Nógrád. 1980. szeptember (36. évfolyam. 205-229. szám)
1980-09-14 / 216. szám
Az olvasónak —, aki megszokta, hogy immár egy esztendeje ezen az oldalon vasárnaponként egy-egy falukróniká't talál — egészen biztosan feltűnik a horpácsi krónika formai változása, a szokatlan terjedelem és az egyetlen, nagyméretű kép. A változtatást erre az egy alkalomra, és esetleg néhányra a jövőben is, a téma kényszerítette ki a tollal, fényképezőgéppel járó krónikásokból. Ezért az olvasó türelmét, figyelmét kérve —, illendően egy anekdotikus leírással kezdem a beszámolót. Mikszáth Kálmán gyerekkorába visszatekintő írásából tudjuk, hogy egy ízben egyik diáktársát találta ágyában, aki korán reggel, valahogy odatévedt, felvette az ő hálóingét és elmélyülten hortyogott. A kisdiák Mikszáth nem merte felkölteni a gyereket, mert erősebbnek látszott nála, de mert erősen restelkedett horkolása miatt és azért, hogy ne reá gyanakodjanak az illetlen hangok miatt azok, aki az ajtó előtt elmennek — felírta krétával kívülre: „Nem én alszom odabennt, én már játszom Ez az „odabennt” ma a horpácsi Mikszáth- kúria. Amelynek legújabb kori történetével kizárólag azért érdemes megismerkedni, mert általa nem csupán a „nagy palócra”, családtagjaira, az egykor volt jó horpácsiakra, a mai Horpácsra vetül némi fény, hanem, mert hiteles forrásból merítve megismerkedünk — képletesen szólva! — azokkal a mai gyerekekkel, akik Mikszáth ágyában alszanak édes- deden, ahogy ezt a biztonságos helyen élő gyermekekről általában mondani szokás, de amely ráadásul igaz is, mint a nagy író valamennyi története. Történet ez is, Mikszáth tollára való. Amiként története van annak ás, hogy éppen az az ember, aki ezért a gyerekhadért, a fejlődésben elmaradt, szülővel is árva kölykökért a legtöbbet tett, miközben „mellékesen” megvetette a mai horpácsi Mik- száth-emlékhely alapjait —, miért akar névtelen maradni ebben a rendhagyó krónikában. A krónikás megkockáztatja egyéni véleményét: alighanem sok csalódás érhette az errefelé egykor ugyancsak járatos Madách Imréhez hasonlóan, hogy a névtelenséget választja! A nevelőotthon vezetője több mint harminc esztendeje szolgál ezen a tájon, amelyről oly sok szépet írt maga Mikszáth Kálmán, amelyről jó másfél évtizede idillikus képet rajzolt (akkor még a régi Csillagféle kúrián működött, ha már működött, a most itt székelő gyermeknevelő otthon!) az újságírók „nagy öregje” — Ruffy Péter, amelyről, pontosabban a kastélyról, múzeumról, gyermekotthonról „vitriol«« cikket” írt a közeli múltban a Népszava hasábjain Hab Nóra. Mi hát az igazság a szép tájról, a „jó palócokról", miért lehet errefelé any- nyi megbántódott ember, miéit marad mégis helyben az ember, miért n«m fut másfelé, barátságosabb tájakra, lóhalálában, amint az úgyszólván megszöktetett mohorai lánnyal, Mauks Ilonával és Mikszáth Kálmánnal egy részeg gyarmati fiakkeres egy keserves-szép éjszakán Szklabonyára el vágtatott? Hosszú története van ennek is. De hiszen hosszú, Regénybe illő” története van itt mindennek és mindenkinek. Még a hat-tíz éves állami gondozott gyermekeknek is. akikről szakszerűen szólva a következőket kell lejegyezni: „szociálisan retardáltak (elhagyottak. elmaradottak), antiszociális ismérvekkel is rendelkezők, társadalom- is közösségellenes magatartásúak”! Története van például annak a tízévesnél alig több fiúcskának is. aki itt él a Mikszáth-építette falak között, és, aki késsel kényszerített egy hétéves kislányt arra, hogy a lakásba beengedje, s hogy a lakást kirabolja. Hattól tizenhat éves korig élnek Itt a gyerekek, többségük a megye városaiból, falvaiból került Horpácsra. Hatvaman vannak, huszonnégy felnőttet foglalkoztatnak, évi fenntartási költségvetésük megközelítőleg hárommillió, fejlesztésre évente több mint egymilliót költhetnek. A számok —. úgy vélhetjük — önmagukért szólnak a „vitriolos fogantatású” men- helyi jelző ellen. A cél: a társadalom, a család elmaradottjait írni, olvasni, számolni megtanítani — legalább a négy osztályt elvégeztetni a tizenhat évesekkel. Akkor, amikor tízezrekre emelkedett a honi analfabéták száma. Az intézet a megyei szervezet keretébe tartozik, speciális feladattal, olyan ösz- szetétellel és céllal, amely egyetlen az országban, de amely — egynémely elmaradásunkat látva — létezésében ugyan negatív modellnek tűnik, tartalmát tekintve azonban tele van pozitívummal! És akkor még hol fan Mikszáth? Nem lehet szabadulni egykönnyen ettől az Intézettől. Nem lehet egyetlen dühkitöréssel (Rab Nóra cikke) elintézni azt a kérdést: Miféle múzeumügy, műemlékvédelem ez « horpácsi, miféle „zarándokhely" ez itt, miféle gyermekvédelem ez?l Hogyan kerültek ide a speciális gondozást éppen három éve igénylő gyerekek, (korábban ugyanis más volt a „profilja” az intézménynek), s van-e a feladat különlegességének mindenben megfelelő különleges figyelem erre az intézetre? Méltó emléket állított-e társadalmunk (nem megyei probléma ez sem) Mikszáth Kálmán nagyságának, sok szálon idekötődésének? Annak a kötelező érvényű ténynek megfelel-e mindez, amit a ma Horpácsra látogató mindenképpen előre feltételez, hogy a bölcső és az utolsó állomás (Szkla- bonya születés, Horpács az utolsó ‘tavasz) földje nagyszabású emlékhelyet tart fenn a magyar Tolsztojnak?! A történetet egy régi istálló helyén épített barátságos irodában, Farkas András alkotta nagyszerű Mikszáth-portré alatt ülve magától a történet alakítójától, a nevelőotthon vezetőjétől, a névtelenséget „szelíd erőszakkal” a krónikástól megkövetelő főszereplőtől hallom. Negyvennyolcban, amikor idekerült, már állt az egy tantermes iskola (negyvenkettőben építették, a háború alatt katonák használták, közelben repülőtér is volt). Még aznap reggel felkereste őt — részben gyalogosan ide érkezve — Moldoványi János gyarmati tanfelügyelő, aki hasznos útmutatássá, tanácsokkal látta el a fiatal pedagógust új állomáshelyén. Feleségével együtt tanították az egykori Mikszáth-történetek, a híres-neves Mauks Kornélia-fabulák piros arcú, kék szemű hőseinek gyermekeit hosszú éveken át. Milyen volt akkor, a szövetkezeti szerveződés idején Horpács? Kevéske földet mindenki kapott, de a megélhetés így is nehezen ment. Sokan eljártak dolgozni, eljárnak ma is, főként az építők közé, hagyomány ez, nem is akármilyen. De az első, cselédgyerekekből lett mérnijkök, katonatisztek, pedagógusok, postai főtisztek, orvosok, szakszervezeti vezetők mégis csak itt, tőlük kapták az indítást. A kastélyban akkor, egészen 1953-ig, a kitelepítésükig két Mikszáth család is lakott: az ifjabb dr. Mikszáth Kálmán és lányával, veiével dr. Mikszáth Albertné, aki jelenleg a fővárosban él De előtte még elvitték, teherautóra ömlesztve (!) az egész irodalmi hagyatékot. Jó helyre került, szerencsére, elvitték az író mellszobrát is — a fiatal Mikszáth valósággal belebetegedett a „rablásba”, amelynek ellenkezőjéről Manga János tudta csak nagy nehezen meggyőzni a fiatal Mik- száthot. A kastélyból így lett községi célokat szolgáló épület, hogy hosszú évekre ne csupán a család, Mikszáth szelleme is kiköltözzék belőle. Szövetkezeti iroda, raktár, művelődési ház, tanácsi hivatal, romló falak — ez volt a közeli múlt; majd minden magyar kastély, müértékű emlék azonos sorsában osztozva. E sorok írója mai büszkeségünk, a nagycenki kastély, Széchenyi kultuszhelyének romlását hosszú évtizedekig szemlélhette közvetlen közelről. De tudjuk mindannyian, hogy ha nincs az utolsó, a tizenkettedik (huszonnegyedik) órában hatalmas szervezőerővel közbelépő Kisházi Ödön, a népfrontmozgalom kiemelkedő glakja, országgyűlési képviselő, Nyugat-Dunántúl értékeire oly sokat figyelő patrióta erőfeszítése — az erők koncentrálása is almarad talán, és a nagycenki kastély sorsa asm úgy alakul, hogy büszkék lehetnénk rá. De hát Kisházi Odón csak egy volt Megmentésre érdemei, kiemelt figyelemre méltó emlékhelyünk USbb is akad, sajnos, így is kevés. Csak a hatvanas években került szóba, hogy az Időközben Horpácson létrejött (tizennégy gyerekkel kezdtek, lavórban mosakodtak a régi Csillag-féle házban) nevelő- otthon helyet cseréljen a tanáccsal a kastélyban. Mert közben a rászoruló gyerekek száma is egyre nőtt. A mai, Mikszáth-hagya- ték már, ami ebből egyáltalán megmaradt, s Horpácson megtalálható a kúria emeleti részében, valahogy Így került apránként vissza eredeti helyére. Közben a szövetkezet Is elköltözött „természetes úton”, összevonással. Több lett a hely emlékmúzeumnak, nevelő- otthonnak egyaránt. Ilyenformán semmi túlzás nincs abban, hogy a mai gyermekotthon jelentős szerepet játszott az évek során oboán —, s különösen annak vezetője, munkar társai, a megyei múzeumi szervezet —, hogy a nagy értékű emlékhely kialakult, hogy az értékes, pótolhatatlan tárgyak megőrződtek, előkerültek, megmaradtak, megmenekültek a „honi kozákok” kezei elől. Tíz évvel ezelőtt még maga a gyermekotthon felügyelt itt a Mikszáth-hagyatékra, az emlékhely kezelésére. Menhelyi körülményeket (?) nem látok, da látom, hogy milyen lelemény árán, „muszáj- herkules” hősiességgel próbál Itt megélni — nem szociális értelemben! — ez a kiemelt feladatokat ellátó gyermekotthon úgy, hogy megőrizze-megtartsa a Mikszáth-kastélyt a maga eredetiségében, hogy ne zavarja feleslegesen csendjét, hogy elférjen a jelenlevő szellemmel egy fedél alatt. Kerítésre például külön pénzt kaptak, több mint 150 ezer forintot, a régi Szontágh-féle kastély elől pedig a Mikszáth-sírokhoz vitték és körülöttük építették fel a kerítést. Tisztára mosdatott, szépen öltöztetett gyerekek sorát látom (sl régi iskolát is átvette időközben az intézet), derűssé „erőlködött” ebédlőt, konyhát, tanulószobákat, új hálótermeket, kollégiumokban megszokott emeletes ágyakat látok és határtalan türelemmel megáldott nevelőket, szakembereket, kisegítőket, de hiszen itt egy kicsit nevelő mindenki! A kertész is az lehetne —, ha volna kertész ebben a ma is megkapóan szép parkban. Tatarozás, általános festés nyomait találja talán még ma is a Horpácsra látogató. Nyugtatom magam, vigasztalom tőlem telhetőén a mélységesen megbántott intézeti vezetőt, aki kényszerűségből, kicsit magára hagyottan próbál mind- dennek megfelelni: intézetet is vezetni, múzeumra is ügyelni. Néhány külső jel helyett inkább azt kell figyelni — mi történik itt Mikszáthért és az emberért? „Nem én almai odabennt, ém mír Jétmm”. Szégyenkeznie kellene a* űj Zrínyié** Írójának, ha hőeéhez hasonlóan Idelátogathatna? Aligha erről van szó. Meghallgatná az új fabulát er^ől a különös feladattal, de kevés külön figyelemmel megbízott és honorált intézet történetét, és újat írna belőle. Példát mindenesetre látna abban, hogy „isten malmai lassan őrölnek”, hogy élnek itt ma is mesébe illő emberek, hogy a hivatalok figyelme ma sem mindig „koncepciózus”* hogy... De minek folytatnánk? Rab Nórának igazat kell adni abban, hogy alapvetően másnak szükséges lennie ennek a fontos nevelési, ember védelmi intézetnek és Mikszáth utolsó állomásának, a megpihenés, a közéleti vissza- vonultság legutolsó nagy mérföldkövének. A kastélynak és az intézetnek legalább (!) három évvel ezelőtt külön kellett volna válnia. Ebben az egészben az a legszomorúbb, hogy éppúgy szorít itt is a hirtelen növekvő igény, a hirtelen felbukkanó társadalmi gond, mint máshol, mint a körzetesített iskolák egy részénél, ahol a körzetesítés valamennyi feltételének hiányában a korszerűség álarcában tulajdonképpen a célnak ellentétes eredményeket (ha lehet eredménynek nevezni) érünk el! Lám csak, megint • gyerekek1 Üjra csak a nevelő-gyermekvédő otthon, s hol marad még mindig Mikszáth?! Hol jut Idő, hely és figyelem arra, hogy az elhanyagolt, gazzal lepett Szontágh Pál (Madách róla mintázta a Lucifer alakját) sírjáról szót ejtsünk, hol Idő és energia arra, hogy a parkról, a látogatók méltó fogadásáról szóljunk? Vagy arról, mivé lettek az egykori parol ázó társak? Macska Alzelm kőműves, Pöstényi az öreg kovács, Vitéz József a vén bíró. Zsámboki György né, Juli néni Is kilencvenegy esztendős lenne, ha élne még, de elment már ő is régen. Nelka, Mikszáth feleségének testvére hallgatta kávézás közben az akkor tizenhat esztendős Juliska ízes palóc történeteit, 6 adta tovább, kicsit talán meg is színezve a* írónak, aki aztán. .. De hát ezt mind tudjuk. Tudják ezt egyre többen és erről; Mikszáthról, Madách - ról, Bartókról, Kodályról egyre többet a világ nagyon sok országában, hogy ide látogatva sorra járják a magyar kultúra történetének kiemelkedő helyeit A* intézet vezetőjének egykor olyan gondolatai ic támadtak — el is mondta valamennyit Kmetty Ferencnek, aki a nevelőotthon létrehozásában sokat fáradozott —, hogy talán alkotó-múzeum házzá kellene kialakítani a horpácsi kúriát, hogy ezen a pontján a hazának újabb értékek szülessenek. De volt hasznosításra érdemes ötlet több is. A gyermeknevelő otthont a környezet, a társadalom igénye, a kollektív akarat, a kollektív felelősség késztette megszületésre, s hogy éppen itt — az a megmentésre érdemes kúria jelenlétén túl, a* embernevelésben élenjáróknak is köszönhető. A már többször Idézett Rab Nóra nemcsak: keményen, de a részleteket illetően igazta- lanul is fogalmazott: „Kifosztott, elvadult kastély, elárvult, elvadult gyerekek. Piszkosak, gazdátlanok, magukr ahagy ottan szabadok. .Omladozó házról, fakarddal az író tükrét csapkodó gyerekekről, általános pusztulásról, felelőtlenségről szólt mindenképpen feltűnő hangvételű, mindenképpen figyelmet érdemlő cikkében. Két japán kislánnyal járt Mikszáth egykori kúriájában.’ Akkor, a nyáron tapasztalta lesújtó körülményeit az intézetnek, múzeumnak. Igaza kizárólag abban van —, de semmi másban aztán! —, hogy ez a két intézmény nem fér, nem férhet meg egy fedél alatt. Az idilli kép persze éppúgy hamis lenne, mint a túlzásokat könnyedén vevő, vagy a jogosnak vélt felháborodást tovább tüzelő véleménynek. Egy biztos: sem egyik, sem a másik nem töltheti be valódi szerepét így, egy fedél alatt. Miért kényszerül az intézet igazgatója, vezetője valóságos építészeti, tervezésbeli manőverekre ahhoz, hogy az egészséges területigénye- ket megteremtse, vagy ha már megteremtődtek, egyáltalán fenntartani tudja? Miért kel] eljutnia egy tisztán nevelési feladattal megbízott felnőttcsoportnak addig, hogy szinte a semmiből kelljen kitalálni valamit, ami mindig is nehéz eset volt Különösen nehéz ezen a helyen, ahol mindennek pótolhatatlan értéke van! De túl mindezen —, miért nem lehet ennyi idő után kellő összeget arra fordítani, hogy Horpács, a kúria méltóképpen fogadja a kizárólag Mikszáth Kálmán emlékét keresőket és, hogy a „másik oldalon” ezek a gyerekek valóban minden tekintetben korszerű körülmények között éljenek, hogy egyáltalán valamennyire felzárkózni tudjanak a tudásban, szociális helyzetben, a jövő utáni versengésben a gyorsuló idővel együtt szaldókhoz. „Nem vagyunk olyan gazdagok.'..” Különö-' ■en napjainkban, sőt, különösen művelődési célzatú fejlesztésekre mondjuk (mert így igaz) ezt gyakorta. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy késve mentett, korán széthordott-rombolt műemlékeinket, leghíresebb emlékhelyeinket, azt a keveset, ami egyáltalán szóba jöhet, ne értékeljük a legmagasabbra. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy Mikszáth legteljesebb értékű és „tömegű” horpácsi „domíniumát" ne a legteljesebb formában és minőségben mutassuk meg a következő nemzedékeknek. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy ne jusson még több figyelem akár egyetlen gyermekiélekre is. Nem vagyunk olyan gazdagok, semmiképpen T. Pataki László Kép: Kulcsár József j «•
