Nógrád. 1980. május (36. évfolyam. 101-126. szám)

1980-05-05 / 103. szám

Orvos — kontra beteg

Jó kedélyű brigád

Javult az egészségügyi

ellátás

Tizenhármán vannak nem babonások

Bányászok és betegségek

A Nógrádi Szénbányák még ma is a megye legnagyobb létszámot foglalkoztató vállalata, hiszen a statisztikák jóval több mint hatezer ember jelenlegi adatait tartalmazzák. Dolgozóik a megye, valamint Heves több mint nyolcvan községéből, településéről járnak be mindennap a munkahelyekre. „Hatalmas emberanyag — mondotta a minap Farkas József, a vállalat szakszervezeti bizottságának titkára —, akiknek egészsége megóvásáról, s az ezzel kapcsolatos egyéb dolgokról, mint a rehabilitáció, a szanatóriumi kezelés, a különféle ártalmak elleni védekezés, nekünk kell gondoskodnunk”.

— Mégpedig — mondotta Medve István, a szénbányák munkásügyek osztályának vezetője — nagyon nagy intenzitással. Hiszen az embernek sem mindegy egészségi állapota, s nem kevésbé fontos hogy létük a vállalatnak. Igazi, hatékony munkát csak épkézláb emberektől várhatunk. Mert természetes következmény: ha sokan sérülnek, betegek, csökken a teljesítmény. S, ha az alacsony, veszélyez* tetj a vállalati eredményeket.

A Nógrádi Szénbányák valamennyi egységénél — meglepő kivételként éppen azon a helyen: a salgótarjáni fuvarozási irodánál, ahol több mint száz gépkocsivezető végzi munkáját, akinek orvosi ellenőrzése éppenséggel kötelesség lenne — nem működik függetlenített, vagy úgynevezett órakeretes főállású bá- nyaüzemi körzeti orvos.

— Elegédettek munkájukkal? — kérdem Medve Istvánt.

— Mindenképp, sőt egyre inkább. Hiszen az ő tevékenységük nagyban hozzájárul a betegség miatt kitett műszakok számának csökkenéséhez. Felelős és sajnos még mindig elég zsúfolt munkaidejükből már egyre több időt tudnak szentelni dolgozóink alaposabb kivizsgálására, s a megfelelő döntések meghozatalára.

— Arra gondol, hogy régebben „vastagabban fogott a táppénzesnapok kiállítását végző” toll?

— . . .Vélem, s tapasztalatok is bizonyítják, hagy az orvosok korrektségéhez nem férhet kétség. Megszűntek rég azok a mendemondák, hogy: No, fogok a hónom alá egy hízott libát, vagy jó húsú kakast, viszem a dokinak és kiír a krumpliásás idejére, vagy három-négy napra. Az utóbbi esztendőkben jobban megszigorították az orvosi és felülvizsgálatokat, s biztos, hogy nincs mód a „boros-ka- csás-tojásos „szolgáltatás” adta munkaidő-bliccelésre.

— Nem akarok senkivel szemben rosszmájú lenni, de új módszerekről is hallottam: termékek helyett — borítékokban átadott pénzekről . . .

— Ez messzemenően nem igaz. Három — közülük egy főállású — betegellenőrt foglalkoztatunk, akik napi rendszerességgel látogatják; nem előre megbeszélten, nem ba. ráti alapon, nem elnéző módon. hosszabb-rövidebb időre munkaképtelen dolgozóinkat. Mondjam, hogy egv-két esetben fordult csak elő a múlt évben, hogy a beteg fizikai munkát végzett, vagy ne adj isten, a kocsmában könyökölt egy üveg sör mellett. Ez viszont már nem orvosi etikát- lanság, hanem emberi gyengeség és nagyfokú felelőtlenség.

A körzeti és egyéb orvosok hatékony, emberséges munkáját bizonyítja, hogy az 1974. évi 11 százalékot kitevő be- tegműszakszám 1979-re 6-ra csökkent. Ami, ha a statisztika adatait alább majd leírjuk, igen-igen jelentős. Mert, amíg 1978-ban több mint százegyezer műszak esett ki, éppen a táppénzesnapok miatt a termelésből, ez a rá következő évben már alig volt több kiiencvenhét. és fél ezernél. Még nagyobb „eredményt” hozott a múlt esztendő, mikor is a munkából kiesett — tervezett — műszakok száma 12 százalékkal lett ettől kevesebb. Sőt, az idei első negyedévben is már ezer „be- tegműszak-megtakarítás” van a szénbányáknál.

— Eszerint, egészségesebbek embereik?

— . . .A szakszerű gondoskodás jócskán érezteti hatását. Ám még lehetne — sőt lesz! — jobb is a helyzet. Mert vannak még olyan dolgaink, amelyekre eleddig viszonylag kevesebb figyelmet fordítottunk, vagy éppen a mi hibánkból, elnézésünkből következtek be. őszintén be kell vallanunk, hogy esetenként a hévízi üdülőnkbe, amely köztudottan reumatikus betegségek gyógyítására szolgál, vagy a jósvafői gyógy- barlangba, ahol asztmatikus folyamatokat próbálnak megelőzni, illetőleg orvosolni, olyanok is kaptak beutalót, akiknek egészsége kifogástalan. Az elkövetkezendőkben erre nem kerülhet sor! És — ezek már a jövő feladatai, bár kimunkálásukat hónapokkal ezelőtt megkezdtük —, olyan tényezőkre is oda kell figyelni, amelyek viszonylag újak, de újólag megnövelhetik a munkából kiesők számát. Dr. Orsai Katalin, a megyei kórház főigazgató-helyettese, megyei üzemi főorvos is joggal figyelmeztetett bennünket a fokozott gépesítésből adódó halláskárosodási veszélyekre. Tennünk kell ez ellen! Aztán rendszeressé kellene tennünk a bőrgyógyászati szakrendelést is, főként a négy aknaüzemnél és a nagy- bátonyi gépüzem tekercselő- részlegében dolgozóknál. Itt nagyon gyakoriak az effajta megbetegedések. Aztán mielőbb eleget kell tennünk azoknak a január elsején napvilágot látott új biztonsági rendelkezésnek is, miszerint valamennyi, tíz főnél több embert foglalkoztató munkahelyen, minden műszakban legalább egy, elsősegélynyújtó-tanfolyammal rendelkező dolgozónak kell lennie.

— S mindezeknek eleget tudnak tenni?

— Sablonszerűén hangzik, de mi tartjuk azt az agyoncsépelt „kinyilatkoztatást”: legfőbb érték az ember!

A Nógrádi Szénbányáknál ebben az esztendőben több mint egymillió forintot fordítanak az üzemegészségügy helyzetének javítására . . .

Karácsony György

Nem tiltakoznak az ellen, hogy jó kedélyű, vagy vidám brigádnak nevezzem őket.

— Könnyebben megy a munka, ha vidám az ember — kezdi a beszélgetést Kővári Miklósné, a FÉMBÚTOR Ipari Szövetkezet rétsági üzemében Nógrádi Sándor nevét viselő brigád egyik tagja.

— Ö a mi vezérünk. Eltart bennünket viccekkel, így hát mindig jó a hangulat —, viszi tovább a tréfás kedvűnek indult beszélgetést Vitéz Sán- dorné, a brigád vezetője.

— Nincs miért szomorkod- nunk sem itt bent, sem pedig otthon — kapcsolódik a beszélgetésbe Bense Istvánná, aki ugyancsak a brigád alapító tagjai közé sorolja magát. Ha már lúd, akkor legyen kövér, alapon, ő is kedélyesen így folytatja: — Annyira jól megvagyunk egymással, hogy egyikünket sem lehetne még késsel sem megsérteni...

— Mert nincs — vetik közbe egyszerre többen is a brigádtagok közül. Ezen, akárcsak az előbbi tréfálkozásukon jót kacagnak, miközben jóízűen fogyasztják ebédjüket is. Az előbbiekhez záróakkordként még hozzáfűzik, hogy tizenhármán dolgoznak együtt, pénteki napon alakult a brigád és nem babonások. Ellenkezőleg: mindig csak a maguk szorgalmában, ügyességében, életrevalóságában,

kezdeményezőkészségében bíztak. Ez vezette el őket az

1979. évi munkájuk eredményeként elnyert szövetkezet kiváló brigádja kitüntetéshez. Előtte azonban végigjárták az úgynevezett „szamárlétrát”; eleget tettek a különböző kisebb fokozatokkal együttjáró mindenkori követelményeknek. Legutóbb egymás után háromszor nyerték el az aranykoszorút.

☆

— összetartó, jó brigád a miénk, a nehézségekben és az örömökben mindig együtt vagyunk — érvel a Kiváló brigád cím jogossága mellett Vitéz Sándomé, majd így folytatja: — Nem kell egyik brigádtagot sem a munkára ösztökélni. Megy az nálunk, mint a karikacsapás. Mindenki tudja a dolgát...

Szavai megalapozottak.

— Nehogy azt higgye, hogy azért mondunk most szépeket önnek, mert így kívánja az érdekünk, így hangzik szépen az újságban, hanem azért, mert így is élünk — veszi vissza a szót Bense Istvánná.

Némi kis „provokáció” szándékával azért megjegyzem: — Bizonyára azért ilyen nagy az egyetértés, mert a brigádvezető szemet huny a hibák fölött.

— Erről szó sincs — tiltakoznak egyszerre többen is.

— Azért választottuk meg őt, mert ügyesen dolgozik, tud rendet és fegyelmet tartani, a többiek hallgatnak rá, ugyanakkor mindent megtanácskozunk, közösen döntünk — mondja Kőváriné, Ynajd hozzáfűzi : — Erzsi —, mármint a brigádvezető — ezt te is elmondhattad volna...

— Csak _ nem képzeled,

hogy magam dicsérem — szól vissza, majd kisvártatva a következőket mondja: —

Brigádunkban van vélemény- eltérés, de csak addig tart, amíg egyezségre nem jutunk. Utána megy minden a maga útján.

☆

A brigád 1972-ben alakult meg. Az alapító tagok közül többen elmentek, helyükbe újak jöttek, a mag azonban megmaradt. Köztük találjuk Pander Kálmánt, Hornyák Sándort, Gregor Jánosnét, Bognár József né. Egyébként a tizenhárom tagú kollektívának 50 százaléka férfi és 50 százaléka nő.

— A férfiakkal, vagy az asszonyokkal van több gondja — kérdem Vitéz Sándor- nétól.

— Egyikükkel sem — állítja határozottan.

— Nem méltatlankodnak a férfiak a női uralom miatt?

— Nem. Ha nem fogadnák el, akkor ki is zárnánk őket a brigádból — szól ismét tréfásan Bense Istvánná, —, de ők is szívesen elfogadják Erzsit brigádvezetőjüknek, akárcsak mi.

— Ha már a férfiaknál tartunk, hadd említsem meg Fábián Pistát, Rajkó' Lászlót, akik sokat segítettek nekünk

— mondja a brigádvezető.

☆

Az egyébként jó hangulatot —, amiben része van a mostani kitüntetésnek is —, a következő gondolatok egy kicsit mérséklik. A jobb munka akadályairól van szó. Bense Istvánná a következőkkel kezdi:

— Elég vacak az a cső, amit a Salgótarjáni Kohászati Üzemek kisterenyei gyáregységéből kapunk. Pedig vezetőink úgy gondolták, hogy hazaival helyettesítjük az importcsöveket. Sajnos ez nem sikerült. Nem tudom, mi lehet az oka. Valószínű. a kisterenyeieknek nincs olyan nagy tapasztalatuk és gyakorlatuk a gyártásban, mint a hollandoknak, akiktől az importanyagot vásároljuk. Külföldi megrendelőink viszont a holland csőhöz ragaszkodnak. ..

Az alapanyag-ellátás minőségének gyengesége ellenére a Nógrádi Sándor brigád átlagteljesítménye 106—107 százalék között változik. Ez azt jelenti, hogy egy műszak alatt személyenként 160—180 kempingszéket állítanak ösz- sze. Nemcsak mennyiségi tervüket teljesítik, hanem jó minőséget is adnak. Eddig egyiküktől sem vontak le egyetlen fillért sem selejtbér címén.

— Munkánk nem könnyű, még ma is jórészt kézzel szegecselünk, bár már van ilyen gépünk is. Egyébként a brigád tagjai a gyártás minden folyamatát ismerik, minden reszorton önállóan és termelékenyen tudnak dolgozni.' Ennek köszönhető, hogy a betegségek, vagy a szabadságolások alatt is folyamatosan termelünk. Bevált az a módszer is, mely szerint a kollektíva tagjai gyakran kapnak más munkát, hogy ne jöjjenek ki annak gyakorlásából — állítja határozottan Vitéz Sándorné.

— Az előbbiek szellemében és ennek megfelelő gyakorlattal neveljük a hozzánk kerülő fiatalokat — egészíti ki az előbbieket Bense Istvánná.

☆

Befejezésül Both József művezetőtől érdeklődöm a brigádról. Csak jót mond róluk. Ugyanígy vélekedik a telep vezetője is. Közben a beszélgetés végéhez érkeztünk, s jelezték az ebédidő végét is. Pillanatok alatt mindenki elfoglalta helyét, s nem sokkal később a gépek zaján is áthallatszott a vidám asszonysereg jóízű, munkakedvet serkentő kacagása.

— venesz —

Eredményesen vesz részt a szocialista brigádok között folyó munkaversenyben a Szaivai Mihály nevét viselő kollektíva a salgótarjáni ötvözetgyárban. A brigád tagjai vál. lalták, hogy az üzemidő kihasználása érdekében a váratlan meghibásodásokból eredő kiesési időt a tavalyihoz viszonyítva tíz százalékkal csökkentik. A tapasztalt lakatosokból álló munkacsapat jelenleg a II. elektromos kohó nagyjavítását végzi. Képünkön Ondrék József brigádvezető, Bódi György és Gyimesi László lakatos munka közben.

—bábéi felv.— '

Létbiztonság

Igen, ez így igaz: hazánkban létbiztonság van. Három és fél évtized országépítő munkája meghozta a maga gyümölcsét: megszűnt gondnak lenni a mindennapi kenyér előteremtése, országos jelenség a jól öltözöttség, milliók tekintenek ki új házak és lakások ablakain a tavaszhoz illő kedvvel, terveket dédelgetünk, néha már majdnem gyér. meki bizakodással, mint akiket semmi baj nem érhet; igen, mert tervezhetők a holnapok. ötvenévestől fölfelé közöttünk élnek azok a generációk, akik életük egy részét úgy élték le, hogy megtapasztalták ennek az ellenkezőjét is, a teljes kilátástalanságot, amely a többség osztályrésze volt. Nem szívesen emlékeznek vissza arra az időszakra, akad közöttük olyan is, aki feledékeny, de legíbelül nagyon is tudja, mit kell féltenie. Gyermekeink és unokáink azonban ebbe a biztonságérzetbe születtek bele, nem ismerik azt a másikat, nekünk pedig, a szülőknek nagyobb vágyunk, kívánságunk az élettől aligha lehet annál, hogy megtartsák, amit mi megteremtettünk, és legyen erejük, bizakodásuk továbblépni. Ehhez persze — bármilyen sokat tesz is —, nem elegendő a jóllakottság érzése, vagy az a tudat, hogy van bőrzakónk és annyiszor váltunk inget, ahányszor akarunk; kell az a harmónia is, az a kiegyensúlyozottság, a céloknak, az érdekeknek az az egyirányúsága, amelyet a XII. pártkongresszus tudatosított bennünk a maga nyíltságával, a gondokat sem takargató szókimondásával, s azzal, hogy eszmei muníciót tudott adni a legközelebbi évek feladatainak megvalósításához, kijelölvén az előrehaladás irányát, módozatait.

Akik szóltak a kongresszuson, többnyire a maguk munkájáról beszéltek. Azt mondták el, hogy területükön, ahová hivatásérzetük, szakmájuk, rátermettségük köti őket, mi az, amit már sikerült elérni és mit kívánnak elvégezni a közeli jövőben. Nem hangzottak el látványos ígéretek, pá- toszos fogadalmak, ezért voltak ezek a megnyilatkozások hitelesek. S mert maga a kongresszus méltó helyére állította az emberi munkát, boldogulásunk, biztonságérzetünk forrását. A párt nem először teszi ezt. Most azonban olyan felismerések birtokában hív cselekvésre mindenkit, ame. lyek az utóbbi években társadalmi méretekben eljutottak az emberek tudatáig. A közgondolkodásban mind nagyobb teret kap az érdekek azonosságának figyelembevétele, a népben, a nemzetben gondolkodás, amelyben kifejeződik az egyén érdeke is. Ezekhez a gondolatokhoz pedig igen sok érzelem is kapcsolódik, amelyet1 nincs okunk szégyellni, takargatni, hiszen benne tükröződik a szocialista hazafiság sokféle megnyilvánulása, ezernyi szálú kötődés a mához, mindahhoz, ami velünk, általunk történik.

Vágyainkat, törekvéseinket fejezi ki az MSZMP Központi Bizottságának kongresszusi beszámolójában az a megállapítás is, amely kimondja: „Arra kell törekednünk, hogy társadalmunk erkölcsi arculatát tekintve is egyre inkább a munka társadalma legyen. Mindazt, amink van, munkás- osztályunk, a magyar nép nehéz harcokban vívta ki, védte meg, és a saját keze munkájával teremtette meg. A társadalom azt várja minden tagjától, hogy óvja és gyarapítsa a közösség, a nép szocialista tulajdonát, tudása, ereje legjavát nyújtva dolgozzék. Minden munkahelyen azoknak a dolgozóknak legyen hitelük, becsületük, tekintélyük, azok boldoguljanak, akik eleget tesznek vállalt kötelezettségeiknek, akik tisztességesen élnek és dolgoznak”. Az összefüggés teljesen világos: a munka és a létbiztonság szorosan összetartozik, a két fogalomkör egymást feltételezi. Nem független a teljesítménytől.

Nem mindenkinek ígér, nem amúgy „általában” biztonságot, gond nélküli életet. Nagy hiba lenne, ha így alakulnának a dolgok; az egyenlősdi-szemlélet máris visszaütött minden vállalatnál, ahol nem ismerték fel idejekorán a kiemelkedő teljesítmények erkölcsi-anyagi elismerésének döntő fontosságát. S az is nyilvánvaló, hogy ez a szó: munka, napjainkban gazdagabb jelentéstartalmat hordoz, mint tegnap, vagy tegnapelőtt. Nem elég „hajtani”. Elsőrendűvé vált az is: hogyan „hajtunk”. Ehhez a fejlődéssel lépést tartani tudó, gondolkodó, művelt munkásokra van szükség.

Hallhattuk, olvashattuk Horváth Józsefnek, a Diósgyőri Gépgyár esztergályosának kongresszusi felszólalását: „...A termékszerkezet átalakításához kapcsolódó munkaerő-átcsoportosítás személy szerint engem is érintett — mondta. — A vezetőkkel történt közös megegyezés alapján két fiammal együtt — akik szintén esztergályosok — átkerültünk egy új gyártmányt előállító üzembe. A korábbinál lényegesen korszerűbb, programvezérlésű gépen vállaltunk munkát”. Elmondta természetesen, hogy ehhez tovább- kellett tanulniuk mindhármuknak. Tanfolyamot végezni, új tudásanyagot elsajátítani, ezzel mintegy átértékelve, más megvilágításba helyezve a régebben tanultakat is. Csak arról nem szólt, hány ébren töltött féléjszakát jelentett ez számukra, hogy milyen erőpróbát kellett kiállniok, míg alkalmassá váltak az új feladat betöltésére. Pedig biztosan nem volt egyszerű erőpróba. Ilyen erőpróbákra azonban szükség víin, ha valaki előre akar lépni.

Az a jó, hogy kellenek ezek a próbatételek. A társadalom fejlődésének ügye éppúgy igényli valahányat, mint azok létbiztonsága, akik vállalkoznak rájuk.

Pártunk kongresszusa azt a mércét állította elénk, amelyet elérni nem könnyű. Kimondta: a létbiztonság csak a jó munkást, az eredményesen dolgozó kollektívát illeti meg. Ez így igazságos, így szocialista.

K. I.

NÓGRÁD — 1980. május 5., hétfő 3

\