Nógrád. 1980. május (36. évfolyam. 101-126. szám)

1980-05-13 / 110. szám

Képernyő előtt 0 Á tanítást választották életcélul Ússzatok, halacskák! A nemzetközi karmester- verseny hetének legnagyobb prózai élményét vasárnap su­gározta a televízió. Nemere László Osszatok, halacskák! című 55 perces filmje realista remeklésnek tűnt a számunkra, annak ellenére, hogy a törté­netben lényeges szerephez jut az időfelbontás. A film alapjául szolgáló re­gény Balogh Eleméré, aki re­gényének írása idején Vesz­prémben újságíróskodott, a megjelenéskor azonban már Budapesten dolgozott. Kisre­gényét a Szépirodalmi Könyv­kiadó adta ki 5 évvel ezelőtt. Nem tudom, akkoriban kiben milyen hatást, asszociációkat váltott ki a mű, csupán any- nyit mondhatok, bennem erő­sen visszhangoztak — és hosz- szú ideig — a mondatai isme­reteim szerint azonban külö­nösebb megrázkódtatást a magyar irodalomban szellemi életben nem okozott. Az igaz­sághoz tartozik viszont, nem is volt miért izgalmat akoz­nia. Hiszen a regény mindar­ról* szólt, amit széles körben tudott az ember, átélt, látott a társadalomban, amely konk­rét helyzeteit tekintve, honfi­társainknak mindössze né­hány százalékát érintik. Ugyan kinek, kiknek fontos egv 86 éves öregember éle­te’ Balogh Elemér, és az írása alapján készült televíziós film bebizonyítja, nagyon is sok- mindenkinek. Igazolja azt a régi igazságot hogy egy-egy mű értékét nem a téma szab­ja meg. hanem az amiképpen szólanak róla. Balogh Elemér a magukra maradt, az állam gondjaira bízott öregekről be­szél eredetin, őszintén, érzel­mi fűtöttséggel, de sohasem érzelmesen: gondolati érde­kességgel. Mátdcs Rafael egye­di életsorában százak, ezrek sorsa sűrűsödik. Személyes lé­te általános tanulságokat hor­doz. Tíz éve él egy snocdális ott­hon megszokottan egyhangú, betanultan udvarias falai kö­zött, távol és információ nél­kül családjától, fiától, uno­káitól. E zárt környezetbe a nagyvilág hírei eljutnak ugyan, de a szűkebb köréi kívül rekednek. Pedig meny­nyi minden változott a tíz év alatt a közvetlen közelségben is. Az unokákból kiszolgált katonáit, házasemberek let­tek. A faluban házak tűntek el. mintha háború pusztított volna, új utcák, épültek. Ajándéknak is más járja már a módit, például a művirág, melynek „legkiválóbb” darab­jai svéd rugóra nyitják-bant- ják szirmaikat. Matics Ráfa- el ugyan mit kezd ezzel a ..sarkából kifordult” világgal. Számára ez a világ tele van ismeretlennel, számára ez a világ kissé szürrealisztikus valóság hitelessé. életessé. vagyis ismerőssé, sajátsze­rűvé az álmaiban, pontosab­ban, a képzelődéseiben lesz. Akkor nyernek valóságos alakot báró lovai, a konokul önző fiú, a jól táplált, patak­vízben lubickoló unokák. „Osszatok, halacskák!” — mondja a nagypapa, s hangjá­ban szeretet, büszkeség, biz­tatás vegyül tétova tűnődés­sel: vajon hová úsztok, gye­rekek; milyen sors vár majd benneteket? A tévéfilmet Nemere Lász­ló legjobb munkái között tart­hatjuk számon. Mérnöki pon­tossággal, ízléssel találja el a könyv hangulatát, s adja visz- sza a képernyőn. Nincs egyet­len, fals, disszonáns hangja sem. Filmjének minden koc­kája, mind«« vágása a helyén van. Egyetlen egyszer sem érez kínos fesaélyeaettséget, taszító műviséget m néző, he­lyette mindig tiszta megin- dultségot Ijesztő, sunyi, vég­zetes az emberre nézve ez a világ? Nyilván hatásában tar­talmaz ilyen elemeket is, egészét tekintve azonban még­is segítő, emberséges. Gondol­junk a kamionosokra, akik ebédre is meginvitálják az öreget, vagy a levest hozó szomszédasszonyra. Tartal­mában ugyanaz és mégis más ez a világ mint tíz éve volt­én át pillanatról pillanatra Matics Ráfael, napjaink hu­manitásra figyelmeztető „jel­zőoszlopa”. A főszerepet egy közel­múltban elhunyt, csodálatos művész, Maikláry Zoltán ala­kítja. Félelmetesen egysze­rűek. ugyanakkor kifejezőek és megrázóak a gesztusai, mi­mikája. Emlékezzenek csak azokra a jelenetekre, amikor kint áll az országút szélén és az elsuhanó autóknak stop- pórt integet. Mennyi érzés, mennyi gondolat van ezek­ben a látszólag jelentéktelen mozdulatokban. Néhány je­lenettel később egy étterem teraszán látjuk viszont, amint ebédet rendel Nem azt, amit igazából szeretne; azt, ami ol­csó. A kamionosok meghívják őt, s akkor kiboki a kívánsá­gát: vaddisznópörkölt. Társai elfogadják, s a kamera Mak- láry felránduló, sírásra gör­bülő ajkát mutatja, s győze* delmét feltoluló érzelmein. A páratlanul nagy művészek képesek ilyen pillanatokra, s éppen ezért ritkán mondhat­juk el teljes meggyőződéssel, hogy óriás — karakter —szí­nészt veszítettünk el. Makláry Zoltán partnerei egytől egyig remek alakítást nyújtottak. Ebben a mezőny­ben is felfigyeltünk Simén- falvy Sándorra, aki Matics Ráfael öreg lakóitársát for­málta meg, puszta jelenlété­vel. A t Ússzatok, halacskák! nem „nagyigazságaival” döb­bent és győz meg; éppen el­lenkezőleg; az élet apró, igaz tényei vei — a létezés értel­méről, az emberi küzdésről. Osszatok, halacskák! Érde­mes... (ok) Salgótarjánban a Bolyai János Gimnáziumban érettsé­gizett, Debrecenben a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett középiskolai tanári oklevelet. 1974-ben a dékáni hivatal a következő minősí­tést Irta róla: Tanári pályán szép eredményt érhet el, ha úgy dolgozik az iskolában, mint az egyetemen.” A for­radalmi ifjúsági napok alkal. mából Sásdi Dezsőné tanárt, a 209. 6z. Zsinkó Vilmos Ipari Szakmunkásképző Intézet ne­velőjét, az oktatási miniszter Kiváló munkáért kitüntetés­ben részesítette. Az intézetben először Han­tos Sándor igazgatóval beszél­tem, miután Sásdi Dezsőné tanárnő órán volt. A rövid fél óra alatt az igazgató el­mondta, hogy szakmai mun­kája, példás magatartása, kö­zösségi tevékenysége, vala­mennyi nevelő előtt példa. Sásdi Dezsőné a gyerekekről — a szakmunkástanulókról ! beszélt. A mindenoldalú ne- ! velésben reális gyermekeket i kell formálni. Itt, ebben az ! iskolában a gyermekeket nem- ' csak tanulóknak nézzük. A gyermek ennél teljesebb — ember, áki nemcsak felké­szül az életre, hanem közben éli is. Jól tudjuk, hogy nem tud mindenki jól tanulni, nem mindenki rendelkezik jó em­lékező tehetséggel. Ezért Igaz­ságtalan őket egyoldalúan ér­tékelni. Ehelyett: meg kell őket figyelni, ki mire képes, s elérte-e az egyéni optimu­mát. A munka — mondja — a felnőtteknek szükséglet, de a gyermeknek egyáltalán nem létigénye a tanulás. Ahhoz, hogy szükségletté tegyük, meg kell teremteni a minél több típusú tevékenységi rendszert Rá kell a gyermeket vezetni a dolgok belső érdekességére, A nevelésnek azt kell elérni, hogy a gyermek tudjon ten­ni az emberekért, a környe­zetért. Csak egy ilyen sok funkciós rendszer szerettethe­ti meg vele a tanulást, a munkát. A Hans Otto Színház Röviddel as NDK megala­pítása után nyitották meg Potsdamban a Brandenburgi Színházat. Az új inténmény társulata sajátos profilt ala­kított ki. A színház a mo­dern, haladó szocialista drá­ma otthona lett. 1952-ben a kiváló színész és állhatatos kommunista, a fa'iszlak által meggyilkolt művész. Hans Otto nevét vette fc' a négy helyszínen tevékenykedő egvüttes. Vezetői, művészei számos kezdeményezéssel keresik az utat a közönséghez. Az opera. társulat rendezője, Peter Brähnig ez utóbbi évtizedben azon fáradozik, hogy a mai emberhez la közel hozza a klasszikus operairodaiam re­mekeit. A várszínházban megrendezett Mozart-ciklus sikere azt mutatja: nem ered­mény nélkül. Másik potsdami kezdemé­nyezés a „Hétfői estek” soro­zat. Kezdetben arra gondol­tak, hogy jazz- és beatzené­vel, kabarémflsorral szórakoz­tatják a hétfő esték nézőit. Aztán mégis, úgy alakult, hogy inkább kísérleti színházat csi­nálnak ez alkalommal, amikor az est első felében zajlik az előadás, a második felében pedig a nézővel való beszélge­tésekre, vitákra kerül sor. A mai német drámairoda­lom legjobb terméséből 27 ősbemutatót tartottak eddig. Tapasztalataikat más színhá­zak dolgozóival a Potsdam­ban rendszeresen megtartott „Műheíynapok a modern drá­ma kapcsán” című rendez­vényeken vitatják meg. A Hans Otto Színházban évente 40 hangversenyt is tartanak vendégszereplőkkel, nemzetközi rangú szólistákkal. Sásdi Dezsőné még nincs harmincéves, ds odaadó, ön­zetlen munkájával máris rá­szolgált kollégáinak, tanítvá­nyainak tiszteletére, szerető­iére Sok 1 lyen nevelő kel­lene a szakmunkásképző inté­zeteimé. A 209. sz. Zsinkó Vilmos Ipari Szakmunkásképző Inté­zet „tőszomszédságában” van a Bartók Béla Általános Is­kola. Itt tanít Makainé Surá- nyi Ágnes tanítónő, aki „Mi­niszteri dicséret” kitüntetést kapott a Tanácsköztársaság I kikiáltásának évfordulóján. ; Magister- totus animi, egész leikéből tanító — nem tudok hirtelenjében szebb, pontosabb kifejezést adni Ági káról /V-/VVVAIVvA^VVVvV\AAV,"/V\f'/l Bá'ány Tamás: Másfél szoba összkomfort (Regény) Harmincéves koromig én azt sem tudtam igazában, miért élek. Reggel fölkeltem, mert reggel volt. Fölkeltem, mert anyám fölébresztett. Mert is­kolába kellett mennem. Mert be kellett mennem az egye­temre. Mert munkába kellett mennem. Mert élnem kellett. Csak azt nem tudtam sokáig, hogy miért. Harminc voltam már, ami­kor Miklóssal megismerked­tem, és megértettem, hogy ez­ért születtem. De ez még messze van; egyelőre kamasz-, meg eladólánykoromnál tar­tok, amikor az ismerősök, szomszédok, kollégák úgy tud­ták rólam; „válogatok”. Hogy túlságosan is igényes vagyok. Hogv nekem senki sem jó ... Pedig dehogy voltam én vá­logatós! Mentem, sőt rohan­tam volna, ha visznek! Ha va­laki olyan kér, akinek nyu­godtan mondhatok igent. De csak a munkatársak körülöt­tem, a „haverok”, a gyerek­kori pajtások, futó ismerősök. Később 'meg a kolléganőim férjei. „Etikém, mikor me­gyünk egyszer kettesben ví- kendezni ?” „Étiké, kinek őriz­geti? Ha nekem adja, ketten járunk jól: maga, meg én!” „Isteni néger szobraim van-* nak! És kubai rumom hozzá. Ha ez se csábít, anyám, eskü­szöm, te meleg vagy!” Vagy az a kolléga például, aki egyszer egy újságból kivágott hirdetést adott fel a cimemre levélborí­tékban: „Dolgoztasson szak­emberrel !” Ezekhez csapódtam volna? Jártam volna el hétvégekre a barátnőim férjeivel, vagy surrantam volna föl egy pohár fehér rumra ahhoz a kollégá­hoz, akivel a nap huszonnégy órájából nyolcat közös szobá­ban töltöttem, két egymásnak tolt íróasztalnál, szemben ba­bám, ha szeretsz? Ugyan. Bőven elég volt nekem az 4 NOGRÁD — 1980, május 13., kedd a tapasztalat, amit nem sokkal a diplomám után, huszonnégy- évesen szereztem. Kolléga volt ez is. évfolyamtársam. Ilyen­formán tehát egy évvel fiata­labb nálam, hisz engem csak esztendős késéssel vettek fel az egyetemre, őt meg nyom­ban az érettségije után. Az első három évben alig vettük észre egymást. Közös loholások a menzára, közös drukkok a vizsgák idején, lyu­kas órákon közös üldögélések a Duna-parti lépcsőkön — eny- nyi közünk volt egymáshoz. Csak a negyedik évben fedez­tük fel egymást, illetve fede­zett fel ő engem. Nálam so­káig, nagyon sokáig tartott, amíg megbarátkoztam a gon­dolattal, hogy fiatalabb, mint én. Mindenki modellek közt ser­dül fel, s később szinte be­programozva éli az életét — ahogy múlik az idő, ez egyre erősebb meggyőződésem, Apám nyolc évvel idősebb az anyámnál: gyermeki szemem előtt ez volt a családmodell; én is a nálam hét-nyolc évvel idősebb férfiakban kerestem, öntudatlanul is, a szerelmi partnert és a későbbi férjet, hiszen — anyám példája nyo­mán ez is belém lehetett „programozva” — nyilvánvaló­nak tűnt fel előttem, hogy egy lesz a kettő: első szerel­mesem és sírig kísérő házas­társam. Csak hát más-más időben kezdtük az életünket szegény anyámmal. O a harmincas években volt fiatal lány — én a hatvanasokban. És nem har­minc, de háromszáz év telt el a két korszak között. Talán ennek is köszönhetem, hogy az életem olyan nehéz volt. Igaz, tűnődőm el nyomban, hogy e súlyos panaszt kimond- tam, kinek volt könnyű az élete? Hogy pontosabb legyek: ki érzi úgy, hogy élete köny- nyű volt? Hisz’ még a legsze­rencsésebbek, legsikeresebbek, legboldogabbak is micsoda kí­nokról, gyötrelmekről számol­nak be, ha csak kicsit is ér­deklődünk a sorsuk felől. Egy­szer egy ismerősöm — jónevű színész, a hármas lakáscseréje bonyolult ügyét intéztem — el­mesélte: a legboldogtalanabb embereket legsikeresebb pá­lyatársai közt ismerte meg. Egy színésznőről beszélt pél­dául, aki az országban egyik legelső ezen a pályán, hosszú évek óta szinte koronázatlan királynő, sok pénzt keres, díja, kitüntetése garmadával, ragyo­gó kis villában lakik, befolyása szinte korlátlan, azt a szerepet játsza el, amelyiket éppen akarja —, de nem szabad le­ülni vele negyed órára sem egy konyak mellé, mert csak úgy dől, árad, zuhog belőle a panasz. Hogy szalad ki az időből, megy ki a divatból, el­nyomják a fiatalok, mellőzik a szakállas titánok, a színház új urai, az ifjú rendezők —< egyszóval öregszik, egyedül marad; nem ezt várta hajdan, pályája ragyogó kezdeti idején; igazán nem! (Folytatjuk) mondja Gyenes Lászlóné igaz. gató. Közéleti tevékenysége széles körű. Legszívesebben — a tanítás mellett — a kis dobosokkal foglalkozik. Sze­rintem — mondta —, legfon­tosabb a gyermekekkel való foglalkozás, tehát a tanítás. Nincs szebb pillanat, mint szemben állni húsz—harminc csillogó szemű gyermekkel, szólni hozzájuk, tanítani őket a tudomány alapjaira. Én er­re tettem fel az életemet. Olyanok ezek a gyerekek, mint mi voltunk 8—10 éves korunkban. Ki lehet velük jönni, csak persze szeretni kell őket, enélkül nincsen pe­dagógia. Ügy érzem, jó munkahelyen dolgozom. A kisdobosvezetői feladatomat is azért tudom el­látni, mert összetartó, egysé­ges pedagógiai elvek szerint dolgozó, jól felkészült és ál- dozatrakész kollégákkal dol­gozom a tantestületben. Nincs olyan iskolai feladat, amelyet ne lehetne megoldani. A mi tantestületünk ilyen emberek­ből áll. Ügy érzem magam a tanári szobában, mintha ott­hon lennék. Igazán, jó érzés az volt, hogy a kitüntetés után mindenki velem örült, ez az érzés elkísér az életem végéig, s a jövőben még ered­ményesebb munkára serkent. Két kitüntetett nevelővel beszélgettünk. Mindketten asszonyok, gyermekük is van. Egybehangzó véleményük: szép pályán dolgoznak, nem bánták meg, hogy a tanítást választották életcélul. ry. I. Kortársunk Mozart... Az operafilm, amelyről mostanában vitatkoznak a szakemberek, voltaképpen ha­marabb megszületett, mint maga a hangos film. Mélies — a filmművészet úttörője — már szinte állandóan alkal­mazta produkciói felvételei­hez a Chatelet színház mű­vészeit, természetesen első­sorban a táncosokat. A Mé- lies-féle tündérmesék soroza­ta után megjelent az opera­film, amelynek különösen a patefon, a lemezjátszó elter­jedése, a hanglemez megjele­nése kedvezett Mélies ismer­te fel először a zenés szín­pad sikereinek vonzását, s Paulus énekelve, majd a Fa­ust 1897-es adaptációjában már élt is ezzel a lehetőség­gel. A Faust-téma egyszeri­ben oly népszerű lett, hogy alig két évvel később G. A. Smith újabb változatot for­gatott a Gounod opera nyo­mán. amelyet a Faust elkár­hozása követett. Mélies nevé­hez fűződik A sevillai bor­bély megfilmesítése is. Olasz­országban sem feledkeztek meg a nemzeti műfajról, s a szemfüles Arturo Ambrosio egymás után vette celluloid szalagra a Rigolettot, a Ma­nón Lescaut-t, a Lammer- moori Luciát, míg honfitársa, Mario Caserini elsősorban Wagner művekre specializálta magát, a Siegfried, illettve a Parsifal megfilmesítésével, míg egy másik kolléga, Pi- nechi Verdit népszerűsitette, Otellójával és Trubadúrjával. Persze ezek csak afféle „be­vezető” kísérletek, hiszen sem a lemez, s főleg a zongorakí­séret nem volt éppen a leg­megfelelőbb megoldás...' Az első hangos operafilm, A dzs esszé ne kés után, a Don Juan volt, 1926-ból, amelyben John Barrymore alakította a címszerepet — persze anélkül, hogy ő énekelt volna. (Lám, a szinkron sem éppen új je­lenség. ..) Nem is volt érthe­tetlen, hogy a hangosfilm első lépései a zenés alkotások, operák, operettek irányába ve­zettek. Csak 1930-ban a Né­metországban forgatott 127 film közül csaknem 40 zenés produkció volt. Az első operasztárok, mint lan Kiepura, vagy Eggerth Márta, nemcsak fizikumukkal, de elsősorban hangjukkal káp­ráztatták el a muzsikára szom­jas publikumot. A mosoly or­szágától a Bohéméletig szinte az egész zeneirodalom film­szalagra került, s a divatnak csak újabb lendületet adott az a tény, hogy egyes nagynevű operaénekesek sem tudtak ellenállni a kamerák csábítá­sának. A milánói Scala híres­sége Benjamino Gigli sűrűn látható filmekben, e olyant produkciókban bűvöli el hall­gató-nézőit, mint a Don Pas- quale, vagy a Szerelmi báj«' ital. Ugyanakkor mind Inkább rangot nyer az a felismerés is, hogy maga a film kordo­kumentum is, sorra jelennek rneg azok az alkotások, ame­lyek lényegében egy-egy hí­res zenés színpad bemutatóit örökítik meg, minden külö­nösebb változtatás nélküL Olaszországban Verdi, a Szov­jetunióban pedig Csajkovszkij, Muszorgszkij műveit rögzítik így. Ez az utóbbi változat ma is él, főleg a tévé jóvoltából, s többnyire a képernyőn. Ugyanakkor nem ritka a fil­mesfeldolgozás sem, az * választás, amikor a rendező saját víziójában, filmesesz­közökkel kelti életre az ope­rát, zeneművet. Iskolapéldája volt ennek Rossellini Johanna a máglyán adaptációja, vagy a nálunk is vetített Bergman- remelímű, a Varázsfuvola. Joseph Losey, a világhírű rendező nemrég Mozart Don Giovanni című operáját ültet­te át filmre — hihetetlen si­kerrel. Losey szerint az ope­ra megfilmesítése egyáltalán nem lehetetlen, hiszen a ze­nemű lírai töltése eleve ked­vez a filmes megközelítés­nek ........Számomra az volt a na gy kísértés — nyilatkozta Losey —, hogy Mozart líráját a modern film valamennyi eszközével megszólaltassam”. A kritika meglehetősen szél­sőségesen fogadta az angol rendező munkáját. De abban mindenki egyetért, hogy nagy­szerű lehetőséget teremt arra, hogy azok is megismerkedje­nek tolmácsolásában Mozart halhatatlan remekművével, akik eddig soha nem jutottak el operaelőadásra. S míg a különféle lapokban a még különfélébb vélemények csa- tároznak — addig a közön­ség zavartalanul élvezi a Don Giovannit, amely észrevétle­nül a sikerlisták vezető he­lyére került, megelőzve avas- öklű Piedonét, és társait. Mert az ooerafilm létjogosultságá­ról lehet vitázni, de Mozart zsenijéről nem. S Losey új filmje —, amelyet a magyar mozik is bemutatnak maid — hatásos hozzászólás — ehhet a több évtizedes eszmecseré­hez — a művészet nyelvén. (Nemlaha György)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents