Nógrád. 1980. szeptember (36. évfolyam. 205-229. szám)
1980-09-28 / 228. szám
Ami a csesztvei embernek természetes, az országjárónak, irodalmi turistának, urbanizációs károk elöl menekülőnek éppen a leg- ■negmaradóbb. A sokarcú élet már ma bizonygatja: éppen hogy szerencséje lehet a falunak régi házaival, s hogy a jövőben új típusú feladatkörrel, a felüdülés szolgálatával gazdagodik. Guth Pálné felügyel itt a múzeumkúria környékén mindenre. Férjével sokat fáradoznak azon, hogy bent a házban és kint a parkban rend és tisztaság legyen. A park gondozottsága olyan érzést kelt, mintha ma is laknák a házat; Madách Imre és Fráter Erzsébet első otthonát Sok még a tennivaló Köllő Miklós pantomimművész csesztvei otthonában, hiszen egy nagyon elhanyagolt kúriaféleséget vásáréit meg évekkel ezelőtt, és úgyszólván mindent saját kezűleg épített át benne. A művészt talán éppen ezért a szívósságáért szerették meg a csesztvei emberek. M icsoda tömörsége ez a talán leghíresebb nógrádi falu a magyar történelemnek, irodalomnak, micsoda gyűjtőhelye az emberi boldogságnak és a szenvedésnek, mennyi mindmáig kellően ki nem bogozott szál, amely Madách Imre és Fráter Erzsi tragikus — férfit felemelő, nőt lesújtó történetét át- meg átszövi, mennyi csend ezek között a szeptember végén is örökzöldnek tűnő dombok között és mennyi harsogó kiáltás, mennyi fény itt fent a dombokon, és mennyi sötétség, már ami a régmúltat illeti. Mert, ami ma itt él, az mégis többnyire rendezett, tiszta és világos, könnyen érthető. Pedig korunkra mondjuk: „bonyolultabbá vált a világ.. Vagyis hát majdnem minden mai jelenség érthető. Az ember százszor is eljöhet Csesztvére anélkül, hogy innen bárminemű belső és igaz értéket elvinni tudna, mert itt azután a legmélyéig igaz a mondás az utazóra —, elhozni csak az tud, aki visz is oda magával. Az út felől nézve, dombokból formáit nagy, örökké nyitott kapu mögött várja a falu a hazatérőt és az idelátogatót. És, hogy nem hiába, arról azt mondja Guth Pálné, a Madách-múzeum- kúria gondnoka, hogy az elmúlt hét végén is voltak itt, vagy félezren látogatók. Jártunk itt már télen is, akkor serényen seperte a havat a kúria körül, meg tavasszal is, amikor a hétszázéves templom közvetlen közelében, a mélységesen mély közös kertekben valóságos szilvafa-virágfelhő alatt topogtunk az esőben —, akkor is előkerült hamar, kinyitott mindent, hogy lássuk mindazt, amiért jöttünk. Most sincs másként. Most, amikor „A jó ősz vélünk enyelge” —, ahogy a költő Sztregován papírra vetette a sorokat. A figyelem érthető, s talán még az is, hogy kérés nélkül jön fel utánunk, és, hogy kötényéből szedett szilvával kínál. Csak az nem érthető (ha csak nem a különleges szerencse a magyarázata) miért, hogy mindig itt találjuk, mégis azt mondják: nincs mindig a helyén, nincs mindig ott, ahol a látogatókat fogadni kell?! Ebben a házban, amelyben Madách és felesége élt, ahonnan a pozsonyi vízi börtönbe Madáchot elhurcolták, ahol Fráter Erzsi a legnagyobb szükséget, a társtalanságot, a magáramaradottságot, az utolsó, terhességet, majd a szörnyűséges betegséget, a himlőt szenvedte, ahonnan egyszer talán parasztmenyecskének öltözve elszökött (férjét már a pesti internáláson tudva) egy közeli par ászt bálba, ahol a költő édesanyjának megvető közelségét mindig is érezte, ahol míg Madách Imre, Rákóczi János, Kossuth legbizalmasabb emberének, a halálra ítélt szabadságharcosnak rejtegetéséért a pozsonyi börtönben raboskodott, zárolt birtoka volt csak a családnak, Itt élt az irodalmárok regényeiben megvetett bűnös asz- szony, fillér nélkül, hónapokon keresztül, mert a meglehetősen prűd és nagyratörő öregasszony, Fráter Erzsi anyósa, a három gyerek nagymamája februártól júniusig semmi segítséget nem adott —, itt, ezek között a centenáriumra (1964) szinte az utolsó pillanatban rendbe tett falak között utoljára, vagy három esztendeje élt Madách-rokon. öt természetesen mindig, mindenki helyben megtalálhatta. Természetes volt az is, hogy általa igazán „szakszerű” idegenvezetésben részesülhetett a látogató. Madách Imre testvérének, Károlynak unokája Madách Aliz talán az egyik, soha ki nem bogozható rejtély, aki bár mindvégig itt élt (Grosschmid Károly mérnök, boszniai vasútépítő és a kúria, valamint a birtok utolsó líra volt a férje), de mert baleset érte, felkerült a fővárosba, alighanem rokonokhoz, hogy azután ott is haljon meg. A titok, ami tulajdonképpen nem is „igazi” titok, de mindenesetre rendhagyó: a nagy társadalmi igazságtételt, a felszabadulást-fökiosztáet-szövétkezést követően is mindvégig itt maradt Csesztvén, a kúria egyik, egykor Madách- és Práter Erzsi-lakta szobájában. Belépett a termelőszövetkezetbe. Az ő sírját csak segítséggel találja meg a krónikás. Férjének nyughelyét jelző nagy kőkereszten hiába keresem a nevét. Egy kedves, nyüt asszony, aki a tanácstalan téblábolást látja, a temetőkert kapujában lerakva Zöldséggel púpozott kosarát, odajön a sírhoz, és rámutat a bekerített főidre: „ide temették Aliz nénit, a férje mellé, erre az oldalra. De a nevét még nem íratta fel a rokonság, pedig mondták már nékik, hogy mestert is szereznek a munkához. ..“A tébotyultságba fordult Fráter Erzsi sírja jut eszembe. L. Kiss Ibolya talán az egyetlen, aki „írástudó ember” létére felvállalta, hogy a tetszetős regénymegoldások és irodalmi tankönyvi „megállapítások” nyomán végére jár a „hűtlen asszony”, Fráter Erzsébet valóságos történetének. Mindenki más eddig talán megelégedett ezzel: könnyűvérű, isten bocsa’ — erkölcstelen nőszemély volt, akitől hűtlensége miatt (ezt ugyan senki be nem bizonyította soha!) vált el a költő, aki azután keserűségét, „sokkját” felhasználva írhatta meg végűi is Az ember tragédiáját. A Tátrán Kiadó által jó régén közreadott (mindössze 3500 példányban jelent meg) furcsa szerkezetű, bizonyító erejű „vádirat” címe sok mindent sejtet: Az asszony tragédiája, örült volt inkább. Beteg, akin az események mély nyomokat hagytak, és aki végül mindenki által elhagyottan halt meg Nagyváradon 1873. november 17-én. A halál oka: eskór. Ami a múlt századi kifejezés szerint annyit tesz, mint önkívületi epileptikus rohamok véget nem érő sora, valamint elmesorvadás. Még egy bejegyzés a halotti anyakönyvből: „Állandó lakása nem volt”. A váradi temetőben fekete kopjafán áll a neve, de még erről is az derült ki, hogy talán nem is ő fekszik ott. Fráter József, az idős unokaöccs mesélte az írónőnek: két sír volt ott, s mindkettőben egy-egy Fráter Erzsébet nyugodott! Az egyik volt Madách felesége, a másikban Fráter József kishúga, akit szintén Erzsébetnek hívtak, és korán elhalt Fejfájukat régen elkorhasztotta az idő, amikor Madách felesége sírját kutatták. És, mert az unokaöccs gyerekfejjel ott volt a temetésén — tőle kérték, mutassa meg, melyikben nyugszik a költő özvegye. A felfedezők a Szigligeti Irodalmi .Társaság tagjai voltak, s mivel az unokaöccs semmi bizonyosat nem tudott mondani — tulajdonképpen találomra jelölték ki a kopjafa helyét... Miért hozom most mindezt elő? Mert a sírok története mindig az emberek történetének folytatása, vagy a történetek vége —, kinek-kinek hite, vagy meggyőződése szerint. Sírbolt van itt említésre méltó több is, de talán mindegyiknél többet jelent az, amelyik a XIII. század elejéről való templom mellett egyedül áll. Feliratával háttal a templomnak, környezetének, az egykori sírkertnek, arccal az alant boglyosodó falunak. „It Nyugszanak E Sírboldbav. A Templom Körüli ősi Temetőből 1200—1796”. Majd hat évszázad csesztvei élői, halottai egyetlen, kerti virágokkal ékeskedő földdarabka alatt. Micsoda szövevénye a távolabbi és közeli múltnak! Ki mindenki tartozott valamilyen módon ide Csesztvére: volt ez Verbőczy-birtok, aztán a Maithényiak örökölték, a Ma- dáchok tulajdonképpen „benősültek ide”. Itt rejtőzött cseh kertészként Kossuth titkára, Rákóczi János. Járt ide vadászni, s akkor nyilván hosszabb-rövidebb ideig lakott is itt valahol, (talán a ma Rákóczi-kastélynak nevezett éoü- letben), minden idők legnagyobb hírű magyar építőművésze, Ybl Miklós, akit a helybeliek csak „kutyás embernek” neveztek. Az irodalomból ismert Buttler családot, a neves írót Márai Sándort, és a „Valahol Európában” film rendezőjét, Radvánvi Gézát rokoni szálak fűzték ide... Hosszan sorolhatnánk. Ma kétségtelenül a leghíresebb lakója —, igaz csak időközönként, amikor kevés ideje engedi ide szabadulni — Köllő Miklós, a magyar pantomimművészet legkiválóbb mestere, aki itt vette meg az egyik legszebb helyen levő, de talán mégis legelhanyagoltabb régi kúriát és a maga erejéből; művésztársak, barátok vidám társaságával építi újjá, hatalmas energiát pazarolva erre az édekes-szép „hátországra”, amelyből újabb energiákat merít. A múzeum ide valóban sok látogatót vonz. Más kérdés lenne, hogy többet érdemelne a hely annál, mintsem hogy kitárjuk az ajtót a látogatók előtt? Szakszerű vezetésről nemigen lehet beszélni; a magnó, amely hol elromlik, hol megjavítják, tulajdonképpen ugyanazt a szöveget közli, amely a múzeum falán elhelyezett, vagy a tárolókban kiállított információkon is olvasható. „Régi az már, és sok a zene rajta, a legtöbb látogatónak nincs is türelme kivárni, míg folytatódik a beszéd, inkább elmegy..." A gondnokasszony mondja ezt, aki igazán mindent megtesz azért, hogy itt minden rendben menjen, hogy az öt holdnyi parkban (Fráter Erzsit, betegségében, ha! egyszer-egyszer körüljárta, három napig nyomta a „fáratt- ság”) minden szépen viruljon. Arról sem tehet, hogy a Ma- dách-emlékfa, a krími hárs szigorú védettségre figyelmeztető zománcozott táblájának elkorhadt a lábazata, hogy csak) az általa védett öreg fának támaszkodva tud figyelmeztetni, hogy jó néhány betűjéről régen lepattogzott a zománc, hogy a falu közepén, a hid szomszédságában, az útbaigazító tábla szövege, amely az először erre járót a múzeum felé irányítaná — olvashatatlan... Mennyi szövevénye a mai életnek! A Műdékor, az ETz/jk-i-i1 munkahelyein itt dolgozhat-! nak a nők, a férfiak nagy része a termelőszövetkezet földjeit műveli; gyakran fordulnak a tehergépkocsik az idei burgonyával. Néhány éve takaros kis temp-) lomot építettek a helybeli evangélikusok. De a fiatalabb-1 ja elvágyódik, közelebb az ipari munkahelyekhez és nem sajnálja az ezer forintot sem négyszögölenként a Vác környéki telekre, ahol majd felépíti a saját házát Pedig itt is épült jó néhány szép otthon. Azokat egyre-másra inkább már az idősebbek, középkorúak lakják. Az emléktáblával! jelölt — itt „működött” 1944-ben Váci Mihály — kis is-) kólában tízegynéhány alsó tagozatos csesztvei gyerek tanul.' Az első osztályba ketten jelentkeztek. A tanító négy évé került Ide, lakása csak ideiglenes, valahol a tsz-iroda épületében egy szobácska. A volt iskolai lakás pedig megürültj máshova költözött belőle a család. Igényelte már, de valahogy „elhúzódik a dolog”. Pedig, amikor rajgyűlés van al gyerekeknek, vagy hitoktatás — a tanító kint sétál az udvaron, mert nincs hova menni, nincs más helyiség szaba-' dón, kis raktár, vagy irodaféle. (Csak nem „körzetesül” még ez a kis iskola is az egykor volt szügyi megyeházába?!)! Nem kérdezem meg Bucsánszki József tanítót, mit gondol,1 amikor a Váci-emléktábla márványba vésett soraira tekinti reggelente: „Kamaszként már a tanító eljegyzett sorsát álmodó". A mai élet szövi át a csesztvei ember gondolatait, amikor a szomszédos Bakópuszta újkori fölfedezőit, a Gyar-i mattól ide üdülni telepedő újkori háztulajdonosokat nézi3 „talán még minket is felkap a divat, talán újra felvirágzikj mostani virágzásnál is pompásabban a mi községünk”. Ta-f Ián az újabb rendelet is segít, hogy üdülési céllal vásárolhat házat az is, akinek már van egy tulajdona... A csesztvei ősz derűsen játszik velünk. T. Pataki László Kép: Kulcsár József CSESZIVE Most «sndes a park, de nem sokkal érkezésünk előtt búcsúzod a hatalmasra nőt! fáktól, a költő egykori otthonától egy népes í1“ r?,v®r®b.elyi ls*'0,ascs0P°rt- Ezt a parkot Kossuth titkára, legbizalmasabb embere, a Bach-korszakban halálra ítélt, s eze* , „e"rtelenL cseh késznek öltözött Rákóczi János is művelte, ezt a parkot sokat megbolyongta az egyedül maradi „Lidercke , Frater Erzsi. * *