Nógrád. 1980. december (36. évfolyam. 282-305. szám)

1980-12-23 / 300. szám

Ki mint vet... Megkeydődtek a vizsgák a számviteli főiskolán A Pénzügyi és Számviteli Főiskola salgótarjáni intéze­tében december 22-én hiva­talosan is megkezdődött a vizsgaidőszak, mely január végéig, február elejéig tart. Igaz, az ügyesebbje, azaz, aki minden gyakorlati tárgyból megfelelt, már az előző hé­ten is vizsgázhatott; ezt ne­vezik elővizsga-időszaknak. Farkas Erzsébet harmad­éves, végzős hallgató egy vizsgáján éppen ekképp esett fúl. — Komplex pénzügyi ter­vezésből vizsgáztam — mond­ja a filigrán termetű, rokon­szenves leány, aki Szarvasról, az ottani vasfémipari szövet­kezettől, mint ösztöndíjas, ke­rült Nógrádba. — Nem a leg­szerencsésebben sikerült, bár elég sokat tanultam. — Mit jelent ez az elég «okát? — Év közbeni tanulást, meg a vizsga előtt teljes há­rom napot, keményen, inten­zíven. 160 oldalas a jegyzet. Egyébként ez a vizsga má­sodik fele volt, az első, a gyakorlati, egy vállalat írá­sos pénzügyi tervét jelentet­te. A vállalatoktól kértünk és kaptunk hozzá adatokat. Másfél hetes munka után ké­szült el. S hogy mégsem si­került olyan jól? — teszi fel magának a kérdést. — Talán mert túlságosan nyugodt va­gyok, nincs bennem egy szemernyi izgalom sem. Pe­dig egy picike segítene a koncentrálásban. Farkas Erzsébet, a főisko­lai KISZ-bizottság tagja, ér­dekvédelmi felelős, ismeri társainak ügyes-bajos dol­gait, szívesen segít. Beszélge­tésünk a főiskola kollégiumá­nak klubjában zajlik. Barát­ságos hely, süppedős fotelek­kel, párnás, támlás székek­kel. Hátul, az alapszinttől megemelten, három fülkesze­rű helyiség kialakítva. Itt ki­állításokat szoktak eseten­ként 'rendezni, s itt szerelték fel a stúdiót, mely rendszere­sen szolgáltatja a mindenna­pi é’et híreit, hetente két- sze sok zenével, a főiskolai élet aktualitásairól tájékoz­tat. A klubban szerveződik minden szórakozási tevé­kenység és kulturális mun­ka: vetélkedés, éneklés, szín­játszás, tévézés, diszkózás, sakkozás. — Népszerű nevén ez a kaszinó — néz szét a termen a végzős hallgató. — Mikor ide kerültünk, már így nevez­ték: örököltük. S a „kaszinóban” abba­hagyjuk a kaszinózást. Farkas Erzsébetnek még két komoly vizsgája hátravan, s ezeken jobban szeretne szerepelni, mint a rajtnál. Telek Zsolt elsőéves hall­gató, nyúlánk szőke fürtű fiú. Helybeli, a közgazdasági szakközépiskolában érettsé­gizett. — Hogy-hogy itt a kollé­giumban? — Gyakran bejárok ide, és a többiek is. A 240 nappalis hallgató 80 százaléka kollé­gista, nem lehet őket elzárni tőlünk, a kintiektől. Afféle tiszteletdíjas kollégisták va­gyunk, bejárhatunk az évfo­lyam- és csoporttársainkhoz, a klubba. — Mint gólya, hogyan vet­te az első akadályokat? — Szerencsére minden zárt­helyim sikerült, így nem kell „helyből” utóvizsgáznom. A ZH-dolgozatok előtt éjszaká­kon át tanultam, mert bi­zony nehéz volt az átállás. Igazából még most sem tel­jes. Magasak a követelmé­nyek, s rájöttem, hogy a kö­zépiskolában nem hoztam ki magamból a maximumot — Hány tárgyból kell szá­mot adni? __ — Kilencből. Négy kollok­vium, három gyakorlati jegy és két beszámoló. Azt hiszem, mások is; a matektól félek a legjobban. — Mikor lesz az első vizs­gája? — December 23-án, politi­kai gazdaságtanból. Legalább négyesre számítok, hiszen ezt szeretem, és ebből a tárgyból országos versenyen is indul­tam, bár az első tíz közé nem jutottam. — Hogyan szeretné zárni első főiskolaszemeszterét? — Három, három és feles átlaggal. Nem leszek magam­mal elégedett, de szeretnék megkapaszkodni. 93-an va­gyunk az első évfolyamon ... Reméljük, a zagyvapálfal- vai fiúnak megvalósulnak az elképzelései, és a szarvasi kislány is elégedett lesk a vizsgaidőszak után. Mert mindent megtettek és meg­tesznek a siker érdekében, tanultak, tanulnak becsülettel. Hiszen érvényes a ' mondás: ki mint vet, úgy arat. (ok) A z egyik cigarettát még el sem szívta, máris a másikra gyújt. Nem azért, mert ideges lenne Var­ga Gyula, a salgótarjáni öb­lösüveggyár nyugállomány előtt álló igazgatója, inkább azért, mert hosszú, küzdel­mes életútjának egy-egy állo­mását eleveníti fel. — Hatvanadik éve, hogy ebben a városban láttam meg a napvilágot, egy kovácsmes­ter családjában. Édesapámra mindig büszke voltam, példa­ként tekintettem fel rá. Egy­helyben dolgozott le 46 ke­mény esztendőt... Rám esett a választás, hogy továbbta­nuljak. Amikor 1935-ben el­végeztem a polgári iskolát, nagyon nehéz volt ipari tanu­lónak is elszegődni. Üvegcsi­szolóként kezdtem, napi ti­zenkét órás műszakban tanul­tunk és dolgoztunk és 1938- ban szereztem meg a segéd­levelet. .. A gazdasági válság az üveggyárat sem kerülte el. Munkahelyet kellett változtat­nom, átkerültem a mai bá­nyagépgyár elődjéhez, ahol a vasesztergályos-szakmát sajá­títottam el egy év alatt. Ar­ra mindig büszke voltam, hogy már akkor versenyezni tudtam a munkában az idő­sebb szakikkal ... 1938 szá­momra azért emlékezetes esz­tendő, mert ebben az évben kezdtem ismerkedni a mun­kásmozgalommal. Egy párt­sejtben tevékenykedtem. Sok könyvet olvastam és terjesz­Csól< o gépp^zío’vos szovte* koronánál Az a felejthetetlen karácsonyi este... AMIKOR KIHIRDETTÉK az általános mozgósítást, vagyis, hogy mindenkinek hadba kell vonulni, rettentő­en elkeseredtünk. Épp ott­hon búslakodom, s jön az Erdősi Jancsi, mondja: — Te, Jóska, ez nem lehet igaz... most mi lesz? Nem kéne bevonulni? Ám, ha el­kapnak, akkor nem lesz kö- nyörület. — Őszintén megmondom, én nem megyek katonának — válaszoltam, mire aztán ő is így döntött. ‘ Később jött Madai József, Majóczki János és Verbóczki József, így öten határoztunk úgy, inkább bujkálunk az erdőben, mint bevonulunk! Nagyon nehéz napok kez­dődtek innentől. 1944 decem­berét írtuk, s ismerik jól, nem kell ecsetelni a forgács­telepi körülményeket... Ki­mentünk az erdőbe, válasz­tottunk magunknak egy ha­talmas kökénybokrot, és a közepén kora reggeltől késő estig ástuk a búvóhelyet, a földréteg alatt körülbelül másfél méter mély lehetett, s úgy kialakítva, hogy egy-egy ember elférjen benne. Á huszonnegyedik órára lettünk készen, mert éppen a telepre mentem vízért, amikor már kerestek bennünket a csen­dőrök ... Útban voltam visz- szafelé, odajön hozzám Papp Gyula, mondja, hogy szét­bombázták őket Losoncon, ha egy mód van rá, vigyem ma­gammal. Így lettünk hatan,, de bizony össze kellett ma­gunkat húzni alaposan azon a csöpp föld alatti helyen! Négykézláb csúszva-mászva jöttünk be a telepre vízért, sáros, latyakos volt az erdő, az utak járhatatlanok, s mindentől reszketnünk kel­lett. Tarthatatlanná vált az óvhelyünk, úgy döntöttünk: lemegyünk a bányába! Persze, nem volt olyan könnyű az, mert állandóan őrizték... meg hát minket halálra ke­restek. Egy alkalmas pilla­natban sikerült leszöknünk. Lent voltak vagy három­százan, nők, gyerekek... ki­bírhatatlan állapotok között Nem volt szellőztetés, alig lehetett látni... hogy nézett ki karácsony estéje? Persze, hogy voltak fák, rajta rózsa­szín selyempapírba csomagolt széndarabkák, imitt-amott mutatóba egy-egy kockacukor. A kislányommal például úgy találkozhattam, hogy a fele­ségem néhány percre elhozta az aknán belüli búvóhe­lyünkhöz ... Nagyon-nagyon vártuk, hogy valami történni fog. A bátyám, Károly, valamiféle beosztásban volt, így ő sza­badon följárhatott, ő hozta a híreket, merre járnak már az oroszok? Emlékszem, Papp Gyula sokat mondogatta: — Ha meglátok egy orosz katonát, én úgy a nyakába ugrok, de úgy összecsókolga­tom... csak már jönnének! Egyszer rettenetes nagy robbanás hangját hallottuk, mint később Károlytól meg­tudtuk, a németek fölrobban­tották a gémesi hidat... ez már jelzett valamit az erő­viszonyokról. És. hogy milyen volt a fel­szabadítókkal való találko­zás? Nem hiszem, hogy át tudja az élni — vagy egyál­talán elképzelni! — akinek nincs valós élménye abból a nehéz időkből... Karácsony második napja már mólóban volt, este féltíz lehetett, ami­kor mentünk fölfelé a föld mélyéből... Gyula ígéreté­hez híven cselekedett, a ke­zében géppisztolyt tartó, föl­szabadításunkra igyekvő orosz katona nyakába ugrott, jobbról-balról csókolta, ha­tártalan volt az öröm mind­annyiunkban ... Az első utunk jóformán a hídhoz vezetett, özönlött a nép ide Tarjánból is, mert a vízellátásra szükség volt Több százan hamar végez­tünk ezzel a munkával... Később hozzám szállásolt hét szovjet katona, igaz, ők ko­rán mentek, késő este jöttek, nem sokat találkozhattunk. Éjszaka pedig szalmát hoz­tunk be, a ház közepére rak­tuk és az volt a fekvőhely. A felszabadulásunkat kö­vető második napon már nagy lelkesedéssel hozzáláttunk a párt' szervezéséhez, a bánya helyreállításához, egy hét múlva hoztuk föl a fekete aranyat Előbb párttitkár­ként, aztán szakszervezetis­ként dolgoztam, egészen, ameddig erőm engedte. EGYÉBKÉNT. MÉG 1926­BAN beléptem a pártba, Lo­vász József szervezésével, ké­sőbb sejtvezető lettem, majd a felszabadulás után is min­dig szívvel-lélekkel végeztem, amit rám bíztak. 1962-től va­gyok nyugdíjban... de a pártmunkától most sem sza­kadtam el. Elmondta: Balga József veterán Lejegyezte: Tanka László Szeressék ezt a várost Varga Gyula vallomása tettem. A munkát a katonai behívó szakította ketté... Nagyokat szív a cigarettá­ból. Szinte azt jelzi, hogy éle­tének újabb szakaszához ér­kezett. Hiszen 1945 Varga Gyula számára is egy új vi­lágot jelentett. — A felszabadulás után vas­esztergályosként folytattam munkámat. Valahogyan azt éreztem, csak akkor tehetek többet ezért a romokban he­verő országért, ha magam is tovább képezem magam. Így iratkoztam be a dolgozók gimnáziumába, ami elsőként indult Salgótarjánba. Hősi időszak volt ez. Újjáépíteni, dolgozni és tanulni. De hiszen ez volt a jellemző az egész városra, s ez megsokszorozta az erőmet. Kitüntetéssel érettségiztem 1948-ban. Szinte élete harmadik sza­kasza kezdődött Varga Gyulá­nak, amikor az érettségi után is továbbtanulásra kérte a párt. — Édesapámék szegények voltak, összesen száz forint­tal a zsebembe indultam el a hosszú útra. az egyetemre Bu­dapestre. Nagy volt az izga­lom. Ahogyan kivettem Varga Gyula szavaiból, Budapesten már mellé csatlakozott a sze­rencse. Sikerült a Vásárhelyi Pál kollégiumba való felvéte­lije. Sikeres volt műszaki egyetemi felvételi vizsgája is. S megnyílt előtte az út a tu­dás gyarapításához. — Csak látszatra volt ez az út egyenes. Sokat kellett azért tenni, hogy boldoguljon az ember. Mint egyetemi hall­gatót kineveztek a gépészmér­nöki kollégium igazgatójának. Tagja lettem a műegyetem pártbizottságának. Megválasz­tottak a METESZ titkárának. Nagy leterheltséget, de igen szép munkát jelentett ez szá­momra. Az egész munkának, tanulásnak, sok harcnak és küzdelemnek az egyénlege végül is az lett, hogy 1952-ben a gépgyártástechnológiai sza­kon jeles eredménnyel mérnö­ki diplomát szereztem. Ezután jött a nagy ÉLET Varga Gyulánál is. Különböző munkahelyek, más-más beosz­tás. Innét, Salgótarjánból indul­tam, mindig is ide vágytam vissza. Ide kötöttek a szülői, a testvéri szálak, a jó bará­tok, a nagyszerű elvtársak. Ügy éreztem, azért tanultam, hogy a városért tegyek minél többet. És amikor 1960-ban az öblösüveggyárba, majd a sík­üveggyárba és 1965-től ismét Egy ezüstérmes portréid „Az eredményért sokat kell dolgozni.” A fenti mondat egy fiatal súlyemelő szájából hangzott el. mégpedig Salgótarjánban, a & országos ifjúsági bajnok­ság után. Az ifjú ember ólomsúlyban indult és 247,50 kilogrammos teljesítménnvei a dobogó második fokára áll­hatott. falán nem volt akkor boldogabb ember nála Kot- roczó Ferencnél, mert az STC versenyzője hazai pá­lyán bizonyíthatott. — Három éve kezdtem a súlyemelést — mondja — eleinte csak erősödni sze­rettem volna, ám aztán Ke­lemén Sándor és Valkai Jó­zsef megéreztették velem a magasabbra törés vágyát, örö­mét. Aztán évről éfre javul­tam, most például 25 kiló­val tudok többet, mint ta­valy ilyenkor. — Mi az. ami kiemeli tár­sai közül? — Főleg a szorgalmam, mert nálunk az eredményért sokat kell dolgozni. Napi 1.6 —20 tonnát emelek, de még ezt is kevésnek érzem. Ha akarok valamit ezen a „pá­lyán” keresni — márpedig akarok — akkor még többet kell edzenem. — Mit várt az országos bajnokságtól? — Titokban bronzérem­ben reménykedtem, de az ezüstöt nem éreztem elér­hető közelségben. Aztán si­került 7,50 kilogrammot javí­tanom egyéni legjobbomon, s ez elég volt a második hely­hez. — Melyik a kedvenc fogás­neme? — A szakítás. Úgy érzem, ehhez megfelelőbb az al­katom. Ha technikámon si­kerül javítanom, úgy érzem ebben a fogásnemben leszek az erősebb. — Miben kell javulnia? — Már említettem, a tech­nikámat csiszolnom kell, mert még mereven, nagyobb erő­kifejtéssel hajtom végre a gyakorlatokat. Na és erősöd­nöm kell, de hát ez termé­szetes a mi sportágunkban. — Tervei7 — Az ingatlankezelő vál­lalatnál dolgozom, szeretnék mielőbb hegesztésből szak­munkásvizsgát tenni. A sport­ban egyelőre az aranyjelvé­nyes szint elérését tűztem ki magam elé. A jövő év végé­re remélem sikerül megsze­reznem, de ehhez még 30 kilót kell javulnom. És so­kat, nagyon sokat dolgoznom! az öblösüveggyárba kerültem mint igazgató, akkor éreztem, itt az alkalom. Valóra vált­hattam terveimet. Már amikor 1962-ben beválasztottak a sal­gótarjáni városi pártbizottság­ba, s tagja lettem annak vég­rehajtó bizottságának is, a gazdasági munka mellett a város fejlesztése is fontos fel­adatomhoz tartozott. Ott vol­tam a város átépítésének fo­lyamatától egészen a mai Sal­gótarján kialakulásáig. Érvel­tem, vitatkoztam a városért. A gyárak korszerűsítéséért, újak létesítéséért. Az új ott­honok építéséért, iskolák, óvo­dák, bölcsődék fejlesztéséért. Ma még meggyőzőbben val­lom: ezért a városért tenni soha nem jelentett fáradságot. V arga Gyula igazgató a javából. Pártmunkás és közéleti személyiség. Irányítása alatt az öblösüveg­gyár egymás után kilencszer ' nyerte el a Kiváló gyár cí­met. Munkásságát hat kor­mánykitüntetés, számos mi­niszteri és más elismerés fém­jelzi. Legutóbb, december 8-án a Szocialista Magyarországért Érdemrendet vehette át mun­kássága elismeréséül. — Lassan megválók az ak­tív munkától. Ilyenkor illő lenne szép szavakat mondani. De nem tudok. Csak annyit: a fejlődésben nem szabad megállni. Sokat tehetünk még Salgótarjánért. Szeressék az utódok is úgy ezt a várost, ahogyan én szeretem... — somogyvári —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents