Nógrád. 1980. november (36. évfolyam. 257-281. szám)

1980-11-30 / 281. szám

Rózsa Endrei Száz éve születeti 1921-ben, 41 éves korában, skorbuttól és szívbajtól gyö­törve halt meg Alekszander Biok, a nagy orosz költő, akit a kortársak szerint „éppúgy nem lehet öregnek elképzelni, mint Tolsztojt fiatalnak”. Az 1880-ban szü­letett poéta centenáriumát ma az egész világon megun- neplik. Regényes életútja szinte önmaga is jelképértékű; az útkereső és haladó orosz ér­telmiség sorsát szimbolizál­ja századelőnk viharos lég­körében. Már húszéves korában a pétervári irodalmi szalonok kedvence. „Versek a szépsé­ges hölgyhöz” — ez a címé első verseskötetének, amely­ben átszellemítve, mítizálva jelenik meg mennyasszonya, későbbi felesége, Ljuba Dmitrijevna alakja. A pe­riódusos rendszert megalkotó világhírű kémikus, Mengye- lejev professzor lánya, a ma­ga hús-vér mivoltában csak ürügy Biok számára, hogy az az elvont szépség kul­tikus dicséretével adózzék a Titokzatos Lénynek, az asz- szonynak. Már ebben a kezdeti idő­szakban, ennek az elvont női szépségideáinak az arca gyakran szülőföldjének, Oroszországnak a képével is egybemosódik. Bioknak azonban rá kell döbbennie, hogy Ljuba Dmitrijevna a maga esendőségében — áll- hatatlanságában, szeszélyei­vel, hűtlen gonoszkodásai­val — még mindig kevésbé fogyatékos emberként, mint amennyire Oroszhon — ha­zaként. Szerencsétlen há­is űzi, hajszolja, bogy az élet mélyebb réte­geit is megismerje. 1909-ben, egyik külföldi útjáról haza­térve így ír édesanyjának: „Eső csöpög, a földeket la­tyak borítja, csenevész bok­rok, egy magányos őr po- roszkál gebéjén a mezőn, a vállán puska. Mintha a vil­lám hasított volna belém, megérettem, hol is vagyok: es ő, az én szerencsétlen le­Alekszander Biok köpdöstek a csinovnyikok. piszkos, elesett, nyálas, az egész világ nevetsége. Jó na­pot, métuslca!” Kocsmázás, kiábrándult­ság, a változtatni vágyás és a változtatni nem tudás ket­tős szorításában telnek évei ezután. A 10-es évek közepén már világirodalmi jelentősé­gű költőnek ismerik él kor­társai. Ekkor vall személye­sen is költészetének leg­bensőbb titkairól, a bloki vers születésének lélektani folyamatáról: „Én sohasem tudtam az első szavak után megmondani, mi követke­zik. . . Ha engem kitartóan üldöz egy gondolat, gyötrel- mesen keresem a hangzást, amelyben meg kell valósul­nia. Aztán meghallom a dallamot, és csak ezután jönnek a szavak... Gondo­lat nélkül nincs alkotás. Számomra ez azonban vala­milyen oknál fogva egy meghatározott hangzás for­májában jelentkezik.,. De az én zeném nem elvónt hangokból áll, hanem az emberi beszéd taglejtései­ből”. Az 1917-es februári forra­dalom idején a cári hata­lom bűneit kivizsgáló bi­zottság tagja. A bolsevik forradalommal való azono­suláshoz mély belső vívódá­sok árán, de legigazabb meggyőződésével jut el. 1918-ban írja a „Tizenket- ten” című, máig is legköz­ismertebb és közkedveltebb költeményét, a Szkiták cí­mű programversét és az Ér­telmiség és forradalom című cikkét, amelyben egyértelmű elkötelezettséggel vállalja az októberi forradalmat, s az orosz értelmiség egésziát erre a történelmi belátásra, a néppel való azonosulásra ösztönzi. Visszamenőleg is érvényesek rá azok a sorok, amelyeket 1911-ben írt ön­magáról Andrej Belijnek, barátjának, későbbi szerel­mi vetélytársának és eszmei ellenfelének: „Az egyetlen dolog, amit feltétlenül meg kell mondanom Neked, mint írásaim legmélyebb kritiku­sának, ilyen az én utam, és most, amidőn már bejártam, bizonyos vagyok benne, hogy ilyennek kellett lennie, és hogy verseim összessége — az emberré válás trilógiája — (a túlságosan éles fény fel­villanásától, a kikerülhetet­len mocsaras erdőn keresz­tül: az elkeseredéshez, az átkokhoz, a bosszúálláshoz. Ez az út azzal végződik, hogy megszületik a társa­dalmi ember, egy olyan mű­vész, aki bátran néz szem­be a világgal...)” Biok mint minden nagy költő, a magateremtette vi­lág, a maga törvényei sze­rint hatalmas. Nagy Lászlói szabadon idézve: a költőről a legmaradandóbb és legil­letékesebb ítélet — maguk a versei. Biok küldetéstudata és korának lehetőségei kö­zött örök a harc Micsoda ellentétek szabdalták életét! A véres vágásokból versen­ként bugyogott elő a Mű. Eruópaiság vágya és ázsiai elmaradottság; egy nép többrehivatottságának tuda­ta és valóságos történelmi elesettsége; Biok elzárkózó, misztikus szépségkultusza és a népi forradalom megváltó viharának várása, sürgetése — íme, csak néhány antinó­mia meghatározó élményei köréből. Életé végéig meg­maradt olyannak, amilyen­nek indult: szélsőségek kö­zött vergődő, de a szélsősé­gességét felismerő és azon uralkodni képes embernek. Biok az élete vége felé al­kotta legnagyobb műveit; örökös várakozását és ön­magával szembeni elégedet­lenségét egyetlen lelkes oda­adással oldhatta fel a nagy történelmi átalakulás ide­jén. Az Oroszországot szám­talanszor megverselt költő a felgyorsult történelem fősod­rában már le merte írni: „Szent Oroszhonba eressz golyót!” Biok együtt nőtt fel népével a feladatra, a tett­re; s a katsftikus korszak- váltást hagyta ránk, önma­gát is megújítva és kitelje­sítve — ábrázolta Mftfcoá- wá soraiban. A csalódás Mint hallottam, az ember azért megry étterembe, hogy hosszam- koajék. Tegnap elmentem telin- a „Kép Lámpáshoz»' címzett vendég­lőbe. Lassult csak, mivel romjak el ott a vendég tartózkodását! Rögtön az ajtónál a főúr fo­gadott, v áraftozásteljes és szere- tetre méltó pillantást vetve rám. „Mutassa meg végre, hogy ho­va szabad leülnöm” — mondtam neki. „Nem uram, ott foglalhat he­lyet, ahol óhajtja”. Mit jelentsen ez már megint? Merő bosszantás! Alighogy hoz­zászokott az ember, hogy meg­mutassák hová ülhet., máris fel­hagynak ezzel a szokással. „És most kérem az étlapot!” Ott fekszik ön előtt, uranv! Mit ajánlhatok Önnek?” Majdnem elöntött az epe. Ez a főúr képes mindenkinek még a bosszúságát is elrontani! Válasz­tottam és utána szóltam: „Hozza rögtön a vendégkönyvét is!” Még az evés előtt hozta a köny­vet. Az étel kitűnő voft. Tehát érré nem lehetett paitaszotn. És ami­kor Jő hangosan elkiárl*ottan» ma­gam: ..Fizeti»»!” — ez az em­ber a blokkjával máris mellettem állt Belesegített 3 k*bát<mba és kinyitotta az ajtót. Igazi KMobó- ember! Ez a borravalóvadász egyéi'en pfenniget sem kapott tőlem. Eb­be a kocsmába iMZto^an» rférrt me­gyek ' öb hé! Itt meg csak tel serm bosszanthatja magát az em- : bér. Werner Steg i Alekszander Blok: Töltés árkán, kasza-nem-járt sűrű gazban hever, s néz, mintha élne. Hímzett kendő vetve rá. — Gyönyörű s fiatal; haja fölkap a szélbe. Volt, hogy az erdőn járt ide be; nem zavarta a füst meg a lárma. Jött-ment a peronon idegesen, nem mondta sosem, kire várva. Három rohanó tűz-azem — hova hí? Ha huzat csap az arcra: pofon... Felüti fejét talán valaki, kihajolnak az ablakokon? S futván a szokott úton, vagonok csikorogtak, bongtak Ütődve; minden zöld kocsi dalolt s zokogott, s zökkent a kékek, sárgák csöndje. Álmos szemek nyíltak föl az üveg mögött, eleresztve azonnal a csendőrt ét a fakóezínü kert atmérn^ét, fáit, a peronnal. Egyszer, hanyagul könyökölve rőt bár so ny párkányra. egy huszártiszt kedves mosollyal köszöntötte öt. S r(indult a vonat tova máris. . . így száguldott el legszeióbik kora: ábrúndoItat űzve. hiába. Üti, vasúti bú, fütty sikolya — szétrobban a szív is a. gyászba! De mit... Hisz szíve űrrel rég betelt} Taszították térdre, d Mélybe! S hány telhetetlen pŰMútsást vetett a vagonok üres szemébe ! .Faggatni öt, ne közelítsetek! Nektek — mindegy; elege volt márt szerelem, ábránd, vagy kerekek gázolták el — egyébként nagyon fájl (Rózsa Endre for&Hml 1910. június li. E z is egy nyári történet Állunk a korlátnál Gé­zával. A Dunán mindig van egy kis légmozgás, még ilyenkor, kánikulai szélcsen­des időben is. Pontosan azt érzi az ember, ha egy kissé a víz fölé hajol, mint amikor kinyitja a hűtőszekrény ajta­ját. Géza szemüvegén ismeret­len fények csillognak, eltakar­ják nagy barna szemét, hajá­ba belekap a szellő. G viszi a szót, csakúgy, mint máskor, mint kint a parton, a presszó­ban, a barátnője ebédlőjében. Teljesen mindegy, beszélnie kell. Ha kevesebbet beszélne, és egy cseppet rosszabbul él­ne — a felesége bárban dol­gozik, mixernő, négy nyelven — talán jó író válna belőle. De így? — Itt történt valahol, látod ott szemben azt a homokos partszakaszt? Ott fulladtam a Dunába. Géza már ilyen. Kinyilat­koztat. Szóval, belefulladt itt, ezen a partszakaszon. Akkor ki beszél mellettem a „Szé­chenyi” sétahajó korlátjának dőlve, amerikai szuperhosszú cigaretták fanyarra pácolt il­latát eregetve, az élesen kifújt füstfelhőkkel? Aki beszél, az is a Géza. Aki belefulladt, az is a Géza volt Vagy még­sem? — Gyerek voltam, alig ka­masz. Volt egy nagyon ’jó ha­verom, a Pubi. Fantasztikusan tudott úszni. Akkor is elúszott mellőlem innen a parttól, 'á- tod. egészen a vasúti össze­kötő hídig. Őrülten tudott úszni, hatalmas kajakberci volt és milyen klaviszettes. ha te azt tudnád... Harmonikán kezdett kis »fáéként, aztán az aojáék vettek egy zongorát, de az is lehet, hogy mindig Is volt zongorájuk. Apám. hú láttad volna csak egyszer is a nővérét, hát az őrület! Én a fehérneműibe voltam szerel­mes, fantasztikus cuccai vol­7. Pataki László Fecsegve, mint a vízfoly tak, és akárhányszor átmen­tem Pubiékhoz és kimentem a fürdőbe, mindig találtam ott valamit a Magdi holmijá­ból. Hát, ez egy olyan dolog. De most másról van szó. Fi­nom emberek voltak Bartusék, pedig az apja akkor, tudod, a háború után taxisként kez­dett újra. Állítólag, a régi vi­lágban építészeti vállalkozá­sa volt, de ez nem biztos, nem látszott vállalkozónak. Sofőrnek sem Hogy minek látszott? Honnan tudhatnám? A vízre ide, azért jöttünk szí­vesen, mert Pubi egyébként nem is ez volt a neve, hanem Gyula, mint a vezér, tudod, na, szóval nagyon szeretett úszni. Négy évvel idősebb volt nálam, ő vigyázott rám, de akkor elúszott mellő­lem és... Azzal szórakoztam, hogy a sekélyes vízfelőli ré­szen lebuktam, kinyitottam a szemem és búvárúszással vé­gigtapogattam a lábakat. Óri­ási sikerem volt, elhiheted. Naná, hogy a csajokra star­toltam, de gyakran eltévesz­tettem és egy nyanyát csíp­tem vádiin. Mekkora balhék voltak ebből, úristen! Géza ezen elmereng egy ke­veset. Nézi a partot, mintha a lányokat keresné tükörré vál­toztatott szemüvege mögül azzal a közismert kidülledt szemgolyójú tekintettel, azzal a két mohó bogárral a hom­loka alatt, amellyel annyi mindent látott, már alig har­minc' évével, annyit talán, mint senki más ebben a kor­ban. Üj cigarettára gyújt és úgy bólogat, mint aki azt akarja szavak nélkül kifejez­ni: „Így van ez apám! De te­neked hiába beszél az ember. te egy született »Dezső« vagy, és a legrosszabb állatfaj la”. * — Mondd, úsztál te már nyitott szemmel, percekig a víz alatt? Igen? Nos, akkor tudhatod, milyen oltári nehéz a tájékozódás ott a mélyben, különösen, ha közben a lányo­két abajgatja az ember, és el­foglalja az a pompás látvány a popókkal meg a Vénus- dombokkal. Mit magyarázzam, te is láttál már ilyet, ha más­hol nem. hát a televízióban, mert nagy francok a kamera- menek is, kőnyúl legyek ha nem azért mutatják a verse­nyeken víz alatt a csajokat... Mit ért a dolgozó ugyanis a technikához? Mármint az úszótechnikához, a lábrnunká- hoz, a temDÓlarláshoz. mit tudom én mihez.' Szóval, lent kajtattam már egy jó ideje Időnkén! felbuktam levegőért és röhögve meghallgattam a szitkozódásaikat. aztán vissza a víz alá! Máshová nem tudtak elhúzódni, csak ez a partsza­kasz volt enyhén lejtős és jó homokos. A part közvetlen közelében egy • homokszállitó uszály horgonyzott. Örült jó terep volt ez egy magamfaj­tának. Tudod, a lábak Olya­nok voltak a víz alól nézve, mintha hntalmasra nőtt fehér halak üldögélnének a farku­kon. a felüknél meg fent bol­dogan gyűrűzött a viz. Nem. nem ez, amit mosl látsz Ez már tiszta mocsok Húzok egvel ti tőrből, amit a ható büféjében véltünk az induláskor Az üveg széle csorba, a sör meg ismeretle­nül keserű, talán ebben is lesz egy egér Géza soha nem hagyja félbe a történeteit, ebben az egyben mindig biz­tosra mehet az ember. — Az egyik felbukkanásom után, amikor előtte túlságosan hosszan tartózkodtam lenn, mert egy megértő lábbal vol­tam elfoglalva, egyszerűen nem találtam meg a talajt a talpam alatt és sutty... Le a )ó fenébe, a mélybe. egészen le. ahol oltárt hideg volt a víz és fantasztikus erő volt a sodrásban. Annyit még sike­rült összehoznom, bár elég sókat nyeltem, hogy feldob­jam magam de a tempózás semmit nem segített Semmit nem haladtam előre, a oart felé. pedig teljes erővel úsz­tam, és lábbal is dolgoztam keményen. Éreztem, hogy egé­szen megnyúlik a testem, mintha feszítenék a két vége leié. Egyre 'óbban zsibbadt a karom, labizmaim gyorsan merevedtek, a levegő meg nem fogyott ki a tüdőmből, egyszerűen nem cserélődött, vagy éppen ellenkezőleg, ösz­tönösen nagyobbakat szívtam belőle mintha máris arra számítanék, ami ilyenkor a legrosszabb az egészben. Utó­lag persze már tudom, hol szúrtam el a dolgot, de akkor nem volt mese. csak azt tud­tam. hogy otl kell kiúszni, ahol belőttem, ahol a többiek fŰrödnek n kis pisis lányok, e vén csajok, meg néhány középkorú Ürge. Kezdtem sod­ródni. nem tudtam tartani az Of-vt sem í'óizán egyre kö- belebb kp-ülíem lehorgony­>'.h fts-úp-r.', ■ Figyelem Géza arcát, szeret­ném láni a szemét, vajon most elérul-e valami érzel­met. A hangja teljesen nyu­ás godt, úgy mondja el ezt az egészet, mintha felolvasna, valahonnan, a víz felszínére írott szövegből — Tudtam, hogy tíz-tizen­öt tempónál többet már nem tudok kifacsarni magamból. Akkor kezdtem el segítségért kiabálni. Közben nyeltem jó néhányat, ele a többiek, aki­ket eddig vízi bravúrjaimmal izgattam, kiröhögtek. Isten- bizony, nem hittek nekem, pedig a hangomban lehetett már Valami vagy nem így gondolod? Mondd, miért van az, hogy az emberek egysze­rűen nem képesek átállni pontosan akkor, amikor kell? Ez is egy rohadt előítélet volt a részükről korábbi balhéim miatt nem hitték et, hogy komolya" b-Ubn jutotto n és a szemük láttára megfullad­tam volna. Rajtuk semmi sem múlott... Tény. hogy elmei'ül­tem és az aszály oldalához sodródtam. Láttam magam előtt a nagy fekete rohadék hajó­testet, amit szurokkal kentek be vastagon, és amit véko­nyan belepett valami zöldes, mohaszerű anyag. Az ujjaím végigszántottál! ezt a drapéri­át, apró kis ezüst buborékok szálltak fel belőle. Még egy­szer ellöktem magam a hajó- testtől és megfordultam a víz alatt, ezután következett volna, hogy a hajónak háttal beszippant a mélység, és ak­kor megláttam a csíkivá fa- rúdiát. ám! tőlem éppen kor- nyúitsanvlre szabályosan be­levágódott a zöldes vízbe... Ügy markoltam meg két kéz­zel, hogy pontosan tudtam. ezen vagy felmászó*,' NV megdöglök, de akkor ■ túri emelkedni kezdett Egjwtí*» ember, a vízhez és a veszély* hez is hozzászokott úsasáiy» kormányos vette komolyam ■ dolgot. Kihallotta a sikolyt a hangomból. O csörtetett fel az uszály gyomrából és ragadott esáklyát, de talán utánam is ugrott volna, ezek a paliig ilyenek. Kivitt a pultra, le­dobott a homokba, mindenki körülállt és sopánkodott, bogy ..nem gondoltuk, nem hit­tük...” Az anyjuk istenit,csak mert játszottam egy kicsit a lúdtalpukkal, már kinyírtak tolna... Nem rohsdék az élet? Miért mondom el ezt neked? Mert a hajóst egy pillanatra sem láttam, csak erős karját! éreztem, amikor felkapott és a vállára dobott.. Megment, és odébbáll. Legalább egy po­font adott volna! Te, tudod,' azt. hogv a pofon a leginten­zívebb emberi kapcsolat va­lamennyi változat közül? Ar­ra már ki emlékszik, hány rőt csókolt meg? De ha vala­kiről er-szer kapott egy akár­miken kis pofont, nos, arra mindig emlékezni fog. És tu­dod mi a lekédesebb? Hogy nem is örökké haraggal.« F odrozódik a piszkos vízi a sör keserű, Géza be­szél — Az ember mór olyan.' hogy mindig a má ikat kere­si. a másikban meg saját ma­gát. Tudod, milven az ember? A másikat csak éppen meg­érinti. Megkarcolja és máris továbbáll. Vagy bei eás a leg­mélyéig. A testébe és ha már azt elérte, akkor mindjárté lelkét keresi., És ha megta­lálja? Mit kezd vele, te tu­dod? Zúg a motor alattunk. NÖGRAD — 1980 novembe; 30., vasárnap 9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents