Nógrád. 1980. szeptember (36. évfolyam. 205-229. szám)
1980-09-28 / 228. szám
MŰHELY '79 1 978—79 a csehszlovákiai magyarság nemzetiségi és szellemi életében a nagy évfordulók esztendei voltak. Har- fcainc évvel korábban 1948 „győzelmes februárja” visszahelyezte a magyar népcsoportot állampolgári jogaiba, „leirtságát” fölszámolta, Hétét „újraigazolta”. Tíz évre rá — az újjáéledés fontos láncszemeként — megjelent a szlovákiai magyarság mindmáig legjelentősebb irodalmi folyóirata, az Irodalmi Szemle. 1969-ben pedig — rövidebb-hosszabb életű próbálkozások nyomán — létrejött a Madách Könyv- és Lapkiadó, mely tíz év alatt megduplázta az eredeti magyar művek kiadását Nem véletlen tehát hogy a hetvenes évek ‘bégé a számvetés, a visszatekintés és helyzetid mérés időszaka a szlovákiai magyarság szellemi életében. A tízéves Madách Könyvkiadó fcét antológiába gyűjtötte össze az ekkor megjelent legrangosabb írásokat A Műhely *78 a múlt évben látott napvilágot (mi a Nógrád 1979. VT. hó 3.-i számában ismertettük), a 79- es jelzésű pedig nemrég került a könyvesboltokba. Érdemes kezünkbe venni ezt a két ^kedvcsináló olvasmányt”, mert kitűnő tájékoztatást adnak a szlovákiai magyarság örömeiről, gondjairól, kulturális életéről és irodalmáról. A számvetés során jelentős felismerések születtek. Megfogalmazódtak a nemzetiségi öntudat jellemzői és gátjai; egyre jobban tisz- itázódik a félmilliós magyarság helye és szerepe a Csehszlovák Népköztársaságban és Kö- asép-Kelet-Európában. Kitűnt, hogy szellemi élete egyenetlenül fejlődött: kevés a magyar értelmiségi — a műszaki értelmiség különösen. A nemzetiségi magatartás nem különállást jelent, hanem a hagyományok és öntudat közösségekben történő ápolását. Az ilyen közösségek száma azonban korántsem megnyugtató. Ez is magyarázza, hogy a magyar nyelvű ismeretterjesztés miért akadozik. S az szintén, hogy a magyar szellemiségnek nincsenek tudományos intézményei. Az utóbbi megállapítás nyilván a társadalomtudományokat érinti. A sajátosan magyar történelmi néprajz, helytörténet és művészettörténet az utóbbi években biztató eredményeket hozott. Igazából azonban intézményesített formában tudná segíteni a nemzetiségi önismeret és összetartozási érzés erősítését. De mi is a nemzetiségi kultúra sajátos hivatása? A kérdésre MUcota Anikó válaszol falójáról szóló szép vallomásában: „Hagyományaink, nyelvezetünk, beszédünk színe, ize a legszebb örökségünk. Fundamentum, amire építeni lehet. De el Is lehet tékozolní. Levethető, mint a népviselet-, a hagyomány ápolása, múltunk értékelnek átmentése a Jelenbe. A má jelcinünkbe és az utánunk Jövő nemzedékek holnapjába te." A kultúra sajátosan ni niuiMefgl hivatásában kiemelkedő szerepet játszik a könyv. Ez az észrevétel is a helyzetRBmérés eredménye. ^Nemzetiségi támartatmtmkhwn a könyv mindmáig megőrizte ezt a szerepét, sőt es a funkciója a jövőben sem gyöngülhet, ha valamiképpen eOenstBycm szándékozik azt a tényt, hogy egy-egy nemzetiségi kultúra a maga «■mikro--voltában eleve kevésbé T isiin in ifin Ids, mint a nagyobb a szervezettebb, a Idépé- tettebb kultúrák." (Zatabed Zfetgmood). »jtüyv & caenazaovaKiai xnagy&rsag ew- lében — az előbb említett okoknál fogva — elsősorban szépirodalom. Lássuk hát, milyen kép alakul ki róla a Műhely ”79 című antológia tükrében! A szlovákiai magyar irodalom a szemünk Uőtt lép át a férfikorba. Túl van már a gyermekkoron, amikor még elsősorban apábananyában gondolkodott, s a családi összetartozási érzés volt a legfőbb erénye (48-asok). Kezdi meghaladni azt az időszakot is, amikor már inkább a távolabbi ősök, rokonok földerítése foglalkoztatja, s a világban valé helyét próbálja fölmérni (58-asok). Ma úgy tűnik föl, hogy egy kicsit a hagyomány ellenében, azt kritikailag is birtokba véve akar valami sajátosan újat létrehozni, s nemcsak azonosulni, de különbözni is igyekszik (jbcl egyszemű éjszaka” költői). Persze, a képlet korántsem tiszta. A férfikor egyre erősödő vonásai mellett jól megfigyelhetők még a gyerek- és a serdülőkor nyomai is. De a gondolati-értelmi elemek megszaporodása az írásokban — az érzelmiek rovására — nem vitatható. Ennek a 30 éves szlovákiai magyar irodalomnak a kezdetén egy „vallásalapító” áll: Fábry Zoltán, ö szervezi meg — szinte a semmiből, Eszmeivel hittételeket ad, s élete példájával megszenteli azokat. Kimeríthetetlen hagyománnyá válik már életében. Szavaira teológiákat építenek. S ahogy Krisztus köti a kereszténységet a zsidó hitvilághoz, úgy közvetíti Fábry a „harmadvirágzás” táborának az Ady-hagyományt. Ebben a közös eszmevilágban gyökeredzik a szlovákiai magyar irodalom sajátos közép-kelet-európai magatartása és erkölcsi meggyőződése: a vox humana. Küldetéses irodalomról van szó. Küldetésessége már-már a vallással rokon. Abban az értelemben, persze, ahogy Lukács György beszél Ady forradalmiságáról: „...egy nagy misztikus, vallásos érzés kiáradása mindenfelé és mindenhová. Egy olyan erős vallásos potencia.. „ hogy mitológia lesz ezeknek a verseknek világában mindenből.” A csehszlovákiai magyarok „tűzőrzők” (Ozsvald Árpád) szemében is minden jelkép lesz. A tölgyék „szálegyenessége” az erkölcsi tán tor ftha tatlanságé (Dénes György), a „bontás” kora a felelősségé (Gál Sándor), a „fészek” a szülőföldé (Molnár László), a „táj” az aggódó és visszahívó anyáé (Mécs Józsefi, a „gyermekkor" a szellemi fogantatásé (Varga Imre). A felsorolt jelképek egyúttal jelzik a szlovákiai magyar irodalom leggyakoribb -témáit is. Az antológiában a nemzetiségi létezés sajátosságairól valló művek vannak többségben. Újdonságnak számítanak köztük az olyanok, amelyek a nemzetiségi hovatartozás érzése mellett az általános emberi értékek képviseletét is szóvá teszik (Grendel Lajos, Kcszefl Ferenc). Csupa morális tartalmakat hordozó téma. Hiszen egy népcsoport múltja, jelene és jövője jelenik meg bennük. S az érte vállalt felelősség. Még hangulatban te Illeszkednek többnyire hozzájuk az általános emberi érzésekről — az etaiúláícról, szerelemről — szőlő írások. Ha tehát ax antológia hangnemét akarnánk megragadni, legszívesebben azt a szót használnánk, hogy áh itat Ebben a közegben már a kicsit groteszk te a hangulat nneg- tflréraaek számít (Es. Nagy LeJos>, a módén v- kedés pedig egyenesen nyegleségnek tömik (Tóth László). • a—n hónapokban, hanem éviidben gondolkodunk, azt te mondhatnánk, hogy az évjetzéses Műhely a «zfovtótai mtT»i Látóhatár. Eddig kát safana került a kezünkbe. Az elsőről annak idején az volt a véleményünk, hogy szívesebben jár a múltban, mint a jelenben. Ebben a mostaniban pedig éppen az a rokonszenves, hogy őszintén és felelősséggel szól a nemzetiségi lét mai dolgairól. Dr. Szabó Károly NÓGRÁDI ÍRÓSAROK Szepesi József Batári JánosrA, a cigány származású salgótarjáni naiv festőről irta F. Mihály Ida művészettörténész az Ecsettel és trónnal című Balázs Jánoskán yv (Corvina, 1977.) Utószavában: „Balázs tehetségének felszínre törése igen jellemző mozzanata annak az életformabeli változásnak, szellemi erjedésnek, amely a magyar- országi cigányság életében az •utóbbi évtizedekben elkezdődött. A gyér számú cigány értelmiségi rétegben, a pedagógusok mellett már akad orvos, újságíró, néprajztudós, költő és prózairó is. Balázs személyében pedig kiemelkedő festői tehetség jelentkezett." A szóban forgó Balázs-albu- mot azóta is szívesen vásárolják a Salgótarjánba látogató kül- és belföldi vendégek, ha már az 1977-ben elhunyt naiv festő képeit nem is láthatják sehol a városban. (Más város talán már legalábbis kisgalé- riát csinált volna egy ilyen jellegű anyagból.) Mégsem ezért hoztam szóba Balázs János nevét. Azért szólok erről, mert Salgótarján indítgat egy másik cigány származású művészt, ezúttal költőit, Szepesi József személyében. Hogy milyen tehetség, azt ma még nem lehet megítélni, hiszen nagyon is az út kezdetén áll. Bizalomra azonban számot tarthat s talán még életében több figyelemre, mint a „szerencsés" naiv festő. Ssepesi József első verse a NÖGRÄD-ben jelent meg 1972- ben. Ezután a miskolci Nap- jniRk, a a kecskeméti Forrás és a PalócfCld közölt tőle verset (Utóbbiba eléggé rendszeresen ír. Szerepel az Ébresztő idő (Salgótarján, 1979) című szépirodalmi antológiában is. Itt írja magáról: „Születtem 1948. április 3-án Salgótarjánban, Szüleim egyszerű emberek voltak. Apám cipő- és hegedüjavításokat vállalt, azonkívül festett, rajzolt és a szoborkészitéshez is értett. A művészetek iránt érzeti rajongásomat tőle örököltem. Jócskán apám halála után egy irodalom-tanárnő azt mondta, tehetséges vagyok, később a rajztanárom h Így nyilatkozott. Újságíró vagy plakátfestő szerettem volna lenni, ám anyagi és szociális problémáim ezt mind a mai napig lehetetlenné tették." Az általános iskola elvégé zése után kitanulta a szobafestő szakmát. Legutóbb a Lampart ZIM Salgótarjáni Gyárában dolgozott vagonpakolóként. Ügy érezte azonban,' hogy terveit ily módon nem tudja valóra váltani. Ezért egy idő óta a „szabadúszás” életformáját választotta. Hetente két-három alkalommal vagont pakol, a többi idejét írással és olvasással tölti. — Szociográfiai sorozatot akarok írni a nógrádi iparban dolgozó cigányság életéről, problémáiról — mondja termeiről. — Mindahhoz, amit el akarok mondani, kevés a vers. Ez a szándék tiszteletre! méltó. Talán nem felesleges azonban hozzátenni, hogy választott életformája buktatókkal is jár. A továbbiakban szívós és következetes önképzésre van szüksége elsősorban! ahhoz, hogy eredendő élményvilágának költői kifejezésében, vagy akár szociográfiai terveiben továbbjusson. Fekete korall címmel g Táncsics Kiadó antológiát jelentet meg — terv szerint —: 1981-ben. Ez hét magyarorszá-; gi cigány költőt mutat be,' fotókkal illusztrálják. A Budapesten élő Burai Katalin, Daróczi József, Jákó Kovács József, Lojkó Lakatos Józsefi a miskolci Balogh Attila, a! debreceni Osztojkán Béla és Szepesi József szerepel majd benne. Tőle tizenhat verse® olvashatnak az érdeklődők. A fényképfelvételek a hazai cigányság életét örökítik meg aé ország különböző tájain. T. E. önkontroll Kanosaiul bér, da Ifik* valakit a reinmit Látom « paccnefc átoofc: Vagy talán nem is látok, csak látni áhitok? Kínjaim GóKátok, sebeim Dávidok. NEM ÉRTEM Megónyűzö sétáhnon léha, kóbor hajókkal mért találkozom? 2a nem értem, mért keü nekem néha h*Ot szivekbe belebotlanom. Közöny-könnyű vérű tévedések mért letík meg felém az utat 7 Jaj, nem értem, mért kedvel a vétek, s hibák hozzám mért vonzódanak. Múzsám lábán izzadt, lyukas zokni, s nem mos rá az értelem gatyát. Mért szeretném hát varkocsba fonni kóbor átkok felborzolt haját? Vas István köszöntése A hetven esztendős Vas István költészete, ha pusztán a hangot és a formát tekintjük, józan nyugalomról tanúskodik. Mégis mennyi vívódó nyugtalanság, végletes feszültség rejlik a hagyományos előadás, a tiszta forma mögött! Ifjúságának avantgarde-von- zalmával korán szakított, önéletírásában, a Nehéz szerelemben számolt be arról, hogy e szakításnak mik voltak az előzményei és következményei. Valójában drámai fordulatot hajtott végre — fordulatot, amelynek nemcsak személyes jelentősége volt, hanem nemzedéki értelme is. Vas István, akárcsak a Nyugat „harmadik nemzedéke”, hátat fordított az izmusoknak, s az emberiség évezredes kulturális örökségét tartotta pajzsként maga elé, midőn támadásba lendült a fasizmus, és megjelent a láthatáron az új világháború. A szertelen lázadásnál ő is többre becsülte a fegyelmezett érvelést, a merész kísérletezésnél a klasszikus hagyományt. A klasszikus hagyományok iránt érzett vonzalmáról tanúskodnak első verseskönyvei: az 1932-ben kiadott őszi rombolás, az 1935-ös Levél a szabadságról és az 1938-ban megjelent Menekülő múzsa című hetetek. Újabb költészete mégis arra figyelmeztet: a míves és fegyelmezett forma valójában romantikus költőegyéniség kezén születik. Romantikus egyéniségről árulkodnak határozott eszményei, amelyeket mindig odaadó hűséggel vállalt. Akkor is, ha félre kellett állnia, vagy műfordítások közé kellett temetkeznie. Líráját a személyes bátorság, a helytállás, a szembeszegülés morálja hatja át. Le tudott számolni illúzióval, annál biztosabban őrizte, megalapozott eszményeit, ifjúságának nemes ideáljait, amelyek a baloldali költészet ideáljai voltak: szabadság, emberi egyetemesség, személyes bátorság és forradalmi remény. A felszabadulás után ezeknek az eszményeknek a jegyében dolgozott tovább. Munkássága mind teljesebben bontakozott ki, ekkor jelentek meg Római pillanat (1947), A teremtett világ (1954), Rapszódia egy őszi kertben (1960), Római rablás (1962), Földalatti Nap (1965), Nem számít (1969) és önarckép a hetvenes évekből (1974) című verseskötetei, továbbá Nehéz szerelem (1964) és A félbeszakadt nyomözás (1967) című önéletrajzi regényei. Vas Istvánt romantikus egyéniségnek mondtuk az előbb. A józanság, mint minősítés, mégsem hamis. Szervesen hozzátartozik a bátorsághoz: a helytállás morális stratégiáját a tisztán látó elmének kell vezérelnie. A költő, aki rapszódiát írt a bátorságról és a hűségről, korábban ódában ünnepelte a józan észt: „Nem az, ami örök, nem az, ami múlandó, / Csak az, ami lehet, a megvalósulandó — / Tévelygő szilaj ész, te vagy nekem a hit” — hangzik az Óda az észhez című versében. A józan értelem, a mérlegelő ráció irányítja a művészi önépítés művét. A romantikus szellem szabad lobogását az ész fegyelmezi. Sőt, az irónia, amely eleve biztosabb pályára vezérli a képzelet röptét, és okos féket vet a vágy száguldása elé. A választott költői szerepnek kettős arca van. A romantikus hajlam és a fegyelmező irónia, a fenntartás nélküli idealizmus és a józan realizmus alakítja ezeket az arcokat. Az idealizmus küzdelemre biztat, a realizmus számot vet e küzdelem esélyeivel és kockázataival. Janus-arcú szerep, de csak a szerep kettős. A költői személyiség, amely a kettősségbe öltözik, szervesen épül, egységes marad. Ellentétes tulajdonságokat és lehetőségeket foglal össze: a szabadságvágyat és a szükségszerűségek ismeretét, a lázadást és a fegyelmet. A „coincidentia oppo- sitorum” helyzetében az ellentétek keresztezési pontján — érzi magát. Az ellentétekből épülő költői magatartás végső egységét világítja meg. „Ellentétek keresztezési pontján” vet számot saját múltjával is. Vas István mind többet foglalkozik ezzel a múlttal. Nem csak önéletrajzi regényében, amely saját fejlődésének rajza mellett a két világháború közötti magyar szellemi élet történetét Is eleven képekben festi le, hanem költészetében is, amely mindinkább a múlt kérdéseivel viaskodik. A múlt — a „kérdező idő” — mindig jelen van verseiben. Vas István szemlét tart emlékei felett: régi szerelmeket és barátságokat kelt képzeletbeli életre. Van ebben az emlékezésben nosztalgia is. A múlt feltámasztását mégis a számadás vágya vezérli: Vas István versei a történelmi tapasztalat értelmét is tanúságát keresik. A személyes számadáson túl közösségi szerepet töltenek be: a magyar művészértelmiség önvizsgálatának adnak hangot. önvizsgálatnak, amely a történelmi jelenlét súlyos tapasztalatát összegzi, amelyből egy emberöltő érzelmi története is kiolvasható. Külvárosi alkony Rózsás arcú naplemente mosolyog a végtelenre, mely oly álmos, szűzi kékség, mintha gyermek szeme lenne. Szelek puha szárnya verd es, lágy taktust a halk neszekhez, melyektől a hűvös alkony fáradt, méla lelke terhes. Kócos hajú kis cigánylány áll a sarkon, nézi árván, hogyan tűnik el az égről végül ez a szende látvány. Csend van. Csak az utcavégen mekeg halkan, vérszegényen — mint pányváján árva kecske — egy tátongó, bús, idétlen. Egy kutyához Jó sorsod van, te kutya: gazdád lót, fut, robotol, ázik, fázik, a guta kéringeti valahol. S te csak vonítsz, te buta. Miért? Szűk a kutyaól? Család kéne, vad szuka? Gyereksírás, rossz pokol? Cseréljünk sorsot, ostoba, nyakörved dobd le menten, kösd rám a pórázt és nosza, légy ember énhelyettem! Tarts sok barátot, szeretőt, vedelj pálinkát, falj sokat, légy ember, mint én azelőtt s kutyául érzed magadat! NÓGRÁD — 1980. szeptember 28., vasárnap 9 Pomogáts Béla
