Nógrád. 1980. december (36. évfolyam. 282-305. szám)
1980-12-21 / 299. szám
\ O Cserhátszentiván Q ° A falun élő ember nagyrészt gondoskodik saját rói. Kazlat bont, szénát villáz az egyik gazda. eliátásáB izonyos névegyezések senkit ne tévesszenek meg — itt van mindjárt az első: 1864-ben Siraky Lajos választott jegyző (körjegyzőség volt Cserhátszentiván!) kezdte a falukrónilca írását, amelyet bizonyos átmásolások után egészen 1965. december végéig Palásthy István egykori jegyző, újabb időkben tanácsi vb-titkár folytatott. De már a mai Siraky Lajosnak vajmi kevés köze van a krónikaíráshoz! Sokkal több az ácsmestérséghez (a tsz-ben dolgozik), abban is egészen a mesteri fokozatig vitte, mestervizsgázott a szövetkezet anyagi támogatásával. Megbecsült emberré is a munkája, közéleti szenvedélyessége által vált. így lehet az is, hogy pártvezetőségi tagnak választották. Névegyezés nem ritka máshol seim, itt legfeljebb még azt is hozzáteszik: „nemes falu volt régen Szentiván... ” Tény, hogy sok az y-végződés a helybeli családnevekben és még ma is emlegetik, hogy volt idő, amikor a Szentivá- non áthaladónak előbb engedélyt kellett kérni a helybeli nemességtől arra, hogy éppen itt folytathassa az útját. Talán elírás a krónikában, de mindenesetre az áll benne, hogy az első templomot a szentivám nemesek a nógrád- sipeki (sipeki) nemesekkel közösen építették, közös tulajdonban készült és a felszentelés éveként 1037-et jelölik (!). Ez a templom aztán az 1700-as évek derekán elpusztiát. A sipeki nemesek meg elhordták azokat a köveket, amelyeket magukénak véltek. Ezt az egykor volt, „fenn az ernyő, nincsen kas”, nemességet azonban senki nem sajnálja, mert hiszen jó régen elfújta azt a történelem szele. Ha meggondoljuk, az már sokkal érthetőbb, miért büszkék elsősorban az iparos múltjukra a szentivániak. Mert az mindig kenyeret adott, ad ma is, igaz, sok munkával és főként az építőiparban. Siraky Lajos nemrégiben kiszámította, hogy nem egészen egy kerek esztendő alatt hány ezer forintot keresett; dolgozott is mindenütt a hat községben. Itt helyben, azután a szövekezet községeiben, Alsó- és Felsőtoldon, Kutasón, Bo- koron, Garábon. A régi Palásthy István-féle jegyzői házat is szétbontotta, a köveket az újba beépítette, aztán a nagy család segítségével szép házat húzott fel a falu szélén. A mesternek sok testvére, sógora mind segített — erre mondja ma is, nem kis büszkeséggel: „nagy a rokonság, száz szakma van benne... ” i A többiek, a szentivániak szinte valamennyien ugyanígy lehetnek ezzel. Az iparosságukra, nem a családfájukra büszkék. A munka tehát megadja a jó kenyeret, és ha már a kenyér újra szóba került, vegyük Is szó szerint: a helybeli boltos nagy leleménnyel, figyelemmel van a szentivániak igényére, néha mégis kellemetlen helyzetbe kerül egy fura divat miatt. Vagy egy tucatnyi csalód Gyöngyösről hozatja a kenyeret a buszjárattal rendszeresen./Nos, a rendelésnél őket nem lehet figyelembe venni. Na, de, ha egyszer-egyszer valamilyen új sofőr nem hozza ki ide a vekniket —, mindjárt megvan a ,(hiány”. Akkor aztán főhet a feje a boltosnak! Talán jobb a gyöngyösi kenyér? Aligha, a minősége annak is változik, csakúgy, mint a pásztóinak... Inkább a felvett szokás „kényszeríti” az embert arra, hogy távolabbról hordja a mindennapi betevőt. Munka, kenyér ilyenformán azért rendben lenne. Nagyobb gondokról volt szó a hat község falugyűlésein, így a szentivánih is. Ennek á hat nagy múltú, fészekmeleg községnek valahogy a jövője nem kellően tisztázott. A „cserháti községbokorban” mindössze, vagy ezerötszóz lélek él, és volt idő, nem is olyan régen, amikor sokan egyenesen kimondták — kihalásra ítélt helyek ezek (?!). Tény, hogy rendkívül nehéz természeti adottságok jellemzik az egyébként gyönyörűséges tájat, ezt a vidéket, amelyet így is aposztrofálnak: „A palócföld szíve a cserháti táj...” Meg felemlegetik, hogy például Cserhátszentiván valamikor igazán felkapott üdülőhely is volt, saját községi stranddal, kabinsorokkal, kabinossal, vendéglővel, olasz fagylalttal, messziről érkezett kocsikkal az egykor volt „parkolókban”. Ez a strand még akkor élte fénykorát, amikor a község lé- lekszáma úgy hatszáz körüli volt, hiszen, mint körjegyzőség ide tartozott mind az öt község; közülük egészen 1973- ig Kutasó, Bokor, Cserhátszentiván társközségeként élte életét. A jelenlegi lakossági lélekszám körülbelül 310, és a legfőbb jellemzője (egyben életrevalóságának egyik jele is!), hogy nem csökken tovább, sőt, hosszabb ideje stagnál, míg a legújabb adatok szerint megfordult az arány és ma tnár valamivel több a születések száma a halálozásokénál. A hat cserháti község közül egyedül Garáb lélekszáma mutat állandó csekély csökkenést. A többi, vagy .megállt”, a zsugorodásban, vagy éppen ellenkezőleg — némileg újra növekszik. Az igazság mindenképpen az, hogy a fiatalabbja is szívesen marad ezekben a, községekben, ha megfelelő úttal, bolttal, egészségügyi alapfeltételekkel, házhellyel, gyermekintézményi ellátottsággal marasztalják. Csakhogy éppen ez utóbbi az, amiben inkább az ellenkező szándék érvényesülését látja akár a cserhátszentiván! ember is! Való igaz, az összevont osztályokkal működő kis iskolák a kényszer szülöttei. De aligha lehet nagyon nagy sértés és felelőtlenség nélkül egyértelműen azt állítani, hogy „ezekről a helyekről kapja a selejtet” valamennyi felsőbb fokú, környező iskola. Nos, ez így elhangzott és bizony nemigen használt annak az ügynek sem, amelyet pedig mind a mai napig kicsit talán „erőltetett menetben” igyekeznek elfogadtatni például a cserhátszentivániakkal. A körzetesitési tervek valahogy így szólnak: a pásztói új iskolába kell járnia a hat község felső tagozatosainak, az iskolabusszal (negyvenötén vannak összesen!), s ha a tervezett kollégiumi is elkészül, akkor hetes ellátással, bentlakással Pásztón tanulhatnak tovább a felsősök. De már ennek valamennyi feltételét ideje lesz alaposabban is megvizsgálni — akár a pedagógus,' vagy a nevelői ellátottság oldaláról! Aztán van itt még kérdés éppen elég. Az iskolabusz egyik-másik község kisdiákjainak napi hatvan kilométer (!) utazást helyez kilátásba, a kollégiumi bentlakás pedig enyhén szólva nem kellően előkészített a szülők körében. Ha erre egyáltalán szükség van, akkor figyelemmel kell lenni az érthető ellenállásra, azt elsősorban türelme« meggyőzéssel, bizonyítással lehet efogadtátni. És ekkor még mindig fennmarad a nagy kérdés — hol a jövője ezeknek a helyeknek? Valóban ilyen gazdagok lennénk, hogy szántszándékkal elnéptelení the tjük falvainkat, hogy a gyerekeket visszük, kényszerítjük az iskolarendszerhez (lásd: körzetesítés merev formái), ahelyett, hogy az iskolarendszert alakítanánk differenciáltan magához az élethez, a falun élők szándékaihoz, ahhoz az igényhez, hogy joga legyen (mert a feltételek nem kényszerítik másra) ott élni, ahol szándéka, szive és esze szerint akar?! N em a körzetesítés, nem a korszerűség ellen vannak Cserhátszentivánon sem, mégis valahogy ezt vallják: „az ember a munkája, a kenyere előtt nézi a gyerekét”. A legfontosabbat, azt akiért egyáltalán élni érdemes, de ragaszkodik a szülőföldjéhez is, ahol az életnek számos pótolhatatlan előnyét élvezheti családjával együtt. Ezért az életért mindent megtenne. És, ha akarata ellenére másba kényszerítik — jogosan úgy érzi, „az időt kergetik" valahol. T. Pataki László Kép: Kulcsár József A mindszenti iskolában összevont nyolc osztályt tanítanak. •- Odabent „őrsi” van — mondja Csépány Pista.
