Nógrád. 1980. december (36. évfolyam. 282-305. szám)
1980-12-24 / 301. szám
I Erőltetett hagyományok? RIPORT szalagokról, nyakkendőkről és egyéb szokásokról — „volt egy pillanat, amikor teljesen elérzékenyüitem. Amikor mellemre tűnték a szalagot, valósággal remegni kezdtek a latkaim, s a torkomat a sírás fojtogatta. Egy pillanat alatt átfutott bennem, hogy nemsokára vége, hogy néhány hónap múlva már csak vendég leszek ebben az épületben, aniely négy évig a második otthonom volt...” ügye ezt akarta tőlem hallani?! — En csak azt kérdeztem, hogy jelentett-e számodra valamit a szalagavató ünnepség? — Mondtam már: nagyon megható Volt! Akárcsak a ballagási ünnepség at óvodában, meg a?í általános iskolában, nyolcadikban. És persze. ma is könnyezem, mikor a kisdobos- vagy az úttörő- avatásomra gondolok, hogy az állampolgárrá avatás „felejthetetlen” ünnepségéről ne is beszéljek, Folytassam 7! Borzasztóan megható lesz, ha a PIN ünnepségsorozata keretében a társadalom felnőtt tagjai sorába fogadnak, és már most könny szökik a szemembe, ha a tanév végi ballagásra gondolok,,. Mindenütt ugyanaz a duma, hogy „most mái* nagyok lettünk”, meg hogy ,mostantól új fejezet kezdődött az életünkben”, stfe. Pedig semmi különös nem történik, csak egyszerűen múlnak az évek, és mi annak rendje és módja szerint öregszünk. _ Szerinted tehát nine» szükség ünnepekre? — Szólamokra nincs szükség. Az igazi Ünnepek létjogosultságát én sem vitatom. De az álünnepektől felfordul a gyomrom. — Mit nevezel „Igazi ünnepnek”? — Amikor belül is érzek valamit — A szalagavatón tehát semmit sem éreztét? — Dehogynem! Fel is törte a sarkamat a cipő... A kérdezett: érettségi előtt álló salgótarjáni diáklány. Beszélgetésünkkor szűk farmer- nadrágot. hosszan lelógó sípU- lóvert viselt. Külsőleg semmiben sem különbözik tizenéves társaitól, válásza azonban mégsem tipikus. A negyedikes középiskolások többsége fontosnak tartja a szalagavató ünnepséget. De még mennyire, hogy fontosnak! — o ó — Egy fővárosi gimnáziumban szavazással döntenek, legyen-e szalagavató Ünnepsége a negyedikeseknek. Ez minden esetben attól függ, hogy az adott évfolyamban a fiúk vagy a lányok vannak-e többségben, A fiúk. ugyanis általában elleríe, a lányok minden esetben a szalagavató mellett szavaznak. Pontosabban a szalagavató bál mellett. .. K. J, szintén salgótarjáni középiskolás, Édesanyja — saját bevallása szerint — 2500 forintot költött lánya szalagavatójára, No, héth a szalag került ennyibe, hanem az új ruha, az új cipő, az új táska, az új nyaklánc... Ismervén szerény anyagi helyzetüket, tapintatosan érdeklődtem ennek kihatása felől. — Most egy ideig majd jobban összehúzzuk magunkat — Volt a Válasz. — Ezen nem lehetett spórolni. Ez így szokás. " — Valóban ez a módi? —; kérdeztem T. Z. negyedikes os ztáiyfőnököt. — Hiába kértem lányaimat, hogy a szalagavató bált ne tévesszék össze a divatbemutatóval. A szülőket nem lehet meggyőzni. Néha elképesztő költségekbe verik magukat, mintha a báli ruhátófl függne lányuk érettsége. Pedig mindenki tudja, hogy ilyenkor nem a gyerekek, hanem a szülők flancolnak. Hogy ez pedagógiailag menynyire hibás gondolkodás, talán felesleges bizonygatni, hiszen még, ha a tanulmányi eredménytől, vagy a szorgalomtól függne, hogy ki milyen ruhát kap. — o o — Az érettségi vizsgát Poroszországban vezették be 1788-ban, nálunk 18sl-ben tették kötéíezővé. A szalagavató (Szalaggal avató, szaiagtűző) Ünnepségek eredetéről nem sikerült megbízható adatot találnom. Állítólag a soproni erdészeti főiskolán szalagozták fel először a „sárgulókat”, azaz a végzős hallgatókat. Más források szerint a sárospataki, illetve a debreceni kollégiumból Indult útjára ez a hagyomány, amely — különböző formában — ma már valamennyi felsőoktatási intézményben meghonosodott. A középiskolákban,' pontosabban a mai értelemben vett gimnáziumokban csak jóval később, az Ötvenes években terjedt el a szalagtüzés. De nenj is az időpont a lényeges, hanem az, hogy a szalagavató ma már éppoly elmaradhatatlan esemény a középiskolákban, mint — az egyébként sokkal régebbi — ballagási szertartás. — Mit jelképez a szalag? Azt, hogy viselője... Ejnye! Csak» közhelyek jutnak eszembe; az, hogy „a szalag tulajdonosa életének jelentős állomásához érkezett”, meg olyasmi, hogy „a szalag Viselője hírül adja nagykorúságát”. De, vajon kit érdekel ez? Érdekel-e az valakit, hogy életének ki, melyik állomásához érkezett? Hisz’egy emberöltő 6orán megannyi állomáson, „sorsfordulón” esünk át. Ki tartja számon útjainkat? Az iskolákban — meglehet, mégoly’ formális külsőségek közepette is — feltűzik a szalagolcat... Saját emlékeim között kutatok. Éreztem-e valamit a szalagtÜ25és ünnepélyesnek mondott perceiben? Talán csak azt, hogy rettentő mód szorít a nyakkendőm. Meg* llletődöttséget akkor nemigen éreztem. Azóta jó néhány fordulatot vett életem. Igaz, szalagot azóta nem viseltem. Nyakken* dőt annál gyakrabban... Pintér Károly URBENVITA: lakóhelyi környezetünk Az ország lakosságának több mint a fele a kilencvenhat városban lakik. Az urbanizáció jelentősein kiterjedt az elmúlt néhány évtizedben. Üj városok, gyártelepek, lakónegyedek születtek, de mindebből az áldások mellett, gondok, nehézségek is származnak. Hazánkban sokéig csak a felépített lakások száma Jelentette a fejlődést, ami a városépítésben csak az alapfokú kommunális ellátást biztosította. Nem rosszalló ez a megállapítás, hiszen a harmincöt év alatt óriási mulasztásokat kellett pótolni, s ennek egyetlen módja akkor az extenzív fejlesztés lehetett, Mindennek visszahatása az emberi magatartás változásában, a kapcsolatok lazulásában (az úgynevezett lelki urbanizációs ártalmakban) jelentkezett, és magában hordta a települési környezet jelentős romlását is. Október végén Budapesten rendezték meg az URBENVITA ’80 elnevezésű nemzetközi konferenciát, amely ezekkel a környezeti, környezet- védelmi gondokkal foglalkozott. Ezúttal másodízben jöttek össze az érdeklődők: az első URBENVITA nyolc esztendeje 1972-ben volt. Akkoriban a környezetvédelem ügye még gyermekcipőben járt nálunk, sem jogszabályi keretei, sem szervezeti rendszere nem volt. Maga a fogalom is hiányzott az értelmező szótárból. védelme Azóta megszervezték az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatalt, mint országos koordináló és felelős szervezetet, az országgyűlés megszavazta a környezetvé- demi törvényt, s ráadásul „divatba jöttek” az úgynevezett ökológiai és environmentális kérdések. Így a mostani URBENVITA feladata elsősorban abban állt, hogy összegezze a települési környezet gondjait, az eddig elért eredményeket, s most már a további cselekvés útjelzőit tűzte ki. Csaknem nyolcvan hazai és külföldi előadó mondta el véleményét, ötleteit Élénk vita zajlott az építőipar képviselőivel, az Országos Környezetés Természetvédelmi Hivatal vezetőivel és más szakemberekkel. Amiben megegyeztek: a települések legsúlyosabb gondja ma a csatornázatlanság, ebből is elsősorban a szennyvizeknek a környezetre veszélytelen elvezetése, kÖ2!Öm- bösítése. Bonyolult kérdés a levegőszennyezésé is, növekszik a zajártalom, ráadásul az idejét múlt csendrendeletet 1978-ban hatályon kívül helyezték, azóta nincs újabb. Csökkent az egy főre jutó zöldterület, s bizony az új lakótelepek esztétikai környezete sem becsülhető sokra. Országosan a legnehezebb helyzetben hat város van: Miskolc, Tatabánya, Várpalota, Ajka, Kazincbarcika és Leminváros. E településeken a következő tervidőszakban tízmilliárd forint kelleae a környezeti szennyeződések kiküszöbölésére. Mivel aligha várható, hogy ennyit lehet fordítani erre, a bajokat-gon- dokat ragsorolni kell, s a legégetőbbeket, például a szennyvíztisztítást kell megoldani. Természetesen a környezetvédelem csak részben pénzkérdés. Az URBENVITA egyik legfőbb feladata abban állt, hogy a közvélemény, illetve a szakemberek figyelmét felhívja a települési ökológia ■ fontos kérdésre, s ily módon megélénkítse az újítói, feltalálói kedvet. Az építés életünk kényelmesebbé, civilizáltabbá tételét szolgálja, nem pedig a rombolást. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a természet egykori egyensúlya megbomlik; így az építés legfőbb feladata, hogy új harmóniát teremtsen a természet és az urbanizáció, az iparosítás viszonyában. Másrészt viszont — mert hiszen a Duna már nagyon szennyezett, egyes Városainkban kezd elviselhetetlen lenni a szmog — előbb-utóbb minden elmaradt ökológiai beruházásnak el kell készülnie! Ügy tűnik, az összegzések, felmérések kora lejárt. A konferencia után most a dolgos hétköznapoknak kell jönniük, hogy a harmadik UR- BENVITA-n már ne csak a problémákról legyen szó, hanem az Időközben elért eredményekről iS. Sz. P. 4 NÓGRÁD - 1980. december 24., szerda Vilii Bramholst: Tegezem a feleségem Cseppet sem akarom megszépíteni jellememet vagy túlbecsülni lényemet, de még így is biztosíthatom önöket, hogy derék, kellemes és udvarias ember, hűséges férj és gyengéd apa és nagyapa vagyok, - Minderről halálos komolyan kezeskedhetem. Sohasem veszekszem Mariannával, és már el is felejtettem azt a napot, amikor utoljára hajba kaptunk egymással, sőt arra sem emlékszem, hogy miért csinálta ezt a feleségem. Ezért bárki, aki valamennyire ismer bennünket, megesküdhet mindenre, ami szent, hogy egy olyan harmonikus családban, mint a miénk sohasem alakulhat. ki olyan helyzet, amelynek tetőfoka az volt, hogy egy tányért vágtak a fejemhez — méghozzá olyan erővel, hogy ez a gyönyörű porcelánholmi ezer darabkára tört szét, akárcsak az aknavetőgránát re- peszdarabjal. Arra Is letenné a nagy esküt, hogy Marianne sohasem volna képes egy ilyen erőszakos cselekedetet helyénvalónak tekinteni. Pedig éppen tegnap este történt, amikor Marianne az imádott konyhájában tett-vett, mosogatott, és a szalonból a nyitott ajtón keresztül behallatszó hangomra figyelt, hogy én — sajnos — olyasvalamit mondtam, ami bősz haragra gerjesztette, és a fent említett tányért hozzám vágta. „Csirr-csörr!” — csattant a tányér, és ezer darabra tört! Az egész, azzal kezdődött hogy kis unokám, Jakob felkapaszkodott az ölembe. — Nagyapa — mondta —, ha a királynő váratlanul betoppanna hozzánk, tegeznéd őt? <— Nem fiacskám. — De hát a nagymamát tegezed ! — Ez egészen más. « — És mindig tegezted a nagymamát? — Nem, nem mindig. — És mikor ejtetted foglyul a nagymamát? — Foglyul ejtettem? — feleltem kérdéssel, és mélyet szippantottam a szivaromból, — Mit értesz ezen, drága kisfiam? — Hát,.. mikor találtad meg? — Megtaláltam és punktum! Egyszer összetalálkoztam vele. — És nem emlékszel arra, nagyapa, hogy hol találkoztál vele először? — Persze hogy emlékszem. Kissé félrefordítottam a fejemet, és egy pillantást vetettem a nejemre. Marianne éppen a mártásos tálat törül* gette, és helyeslő mosollyal jutalmazott — ez azt jelentette, belegyezik abba, hogy elmeséljem Jákobnak az első találkozásunkat. A nők általában nagyon romantikusak, és szeretik az Ilyesféle visszaemlékezéseket és elbeszéléseket, — Mikor találkoztam először a nagyanyáddal? — kezdtem eléggé hangosan, hogy minden szavamat jól lehessen hallani a konyhában. — Azonnal elmesélem, drága kisfiam. Hát valaha Is elfelejthetem ezt a napot?! Gyönyörű, meleg nyári este volt, Nagyon régen történt, Egész este teljesen egyedül csatangoltam, moziban voltam, és megnéztem egy kalandfilmet, amelyben cowbo- yok lövöldöztek egymásra, meg más efféle — hiszen sok ilyet láttál már. És amikor ezen a csodálatos estén kiléptem a moziból, ezt mondtam magamnak: „Ma estei Ma este elmész a Tivoli-parkba, Igyekszel szórakozni és felejteni, hiszen egyes-egyedül vagy ezen a világon”, Így is tettem. S az egész környezet ebben a csodaszép, meseszerű parkban, ahol tarka lampionok égtek, a pódiumokról zene szólt, fiatal párok sétáltak karonfogva, ahol szökőkút tündökölt — teljesen rendkívüli állapotba ■ ejtett. Szinte éreztem, hogy ez a csodás este valami rendkívülit hoz a sorsomban, olyasvalamit, amiről világéletemben ábrándoztam. Kis Ideig ott álldogáltam és elnéztem a dod- gemet, azután a vidám, tarka tömeggel sodródtam, és jófor- már még nem is tudtam, mit csináljak azután. Akkor még nem voltak játékautomata-ter- mek és más efféle szórakoztató üzemek. Elbúsultam, és ekkor hirtelen egy hang valahol a szívem mélyén ezt suttogta i „Menj és szállj fel az óriáskerékre!” Szerencsére meghallottam azt- a hangot és.., sohasem bántam meg! Odarohantam az óriáskerékhez, és helyet foglaltam, s amikor az óriáskerék forogni kezdett, és a föld kisiklott a lábam alól, és egyre magasabbra emelkedtünk a világoskék esti égbe, ezen a csodaszép, derült éjszakán — akkor észrevettem, hogy egy fiatal nő Ül velem szemben a szűk gondolában, ő, a leggyönyörűbb nő volt valamennyi közül, akit valaha Is láttam,.. Egyedül ültünk egymással szemben ott, azon a szűk helyen, 6 meg én, és akkor valami hihetetlen dolog történt, az a- gyönyörű teremtés rám mosolygott, s én viszonoztam a mosolyát, és ráeszméltünk, hogy behünket a sors egymásnak teremtett., Nem, várjunk csak! Ez nem a te nagymamád volt! Nem a nagymamával találkoztam azon az estén az óriáskeréken! Charlotte volt... Charlotte Lind, az első szerelmem! Ma Is úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna... A te nagymamáddal nem az óriáskeréken találkoztam, hanem.., várjunk csak, hol az ördögbe is találkoztam én először a te nagymamáddal? 1 Egy pillatnatra megálltam a beszédben, hogy összeszedjem a gondolataimat, és ekkor repült felém az a tányér. Mostanában, valahányszor a nyakamat vakarom, még ma is érzem a helyét — Marianne féktelen kezének a nyomát! Fordította; Gellért György Az Állami Balett Intézet egykori néptánc szakos növendékei — akik ma már különböző együttesekben táncolnak, az Állami Népi Együttes székházában fiatal koreográfusok táncait mutatták be. psrcuÉ SZÍNES MAGYAR film, készült 1980-ban a MAFILM HUNNIA Stúdiójában. Weöres Sándor művéből írta: BÓDY BÄBOR, CSAPLAR VILMOS és DOBAI PÉTER. Fényképezte: HILDEBRAND ISTVÁN. Rendezte: BODY GÁBOR Főszereplők: PATRICIA ADRIANI, CSERHALMI GYÖRGY és UDO KIÉR. Megyei bemutatók: I. rész 3ALGÖTARJÄR dec. 25—27. BALASSAGYARMAT dec. 29—31. II. rész: BALASSAGYARMAT jan. 1—3. SALGÓTARJÁN jan. 5—7. „A Lorántffy Zsuzsannák és Bethlen Katák után íme az ellenpélda: Zedlitzné Lónyay Eliza. Öt nem aszalta szikárrá a buzgó önmegtartóztatás, a sok imádságos térdeplés, talán nem Is hitt Istenben. Erkölcse, mint a madaraké. Mégis, akik láthatók őt, (évről évre folyton kevesbednek az ilyenek) mosolyogva bár, de tisztelettel emlékeznek rá, s megemlegetik leggyakoribb mondását, ahányszor feslettségét szemére vétók, többnyire azt felelte: «Fogadj el olyannak, amilyen vagyok, mert ha bármi mást vársz tőlem, folyton csalódnod kell bennem«. S hallottam olyan hölgytől, ki sok időt öltött együtt vele: Egész életében piszokban hentergett, különös módon mégsem tudott bepiszkolódni. Fény lett, mint a csillag.” (LÖNYAY ERZSÉBET. Achátz Márton: „Magyar asszonyok arczképcsarnoka”. Bp. 1871. Részlet Weöres Sándor: Psyché című kötetéből.)
