Nógrád. 1980. november (36. évfolyam. 257-281. szám)

1980-11-05 / 260. szám

Äz érti ismerete Ügyek semmiségből Télre készül a ZÖLDÉRT Nem lesz gond az ellátással? Nem szokatlanságában, rit­kaságában, hanem képtelensé­gében meghökkentő pillanat: a pult mögött álló hölgy nem tudja bekapcsolni a magneto­font. Vörösödik, kapkod, már- már dühösen néz a vevőre, aki miatt ilyen helyzetbe került, ám éppen tőle kapja a segít­séget. A véletlenül hozzáértő vásárló tanácsa után a gép működni kezd. Legalábbis szól, mert minden további kérdésre ami a működés mikéntjét il­leti, a hölgy csak a vállát vo- nogatja, jelezve: fogalma sincs. Biztosan benne van a kezelési utasításban, csillapít­ja a türelmét veszteni látszó vevőt, ám a felszólításra, hogy nosza akkor, ide azt a köny­vecskét, szinte már rossz viccként hangzik a válasz: amikor fizet, a pénztárnál kapja meg. Kivétel erősítené a szabályt? Sajnos, a napi tapasztalatok arról győzik meg a vevőt, hogy gyártók és kereskedők kevés gondot fordítanak az áru ismeretére és megismer- 'tetésére, még mindig arra a régi beidegződésre hagyatkoz­va, hogy viszi, nem viszi, úgy­sem kap mást. Való igaz, gyakran a vásárló a puszta ténynek is örül, hogy ráta­lált olyasmire, amiről régóta hall, amit hosszú ideje keres. Fizet, viszi, s olykor otthon döbben rá: valójában nem er­re, nem ilyesmire gondolt, ő vasalást nem igénylő kelmét szeretett volna, olyan színes- bútor-lemosót, ami folt nélkül szárad, s az sem lett volna baj, ha már az üzletben kide­rül, hogy a tetszetős lámpá­nak csak negyven wattos égőt visel el a foglalata, a búrája. Vitathatatlan: a vevőnek a legtermészetesebb joga, hogy előzetesen megtudhassa, való­jában mit vásárol. Miniszteri rendelkezések írják elő: a ter­mékek forgalomba hozásakor milyen tanúsítványokat, hasz­nálati utasításokat mellékel­jenek az áruhoz a gyártók, a kereskedők. Ennek tudatában válik igazán megdöbbentővé az a tény, hogy a Kereskedelmi Minőségellenőrző Intézethez előzetes vizsgálatra beküldött úi termékek ötödé az idei, el­ső félévi adatok szerint nélkü­lözte ezeket a forgalmazási kellékeket. Milyen lehet az arány akkor, amikor nem mi­nősítő vizsgálatról, illetve, amikor már régebben gyártott cikkek forgalmazásáról van szó? A gyártó hasznában, a ke­reskedelem árrésében, az el-, adó fizetésében benne van az áruismeret kötelezettsége, s a megismertetés feladata. Senki sem tesz tehát szívességet a vevőnek, ha tisztában van az áru legfőbb jellemzőivel, sőt olykor csupán annyival, mi maga az áru. Mert ez utóbbi­ra is van példa, ezért viszi haza a vásárló az importált paradicsomhalat olajosként, a borotvahabot krémként, a sző­nyegtisztítót légfrissítőként. Ami bosszúság, de anyagilag nem nagy kár. Az azonban már aligha kicsiség, amikor a megolvadó foglalat rövid­zárlatot okoz, sötétbe borítva a lakást, amikor négy, nem különösebben testes vendég alatt összeomlik a kárpitozott kanapé. Valaki valamit mulaszt, s bosszúságok, viták, reklamá­ciók, olykor munkaórák szá­zait fölemésztő ügyek szár­maznak a „semmiségből”. A vevő fut a pénze után, de még ilyenkor sem sűrűn tapasztal­ja a készséget a hiba feledte- tésére, sőt, megtörténik, hogy a bolondját járatják vele, tő­le kérve számon azt, ami gyártó és eladó lelkén szárad: az áru ismeretét, s a megfe­lelő fölhasználást. Senkinek sem jó helyzet ez, ám mégsem csak a belátás szükségességét véljük hangsú- lyozandónak, hanem azt: ' az érintettek teljesítsék köteles­ségeiket, megfizetett feladatu­kat. Olyan érdekeltségi, ösz­tönzési rendszerre van szük­ség, ami egyértelművé teszi a vásárló jogait', és az eladó kö­telességeit. Körülbelül két­százezer árucikket vásárol rendszeresen, illetve időközön­ként a lakosság, amiben ter­mészetesen a burgonyás ke­nyér éppúgy benne van, mint a cipő, a zongora, s a családi ház gázkazánja. A termékek jellegéből következik, hogy van, amiről elég annyit tudni: meddig tart a szavatossági ideje, s van olyan is, aminél testes könyvecske foglalja magába a műszaki, használati jellemzőket. A különbségek belátása azonban nem egyenlő annak elfogadásával, hogy a vevő egy fura ki mit tud já­ték szenvedő alanya legyen, s a maga kárán tanulja meg az áruismeretet, s ami tan­tárgy az ipari, kereskedelmi szakképzésben. Ott még fog­lalkoznak vele; talán csak azért, hogy legyen mit elfe­lejteni...?! L. G. A salgótarjáni öblösüveggyárban szakavatott kezek festik a külön­böző magyaros mintákat a hazai boltokba illetve, az exportra ke­rülő egyedi poharakra. A képen Balogh Gyuláné, az NSZK export­ra kerülő termékeket díszíti Hűtőgépek, mélyhűtők A Nógrád megyei vásárlók gyak­ran hiába keresik az üzletekben a nagy űrtartalmú, hazai gyártá­sú két- és háromcsillagos hűtő­gépeket és mélyhűtőket. Ennek az az oka, hogy a Jászberényi Hűtő­gépgyár az idei év első felében nem tudta teljesíteni szerződéses kötelezettségét, így a kereskede­lem is elmaradt a vevői igénytől. Az első hat hónapban a hűtőgé­pek értékesítése a műit év első felében eladott mennyiságnek csak 61 százalékát érte el. A VI. ötéves tervben évi 240—250 ezer darab beszerzésével számolhat a kereskedelem, ezen belül évente 50—60 ezer darab importból érke­A Mongol Népköztársaság hatodik ötéves tervének eddig eltelt időszaka azt mutatja, si­kerül teljesíteni a mongol dol­gozók anyagi-kulturális jólété­nek növelése érdekében kidol­gozott terveket. Ennek példái, hogy egyes élelmiszerek és a gyógyszerek árát csökkentették. Az iskolai kézikönyvek 50 százalékkal ol­csóbbak lettek a korábbinál. Egyes kategóriákban az ipar­ban dolgozók bére 7,2—10,3 Mint egy felkavart hangya­bolyban, akkora a nyüzsgés a megyei ZÖLDÉRT-vállalat salgótarjáni telepén. Egy­mást váltják a megrákottan érkező és üresen távozó te­hergépkocsik, ládahegyeket emelgetnek a kis targoncák és lázas munka folyik bent a raktárakban is. A télre ala­posan fel kell készülni. — A tárolókapacitásunk kétszáz vagon körüli, s ez teljesen ki is lesz használva —, tájékoztat Nagy György telepvezető. — Eddig egyhar- madát töltöttük fel a raktá­raknak és a hűtőházinak, egyes terményeknek pedig megoldottuk a biztonságos sza­badtéri tárolását. — Miből számítanak a leg­nagyobb mennyiségre? — kérdem. — Almából a tervek sze­rint hatszáz tonnát tárolunk télire, ennek fele már be is érkezett. A legnagyobb szállítók a Magyamándori Állami Gaz­daság, a szécsényi és a mát- ramindszenti termelőszövet­kezet, de más megyéből — Szabol cs-Szatmárból — is ér­kezik bizonyos mennyiség. — Az alma után a vörös­hagyma következik négyszáz tonnával, ennek több mint háromnegyede megérkezett Szolnok megyéből. — Mint szakembernek, mi a véleménye a tárolt zöldség és gyümölcs minőségéről? — Nagy részük kifogásta­lan minőségű, nyugodtan ál­líthatom jobb a tavalyinál. Ami pedig a mennyiséget il­százalékkal, a mezőgazdaság­ban dolgozóké pedig 9,1 száza­lékkal nőtt. Ez évben azoknak a munkásoknak és alkalma­zottaknak, akiknek jövedelme az 500 tugrikot nem haladja meg, nem kell jövedelmi adót fizetniök, azok pedig, akiknél ezt az összeget meghaladja, 30 százalékkal mérsékeltebb adót fizetnek. A társadalombiztosí­tás előnyeit élvezik már a mezőgazdasági termelőszövet­kezetek tagjai is. leti, nem lesz gond az «fflá- tással. Czene György áruforgalmi előadóval körülnézünk a te­lepen. Egy ügyes kis targonca ép­pen a budapesti Volán teher­gépkocsijáról emelgeti le a kelkáposztával teli ládákat, hogy azután villámgyorsan el­süllyessze a raktár telhetetlen gyomrában. A hűtőházban a mennyezetig tornyozott, almával megrakott konténerek. A szécsényiek — félhomályban is gusztusosán pirosló — jonatán almájának illata szinte betölti az egész helyiséget. — Ha megtelt a hűtő, négy- fokos hőmérsékleten tároljuk benne az almát. így tavaszig eltartható, különösebb mi­nőségromlás nélkül — mond­ja kísérőm. A raktár egyik részében a boltoknak, üzleteknek össze­készített áruk várnak a szál­lításra. A paprikával, karfi­ollal, szőlővel, körtével teli ládákra krétával írták rá a rendeltetési helyet. Kifogás­talan minőségű, tiszta, válo­gatott zöldség és gyümölcs. — Mennyi áru érkezik ide naponta? — Jelenleg 50 és 100 tonna között változik a beérkező mennyiség. Ennek egy részét — a nagy távolságról, nagy tételben beszerzett terméke­ket — vagonokban, a többit tehergépkocsikon szállítják. Két hatalmas — szinte ka­zal nagyságú — ládarengeteg­ben fóliával letakarva húzó­dik meg a télire szánt vörös­hagyma. A dolgozókról való gondos­kodás tanújele a lakásépítési program jó teljesítése. Ezrek és ezrek költöznek új lakásba, egész városok, városrészek nő­nek ki a földből Mongólia- szerte. A fejlődő új városok egyike Csojbalszan, az ország nagy ipari központja, ahol öt­emeletes lakóépületek egész sora mellett a közelmúltban iskolák, üzletközpontok, szín­ház és újabb gyárak épültek. — A hét végére szerveztük a kommunista műszakot, ak­kor fogjuk szalmabálákkal körberakni, hogy a hideg ne tegyen benne kárt. Két — pufajkába öltözött — asszony, Antal Sándomé és Kojnok Győzőné válogatják és csomagolják kis zöld hálók­ba a vöröshagymát. — Hány ilyen kis zsákot csomagolnak be naponta? — Átlagosan hatszázat, de nagyon sok függ a minőség­től, mert méret és egészségi állapot szerint kell kiválogat­nunk a hagymát — válaszol­ja Antal Sándomé. — Régóta itt dolgozik? — Ó, már huszonegy éve." Nyáron három műszakiban, té­len kettőben. — Most már elkel a puíaj­ka is... — Itt mindig ebben va­gyunk, mert idebenn nyáron is hideg van, bár a ládák emelgetésébee néha megiz­zadunk. A hegyoldalból lékerült sa­vanyítóüzemben is serény munka zajlik, s ebben a Bo­lyai Gimnázium tanulói se­gédkeznek. El is kél, mert teherautószámra érkezik a feldolgozni való nyersanyag. Egyre gyűlik a telepen a télirevaló és szinte folyama­tosan érkeznek a bejelenté­sek Nagy Györgyhöz, az ese­dékes szállításokról. Ezek­ben a percekben éppen a Magyamándori Állami Gaz­daság jelezte, hogy több száz tonna almát indítanak útnak a jövő héten. — Emellett — mondja a telepvezető —, nagy sikerrel zajlik az árengedményes őszi vásár. Az első két nap, a szo­kásosnál negyven tonnával több zöldség és gyümölcs ta­lált gazdára. Egy tehergép­kocsink pedig nap mint nap járja a megye településeit, friss termékeket biztosítva azokon a területeken is, ahol a ZÖLDÉRT nem üzemeltet boltot. Ez nagy segítség a fo­gyasztóknak. A téli zöldség- és gyümölcs- ellátással tavaly sem volt gond és az idén hasonlóan kedvezőnek ígérkezik a hely­zet, mondta dr. Jancsó Sán­dor a Nógrád megyei ZÖLD­ÉRT-vállalat igazgatója, mintegy alátámasztva a ta­pasztaltakat. (zilahy) zik. Növekvő életszínvonal, több lakás Száll a fekete öntőhomok­por, a kemence szájából lán­got lövell a zuhatagként pa­takzó, folyékony vasfolyam, bizonytalan időnként meg­megszakadó géppuskasorozat­ként csattannak bele a csar­nok zajába a gépi formázok sűrített levegővel működő döngölői, pattognak a szikra­esők, szembe csorog az iz­zadtság fekete gyöngysora, káromkodásfolyót nyel el a dübörgés, és zihálnak a tü­dők. Ott, a bal oldalon . . . Azok a zöld overállosok... Két évszázad egymás mellett díjig. Ég és föld a két mun­ka közötti különbség. (Sza­bó István 43 éves öntő, 1964. óta a ZIM dolgozója). — Még alig fél évvel ez­előtt én is ott szenvedtem. Elhiszi: sokszor jöttem be rettegve a tizenöt esztendő alatt, míg a kemencétől a formákba hordtuk a vasat. Nem, nem a kemény-nehéz munkától féltem; különben rég megszöktem volna onnan. A veszélyérzet: hogy robbarf a szekrény, ráömlik a folyé­kony vas, az váltott ki belőlem gyakran erős szoron­gást. A pörkölődés, bőrégés mindennapos volt, fel sem vettem. Nem zavart, hogy hatvanöt kilós fémmel teli tartályt kellett kettőnknek, öt- percenként kettőt, a szalagon himbálózó öntvényformákba önteni, s hogy iszonyú sokat kellett gyalogolni. Pásztói va­gyok, s teherrel annyit men­tem egy műszak alatt, hogy bőven hazaértem volna. A balesettől féltem, ezért is jöt­tem szívesen ide. No, meg lábaim fáradása is rákény- szerített. Itt semmi bajom. Csak figyelek a műszerekre, automatával öntök: látja, mily csodálatosan ömlik egyetlen gépkarmozdításra a vas a formákba, és nyugodt vagyok, keveset fáradok, el­dolgozom itt bőven a nyug­A ZIM salgótarjáni gyárá­nak öntödéjét, Közép-Európá- ban akkor a legmodernebbet, 1953-ban, Sztálin születésnap­ja tiszteletére adták át. Soká­ig élvezték a dicsőség eme tudatát, ám az azóta eltelt sok esztendő az „egyik leg­korszerűtlenebb” jelzőt érde­mesítette rá az öntödére. Hogy lépést kell tartani a fejlődés­sel, tudták. A változáshoz azonban pénz kellett, nem kevés. Sokáig nem volt . . . Most azonban már az öntö­de szinte felét kitölti a leg­modernebb technológiai szín­vonalat képviselő automata formázó- és öntőgépkolosz- szus. Ott, a jobb oldalon zöld egyenmunkaruhában, védő­sisakkal a fejükön állnak a XXI. századot jelző berende­zés mellett azok, akik néhány hónappal ezelőtt, innen csu­pán néhány lépésnyire még a XX. század közepének dics­himnuszba foglalt gépei mel­lett tevékenykedtek. Ég és föld a különbség, vallják a zöldruhások. Semmiért sem kellene nekünk az az úri munka — mondogatják az ön­tőhomoktól, füsttől fekete kétkeziek. Kilenc lépésnyire egymás­ból a két technika. És — is­mételjük — ég és föld távol- ágnyira a keményen kimon­dott gondolatok. — ötvenéves vagyok és harminckét esztendeje egy­folytában gépi formázó. Szó­val, nehéz fizikai munkás. Mégpedig olyan, hogy egy műszak alatt akkora súlyt mozgatok meg kézzel, ami egy jobbfajta darunak is becsü­letére válna. Kemény mun­ka, elhiheti. De én szeretem. És szerintem itt csak azok maradtunk meg, akik enél- kül elképzelhetetlennek tart­juk az életünket. Minket nem vonz a könnyebbség, a tiszta­ság, s elhiszi, hogy még a műszak végi rettenetes fá­radtság is hiányozna. Mi ebbe nőttünk bele, ez jelenti az életünket. És örülünk, hogy érezzük magunkban az erőt. hogy képesek vagyunk izma­inkkal ennyit dolgozni . . . Pedig nem divat ma már, fő­leg a fiatalabbak között, a fizikai munka. Nekem is, de sokszor mondogatta a felesé­gem : keressek más, nyugal­masabb helyet. De nem! És nemcsak a havi hat-hétezres keresetért! Higgye már el mindenki, hogy a tróger- munkát is lehet szeretni! (Fo­dor Balázs gépi formázó). — Hiába a korszerű Disa- matic-berendezés — mondja Telek Gyula is: a gyár még mindig ránk, kemény kétke­ziekre alapoz. Mert szép az a gép, jól mutatnak mellette hajdani társaink, de messze van a teljesítménye a leg­szerényebb igényektől is. — Nem irigyli őket? — Semmi pénzért nem mennék oda! Nem kell ne­kem úri hely. Én már hu­szonnégy éve dolgozom itt, percnyi megszakítás nélkül, nem hiányzik a csak figyelés, a gombnyomás, a széken ülés. Beteg lennék, ha ott kellene álldogálnom. A másik meg, hogy itt a biztos pénzem. A magam ura vagyok, a saját testi erőmmel gazdálkodom, s annyit teljesítek, amennyire futja belőlem . . . — Most még futja. És ké­sőbb? — Mondom, hogy én va­gyok a magam ura — Nem a magas színvona­lú technika tartja vissza, hogy itt marasztalta magát? Mert azt mondják: amoda már ész kell. Figyelem. Gyors döntések és reflexek . . . — Én is tudnék állni és gombokat nyomogatni. Nem nagy kunszt az. De mi ide te­remtődtünk, nem érti . . ,? (A gépi formázó 48 éves. Ma­napság sokat hajt, mert benne vannak az év vége előtti „ro­hammunkában”. Összeizélné magát a gyár, ha csak a szu­permodern szerkentyű lenne! — mondja és jót mosolyog, miközben a jobb oldal felé mutat . . .) nyebb. Sok régi öreg megkö­tötte magát a hagyományos termelési módnál, s nem haj­landó tapodtat sem arrébb menni. Az már az ő világuk. És persze —, most ezt csak magunk között mondom — jelenleg ez nekünk jó. Hiszen az új berendezés pillanatnyi­lag csak 1300—1400 formát, öntvényt ad ki műszakon­ként, ha nincs valamiféle meghibásodás Szükség van tehát a kemény magra: a húsz, meg harminc esztendeje ott, a bal oldalon dolgozók­ra .. . — Érdekes jelenség — mondja Sándor Miklós, , az öntöde üzemvezetője —, hogy a létszámnak csupán alig tö­redéke kérte magát az új automata berendezésre. Pe­dig az összehasonlíthatatlanul kevesebb energiát emészt fel a testből, elegánsabb, köny­Vannak érvek, s ellenérvek. S véli az ember: sokan mint­ha lekicsinylőén formálnának véleményt a lehető • legkor­szerűbb öntő-formázó monst­rumról. Talán, mert emberi tulajdonság az újtól való ide­genkedés? Szota János hajdani gépi formázó, jelenlegi alapgép­kezelő, rossz szájízzel kimon­dott gombnyomogató mond­ja: — Negyvennyolc éves lé­temre huszonhárom kemény esztendőt töltöttem el itt az öntödében és szívesen jöttem a Disamaticra dolgozni. Érde­kel a technika, élvezem az itteni munkát, amely lénye­gesen könnyebb, tisztább, egészségesebb. Azt hiszem, meghosszabbodik az életem... Fekete Benedek húszon ­négy év után, idén májustól került az általa csodának minősített gépre. — Belépésemtől mindig gé­pi formázó voltam, s én vár­tam az újat. Elhiszi: le sem tudjá írni a két munka kö­zötti különbséget. Ez, a szel­lemi kifáradással együtt, fel- iidít. Amaz az erőltetéstől, gyors álomba döntött Izgal­mas feladat a miénk. Szeret­tem amazt is, de most innen szeretnék nyugdíjba menni. Kriston Józsefet nem régen választották a hagyományo­sok a szakma kiváló brigádja címmel ékeskedő gépiformázó­csapat vezetőjévé. Pedig ő, harmincöt esztendejével a leg­fiatalabb közöttük. — Miért önbe helyezték a bizalmukat az öregek? Azok, akik azt mondják: a húsz-, meg harmincévesek között méla undort vált ki a nehéz fizikai munka . . . — Mert én szeretek dolgoz­ni. És elhatároztam, ha sem­mi nem jön közbe, innen me­gyek nyugdíjba. Nem szere­tem a könnyebbséget. Én is élvezem, hogy saját testi erőmmel ilyen teljesítmé­nyekre vagyok képes, s jó az a tudat, hogy én csinálok va­lamit, s nem a gép. Maradi- ság lenne? — kérdi maga. Szerintem nem. Az ember többet ér akárminél . . Az ember többet ér min­dennél . . . Igaz. Az öntödei jobb oldal viszont már — jel­képesen — átlépte az ezred­forduló küszöbét. És biztos, követi a bal is. Lehet, hogy húsz év múlva a gondolatok is találkoznak? Karácsony György NÓGRÁD — 1980. november 5., szerda

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents