Nógrád. 1980. június (36. évfolyam. 127-151. szám)

1980-06-18 / 141. szám

Dallos Marinka kiállítása Az Olaszországban élő, ma- bői a Kulturális Kapcsolatok gyár származású paiv mű- Intézetének kiállítási termé­vész, Dallos Marinka képei- ben látható kiállítás. Teremtés Minden estére öliöztetés Ifjú „muzeológusok" között Szécsényben Fülsiketítőén zúgó helikop­terraj lepi el az eget, a gép­puskák zaját bombarobbaná­sok erősítik, tehetetlenül hul­lanak és szakadnak darabok­ra az emberi testek, napalm­fal lobban fel,' s hatalmasan gomolyognak a perzselő vörös lángok. Nem is lehetne ször­nyűségesebbnek elképzelni a világ végéhez vezető pusztí­tást. Huszadik századi Apoka­lipszis, az ö sajátos, walkür zenére táncoló helikopter­lovasaival, a halált, a szenve­dést, a megsemmisülést hozó mai gyilkosaival. S ami a leg­borzasztóbb, ez nem Coppola képzeletének szüleménye. Ez valóság volt. Ilyen volt a vi­etnami háború. Annak idején az amerikai­ak a tévében egyenes adás­ban láthatták, hogyan ölnek, vagy pusztulnak el fiaik. A félelmetessé váló mai techni­ka nem ismer lehetetlent. Coppola sem. Igazi támoga­tóra nem találván minden va­gyonát erre a filmre tette fel, s korábbi sikereit tekintve — Keresztapa I—II., Magánbe­szélgetés — nem csekély ősz. szegről, 27 millió dollárról volt szó. Sikerült megnyer­nie a vállalkozáshoz . többek között Marion Brandót, Den­nis Hoppért, vezető operatőr­tiiiiiiiiiiiiMiiitiiiiiiitiiiiiiiiMMiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiMMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiimiiiiiiHmiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiNiííiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiMii Rendhagyó a kép a szécsé- nyi múzeum restaurátor-mű­helyében. Kisebb csoportok­ban 11 éves gyermekek el­mélyültet) dolgoznak. „Ezt összeragaszthatom?” „Tessék megnézni, ez így jó lesz?” — és egyéb kérdésekkel fordul­nak a foglalkozást vezető fel­nőtt szakemberekhez. Az álfa. lános iskola 5. osztályos mú­zeumbaráti raja ezen a fog­lalkozáson a restaurálás szak­mai fogásaival ismerkedik. Az egyik asztalnál a lányok nagy türelemmel és szorga­lommal különböző cserépda­rabokat illesztenek össze. — Ti min szorgoskodtok? — Az ásatások során ke­rültek elő ezek a cserépdara­bok. Mi most a töredékekből megpróbáljuk a kész edényt összeállítani — kapom a vá­laszt Gál Annától. — És sikerül? — Én már három darabot is összeragasztottam — mond­ja csillogó szemmel, jogos büszkeséggel Bagi Anikó. — Izgalmas és érdekes amit csinálunk — magyarázza Gö­rög Édua. — Megismerjük a különböző * korok edényeit. Miska bácsi azt is elmondta, hogy évezredekkel ezelőtt ho­gyan készítették az edénye­ket. — Te mi szerednél lenni? — Keramikus. Egy másik csoport régi pén­zek tisztításával foglalatoako. dik. Bolgár Zsolti kiveszi az érmét a tisztítókészülékből, mikroszkóp alá helyezi, gon­dosan vizsgálja miközben meg­állapítja: — Egy kis szennye­ződés rajta maradt. — Visszatesszük a galvani­zálókészülékbe — tanácsolja társa, Galcsik Zsolti. — Milyen érmét tisztítotok? — Rákóczi-korabell — mondja büszkén Ocsovai Atti­la. — Tessék megnézni a mik. roszkópon keresztül, hogy milyen szép. — Mit szoktatok csinálni a múzeumi foglalkozásokon? — kíváncsiskodom tovább. „Sok érdekes dolgot” mond­ják szinte kórusban. — Már kiállítást is rendez­tünk — dicsekedik Szabó Ta­más. — Helyesebben segítettünk a „Korok és fegyverek” kiál­lítás megrendezésében — iga­zítja helyre osztálytársát Gé- czi Annamária. — Voltunk a raktárban is, ahol elmondták, hogy hogyan kell a múzeumi tárgyakat cso­portosítani, leltárba venni — újságolja Mócsány Ágnes. — Nekem minden foglalko­zás nagyon tetszik, mert so­kat lehet tanulni és műve­lődni — állapítja meg Oláh Zoltán. — Egy-egy foglalkozás előtt kisebb .előadásokat tartunk, ami Szécsény történetével, műemlékeivel kapcsolatos —. így Varga Zsuzsanna. — A csoportunk összegyűj­tötte a község mai és régi ut­caneveit. Felkutattuk az ut­cák elnevezésének eredetét — magyarázza belelkesedve Vidu Pál. — Milyen érdekes dolgot tudtatok meg? — Mészáros János bácsi sok érdekes dologról beszél. Ö mesélte el, hogy valamikor a Vám utcában a vásárra érke­zőktől vámot szedtek. — Jártunk Benczúrfalván, ahol Szabó Pista bácsi beszélt életéről, munkájáról, majd megnéztük Benczúr Gyula síremlékét — eleveníti fel az egyik foglalkozás eseményeit Kürtösi Bernadett. A szőke Hanzélik Zsuzsa így summázza véleményét — Nagyon szeretek ;dejárni. mert minden összejövetelen érde­kesebbnél érdekesebb dol­gokkal foglalkozunk. A gyermekeknek bőven, van mondanivalója. Cserven Zsolt a gyűjtőmunkáról, Balázs Ró­bert a szakkönyvtárban tett látogatásról, Végh Teodóra a filmvetítésről, Zsupin Erika, a régészeti foglalkozásról me­sélt. Praznovszky Mihály, a mú­zeum igazgatója, a csoport szakmai vezetője így összeg­zi az egy. év tapasztalatait: — Múzeumunk közműve­lődési programjában kiemel­ten kezeljük az ifjúsággal való foglalkozást. Épp ezért öröm­mel fogadtuk az általános is­kola igényét, hogy az 5. osz­tályosok részére hozzuk létre a múzeumbaráti rajt. Ezek a tanulók egy éven keresztül intenzív múzeumi ellátást kapnak. Terveink szerint a 8. osztály végéig együtt marad a csoport. A foglalkozások te­matikáját úgy íllítjuk össze, hogy abban helyet kap a tör­ténelem. iradalom, zene, nép­rajz. A komplexitásra törek­vés a fő szándékunk. A fog­lalkozások módszereinél fi­gyelembe vesszük az életkori sajátosságokat; kirándulás, filmvetítés, gyűjtőmunka, kis­előadások megtartása, vetél­kedők szervezése. helytörté­neti séta. szakkönyvekkel va­ló ismerkedés, kutafómunka, beszélgetések, kiállítások ren. dezése teszi változatossá az összejöveteleket. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem mu­zeológusokat akarunk nevelni. Persze az sem baj, ha akad közöttük olyan, aki elhivatott, ságot érez a pályáhk iránt. Célunk a művészetet pártoló és szerető, a szabad időt kul­turáltan eltölteni tudó embe­reket felnevelni. Mi ezzel a tevékenységünkkel kiegészít­jük az iskola nevelési tervét. Nem titkolt" szándékunk, hogy a tanulók a foglalkozásokon gondolatilag, érzelmileg kö­zelebb kerüljenek ahhoz a tájhoz, amelyhez tartoznak, ahol élnek. Sz. F. FiUnjegyzet Apokalipszis most Bárány Tamás: Másfél szoba összkomfort (Regény) 32 Biccentettem. mert tulaj­donképpen utálok egyedül slattyogni az utcán. Elindul­tunk. „Segíthetnék? — kérdezte később. — Elektromérnöknek készülök ugyan, de a kémiá­ban is elég erős voltam...” „Megtennéd?” — néztem rá sugarasan, mert az a dög érettségi veszedelmesen kö­zeledett. és kinek nem jön jól ilyenkor egy ingyen kor­repetitor? Az együtt tanulásból lassan közös programok lettek. Ézt bizony nem volt könnyű meg- organizalnom mert ott volt nekem Ákos... Azt ugyan tu­domásul vette, hogy ritkáb­ban láthat, mert gőzerővel ta­nulok. de azt már aligha hit­te volna, hogy szombaton is a kőnvv fölött gubbasztok, és vasárnap is tanulni űz a hon- leányi buzgalom... Így aztán meg kellett osztanom a ke­vés szabad időmet kettejük közt. Hétköznap délutánon­ként Bélával üldögéltem a presszóban, aki a kezem fog ta az asztal alatt, míg a vegytanról magyarázott -r- este meg Ákos panaszait kel­let végighallgatnom, hogy mennyire hiányzóm. A va­sárnap délutánjaim most is az övéi voltak; nem ettem meszet hogy azokat is Bélá­ra testáljam... De az bizony most már néha-néha megtör­tént, hogy a szombat estét el­sikkasztottam tőle, és nagy­lelkűen Bélának ajándékoz­tam: a Trabcsival szinte rö­pültünk az úton, ahogy egy- egy távolabbi. budai vagy belvárosi mozi felé igyekez­tünk. Negyedóra alatt min­denütt ott voltunk; és én ezt pokolian élveztem, hisz egy életen át ahhoz szoktam, hogy ha a Bocskairól beme­gyek a városba, oda is egy óra. vissza is egy óra a kín­keserves bumlizás, a ritkán járó villamosokkal és autó­buszokkal.-.. Az érettségi után a fél nyaram így telt el: a nappalaim Bélával, az estéim Ákossal. És persze a vasár­napok is vele... Bélának szo­morúan tudomásul kellett vennie hogy Ákos a vőlegé­NÓGRÁD — 1960. június 18., szerda nyem, és minden vasárnap náluk ebédelek, mert a jö­vendő anyósom imád, és eh­hez a szertartáshoz ragaszko­dik... Már az is nagy dolog, értse meg: hogy megkockáz­tatom ezt a sok közös prog­ramot vele: de mit csináljak, ha ennyire rokonszenvesnek találom... ..Hát szakíts Ákossal! — mondta, nem is egyszer. — Vasárnaponként az én anyám is boldogan ebédeltetne! És nekem is a menyasszonyom lennél!” Először elengedtem a fülem mellett ezeket a megjegyzé­seit; örültem is nekik, nem is. Hisz akkor még sokat, na­gyon sokat jelentett nekem Ákos; el sem tudtam volna képzelni mással a vasárnap délutánokat... De kereken so­ha nem mondtam nemet Bé­lának. csak vállamat vono- gattam bizonytalanul; egy lány. aki menekülni akar ott­honról s akinek nincsen ko­moly kérője, ne égessen föl semmilyen hidat. És a tapló, hiába tapló. Ott ül a fülben, s nem hagyja az embert nyugodni. Hiszen időm volt rengeteg, a híres háztartásvegyipari gyár. aho­vá a felvételi kérelmemet be­adtam. tudomásul vette, hogy csak szeptember közepén lé­pek be tehát háromhavi fel­hőtlen pihenés korlátlan ura voltam — igazán volt rá mó­dom hogy a jövőmön töp­rengjek Egyszer eszembe jutott a három év előtti nyár. afc is­kolai tábor, az almaszürettel, és vad vágyam támadt, hogy Ákossal elutazzunk valahová vidékre. Egyik este azt mon­dom neki: „Te Mákos? Olyan jó volna elmenni egy pár napra, nya­ralni!" „Az bizony jó lenne! — biccentett. — Például a Bal­csira. De miből?” „Hogy hogy miből? Nem kerül az olyan sokba! Én kaptam anyámtól érettségire egy ezrest, te meg, ha le vagy égve legfeljebb előleget kérsz a gyárban!" - Furcsán mosolygott. „Nem úgy értem... Pénzem volna éppen De időm nincs.” „Hát a szabadságod?!” .Izé — mondta, s a földet nézte. — Nem is mondtam még? A két hetemet elviszi a tanfolyam...” ..Miféle tanfolyam?” ,.A lovaglóiskola. Igazán nem mondtam még? Két hét Nagyvázsonyban. A felét én fizetem, a felét az egyesület.” „Miféle egyesület?” me­redtem rá. „A gyári sportklub. Az at­létikai meg a vívóeredménye­im alapján elhatározták, hogy ráállítanak az öttusára...” Darabig nem feleltem, azu­tán bólintottam. ■ „Gratulálok! hát akkor sok sikert a lovagláshoz!” Többé nem beszéltünk er­ről. de nekem majd az epém pattant meg. Nyaralni velem? Föl se merül... Másodállást vállalni valahol. fusizni, ahogy mások csinálják, hogy összejöjjön valami pénz a fészekrakáshoz? Föl se me­rül! Bezzeg lovagolni tanulni, mint régen az 'urak! Erre van kedve, ideje, és pénze a •fiatalúrnak! (Folytatjuk) nek pedig ,a fantasztikus kép­zelőerejű Vittorio Storarót. Az igazi „főszereplő” azonban mégiscsak ő, Francis Ford Coppola: rendező, producer, forgatókönyv-társíró, zene­szerző, epizódszerepben fel­villanó katonai tudósító. Öt éven keresztül dolgozott, ha­talmas apparátussal. Elkép­zelte — egyébként személyes tapasztalatok alapján is — megrendezte, lefilmezte és tavaly Cannes-ban bemutat­ta a háborút. Amennyiben cél­ja a borzalom láttán való el­rettentés, az értelmetlen, vad pusztítás ábrázolása volt, . ez tökéletesen sikerült neki. A hosszú munkálatok alatt azonban volt ideje töprenge­ni. Elhatározta, hogy nem egyszerűen Vietnamról akar beszélni, hanem általában a háborúról. Mint ő maga mond­ta egy nyilatkozatában, az emberi jóról és rosszról. Ez sajnos eléggé „leegyszerűsítet­ten” hangzik, miként a film utolsó harmadába szánt filo­zofikus mélységek helyett is csak zavaros, felszínes gondo­latokkal találkozhatunk. S, hogy' ő maga sem tudta egész pontosan, mit is akar elmon­dani a megtébolyult ezredes sorsával, az mutatja, hogy a filmhez három különféle be­fejezés készült. A végső vál­tozat nem egyértelmű befeje­zés. Willard kapitány a pa­rancsot teljesítve továbbfoly­tatja útját. Az erdei templo­mot maga mögött hagyó, csak a „borzalmat” kiáltani tudó, kőszoborarcot öltő Willard azonban nem tudni hová tart. Miről szól a film? A hábo­rú bemutatásához furcsa tör­ténet ad keretet. Egy ameri­kai kapitány azt a megbíza­tást kapja, hogy kutassa fel az őserdőben és semmisítse meg Kurtz ezredest, aki az őt is­tenként tisztelő hegyi tör­zsekkel vette körül magát, s megzavarodottan esztelen vé­rengzésekben éli ki magát Willard néhány fős legény­séggel ellátott kis őrhajón ha­lad keresztül az ellenséges te­rületen. Ütjük során az egyé­ni sorsok epizódjaiból áll ösz- sze az amerikai katona tra­gédiája. Mi sem bizonyítja jobban az értelmetlenséget, mint az, amikor például a fiatal néger lövész közömbös arccal, oda sem nézve, rutin­ból „szedi le” gránátvetőjével a vietnami partizánt Egymás­tól teljesen idegen, érzések és eszmék nélküli katonákból áll ez a kis különítmény. Nem­hogy azt nem tudják miért, de még azij sem, hová men­nek. Parancsot teljesítenek, gyilkolnak, meghalnak. S, ha testileg nem is, lelkileg min­denképpen megsemmisülnek. A modern technika nyújJ tóttá látvány- és hangeffektu- sok annyira betöltik a fil­met, hogy a színészi ábrázo­lásnak nem is marad hely. Még a főszereplő Willard ka­pitány (Martin Sheen) port­réja is vázlatos. Pusztán a monológjaiból nem tudjuk megismerni igazán. Marion Brando (Kurtz szerepében) pedig mintha csak fényké­pét adta volna. Merev, sötét árnyakba burkolózó arca a misztikumot valóban megte­remti. de emberi jellem fel­tárásához — különösen ilyen bonyolult karakter esetében — mindez nem elég. A mai közönség igényli a látványos, a, kép és a hang erejével ható filmeket. Az Apokalipszis most, megbor- zasztja, felkavarja a nézőt, de az élménynek ezen az első szintjén nem juttatja tovább. Inkább csak megerősíti a bennünk már korábban kiala­kult erőszak- és háborúelle­nességet. Arra késztet, hogy ismételten elítéljük a Vietnam ellen irányult amerikai ag­ressziót és általában tagad­juk a háborút. —ko— ,Leégés" volt? Szervezni tudni kellene! Alig ismételhető élményben volt része annak a maroknyi — pontosan 33 — salgótarjáninak, akik az elmúlt szombaton a me­gyei művelődési központ kama- rapódium-soroza iában az intéz­mény klubkertjében részt vettek a Tinódi kamaraegyüttes kon­certjén. Reneszánsz és koraba­rokk zenemüvek hangzottak el, a korabeli hangszerek másolatain. Ezek a darabok hangverseny­termeinkben sem a leggyakorib­bak, s a sok furcsa hangszer nemcsak a kuriozitást növelte, bemutatásuk az ismeretterjesz­tést is szolgálta. Éppen ezért, talán nem volt a valóságtól el­rugaszkodott a szervezőknek az p gondolata, hogy a kétszeres ze­nei csemege vonzza majd a né­zőket. A valóságban azonban az érdeklődők száma mindössze ti­zeneggyel haladta meg a vendég- művészek összlétszámát. Azon keseregjünk-e, hogy 40 ezer lakost meghaladó megye­székhelyünkön csak ennyien ér­deklődtek a hangverseny iránt? Vagy talán azon. hogy a műve­lődési központ által kiértesített 60 meghívott közül, akiknek nagy része jelezte: részt venne a hangversenyen, jószerivel cgy- kettö ha eljött? Vagy talán azon, hogy Salgótarjánban erre a nap­ra esett a kamarakoncert mel­lett a zeneiskola két részben megtartott évzáró hangversenye, mely nemcsak az esetleges ér­deklődő zenepedagógusokat, de a zenekedvelők nagy részét is tá­vol tartotta az említett rendez­vénytől. Égetően merül fel a kérdés, létezik-e olyan szerv, vagy személy, akinek munkakö­ri kötelessége: egyeztetni az ef­féle rendezvényeket, adott eset­ben ugyanis nem rajtuk mú­lott. hogy a József Attila Műve­lődési Központ kamarakoncertje nem vált — divatosan szólva — „leégéssé”. A helyzetet a muzsi­kusok mentették meg, akik a kisszámú közönség előtt is haj­landók voltak fellépni. Ez külön­ben elvárható is volt, hiszen tűzoltókról van szó, — a Tinódi kamaraegyüttes ugyanis a BIYI Tűzoltóság Országos Parancsnok­ságának égisze alatt műltödik, — és a muzsikusok az átvitt értel­mű „égés” ellen is felvették a harcot. — Z •?. r

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents