Nógrád. 1980. október (36. évfolyam. 230-256. szám)
1980-10-08 / 236. szám
r Ä véletlen az ember éleiében, bár gyáfoan déferántbat, ritkán sm gMegbatawá. Hantos Sándor, a nagybátonyi 209. számú Zsinkó Vilmos Ipari Szakmunkásképző Intézet igazgatója, életében annak bizonyult. A békéscsabai gimnazistának ugyanis esze ágában sem volt a pedagóguspályára lépni, mégis as lett be ló le. Hangszóró mellett Véletlen szerelem Egy pedagógus arcképvázlata r — Díszlettervezőnek készültem — pergeti vissza gondolatban az időt három évtized távolába. — Jó rajzkészségem miatt az osztályfőnököm javasolt az Iparművészeti Főiskolára, de gondok adódtak az ösztöndíj és a kollégiumi szállás megszerzése közül, így lemaradtam. A minisztérium átirányított Szegedre, az ottani egyetem természettudományi karára. Akkor indult — első és utolsó alkalommal — a földrajz— földtan szak, mivel úgy gondolták, a geológiát tanítják majd az alacsonyabb fokú iskolákban is. Egy év múlva azonban változott az elképzelés, de minket végig vittek. Mindent megtanítottak velünk, amit csak lehetett. Tanultunk például meteorológiát, térképtant, kőzettant, kémiát, matematikát, fizikát, ábrázolót, egyszóval igen széles körű ismeretekhez jutottunk. .. — Tehát véletlenül került a pedagógusi pályára? —vetem közbe emlékezésének. — Igen. Családi inspirációkat sem kaptam, mert mindenféle foglalkozású — tisztviselő, orvos, mérnök — akadt a családban, csak tanár nem. — 1955-ben, negyedszázada végzett. Azóta tanít. Ahhoz képest, hogy önnek választották ezt a pályát, becsülni való határozottsággal tart ki mellette. — Akkoriban az egyetemen pedagógusképzés folyt, és nem tudósképzés. Júniusban szerveztük meg Szegeden az osztálytalálkozónkat, s 28-unk közül 22-en jöttek el, s közülük csupán egyetlen ember nem pedagógus. Az egyetemen megtanították velünk tisztelni, szeretni a pedagóguspályát, megtanították a pedagógusi munka lényegét, alapjait. Bizonyíték rá a többiek életútja is, hiszen az osztályunkban négyen ha akadtak olyanok, akik eredetileg is erre a szakra jelentkeztek. — Tanári munkásságát Nagybátonyban kezdte, azóta is a nagyközségben él, tanít. Több más mellett ebből is arra következtetek: hűséges természetű, kitartó ember, olyan, aki ha letette a voksot valami mellett, akkor foggal-körömmel kiáll mellette. 1962 és 1978 között például az egri tanárképző főiskola földrajz tanszékének kihelyezett konzultációs központját vezette, helyben párt-végrehajtóbizottsági tag volt, vagyis bizonyára számos lehetősége adódott arra, hogy változtasson lakóhelyén, helyzetén. Nem tette. Miért? — Nagybátonyban mindig sok és számomra kedves, izgalmas feladat kínálkozott. Kezdetben az általános iskolában földrajzot, vele párhuzamosan az aknászképző technikumban földtant tanítottam. Majd óraadó lettem — jogelődünkben — a vájáriskolában, s egy év után, 1960-ban, mivel megtetszett az intézményben folyó munka, teljesen átkerültem. 1963-tól vagyok az intézet igazgatója. Az eltelt időben pár átszervezést átéltünk, ami rendszerint bizonyos profilmódosulással, s ezzel összefüggésben nevelők, oktatók eltávozásával járt, Körülbelül tíz éve azonban stabil a gárda, jó képességű erőkből áll a tantestület. Inkább jönnek hozzánk, mint elmennek. Nagybátonyban otthon érzem magamat. Ma mór hajdani tanítványaim gyerekeivel foglalkozom, s nagyszerű érzés, hogy szinte mindenki ismeri az embert, mindenkivel köszönő viszonyban van. Szülővárosom, Szeged utcáin ma már én is úgy kószálok, mint a turista. Visszafelé, amikor Hatvanba érek, köszönő ismerősökkel találkozom, s érzem, hogy megérkeztem. — Munkája során gyakran érték-e csalódások? — Gond mindig akadt, de akárhogyan gondolkodom, igazi kudarcra nem emlékezem. Nyilván' több dolog bosszantott, vagy bosszant ma is. Például borzasztó volt az állandó mozgás az átszervezések idején; sok fejtörést okozott, jó lesz-e az, amit éppen csinálok, vagy mást és másképpen kellene. Elgondolkodtat, hogy a KISZ-munka miért nem hozza vissza mindig a beléfektetett energiát; a fiatalokkal miért nehezebb mostanában szót értenem, miért kell egy-egy feladatra annyit noszogatni őket. — Ojabb negyedszázad kezdődött el pedagógusi pályáján. Mik a tervei? — Amíg ezen a poszton leszek; hogy minél magasabb színvonalat érjünk el az oktató-nevelő munkában, olyan szakmunkásfiatalok kerüljenek ki iskolánkból, akik mindenféle tekintetben, szakmailag, politikailag, műveltségben megfelelnek a korszerű követelményeknek, képesek a minőségi, fegyelmezett munkára. Szeretném, ha a társadalom legszélesebb rétegei fogadnák el intézetünket, s jó eredményekkel bizonyítanánk létezésünket. Hantos Sándornak felesége is pedagógus, egyik fiuk végzős katonai főiskolás, a másik az általános Iskola harmadik osztályos tanulója. A nagybátonyi intézeti igazgató az utolsó nyolc évben — munkája elismeréseként — megkapta az Ifjúsági Érdemérmet, az MHSZ-munkáért ezüst, a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany és a Munka Érdemrend bronz fokozatát. Ha azt kérdezzük Hantos Sándortól, megéri-e a fáradságot, habozás nélkül igennel válaszol. A pedagógusi pálya nemcsak megélhetése, a szerelme lett. Sulyok László Alaposan széthúzódott műveltségbolyban próbál a maga sajátos eszközeivel és mindig tiszteletre méltó szándékával, valamiféle stabil pontot megteremteni a rádió legújabb sorozatával, amely alighanem teljes joggal kapta ezt a rádióhoz mérten nagyon is képszerű címet: Vi- lágablak. Egyfelől a folytonosan toldozott-foldozott tantervek, a „földhöz kötő” iskolai, szülői és társadalmi gondok például azért, mert sem a gyerek, sem a felnőtt nem érti —, mi fán terem az újfajta matematikai oktatás, aztán egy ennél is szorítóbb jelenség az egyik oldalon: napjainkban terjedőben a valódi és a relatív analfabétizmus (néhány alsó osztály elvégzése egy „távlati koncepció” szerint ugyanis alig számíthat többnek, mint viszonylagos írás-olvasás tudatlanságnak!). A másik oldalon viszont a világ figyelmeztet bennünket; ha nem találjuk meg időben a kellő összhangot tanításban, tananyagban, továbbképzésben; ha nem sikerül mindenoldalúan felkelteni a társadalom művelődési igényét és azt azután jó hatásfokkal „ki is elégíteni” —, nos, akkor lemaradunk: Egy könyvet (az ünnepi könyvhéten jelent meg) idézett a Világablak nyitó adásában a műsor szóvivője; a könyv ezt a címet viseli (s egyben a feladatkörre is rámutat) Műveltségkép az ezredfordulón. Alcíme sokkal bonyolultabb annál, semmint, hogy itt és most azt is idézzük. Fontosabb, amit a könyv (a Kossuth adta ki!) előszavában Szentágothai János némi indulattal felemleget: „A tudomány és technikai forradalom kihívására minden társadalom olyan mértékben lesz képes pozitív módon, értsd fejlődéssel válaszolni, amennyire és amennyiben arra iskolai (és iskolán kívüli) oktatási rendszere képessé teszi”. Ez itt a kérdés, az egyik kérdés — tehetjük hozzá, mert akkor még ott van a. másik: a korszerűnek ítélt műveltség iránt ennél általánosabb és permanensebb, tehát az iskolai életnél szólesebb méretekben, a társadalomban, miként lehet azt a bizonyos „belső igényt” felkelteni?! És ki keltheti fel, és mivel összefüggésben, talán együtt az iskolával, vagy a nemrégiben még úgyszólván minden gondunkat megoldani látszó úgynevezett „anyagi érdekeltség” elvének további alkalmazásával, netán fejlesztésével? Ez a műveltség kérdés és a társadalom műveltségképe nagyon is szerteágazó. Természetesen nem áttekinthetetlen, sőt, a tanulmányok, a szociológiai és intelligenciafelmérések, az ilyenolyan tudományos és féltudományos kutatások, a felso- rolhatatlan formájú és irányú vizsgálódások, azok fehérre és feketére tétele —, mára talán kívánni valót sem nagyon hagy maga után! Majdnem mindent tudunk erről —, s ehhez képest a gyakorlat? Akár csak egyetlen területre, a művészeti életre nézve azt tapasztalhatjuk, aminek a minap adott hangot a hazai művelődés egyik irányítója: soha ilyen feimabdalt nem volt, soha ennyire sokféleképpen nem érvényesültek a művészeti életben a nagyon eltérő, egymásnak is ellentmondó értékítéletek. .. Mindenesetre a Világablak vállalkozása mindenképpen azok sorába tartozik, amelyek hisznek a fejlődésben, hisznek a korszerű műveltség időben történő kialakításának nem csupán a módjaiban, de a lehetőségeit is kutatják. És íme, a világra nyíló ablakhoz invitálnak mindannyiunkat. A hétfői első adás elsősorban arról az elvi alapról igyekezett képet, tájékoztatást nyújtani (mialatt kedvet is felkelteni szándékozott), amely a sorozat szándékának nyújt majd táptalajt mindvégig. Az Ugyan nem igen derült ki, hogy a Világablak-sorozat időben milyen hosszúra tervezett, de ha meggondoljuk, nem is ez a fontos. Két dolog így is biztosnak ígérkezik; az egyik, hogy egy igazán jó sorozat képes „eltüntetni” az időt, más szóval jelenléte hosszú időn keresztül oly mértékben természetes, hogy mindössze az tűnik fel mindenkinek, amikor már befejeződött. És az ilyen sorozatok (az ismeretszerzésnek számos változata él ma is közülük rádióban, televízióban, tehát ezúttal nem a Szabó családra, vagy a „Hosszú, forró nyárra” kell gondolni!), nos, az ilyen jó sorozatok úgyszólván mindig „hirtelen érnek véget”. A néző, a hallgató még várná a folytatást. Nem tudhatjuk, milyen lesz a Világablak művelődési sorozat a rádióban, bár azok, akik a nyitást végighallgatták, alighanem megalapozottan, sok jót feltételeznek a rádió kezdeményezésének. A második adásról is szó esett, az a su- mér kultúrával, pontosabban mindazzal foglalkozik majdj ami az egész korabeli vilé-j got, a korabeli technikát, mű-í vészeiét, szokásait, történél-* mi összefüggéseit illeti, sőt,1 azzal is, hogy mi mentődött át korunkba. Az első adás végén már ízelítőt is adott mindebből a rádió. „Mit ránk hagytak a szá-> zadok" — ezt a mindenkinek ismerős sort viseli alcímként a Világablak, amelyről első alkalommal, pontosabban egy ilyen jellegű, korszerű mű-' veltséget megcélzó műsor szükségességéről beszélgetett a szerkesztő Erdei Grünwald Mihály a meghívott vendé*} gekkel: Berend T. Iván akadémikussal, Szépe György nyelvésszel és Szűcs Ervin mérnökkel. Rajtuk kívül á miniriportokban sokan el*} mondták véleményüket ar-j ról, mit tarthatunk korszeJ rű műveltségnek, amelynek} megszerzése (sok egyéb mellett) a hétfői rádiÓ6 „ablakon! kitekintéssel” mindenképpen megközelíthető! (T. Pataki) Dagmar Baloghová 19 ' — De Bertram! Lilian nem hazudik! Lilian biztos, hogy nem hazudik, ő mindent megtesz az MGB érdekeiért! — Dottore, ezt én is tudom. Nem is ezért kérném a vizsgálatot. Arra vagyok kíváncsi, hogy szeret-e. Hogy vonzódik-e hozzám... — Bertram, ez nagyon veszélyes ... ebben az állapotban ... — Értse meg, Dottore, ezt tudnom kell.. És nem szabad tévednem. Egy hajszálnyit sem. Semennyit sem... Tehát ... — Rendben van. Megcsinálom az agyátvllágítást. — Kösz, Dottore. — Látja, Mária... zaklatnak. Egész egyszerűen zaklatnak. — És ... tudnak... róla? — A Fekete Génre gondol? — Igen. — Nem, nem tudnak róla. Nem tud róla senki, csak maga — Bocsásson meg, professzor úr.,. de tulajdonképpen még most sem értem pontosan. Mi ez a Fekete Gén? — A tudomány csodája, a pályám vége, a csúcs. — Igen ... igen. De mit tud? — Mindent. A belőle létrehozható utód igen furcsán viselkedne, ha megszületne ... — Mit csinálna? — Nem lehet teljes pontossággal kiszámítani. De ennek a földi civilizációnak vége lenne, az biztos... csupa negatív erkölcsi tulajdonság.. magas intelligenciahányados mellett, aránylag tisztes, meggyőző külsővel, kifelé irá- nyúló aktivitásául... nagyon veszélyes ... — Mint egy Antikrisztus... 4 NÓGRÁD - 1980. októbei 8., szerda — Fantozem. Nem kellene ugyan elfogadnom ezt a tudománytalan meghatározást,, de mit tehetek? Ha maga így jobban érti, hát értse így: igen, Antikrisztus... — Ezért ven hát páncélszekrényben... Meet már értem ... — És ott is kell maradnia... Mária, a Fekete Génért ketten vagyunk felelősek. Maga és én... — Egy utolsó kérdést professzor úr.:: ha megengedi — Tessék. — Ml szükség volt... rá? — A Fekete Génre? Tulajdonképpen semmi. De, tudja, Mária, ilyen az ember, főleg a tudomány embere: azt hajszolja, ami már a falon túl van. Ami tüos, amit nem szabad. Mert ott vannak a csodák, s a tudományok élén csak az haladhat, aki feltárja a csodákat... Ha akarja, Mária, mindezt fogja fel egy öregedő ember hiúságának, önteltségéinek... Ha akarja, tiszteljen: a tudomány egyik lehetséges végpontjára érkezett el... — De miért? — Ismeri a legkorszerűbb fegyvereket? A neutronbombát, a különböző vegyi-biológiai hatású kábító kombákat? — Nem ismerem, de hallottam róluk ... — A Fekete Gén az emberiség egészére nézve sokkal veszélyesebb, mint a felhalmozott fegyverek együttvéve. Hiszen a fegyver csak fém, csak testetlen energia: de a Fekete Gén ember... a Fekete Gén szellem is; akarata van, és akaratát nem a világ, nem a földi társadalom megmaradásának vágya irányítja, hanem csak ő maga ... Egyedül ő maga. — Értem professzor úr, értem... — Mária elgondolkozva bólogat, szinte oda se figyelve hallgatja a profesz- szor ömlengését — de ennyi elragadtatással nem lehet mit kezdeni. — A Fekete Gén nem a Génbank teremtménye, a Ée- kete Gén az enyém!... És a magáé, kedves Mária.,. De senkinek, értil Senkinek sem szabad a Fekete Gént kiadnia! Esküdjön meg Mária, az emberiségre kérem: esküdjön meg! Ezt a narancssárga kapszulát senkinek nem adja oda! — Esküszöm... — Mária teljesen gépiesen, mereven viselkedik, látszik, hogy egészen máshol jár az esze. — És az ügynökségek! Ök a mi igazi ellenségeink! Képzelje el, mi történne, ha valamelyik megkaparintaná! Akié a Fekete Gén, azé a hatalom! Hiszen a Fekete Gén veszélyesebb fegyver egy hozzáértő ember kezében, mint bármilyen kábító bomba, a Fekete Gén a világ urává lehetne, így is, úgy is, és nem nézné az eszközöket, a Fekete Gén a világvége, a civilizáció vége, a Föld megszüntetője, az emberiség elpusztítója! A Fekete Gén az Antikrisztus! Nem adhatjuk senkinek! Sen-ki-nek! Foxman liheg, teljesen kivetkőzött magából. Meglátja magát egy tükörben, kicsit lehiggad, megszégyelli magát. — Ne haragudjon, Mária, de elragadott az Indulat. Bocsásson meg, de ez valóban nem akármekkora pillanat. — Érzem professzor úr, érzem én is. — Akkor... maradjunk állandó összeköttetésben. Én eddig is hívogattam magát, több-kevesebb rendszerességgel. Most felhatalmazom, hogy maga is bármikor felhívhat. Akár otthonomban, akár az intézetben. Hol szokott még tartózkodni? Annál a fiatalembernél, akit reggel... (Folytatjuk) zongorista Dagmar Baloghová zongorista, nemzeti díjas, a prágai zeneművészeti akadémia docense, a cseh zeneszerzők és koncertművészek szövetsége központi bizottságának elnök- helyettese azok közé tartozik, akik nem csak a pódiumon, hanem a személyes találkozás alkalmával is elra- gadóak. — Első pedagógusom édesanyám volt. Úgynevezett „csodagyerek” voltam és már tízéves koromban Liszt Ferenc etűdjeit játszottam. Liberec- ben végzett tanulmányaim után 1948-ban felkerültem Prágába, ahol Ilona Stepán- ková tanárnőnél, a híres zon- gorapedagógusnál kezdtem tanulni zongorázni. Stepánko- vá tanárnő kiváló módon adta elő Fryderyk Chopin műveit, s neki köszönhetem, hogy e kimagasló zeneszerző alkotásait megszerettem. De az én legnagyobb szerelmem két cseh zeneszerző — Bedrich Smetana és Leos Janácek, akinek műveivel halálomig „viaskodni" fogok. — Mi a véleménye a mai zenéről ? — Mindjárt pályám kezdetén nagy sikert jelentett' Lu- .bomir Bárta cseh zeneszerző első zongorakoncertjének az előadása. Új irányt mutatott számomra Bohuszlav Marti- nu első zongorakoncertje is, amelyet bemutató előadáson adtam elő, továbbá Ivan Re- zác ugyancsak cseh zeneszerző zongoraművei. Művészi pályámon határozott fordulatot jelentett Szer- gej Prokofjev második zongorakoncertje. Merészséget és önbizalmat keltett bennem. Már a billentyűk első érintésekor éreztem, hogy ezt a zenét egyenesen nekem írták, S méghozzá ez volt, az első fellépésem a cseh filharmóniával, amit nem lehet elfeledni. — Mit érez a pódiumon? — Természetes, hogy a koncertteremben minden szerzemény másként hangzik, minK odahaza. Számolni kell az eltérő akusztikával, s ehhez nagy tapasztalatra van szükség. Még nehezebb a pódium} ról kapcsolatot teremteni g közönséggel és megteremteni a megfelelő légkört. Ez csakis maximális összponto- sulással és lámpalázzal lehet-j séges. Csak egyszer játszót*} tam feszültség nélkül a dip-i lomaosztás után. Talán neu* volt fizikai erőm, talán megszűnt a belső töltet Ez voll életem legrosszabb teljesít*! ménye. Ezért igyekszem, ha többször is eljátszok egy szerzeményt, hogy mindig valami újat találjak benne. — S további kedvtelései ? — Nagyon szeretek olvasni,' habár a szépirodalomra nem marad sok időm. Legjobban a szakirodalom érdekel. Segítséget nyújt a pedagógiai munkámban is, a tanítványaim tehetségének a fejlesztésében, Szeretem a tudni vágyó típusokat. Csak így nyílik meg az út a siker és a személyiség kialakulása felé. — Művészi és pedagógiai munkája mellett a társadalmi életben is tevékenykedik? — Talán ebben is a gyermekkori tulajdoságaim folytatódnak : állandóan új ismereteket szerezni, megváltoztatni saját magamat és könyezetemet, nem nyugodni bele a meglevő helyzetbe, nem állni a mellékvágányon. Nem lenne helyes, hogy ha nevelném a közönségemet és item törődnék azzal, hogy kinek fogok játszani, hogy van megszervezve a zenei élet és általában milyen az életünk. Végtelenül szerencsésnek érzem magam akkor, ha segítségére lehetek valamilyen jő ötletnek, vagy cselekedetnek. Amikor azután megmutatkozik a jó eredmény — az a legszebb, amit az ember Jutalmul kaphat.
