Nógrád. 1980. július (36. évfolyam. 152-178. szám)
1980-07-06 / 157. szám
Gyuri és Csaba fogása Hatórsértők kerültek hurokra Jász a palócok között VADŐR Karancsberény elsőként a megyében, már 1968-ban elnyerte a Határőrközség címet. A lakosság — fiatalok és a gyerekek egyaránt — rászolgált er,re. Nagyszerűen segítik a határőrség munkáját, vigyázzák az országhatár sérthetetlenségét. Hosszúra nyúlik az este. A vakációt töltő gyerekek bőven kihasználják Berényben is a természet adta lehetőséget. Szürkületig rúgják a focit a réten, vagy ahol erre éppen alkalmatosság kínálkozik. így történt ez azon a bizonyos napon is, amikor az alig 14 éves Miklós Gyuri és a kilencéves Simon Csaba igazán nagyszerű, úttörőhöz, kisdoboshoz méltó tettet hajtott végre... — Egy darabig magam Is fociztam a srácokkal — kezdi a beszélgetést Gyuri. — Aztán mivel közeledett a nyolc óra, a televízióban a Hat év történelem című sorozatot adták. Otthagytam a fiúkat, s megnéztem a filmet... Érdekel. A történelemórán sokat tanultam a második világháborúról. Olvastam is róla. A szüleim is meséltek egyet- mást. Szóval érdekel a film. Nagyon érdekes és tanulságos is. Aztán vége lett a filmnek. Fogtam magam és elmentem nagymamához tejért. Hazavittem a tejet. Láttam, hogy a srácok közül néhányan még rúgják a labdát. Elhatároztam, hogy én is visszamegyek hozzájuk, de már biciklivel. .. Tudni kell —, hiszen ennek a kerékpárnak nagyszerepe lesz a következőkben —, hogy Gyuri azokban a napokban kapott egy új, méghozzá versenykerékpárt, ajándékként édesanyjától. — Arra gondoltam, hogy szürkület után nemcsak a biciklit, hanem annak a fényszóróját is kipróbálom. El is indultam. Mellettem futott unokaöcsém, Csaba. Élveztük a fényszórót, hogy milyen messze világít... A két gyerek már a község „Kölcsönösen előnyös üzlet! — mondtam vidáman. — Sőt! Még nekem is előnyös !...” — És közelebb húzódtam hozzá, hogy jelezzem: nem volna kedvem ellenére, ha máris kezdhetném élvezni az üzlet rám váró előnyeit. De ő nem mozdult; a kávéját kavargatta. „Mióta özvegy?” — kérdeztem, hogy mégse üljek itt némán, ebben a régen sóvárgott paradicsomban. „Tizenöt éve” — mondta élénken; úgy látszik, ő is örült a megtört csendnek. Kortyoltam a kávémból. „Életkora?” „Hatvankettő”. „Gyerekei?” „Egy sincs. — Hirtelen fölnevetett. — Lekádereztük!” — És még mindig nem dőlt hozzám. Letettem a csészémet, sóhajtottam. „Mi is ilyenek leszünk... Szörnyű lehet így egyedül! A virágai a családja!” „És a te anyád?” — nézett rám meglepetten. „Az más. Neki ott vagyok én”. Űjabb pillanatnyi szünet. „Gyakran látogatod?” „Amikor csak tehetem. Havonta legalább kétszer”. Megint csönd. Aztán hátrafordult, nyúlt a táskarádió felé. „Egy kis zenét?” „Azt látod, igen!” — kaptam mohón az ötleten. Bekapcsolta a készüléket, s hosszan keresgélt a skálán. szélén járt. örültek az új kerékpárnak, még jobban a fényszórónak. Egyszer csak a fényben, a kerítéshez lapulva két, nem éppen megnyerő alakot pillantottak meg. Gyuri leszállt a kerékpárról. Maga mellett tolta, s úgy haladtak a patakparton. Közelebb értek a két emberhez. Határozottan köszöntek: — Jó estét! — A két ember nem köszönt vissza. Nem fogadták köszönésüket. A határsértésekről már nagyon sokat hallottunk. Gyanús lett a két ember! Megnéztük jobban őket. Táska, hátizsák volt náluk. Valahogy láttuk, hogy nem tiszták, nem lehetnek .rendesek — folytatja szinte belehe- vülve az emlékezésbe Gyuri. — Korábban a határőrségnél, az iskolában őrsi foglalkozásokon, meg a szüléinktől is azt tanultuk, hogy ilyenkor nem szabad kérdezni, visszanézni, vitatkozni, mert abból csak baj lehet... A két fiú tudta mit kell tenni. Gyuri és Csaba a falu közepe felé sietett.» A buszmegállóban az éjszakai munkába menő, az autóbuszra várakozó emberekhez mentek. — Nem tetszettek látni erre két idegent? — kérdezte a fiatalabb, Csaba. — Nem! — volt a határozott válasz. Gyuri szinte a választ sem várta meg. Gyorsan felpattant a kerékpárjára, s irány az őrs. Határozottan nyúlt a kapucsengőhöz. — Mi baj van Gyurikám —: kérdezte barátságonan az ügyeletes, hiszen régi ismerősök. Sokat találkoztak az őrs kertjében, vagy az iskolában, nemegyszer még focizás közben is. — Valóban baj van — lihegte a gyerek. — Két idegent láttunk a falu szélén. Csabával együtt biztosak vagyunk benne, hogy nem tiszták, nem rendes emberek. Szóval bújkálnak..; Az ügyeletes sem volt rest. — Gyere be Gyurikám! — Egy lassú, melodikus tánczenénél. megállt. „VoilaJ” „Nem túl diszkrét ez? — kérdeztem. — Vadabbhoz vagyok szokva!” Csúfondárosan mosolygott. „Ezt neked kerestem...” „Köszönöm!” — fordultam el zordan, s tettem, hogy tőrt döfött szívembe. Végigsimított hajaimon, aztán felállt. „Nem akarsz táncolni?” A fejem ráztam, de most erőszakos volt: „Miért? Mindig zokogsz, hogy nem mehetünk el sehová, a nyilvános hely neked tabu, mert az ismerősök...” „És az ismeretlen fiatalok!” — emeltem föl az ujjamat. — Rajtam ne röhögjön egy nagyhajú taknyos se!” „Ugyan! Miért nevetnének?” „Mert kegyetlenek! — mondtam hirtelen indulattal. — Mert csak nekik szabad mindent! Mi már szerelmesek sem lehetünk! Egy dogunk van: vonuljunk le mielőbb a pályáról!” „Ugyan — mondta fakó hangon. — Ez a te röeszméd! Senki nem nevetne rajtad”. „Az arcomba talán nem... De a hátamban érezném a gúnyos vigyorukat!” Megfogta a kezem, felhúzott magához. „Akkor most gyere!” Felálltam, átöleltem, de hirtelen elengedtem, s nyúltam a konyakért. „Előbb egy kortyot!” „Az jó lesz!” — mondta lelkesen. Ittunk, aztán hát táncoltunk, ha már úgy akarta. Az szólt a gyerekhez, s máris a telefonhoz lépett. Az eseményt parancsnokának jelentette. Mire a parancsnok beért az őrsre, a riadócsoport már várta a parancsot. Felzúgott a gépkocsi motorja. A határőrök mellett ott ült Miklós Gyuri is. Mutatta az utat. Erre. .. Menjünk vissza a műútra. .. Nagy volt az izgalom: el kell fogni a határsértőket! A szomszéd községben Gyuri elkiáltotta magát. — Ott... ott mennek. ..Az a két ember! A riadócsoport tagjai a parancsnok után ugráltak le a gépkocsiról. Körülzárták az idegeneket, s igazoltatásra szólították fel. Kiderült, hogy semmi okmányuk nincs. Sőt egyetlen szót sem tudtak magyarul. .. ☆ Az őrsön, a kihallgatás során derült ki: Gyuri és Csaba két határsértőt juttatott a megérdemelt helyre. Két, többszörösen büntetett előéletű csehszlovák állampolgár került fogdába. A csehszlovák igazságszolgáltatás elől menekültek, s követtek el határsértést. Céljuk Magyarországon, Jugoszlávián át Olaszországba eljutni. Ehhez minden felszerelésük megvolt. Azóta a magyar hatóságok már átadták a két bűnözőt a csehszlovák határőröknek, s várják a méltó büntetést! ☆ Gyuri és Csaba tette azóta is szóbeszéd a községben. Gyuri jutalomban részesült. Még élvezik a vakáció örömeit, de Gyuri már arra készül, hogy szeptembertől jól szerepeljen Jászberényben, az erősáramú szakközépiskolában, ahová felvették. Csaba pedig arra, hogy még jobb tanulmányi eredményt érjen el a negyedik osztályban. Csabának van egy titka. Nekem azért elárulta. Gyuri elmegy, de ő marad. Vigyáz tovább... Somogyvári László idő meg csak ment, csak ment, csak ment. „Remekül csinálod! — szólt egy idő múlva. — Nem is hittem volna!” „Igyekszik a tudományos káder, aki maga is mai fiatal volt tegnapelőtt...” — mondtam fanyarul. Rámnézett. „Abbahagyj uk ?” Ha akar, hát csak táncoljon — mondtam magamban... — Talán kell is neki a szerelemhez... ez hozza hangulatba... Mit tudom én, fiatal nővel még sosem voltam! Én ugyan másképp képzeltem az első estét kettesben, négy fal közt, elbújva végre a világtól — de ez már másfajta raj! Én ugyan csókkal kezdeném, öleléssel, simogatással — de ezeknek a zene a mindenük. Hát tessék, fiam, csináljuk! Mindenesetre lazítottarp a karom szoros ölelésén, és amilyen közönyösen csak tudtam, megkérdeztem: „Mióta laksz itt?” „Két hete” — mondta gyanútlanul. Megálltam, megütötten. „És csak most szóltál? Két hete itt ez a kis paradicsom...” Állta a pillantásomat. „Ma szóltam, igen! — mondta keményen. — Éppen ma!” „De miért?” „Magyarázni kell?” — kérdezte szemrehányón. Hevesen biccentettem; ő csak állt, nézett. „Te miért nem követelőztél eddig?” — kérdezte aztán. „Már mondtam! Az lehetett volna a látszata, hogy zsarol- lcllc M „Na látod!” — mondta elégedettem. „Mit?” — meredt rám. „Hogy tisztességérzet is van a világon! Hisz’ nálam talán nem az lett volna a látszat, hogy puszta érdekből teszem? Hogy le akarlak kötelezni ?...” Magamhoz rántottam, és szorítottam, szorítottam. „Te! Te harmadik csoda!!” „Nem te mondtad a vendéglőben, hogy mától fogva független ember vagyok?” „így is van!” A környezet, ahol Donkó Lajos vadőr feleségével és nyolcéves kisfiával él, festő ecsetjére kívánkozik. A gyerekkori mesék rengeteg erdeje itt valóság, hiszen a vadászház, ahol a család él, a Börzsöny nagyranőtt hegyeinek lába előtt lapul Királyházán. Körben fák kapaszkodnak a csúcsokig. Az udvart a Kemence-patak vágja ketté, így aztán, ha Donkó Lajos vetni akar egy kis szénát Csillagnak, a kipróbált, öreg lónak, akkor át kell ballagnia a fahídon. Közben megáll, hogy a vizet kémlelje, hátha villan valahol egy karcsú pisztráng. A széles udvar végében sorakoznak a gazdasági épületek: a pajta, az istálló, a garázs, odébb a gyönyörű hannoveri véreb ketrece mellett a fásszín. Az két épületcsoport között vérmes kis jagd- terrier felügyel. Amint a kicsiny előszobába lépek, a szép trófeák alatt a harmadik, a rangidős kutyamama fogad. Niki, „aki” együtt kezdte a vadászatot Donkó Lajossal. Bizalmatlan szaglászása barátságos farkcsóválássá enyhül, amikor gazdájával kezetrázunk. — Hogy kerül jász legény a palócok közelébe? — ismétli a kérdést a harmincegy éves, köpcös fiatalember. — Jászladányban születtem. Ott is éltünk, amíg apámékat a hegyek Ürömre nem csalták. Már akkoriban kijártam a vadászokkal a lesekre. A helyi vadásztársaság, a Vörösmarty tapasztalt vadőre magyarázta nekem az erdőt, a vadakat. Akkoriban persze csak szemmel vadásztam, meg cipeltem a többiek hátizsákját. — Addig-addlg, hogy magából is vadőr lett? — Amikor hatvankilencben leszereltem, ez az öreg vadőr, a tanítóm, megbetegedett. Ak. kor szólt nekem a vadásztársaság elnöke, hogy nem vál„És? Ha jól látom, már ma Itt vagy velem, Teca néninél!” „Drága, drága Teca néni! — sóhajtottam föl. — Az Isten is áldja meg a kedves reumáját, de boldoggá tett vele!” — S öleltem volna át megint az unokahúgot, de megint elhúzódott. A szekrényhez lépett, elővett egy dobozt, sós sütemény volt benne. Kínálta. „Isteni ez az önállóság! — mondta aztán, és körülmutatott — Úgy élvezem, hogy el sem mondhatom! Az ember fölkel, és senkit nem kell kerülgetnie... A vécé szabad, a fürdőszoba szabad! Nem kell senkit kivárnia, anyát, apát, férjet, anyóst, apóst... Egyszerűen csodálatos!” „Most már nemsokára végleg így lesz!” — simítottam végig a haján. „Hála neked, te drága! — Hozzám bújt, fölágaskodott, megcsókolt. — Istenem, mi is lett volna velem nélküled?” Mohón visszacsókoltam, abban a boldog reményben, hogy végre ráhangolódott az ölelkezésre. De nyomban meg- éreztem, hogy félremagyaráztam az iménti csókot; csupán hálapuszi volt. Nem, nem siettetjük, intettem magam. Nem erőszakoskodunk, átengedjük neki a döntést! Elengedtem, leültem, rágyújtottam. „Mi lett volna veled? — mondtam könnyedén. — Előbb-utóbb kibékülsz a férjeddel... Vagy keresel egy másik férjet!” Nevetve rázta a fejét. „Hogy én a függetlenségemet még egyszer feladjam?! Nincs az a hatalom! Ez a fél év igazán szörnyű volt, csak te tudod, mennyire, hisz’ közelről láttál! De egyre jó volt: belekóstoltam a szabadság ízébe! Az apám meg az anyósom terrorja után végre szabad lettem! Soha senki nem kérdezi meg: hová mégy? Mit csinálsz? Hánykor jössz haza? Mikor mosol már, nincs egy szál tiszta ingem...” Szinte belepirult a nagy szabadság boldog dicséretébe; mosolyogva néztem. (Folytatjuk) lalnám-e a munkáját. Nem sokat gondolkodtam, legény voltam, az erdőt, az állatokat szeretem, mondtam magamnak, a vadászat a legkedvesebb szórakozásom, hát mi kell még? Ekkorra már letettem a vadászvizsgát, de sehol nem akadt hely a környékbeli vadásztársaságokban a magamfajta vadász számára. így meg, ha vadőrnek állok, beférek a csapatba. Persze nem rögtön lettem ám vadőr! Nem úgy van az! Előbb a tanulóidőt le kell tölteni. Addig csak vadvédelmi őr az ember. Ez olyan ta- noncállapot. Na, az akkori fizetést a kalapom mellé tűzhettem, ezerháromszáz forintot kaptam hetvenegyben. Beiratkoztam az alapfokú vadgazdálkodási tanfolyamra, onnan meg a szakmunkásképzőbe, ahol megint csak vadászatot, vadtenyésztést, vad- gazdálkodást tanítottak. Köz. ben megnősültem, fiam született. Mit mondjak? Kevés volt a pénz, nehezen éltünk. Akkor hirdette meg az Országház—Május 1. Vadásztársaság e vadőri állást. Jöttünk hát Királyházára. Ennek már négy éve. Nagyon jól megvagyunk ezen a gyönyörű vidéken. — Mi a vadőr feladata? — Röviden? őrizni, védeni a vadat, ahogy a neve is mutatja. Bővebben? Hajjaj! Sok minden. Irtom a dúva- dat, elcsípem, ha tudom a rabsicokat, tudja, az orvvadászokat. Etetőket, leseket, só- zókat építek, azokat javítgatom, rendben tartom, ha szükséges. Elszállítom a Csillaggal, vagy ha nincs időm, akkor elszállíttatom valakivel a meglőtt vadat, hisz’ a vadász- társaság legfőbb jövedelmét ebből szerzi. Intézem az erdei rétek kaszálását, a begyűjtést, műveltetem a vadföldeket. .. — Vadföld? — Igen, az erdei állatoknak is vetünk! Fönn a hegyekben művelünk néhány rétet, abba aztán a rozstól a zabig minden kerül. Persze, nem mi aratunk, hanem a szarvasok, őzek, vaddisznók. Hogy mi még a dolgom? Télen a legtöbb munkát az etetés adja. Szegény Csillag a megmondhatója, hiszen neki kell kihúznia kocsin azt a húsz tonna lucernát, tlzennégy-tizen- öt tonna kukoricát, Öt-hat | tonna tápot, ugyanennyi réti szénát és azt a néhány szás kiló sót is, amit egy télen „kiosztunk” a vadaknak. Ja, még nem mondtam. Mindezt majd hatezer hektár területen, árkon-bokron keresztül, vagy negyven etetőbe, sózóhelyre. — Kifelejtette a vadászatot. — Az nekem nem munka, az igazi szórakozás! Figyelni a vadmozgást, az állatok Viselkedését, számon tartani a fejlődésüket... szóval ez nekem nem munka. A többi meg? Mind hozzátartozik ahhoz, hogy a társaság tagjai és a vendégek kedvükre vadászhassanak. — Apropó, vendégek. — Vannak. Külföldiek is, főként nyugatnémetek. Nézze, a vadásztársaságok önmagukat tartják el. Bérletet kell fizetni azért a területért, amely a társasághoz tartozik, az állatok téli élelmét sem köszönömért adják, a leseket fából építik, de egyetlen gerenda sem ajándék.,.’ Láthatja, pénz nélkül nem megy! Jön a német, lepuf- fantja a bikát, fizet egy csomó pénzt és hazamegy. Mindenki jól jár, mert az állam valutához jut, mi meg forinthoz. Odabent surrogva megszólal a televízió. Pedig nincs villany. — Nem hiányzik a komfort? — kérdezem. — Miért hiányozna? Villany ugyan nincs, de van akkumulátor, meg aggregátor is. Vezetékes víz nincs, de van kéziszivattyú, a padláson meg tartály. Telepumpálom és kész. Hamarosan fölszerelik a búvárszivattyút, akkor még könnyebb lesz. Messze van a lakott terület? Itt a Trabant, ha van időnk, megyünk Rútságra, Vácra, Pestre. Itt olcsó az élet, mert a társaságtól sok mindent kapunk az aggregátor olajától a szolgálati kocsiig, a munkaruháig. A hegyek között nem könnyű elkölteni a pénzt... Kinyitja a fegyverszekrényt.’ Mutatja a szép ívű kisgolyós puskát, a tömzsi nagygolyóst, az öblös sörétest. Látszik, szereti a fegyvereit, becsüli is azokat. Ballagunk kifelé. Alkonyo- dik. A vadőr szeme az erdőt simogatja. 4 NÖGRÁD — 1980. Július 6., vasárnap Hortobágyi Zoltán 1 Fenyőerdő adja az árnyékot a Nyírjesnek nevezett balassa-J gyarmati üdülőövezetben a kirándulóknak, akik gyalogszerrel, motorkerékpárral, autóval mennek kikapcsolódni, szórakozni. A telepen számtalan víkendház is biztosítja tulajdon nosainak a pihenést — vagy a munkát! be *1 a I ^WWWWWWWWV^A^VW\/WVWW Bárány Tamás: \ Másfél szoba összkomfort (Regény) 48. A t Á
