Nógrád. 1980. május (36. évfolyam. 101-126. szám)
1980-05-25 / 121. szám
75 éve született Mihail Solohov Hetvenöt éve született a doni Vjosanszkaja melletti Kruzsili- no majorban századunk egyik legtermékenyebb és legelismertebb prózaírója. Mihail Alek- •zandrovicí Solohov. Apja kozákföldre került orosz volt, sokféle kézműves mesterséget Űző ember, aki noha helybeli lányt vett el, a büszke kozákok közt mindvégig „muzsik”-nak, idegennek számított. Solohov gyermekéveiről általában keveset írnak. de, hogy milyerv élete lehetett 15 éves koráig, mikor • forradalom szolgálatába szegődött, nem nehéz elképzelnie annak, aki ismeri regényeit, elbeszéléseit. A kozákság több százados viszonylagos függetlenséget vívott ki magának a cári Oroszországban. A Don és Dnyeper alsó folyásához a jobbágysors elől menekülve érkeztek hajdan a szabadságvágyó ősök. A három ország határán fekvő, kieső vidéken meggyökeresedve félkatona, íélparaszti életmódjukban sikeresen védelmezték függetlenségüket akár a török, az orosz, a lengyel vagy az ukrán hatalmasságokkal szemben. Támogatták az orosz paraszt- felkeléseket, félelmes hírüket kitűnő lovas voltuknak, nagy kardforgató bátorságuknak köszönhették. Ezért is történt, hogy a cári hatalom igyekezett a maga javára fordítani ezt a rettenthetetlen, a pusztai nomádok harci erényeit őrző népcsoportot. Földet, kiváltságokat kaptak, a cári gárdába, testőrségbe sorozták be őket. Igaz, saját költségen kellett kiállniuk, mint a nemeseknek, és ez lovas katonáknál nem kis nehéz* ség volt, mégis minden kozák büszke volt sajátos szerepére. A rendszeres táborozások, hadgyakorlatok hozzá tartoztak a férfiak életéhez és minden házban ott lógott a szegen a mundér, az ünneplő viselet és ott függött a kard. Nagyobb tekintélyt alig valami kölcsönzött a kozáknak, mint a jó ló és a hadi érdemek. Ebben az ellentmondásos világban — mely az orosz falu szegénységét, elmaradottságát ötvözte a mérhetetlen koaák büszkeséggel és becsvággyal — érték a gyermek Solohovot az egész életiére és munkásságára kiható élmények. Ebben a környezetben élte meg az I. világháború okozta szenvedéseket, a forradalom véres viharait. Az előzményeket ismerve nem csoda, hogy a polgárháború legvéresebb harcainak színhelyei a kozák vidékek voltak. Jelentős részük harcolt a fehérek oldalán, de nem egy igazi, forradalmi hős is termett közöttük. Nem a politikai nézetek, sokszor családi, személyes Indítékok sorozták egyik vagy másik oldalra az embereket. „Nem eke hasgatta, szántotta a mi dicsőséges földünket... Dicsőséges földünket lovak patája hasgatta, szántotta, A mi dicsőségles földünk kozák fejekkel van bevetve...” mondja a Csendes Don mottójául szolgáló régi kozák- ének. Ha Így volt ez mindig, százszor inkább így volt a polgárháború éveiben. Mihail Solohov gyermekfővel állt a forradalom szolgálatában. Tanít, terménybegyűjtő hivatalban dolgozik — akkoriban ezek a hivatalnok kok is lóháton jártak —, nemegyszer csodával határos mádon szabadul meg a halálból- Tizenhét éves korára ráébred írói hivatására. 1922-ben Moszkvába utazik, ahol próbálkozásait csakhamar siker kíséri, 1926-ban megjelenik első novelláskötete, a Doni elbeszélések. Ekkor visszatér Vjosenszkajába, falujába és — már hivatásos íróként — hozzáfog élete legnagyobb vállalkozásához, a Csendes Donhoz. Huszonegy éves ekkor. Az első kötet 1928-ban, a második 1929-ben, a harmadik pedig 1932-ben lát napvilágot Sok vitát váltanak ki a szovjet irodalmi életben. Nemegyszer szemére vetik az írónak, hogy főhőse. Grigorij Melje- hov nem forradalmár, • ön- tudatlanul sodródik a történelem véres hullámain. De Solohov tudta, hogy legfőbb kötelessége a valósághoz hű maradni, és végül műve őt igazolta. 1940-ben, hosszabb szünet után jelent meg a negyedik, befejező kötet. Közben, 1932-ben kiadta a Feltört ugar első kötetét is az író. Ennek tárgya a fiatal Szovjetunió első évtizedeinek legnagyobb és legdrámaibb v áltozása, a mezőgazdaság 1930-ban kezdődött kollektivizálása. Ugyanazok az ellentétek keltek ekkor életre, melyek az orosz paraszti világot és ezen belül a kozák vidékek életét is uralták a polgárháború alatt. Alig tíz esztendő hamuja alól most ismét szenvedélyesen lángolt föl a parázs- Véres és kegyetlenül igaz történet a Feltört ugaré is. Az események bonyolult összefüggéseit, az élet kíméletlen ellentmondásait mutatja. De a Davidovok, Na- gukiovók már különböznek a Csendes Don hányódó hőseitől: ők már tudják, hogy mit akarnak és rákényszerülnek, hogy akaratukat összemérjék a lehetőségekkel. A célt ismerik, de a hozzávivő utat maguknak kell kitaposniuk. És ez nem könnyű feladat. A második világháború gyilkos eseményeiről szól az előbb 1943—44-ben, majd új átdolgozásban 1969-ben megjelent mű: A hazáért harcoltak. Legismertebb Írása, az Emberi sors című kisregénye (1956—57) — melyből nagy sikerű film is készült —, szintén a háború éveiben játszódik. 1960 tavaszán jelent meg a Feltört ugar második kötete, ■ melyet még ugyanebben az évben Lenin-díjjal jutalmaztak. Hetvenedik születésnapján pedig, 1965-ben egész munkássága előtt az irodalmi Nobel-díj odaítélésével tiszteleg a művelt világ. Ezt követően háborús regényének. A hazáért harcoltaik- nak második részén dolgozott. Közismerten jelentős szerepet vállal a szovjet irodalmi és közéletben. Noha alkotó munkájának és életének javát a kis doni Vjosenszkajában töltötte, s ma is itt él, látókörébe belefér a nagy orosz föld és az egész világ haladásának gondjaMezey Katalin * KW _ ám w ■ tévé elől, rogyadozó Mptek- kal a konyhába sétált M telefolyatta hideg viucl a poharát Nagy nyelésekkel írott, hallotta, ahogy a hideg rte átzuhog e garatod áa le-j It a gyomorba. Pósfai Dános: Gólem ölében — Rohadt világ — mondta ás állt egy darabig a vízcsap előtt. Nem tudta volna megmagyarázni. mlárt pont ez a két szó jött ki a torkán. A csapból egyenletesen folyt a víz, az utcán tompított reflektorral jártak az autók, a család elterpeszkedve ült a fotelokban, e szomszédban bömbölt a magnó és odakint a messzi magasságból fehéren ereszkedett a tél az újváros kockaházaira. Mindezekhez semmi köze nem lehetett annak a két szónak. A tér és az Idő messzibb távlatai adhatták volna a magyarázatot. Mostanában többször érzi, hogy felidegesítik a világból beszüremlő hírek. Fél talán? A kék derengés terroristákat, nemzetközi zsoldosokat, fizetett banditákat csempész otthonába; a vibráló képek ravasz cselszövésekről, áttekinthetetlen fordulatokról tudósítanak. A golyótól átlyug- gatott luxuskocsi beleolvadt a vízcsap sugarába, a zubogás- ban a kommentátor hangja erősödött fel: . napjainkban a Föld minden egyes lakójára tonnányi jut a felhalmozódott robbanóanyagból.” Mekkora helyen férhet el az ő dinamitadagja? Még egy pohárral ivott, elzárta a csapot és arra gondolt: megnézi majd a lexikonban, hogy pontosan mit jelent a robbanóanyag. Az ember nem állhat felkészületlenül a jövője elé, ha a szemébe akar mondani valamit. Aztán mégsem nézte meg a lexikont. Visszabotorkált a szobába, a kék vibrálásba. A képernyőn már a holnapi . időjárás pa- macsíelhöi úsztak és egyáltalán nem tűnt riasztónak. „Ritkul a felhőzet, néhány órás napsütésre is számíthatunk...” Valamilyen film kockái kezdtek peregni. Vonatok robogtak láthatatlan síneken, hallotta a kerekek csattogását, látta a búcsúzó párokat, az integető karokat... Tompa zuhanással ereszkedett a mélybe, ahová nem értek el a hangok. — Fölmászhatok a kabinba? — kérdezte a fiú. Többször kijött hozzá az őrházból, tisztes távolságból nézte, mit csinál. Volt valami furcsa vibrálás a szemében, ahogy nézte a behemót gépet, a kezelők kezének pontos mozgását, s mikor a gép emelt, a fiú is megemelte az egyik lábát. Mintha zegfteni akart volna. — Gyere — mondta neki és lenyúlt érte. Fölhúzta maga mellé, azt kérdezte tőle: — Akarod kazelnl a Gélemet? A fiú akarta. Gólem meg- rázkódott alattuk, gémje kinyúlt, harapósra tátotta fogas száját és belemarkolt a gyö- pös földbe. A nap még nagyon messziről és vörösen nézte őket, a hajnal nemrégen osont be a közeli erdő bokraiba. A fiúnál ott volt az iskolatáska, tömötten, súlyosan. — Ha akarod, átadom a helyemet — mondta a fiúnak. Előbb az ölébe emelte, majd magát oldalra csúsztatva helyet cseréltek egymással. — Ha ezt a kart felhúzod, a gém előre nyúlik. Ezzel a száját nyitogathatod, vagy csukhatod — magyarázta neki. A markológép nagyokat rázkódva engedelmeskedett a fiúnak. A vasútárok gyöpén sorban álltak a falubeli gyerekek, nézték a gépet, Gólem ölében a társukat. — Mi Is felülhetünk majd? — kérdezték. — Ti is kipróbálhatjátok — mondta nekik. A nap felszökött az égerfák tetejéig, tovább nem lehetett várni. A fiú felcsatolta nehéz táskáját a hátára, s amazokkal együtt eltűnt a síneknek emelt magaslat mögött. — Délután is itt leszek — kiáltotta utánuk, a motor erős hangja elkapta, megdarálta szavait. Premier plánban mutatták a lányt. Az arcán még ott voltak a csókolózás nyomai, de ez nem látszott a képernyőn. A fiút siratta, aki katonaruhában szállt fel a vonatra, és eltűnt a kattogással. Jól állott rajta az egyenruha. Üjra a lányt látta, asz- szonyok, lányok társaságában hajlongott a rizsföldeken. A növény finom szálait hajtogatta a láthatatlan szél, megfodrozta a lányok csípőjét. Miért és ki nevezhette el Gélemnek azt a gépet? — tűnődött egy darabig. Tudta, hogy a Gólem mit jelent, egyuer régen látott egy filmet, amelyiknek az agyagember volt a főszereplője. A legendát li tudta a ziidó rabbiról, Gólem ««ülőjéről. De az ő gépe nem akart senki ellen fordulni. Nem lett volna szabad art a gépet Gélemnek hívni, most már tudja. A gyerekek Is tudják, akik felnőttek azóta. Mindennap kijöttek hozzá. Amikor mentek az iskolába, felkéreszkedtek a gépre. Amikor jöttek az iskolából, megint őhozzá vitt az első útjuk. Egyszer egy faluban odament hozzá egy asszony. Jó formájú, széles csípőjű volt az az asz- szony. — Mondja, Józsi, mit csinált maga ezzel a gyerekkel? — Méghogy én? Mit csináltam volna? — Ennek a gyereknek se nappala, se éjjele, mióta maga itt dolgozik a faluban. Nevetett rajta és az az asz- szony se haragudott. A gyerek — három-négy éves lehetett talán —, még éjszakára is kiosont hozzá. Ott aludt náluk a kisebbik szobában, a vállalat bérelte azt a szobát. A gyerek nem félt a gépóriástól, Gólem ölében hatalmasnak, talán óriásnak képzelte magát. Bebújt az idegen férfi ágyába, mintha az apja lett volna, ö pedig mesélt a gyereknek. Nem emlékszik már rá, mi mindent mesélt. Legtöbbször a falábú emberről, aki nem volt szegényember, de gazdag se... — Ez egy olyan ember volt, aki magában beszélt — mesélte a gyereknek. — Kiment a szőlőbe, kinyitotta a pince ajtaját, megbuktatott egy üveget borral, odatett két poharat az asztalára, mindkettőt teletöltötte borral. Egyiket az egyik kezébe, a másikat a másik kezébe fogta és koccintott velük. „No, egészségére?” „Egészségére” — mondta saját magának. Ivott. Először az egyik, majd a másik pohárból. „lzlik-e a borom, Gyura?” — kérdezte önmagától. „Nem is olyan rossz bor ez” — felelte. „Nem?” „Nem bizony.” „No„ akkor még agy pohárral" — mondta ás lehajtotta mindkét poharat Volt agy piciny ablak a pincén, azon át néztük Gyura bácsit Napokat eltöltött a pincében — egyed ÜL Ha meg nem Ivott, akkor mással szórakoztatta magát Kiállt a pince közepére, mint egy nagy, láthatatlan színpadon szerepelt volna. Jobb öklét előre lökte, úgy tartotta a karját, mintha pisztolyt szorított volna a markában. A másik kesével Intett, a pince sarkából hívta a segítséget. — Ide két magyar partl- sántl — mondta. Aztán várt egy pillanatig, majd újra megszólalt: — No, itt vagytok, fiaim? Bumm! — kiáltotta és elsütötte a fegyverét. — Hitlernek vége! Ezt a történetet talán nem is mesélte el a gyereknek. Ügy sem értette volna meg. Egyáltalán, hogy jön ide a falábú? Szegény öreg, túlontúl egyszerűnek gondolta a világot. Ha most újra találkozhatna azzal a gyerekkel, elmesélné ezt Is. Meg azt, hogy a falábú fiát elvitte a Gestapo... A filmnek vége volt, a bemondónő éles arca vibrált előtte. Világosabb lett a szoba, a tárgyak körvonalai jobban kirajzolódtak, a helyén volt minden. Mocorogni kezdett a család, a gyerekek megmozgatták zsibbadt tagjaikat, valóságszerűvé vált minden körülöttük. — Jó volt a film? —kérdezte a lánya, aki már gimnáziumba jár. — Honnan tudná? — vetette közbe az anyja. — Hiszen véglgaludta az egészet. — Nepn aludtam — felelte és Gélemre gondolt, amikor hozzátette: — Csak elutaztam egy kicsit azon a vonaton. — Apátok elutazott — nevetett a felesége —, kár, hogy minket nem vittél magaddal. K ésőbb, amikor már kihunyt a tévé, s az. utcai lámpák fénye tompán szüremlett át az elsötétítő függönyökön, sokáig mesélt Gélemről, a falábúról, a gyerekekről, akik felkapaszkodtak hozzá az ülésre; arról a világról, amelyben csöndesebb volt az élete, de tudta, hogy mindennap találkozik valakivel, akire évek múlva is emlékezni fog majd. A történetek egymásba fonódtak, a világ elszenderedett körülöttük, egy nap hordaléka elúszott az álomba ringató békés szuszogással.. J Venosellei István fotóművész Hortobágyiul késsült Mvétbj leiből mutatunk be két képet. Weöres Sándor: L Az égből függ a táj, mint óriás parittya, a szűk látóhatár koronává szorítja. Dombok hullámai felhőkre válaszolnak, EG patak csillán' sí a menny felé nyomulnak.’ S a fent és lent között csóvái a szeleknek sugárba öltözött levegőt libegtetnek. NÓGRÁD — 1980. május 25., vasárnap 9 *
