Nógrád. 1980. október (36. évfolyam. 230-256. szám)

1980-10-17 / 244. szám

A közéleti ember vállomása Mozaikok Három nap Uzsgorodban Társasutazni jó, kellemes, mert általa jobban kitárul az ember látóköre, új ismereteket szerez, új benyomásokat, él­ményeket raktároz magába, összehasonlít, s ha úgy adódik, kellemes ismerősökkel talál­kozik, emellett ;ó beosztással még kisebb vagy nagyobb ér­tékű ajándékokkal is kedves­kedhet hozzátartozóinak. Ezt ígérte az IBUSZ, amikor meg­hirdette Nógrádból a Szovjet­unióba. az Ukrán Szocialista Köztársaságba, a Kárpáton tú­li Uzsgorodba a háromnapos •társasutazást. ☆ ☆ ☆ Autóbuszunk, amelyet Simon Sándor magabiztosan, ügyes kézzel, mindig nagy hozzáér­téssel, jó manőverező képes­séggel vezetett, „telt házzal” indult a háromnapos turista- útra. Minden zökkenő, emlí­tésre, mél tó esemény nélkül, időben, csoportvezetőnk se­gítségével, Molnár Tamással együtt elértük célunkat, és el­foglaltuk helyünket a Sza- bolcs-Szatmár megyei Állami Építőipari Vállalat dolgozói által létrehozott impozáns, új szállóban, amely a Zakarpátia nevet viseli. ☆ ☆ ☆ . Ki, milyennek látta Uzs- gorodot, ottlétünk alatt? Ne­héz rá válaszolni, mert a programban szereplő város­nézést, ismerkedést a kedve­zőtlen időjárás megzavarta. A várost az Ung folyó szeli ketté, önkényesen egy régi és egy új városrészre osztanám. Mindegyik sajátságos hangu­latot áraszt. Az előbbi jól tük­rözi az elmúlt idők építészeti stílusjegyeit, míg az új vá­rosrész — amelyet 1956-ban az Október nevezetű utca ki­alakításával kezdtek építeni — az égbenyúló emeletes há­zaival tűnik ki; Közülük az egyik, a 18 szintes jelképezi legjobban a megváltozott épí­tészeti követelményeket, a ve­lejáró összes előnyökkel együtt. Szállodai szobám ablakából kitekintve' láttam, hogy az előttem levő családi házak so­kaságát egy bizonyos ponton lezárják, illetve körbefogják az emeletes lakóházak építé­sénél nélkülözhetetlen jel­legzetes munkagépek: a mesz- sziról is jól látható magasba törő daruk sokasága. ☆ ☆ ☆ tem meg néhány szlovák fes­tőművész portréját. Az orosz piktúrát Ajvarovsz- ky: Háborgó tengere, Bada- revszky: Pál apostol a bíróság előtt, Makarovszky: A zené­szek, Siskin: az Erdő című ké­pei képviselik a legméltóbban, legkifejezőbben. Külön szobát biztosítottak Hráber Igor festőművésznek, aki gyermekkorában itt la­kott, itt járt gimnáziumba, s innen került Moszkvába. Fő­leg portréképeivel jeleskedik. Naradovszky festőművész portréját úgy festette meg, hogy bárhonnan is néztem,' a szemeim mindig az övébe kap­csolódtak. A természettudományi ki­állítás igen gazdagon mutat­ja be a Kárpáton túli or­szágrész erdőségeit, növény­zetét, állatvilágát, folyó­vizeit. A társadalom fejlődé­sét dokumentáló kiállításon pedig az 1848-as magyar for­radalom 4 néhány írásos anya­ga kényszerített a szokásosnál hosszabb szemlélődésre. Saj­nos, az igen sok élményt és érdekességet ígérő skanzent a már említett ok miatt nem si­került megtekinteni. ☆ ☆ ☆ A programnak megfelelően Munkácsra is ellátogattunk. Utunk jól megművelt, nagy kiterjedésű szőlő- és gyümölcs­telepítések mellett vezetett. A munkácsi járás híres szőlő- és gyümölcstermeléséről. A Kár­páton túli terület legfejlettebb mezőgazdasági övezete. A leg­gazdagabb termelőszövetke­zetek is itt találhatók. Közü­lük több feliratkozott az évi egymillió rubeles termelést elérők közé. Munkács felé közeledve helybeli útikalauzunk érde­kességként megemlítette, hogy a járásban két kolostor van. Az egyik még ma is. műkö­dik. Nyolcvan apáca és négy pap 15 hektár földön gazdál­kodva tartják el magukat. ☆ ☆ ‘iV Munkács, a Kárpáton túli terület második nagy városa, 30 gyárral. 1903-ban még csak 14 ezer 416 lakost szám­lált, , ma pedig 70 ezren vall­ják magukat munkácsinak. Annak idején a városban járt Petőfi Sándor is. Munkácsy Mihályt, a város szülöttét dísz­polgárrá választották. Ezen az aktuson részt vett Jókai Mór is. A nagy festőművész szülő­házát márványtábla örökíti meg. II. Rákóczi Ferenc tör­ténelmi múltat idéző házában most zeneiskola van. Mun­kács várába sem tudtunk el­jutni, mert felújítási munkála­tokat végeznek. Megtudtam, hogy a felújítás után egy, Zrí­nyi Ilona életét, tevékenysé­gét bemutató szobát rendez­nek majd be a nagyközönség számára. ☆ ☆ ☆ Milyennek láttuk az utca emberét? Döntő többségük se­gítőkész, szívesen ad bármi­lyen jellegű kérdésre felvi­lágosítást, ha szót értünk egy­mással. Olyasmi is megtörtént, hogy néhány, Időből kiszalad­ni nem akaró útitársunkat taxi híján az egyik helybeli lakos autóbusszal, saját költségére a szállodánkhoz szállította, illetve kísérte. ☆ ☆ ☆ Nem érdeklődtem, arra nem tudok válaszolni,, hogy ven­déglátóink milyennek láttak, miként ítéltek meg bennünket, így hát csak a magam véle­ményére szorítkozom. Ne­kem például nem tetszett né­hány — ezt hangsúlyoznám — utastárs tapintatlansága, má­sok iránti figyelmetlensége, ami főleg a fegyelmezetlenség­ben, esetenként pedig az egy­máshoz való érdesebb maga­tartásban nyilvánult meg. Igaz, az IBUSZ csak uta­zást és programot ígért. A je­lentkezéskor nem foglalkozott intelligenciavizsgálattal. Nem szeretnék a kétlábom járó tö­kéletesség pózában tetszeleg­ni! Azt viszont nem árt hang­súlyozni, hogy aki társasuta­zásra vállalkozik, annak bi­zony 30, vagy sokszor még ennél több emberhez kell iga­zodnia. Ha ez megtörténik, akkor nem hangzik el olyan megjegyzés, hogy „kofabusz” • volt, vagy egyáltalán mi volt az értelme ennek az útnak. ☆ ☆ ☆ Leszámítva az esetenként jelentkező kellemetlenséget, jó hangulatban, víg éneklés­sel — amelynek során igen szép szlovák dalok is elhang­zottak — zárult a háromnapos ungvári társasutazás Molnár Tamás csoportvezető segítő­kész, kulturált közreműködé­sével. (venesz) Éltető elemem a munka Amikor Bolgár Jánost, a Szécsényi nagyközségi Tanács Végrehajtó Bizottságának tag­ját, munkahelyén, a szécsényi ÉPSZÖV-nél kerestem, azt a felvilágosítást kaptam, hogy kinn van az építkezésnél. Az épülő új postánál sikerült utolérni, de csupán egy esti találkozó megbeszélésére fu­totta idejéből. így munka­idő után a lakására csenget­tem be. — Ne haragudjon, hogy csak most tudok időt szakí­tani beszélgetésre — szabad­kozott —, de ennek megvan az az előnye, nyugodtan szót válthatunk. Amikor a lakásból kijöt­tem, nem bántam meg, sőt kimondottan örültem annak, hogy az estémet a Bolgár család társaságában töltöttem, így nemcsak a közéleti sze­mélyt ismertem meg, hanem az édesapát: a munkájáért lelkesedő, törekvő embert is. — Hétköznapi ember va­gyok, a szó minden értelmé­ben. Ügy is, hogy minden ap­ró dologra odafigyelek és lé­nyegesnek tartom; úgy is, hogy a munkát tartom fon­tosnak és nem az ünneplést. Mint általában az emberek­nek, nekem is a munka az éltető elemem. Amolyan „24 órás” vagyok. Helyt kell áll- nom a munkahelyemen; a közéleti megbízatást sem le­het félvállról venni; és a csa­ládi nevelést sem szabad el­hanyagolni. Hangsúlyozom: ezt nem panaszként mondom, én mindig is szívesen dolgoz­tam, ténykedtem, ha annak értelmét láttam. Nagyon ne­héz utat jártam végig, ahol az ösvényt nekem kellett ki­taposni. Munka, közéleti tevékeny­ség, család, tanulás. Nem is könnyű időben és térben a négy tényező közös nevezőjét megkeresni. Bolgár János, a szécsényi ÉPSZÖV főmérnö­ke, az üzemi pártalapszervezet vezetőségi, a nagyközségi ta­nács végrehajtó bizottságá­nak tagja, négy gyermek édesapja megtalálta azt a nevezőt — Számomra most kezdő­dig a harmadik műszak. El­csendesedik a lakás, Ilyenkor tudok igazán dolgozni — ma­gyarázta a családfő, miköz­ben a kávéját kevergette. — Minden emberben ott él, hogy láttatni szeretné magát hasznossá tenni munkáját, mások számára. Olyant ten­ni, ami jó a köznek; amire az emberek odafigyelnek. El­nézést az elcsépelt kifejezé­sért, de „az élet színpadára mindenki fellép”, s ott élete végéig valamilyen szerepet el­játszik. Nem mindegy, hpgy a szerepet játsza, éli, vagy megjátssza. — Bolgfir János mikor és hogyan lépett fel erre a „szín­padra”? — Az én szereplésem a szó legszorosabb értelmében a színpadra lépéssel kezdődött — mondta mosolyogva. — Szécsényi gyermek vagyok. Debrecenben jártam építő­ipari technikumba. Közben a városi népi tánccsoportban táncoltam. Érettségi után. 1954-ben hazakerültem. Itt­hon hosszú évekig a kultúr- házban táncoltam, illetve táncoktató voltam. A felesé­gemmel is ott ismerkedtem meg. Az 1966-os választásokon tanácstaggá választották, s a következő ciklusban a végre­hajtó bizottság tagja lett, amelyben azóta is ténykedik. — Gyermekcentrikus va­gyok. Szeretem az ifjúságot, tudom, hogy olyan lesz a holnapunk, ahogyan ma ne­veljük őket. Mindig fontos­nak tartottam, hogy közsé­günkben megteremtsük a nevelés és oktatás optimális tárgyi és személyi’ feltételeit. Az új iskola építésének szor­galmazói közé tartoztam. Amit Bolgár János szerény­ségből elhallgatott azt a köz­ségi tanácson elmondták: annak idején a bölcsőde épí­tési tervét térítés nélkül el­készítette. Társadalmi mun­kában készült terve alapján alakítják át a Marx Károly úti iskola épületét óvodá­nak. ö tervezte — természe­tesen azt is társadalmi mun­kában — a most épülő 9 la­kásos tanácsi épületet, s ez­zel még nem is teljes a sor! — Másfél évtizede tagja a tanácsnak. Ezalatt sok ren­deletet, határozatot hoztak. Ezek közül melyek azok, amelyeknek előkészítésében, végrehajtásában jelentős részt vállalt? — Építész vagyok. Elsősor­ban azt a változást említem, ami a községünkben megfi­gyelhető. Az elmúlt másfel évtized alatt városias arcula­ta lett a településnek. Ez nem az én munkám, nem is a testületé, valamennyi szécsé- nyié. A szécsényiek közül vannak akik jobban és vannak akik kevésbé veszik ki részüket a közösségi munkából. Bolgár János az előbbiek közé tarto­zik. Ä vitrinben őrzött kitün­tetések, elismerések is erről tanúskodnak. Miközben az ér­meket, okleveleket nézeget­tem, a 11 éves János az apu ölébe ülj; és csendben meg­jegyezte: — Ha nagy leszek,' nékem is lesz ilyen! sz. f. Megifjodik a KISZ Nógrád megyei Bizottságának salgóbányai vezetők'-n- zö tábora. A felújítások után jövőre a faházakban is fogad­ja a KISZ-aktivistákat, -propagandistákat, -titkárokat iiiiiiimiiutiiiiiiiiiiiiiiimiiiimiimiiiiiiiiiHmiiiiiiiiiimitiimiiiiiiiiiiimiiiiiiiiimiiimiiimimiiiiiimiiiiinimitmiiimiitiiiiimiiMimiiiiimiiiiimiiiiiiiiiiiiiNiiiiiiimmiiii ..... S panyolviasz A város lakossága megköze­líti a százezret, státusza meg­felel a mi Salgótarjánunknak. Ott azonban kerületi központ­nak nevezik. A városnak van egyeteme is, mégpedig 1945 óta. Tizennégy tanszékén egy évben tízezer fő tanul a nap­pali, esti és a levelező tagoza­ton. Hatszáz főnyi személyzet, köztük háromszáz docens és 32 professzor ismerteti a hall­gatókkal a magasabb igénye­ket kielégítő tudományos eredményeket. Érdekes színfoltja még a városnak az Ukrán Drámai Színház, amely 1921-ben, va­lamint a Filharmónia — ko­rábban zsinagóga volt — amely 1904-ben nyitotta meg kapuit. A gyermekvasúton öt­tíz osztályos gyerekek látják el a szolgálatot. ☆ ☆ ☆ A történelmünkből is jól ismert ungvári vár sok érde­kességet tartogat és ismeret- anyagot ad az odalátogatók­nak. A vár központi épületé­ben talált otthonra a képző­művészeti, a természettudo­mányi és a társadalom fejlő­dését bemutató kiállítás. A képzőművészetet repre­zentáló öt szoba egyikében lát­hatjuk Munkácsy Mihály: Farizeus, Révész Imre Szöke­vény, Andrásik Jenő: Magyar Mária fogságban és Hargitai Tibor: Keresztelő című képét, hogy csak a jelentősebbeket említsem. Egyébként 18 ma­gyar festmény és Révész Im­re hét grafikája látható itt. — Több is van — mondják útikalauzaink, akik jól beszél­nek magyarul. — Hely hiányá­ban sajnos, nem tudjuk a többit bemutatni. A magyar festőművészek képeinek társaságában ismer­MEGINT FELFEDEZTEK a spanyolviaszt, mint már annyiszor. Erre vall legalább­is a minap olvasott országos főhatósági nyilatkozat, mi­szerint kiadták a jelszót: „Vendéglátás = szíveslátás!” No lám, a megcsappant ven­dégforgalom magától értető­dő alapigazság kimondására készteti az illetékeseket. E felfedezésízűen tálalt kinyi­latkoztatás, persze, bosszant­hatja is az olvasót, elvégre ez a „Vendéglátás = szíveslá­tás!” egyenleg olyan, mintha legalábbis az Akadémia tu­datná közlemény révén a vi­lággal: márpedig 2X2=4! Krúdy kocsmárosai, ven­dégfogadósai nem fordultak ilyesféle kinyilatkoztatások­kal a lapokhoz: de még a jó Gundel mester, vagy a ne­gyedosztályú kifőzdék tulajdo- .nosai sem kényszerültek ilyen hírveréssel vendégfogásra. Tudniillik: nem dobolták a kétszer kettő banalitását, ha­nem cselekedték. Visszatérve napjainkra, ezt a jelszót egyfajta beismerés­ként is felfoghatjuk. Ha pe­dig igy van, akkor remény­kedhetünk is, hogy történik valami a vendéglátás régi hí­rének visszaszerzéséért, hogy érvényt szereznek az alap­igazságnak. Azaz: nagyobb becsülete lesz a vendégnek. S legalább úgy fogadják majd az éttermekben, presszókban, mintha a személyzet vala­mely tagjának lakásán tenne látogatást — szívesen látott ismerősként. Akinek talán még köszönnek is. Bizony, ha nem is emleget­jük ezúttal a szíveslátáshoz olyannyira hozzátartozó íze­ket — a rántott ‘húsén és a rizs-krumpii-rizs-krumpli kö­retekén túl, persze — akkor is van mit tenni a vendég­látásért. Itt a házunk táján is! E sorok írója például su­gárzó arccal sóhajtott fel a minap a salgótarjáni Pécskő presszóban: „Három!” Az asztalnál ülő pályatárs értet­lenül tudakolta: „Mi három?” — „Nem tűnt fel? A hölgy azt mondta, hogy »Egészsé­gükre«. Na, hallod, nagy nap ez a mai! A Pécskő és a Kővár presszók népes felszol­gálói gárdájából eddig há­romtól kaptam meg ezt az egy szót.” A SZÍVESLÁTÁS oly ritka példáit folytatva: a Pécskő presszóban évek alatt egyet­len pincémé ajánlott vala­mit, e szavakkal: „Nem tesz jót az a sok kóla. Remek gyümölcslevünk van-” Más­kor, milyen véletlen, ugyan­az a hölgy: „Megérkezett a kökénylé is, kóstolja meg!” Micsoda apróságok! Értékü­ket azonban erősen hangsú­lyossá teszik a szó nélkül az asztalra lökött akármik. A felidézett mondatokból érez­heti az ember, hogy „szívesen látják”; s nem ez van a fleg­ma és unott felszolgáló (vagy minek nevezzem?) arcára ír­va: „Ezt is éDpen ide tudta hozni a fene!” A Kővár presszó délelőtt je pedig akár egy külön tanul­mányt is megérdemelne. A betérő vendégnek (?) köny- nyen lelkiismeret-furdalása lehet: „Bocsánat hölgyeim, hogy megzavarom a kupak­tanácsot!” A kíváncsi termé­szetű ember itt sok minden­ről tájékozódhat. A vendég­sereg füle hallatára tárgyal­ják meg nagy hangon a teg­napi strandolás apró zűrjeit; megtudhatjuk, hogy éppen kinek vagy mire gyűjtenek; csaknem velünk vitatják meg a munkabeosztást; tanúi le­hetünk aprócska és ártatlan intrikáknak. Két-három hölgy könyököl a pultvég belső és külső oldalán — kiegészítve a hölgykoszorút néhány benn­fentes kíbiccel —, s ha meg­unják a traccsolást, akkor esetleg sorra kerülhet a ven­dég Is. Ennél a magatartásnál csak egy valami lenne egyértel­műbb. Nevezetesen, ha kiír­nák az ajtóra: „Gondolja meg a belépő, nem örülünk a lá­togatásának!” S itt hadd mondjam el — ellenpontként — egy kirándulás legnagyobb élményét: Csongrád városá­ban véletlenül betértünk egy presszóba. Egyetlen fiatalem­ber suhant kínosan pedáns öltözékében asztaltól aszta­lig. jobbféle filmeken látott eleganciával tette a makulát­lan asztalra a harmatos üve­geket- Kedves szavain már meg sem lepődtünk, annál inkább a továbbiakon. Az egyszem személyzet kávét is főzött — mérget rá, hogy ott­hon sem jobbat —, fagylal­tot is mért. A számolás köz­ben elcsípett mondatra pedig — „Mit gondoltok, akad eb­ben a városban valami késő este is nyitvatartó szórako­zóhely?” — A világ legter­mészetesebb hangján reagált: „Természetesen, uraim! Egy perc és megkérdezem telefo­non, van-e szabad asztaluk?” Társaságunk minden szol­gáltató által rettegett — giz- dának vagy sóhemek titulált — tagjából kibuggyant a meglepetés. — „Ez nem igaz, gyerekek!” —, aztán mélyen a pénztárcájába nyúlt. ÉRTHETŐ IS, Hogyisne, amikor legtöbbször — nem kimondva, hanem félreért­hetetlen magatartással — ezt kapja: „Mi a francnak tolta ide a képét ez az ürge?” Hadd traktáljam az olvasót ehelyütt egy magánüggyel is, ami nem nélkülözi, persze, a köznek szóló tanulságot sem- Jó néhány évvel ezelőtt e sq- rok írója — afféle nyári gye­rekként — pincérkedett egy másodosztályú „vendéglátó­ipari egységben”. Ha főnök ott észrevette, hogy egy ven­dég úgy ment el a piacéról, hogy nem köszönt neki a pincér, akkor azt mondta: „Édes fiam, tedd le a han- gedlit! Menj szépen haza és holnap ne is gyere dolgozni! Ez a vendég érted nem jöa’ ide vissza többé, ami igán nagy hiba”. Pedig... altkor meg nem élt válságos időket a vendéglátóipar, a bejárat- . nál többnyire ötven-száz em­ber várakozott, hogy a — nem véletlenül — népszerű hajón felszabaduljon egy asz­tal- Ja, és még valami: ez a szigorú főnök nem Nógrád megyében vigyázta a szíves­látás jó hírét. Akár önmagam igazolására is — tudniillik, hogy nem bolhából csinálok elefántot — hadd idézzem a kultürális hetilap legutóbbi esetét. Az újság bemutatott egy buda­pesti vendéglőt, ahol a válto­zatos és fantáziadús jó ízek mellől nem hiányzik — vál­lalkozókedvű fiatalnak kö­szönhetően — a megbecsülés ezernyi külső jele sem. Az olvasók pedig ostrom alá vet­ték a szerkesztőséget: ugyan hol van az a hely, mi a ven­déglő neve? Az. érdeklődők annyian voltak, hogy — mint legutóbb Szász Imre leírja — „A szobában nem lehetett dolgozni, kéziratot javítani,! témákat megbeszélni.” Mi mást, ha nem a ,,,nin- cset”, a sivárságot, a hangú-; latát és szívélyességét vesz­tett vendéglátást; ugyanak­kor pedig az igényeket jelzi ez a roham. Azt, hogy milyen ritka a hely, ahol a vendég­látás egyenlő a szíveslátás­sal. Ezért pedig még a spanyolt viaszt is érdemes felfedezni! Kelemen Gábor | NÓGRÁD - 1980. október 17., péntek 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents