Mihály hete volt, sötétség, szemerkélő eső, nyirkosság. Nem volt kedvem folytatni ezt az ostoba társalgást. Kezemet viharkabátom zsebébe süllyesztve köszönés nélkül Indultam tovább, de a nő nem sértődött meg. Kopogott utánam, vagy ötven métert, azután megszólalt. „Maga hazudik. Nekem minden férfi hazudik.” „Mérget vehet rá, hogy vannak kivételek.” „Vettem már be mérget, de kimostak.” „Nagyon sajnálom.”

Egy gombafejű utcalámpá- nél a nő elém került, s szembe fordult velem. „Akkor ittam mérget, Károly, amikor disszidáltál.” „Maga összetéveszt valakivel.” A nő mindkét tenyerét melemnek támasztotta, megállított, felnézett és azt rebegte, hogy „Károly, a te Líviád téged senkivel sem téveszt össze”.

Átkeresztelésem hallatán nevethetnékem támadt. Első gondolatom az volt, hogy lódítok egyet e hívatlan Mércén, hadd keresse a fővárost, a tizenkettest és károlyosít- son magának egy másik férfit. De, ahogy jobban megnéztem az én Líviámat, nem maradt kételyem az iránt, hogy beteg: talán kábítószeres állapotban hallucinál, talán idült alkoholizmusban ere- deznek a rögeszméi, a kezdődő delíriumban... Ügy döntöttem, vállalom a károlysá- got, amíg Líviát felügyelet alá nem helyezem. „Menjünk” —^mondtam. Lívia karon fogott és engedelmesen követett. Nem adtam tudtára, hogy a kórház felé tartunk.

„Mi történt veled azután, hpgy disszidáltam?” Megversz, ha elmondom.” „Egy ujjal sem nyúlok hozzád.” „Máskor is mondtad már.” „Higgy nekem.” „Pedig most nagyon megérdelmelném, hogy elkalapálj.” „Nem teszem, na” — és átfogtam a vállát.

A töredezett szövegből az állt össze, hogy miután „dobbantottam”, Lívia sokáig bőgött, azután jött a méreg, a kórház; ismeretség egy jó svádájú szélhámossal, aki odaköltözött hozzá, „a mi gyönyörű lakásunkba”, elválasztotta tőlem, s míg el nem vette feleségül, a legfigyelmesebb férfi szerepét játszotta, de azután „birtokon belül” elkezdte Líviát módszeresen „darálni”; kötekedett, tört, zúzott, rossz ribancokat hordott fel és még akkor ő játszotta a féltékenyt: éjszakákon át faggatta a feleségét, hogy ki a szeretője. Lívia elkezdett inni: először azért, mert „a szétszakadásig fel volt spanolva, később meg azért, mert „csak akkor érezte magát”, ha ivott...

„Nincs véletlenül zsebedben a lapos üveg?” „Én nem iszom.” Cinkosan oldalba bokszolt. „Azelőtt nem köpted ki a tintát.” „Elmúltak azok az idők.”

Lívia végül mégis szétszakadt: az szakította szét, hogy a férje ráparancsolt: menjen le a Rákóczi térre „almát árulni”. Akkor nagyon berúgott, olvasatlanul aláírt egy papírt, „felmart valamennyi zsozsót” és mire kijózanodott volna, az utcán találta magát, „birtokon kívül”. Egy ideig bárról bárra „keccselt”, „szanaszét” aludt, aztán minden összezavarodott; rémlik, hogy a Nyugatiban jegyet váltott valahova. Leszállt valahol, de ez sem biztos... „Tényleg nincs nálad a lapos üveg?” „Nincs.”

„Emlékszel-e, mit mondtál, amikor utoljára mentünk

Szerencse a szerencsétlenségben: az elmeosztályon Kós Gyuri volt az éjszakai ügyeletes. Padtársak voltunk az általánosban, a gimnáziumban. Akkor elváltak, útjaink; mire ő elvégezte az orvosegyetemet, és letette az elme- és idegorvosi szakvizsgát, addigra én is végigjártam az alkoholizmus stációit. Akkor találkoztunk ismét. Fél évi kezelés utón azzal bocsátott el, hogy „tégedet nem féltelek a visszaeséstől”. Gyanítom, hogy ezt a szöveget azelőtt is, azután is eladta néhányszor.

Gyuri még nem felejtetted az ifjúkori jelbeszédünket. Líviát, mint a feleségemet mutattam be, de úgy tettem, mintha legyet hajtanék a homlokomról. Gyuri kapcsolt. „Üdvözlöm, asszonyom, örülök, hogy végre megismerhetem.” Lívia ragyogott. Máskor is kérte ő már Károlyt, hogy mutassa be a barátainak, de ő beintett. „Nem akarom, hogy kiröhögjenek” —, azt mondta... „Őszintén, Gyuri, csúnya vagyok én, slampos, zülött?.Az volt. És a kacér pördülésnek szánt mozdulata idétlen topogássá lassult, egyensúlyvesztéssel szá- nalmasítva. — „Lívia, maga szép és csinos, de most kissé, mintha fáradt volna. Megviza-