Nógrád. 1980. május (36. évfolyam. 101-126. szám)
1980-05-18 / 115. szám
Lézár István Öten az elmúlt három évről Mit adott az iskola ? Kovács Péter Búcsúznak és ballagnak a „vén” diákok. Miközben fél szemmel az utolsó (?) nagy erőpróbára, a vizsgára sandítanak. Aztán ki-ki elfoglalja választott helyét, s az új körülmények között próbálja majd számonkérni és véghez vinni azt, amit éveken át a sulipadban megfigyelt, megtanult. Milyenek a remények, mik a tervek, és főként: milyen segítséget nyújtott ehhez az iskola? — ezekről kérdeztem a salgótarjáni 211. számú Ipari Szakmunkásképző Intézet végzős diákjait. 1. Kovács Péter autószerelő: Annak idején saját elhatározásomból választottam a szakmámat, s úgy érzem, jól döntöttem, amit talán bizonyít az, hogy néhány szakmai versenyen, megyein és országoson is eredményesen szerepeltem. Ha visszagondolok az iskolába jépés első napjaira, ekkor szembetűnő az a változás, ami velem történt. Nemcsak barátaim, ismerősöm és jónak mondható osztályzataim lettek, hanem valamiféle, jobb szó híján: elkötelezettség alakult ki bennem, a munka, a közösség iránt. És, azt hiszem, legalábbis számomra, az iskola ennél többet nem adhatott. Még akkor is, ha néha bosz- szankodtam, dühöngtem bizonyos dolgok miatt, a lényeg a végeredmény. Terveim? A 2. számú Volánnál maradok, itt szeretnék bizonyítani. 2. FQlöp Imre villanyszerelő: Szilaspogonyból jöttem, s kollégistaként töltöttem itt három évet. Gondom inkább ezzel volt, pontosabban az itteni rendszabályokkal, de tulajdonképpen már erről is múlt időben beszélhetünk... összegezve az eltelt iskolai három évet, azt mondhatom, minden bújával-bajáva1, örömével és sikerélményeivel megmaradt bennem, ám hogy valójában ez mennyire lesz elegendő az „életben való eligazodáshoz”, hát erről még korai lenne beszélni. Most úgy érzem, sok mindenre felkészített. Elképzeléseim között szerepel, hogy meg- •szerzem az érettségit, s szeretném a szakmát alaposan elsajátítani. 3. ürbán Csilla üvegcsiszoló: Gyerekkoromban imádtam rajzolni, festeni, de valahogy nem kaptam kellő önbizalmat az általános iskolában, tulajdonképpen így lettem üvegcsiszoló. Megszerettem ezt a szakmát, különösen a tanműhelyi . gyakorlatokat, melyeken önálló, fantáziánkra bízott munkákat végezhettünk. A legtöbb, amit számomra az intézet nyújtott, az az önbizalom, a lehetőségfelismerés, amely azt hiszem, egy életre szóló segítőtársam lesz. Érzem és tudom, hogy aki akar és komolyan veszi, annak előbb utóbb megadatik a siker. Több versenyen, vetélkedőn szép eredményeket értünk el, mert szívvel- lélekkel bizonyítani akartunk. Remélem, hogy ezt a vágyat, elszántságot sikerül „átmentenem” az élet más területeiFülöp Imre Crbán Csilla Szatmári György sein sürögtem-forogtam, most pedig az iskolában a szakmai és az általános műveltségi tudnivalókat is megtanultam. A gyakorlatok nagy részében valóban a szakmai fogásait próbálgathattam, bár néha, nem kis dühömre, segédmunkákkal is megbíztak. Bár, így utólag visszagondolva, bizonyára erre is szükség volt. Vágyaim? Falumhoz közel szeretnék elhelyezkedni, ahol kezdtem bámuló gyerekként, oda megyek vissza. 5. Franka Tibor gépszerelő: Jómagam is hamar elhatároztam: „bütykölgetni” fogom a gépeket. Később aztán megtudtam, hogy nem is olyan egyszerű dolog ez, s igen nagy az ember felelőssége, ha rábíznak egy-egy szerkentyűt. Ezt, vagyis a felelősség- érzet kialakítását tartom az iskola egyik legnagyobb erényének. Mert enélkül nem leFranka Tibor hét nagy munkáknak, terveknek nekivágni. Mi lesz a folytatás ? Budapesten próbálkozom... nagyobbak a lehetőségek és egyik ismerősöm is hív. Persze, nem hagyom abba a tanulást, megszerzőm az érettségit, aztán ki tudja mi lesz? ☆ ☆ ☆ Elképzelések, vágyak, tervek — ami közösen jellemzi őket, hogy a valóság talaján maradnak. Ezek a fiatalok, kivétel nélkül megyei és országos versenyek sikeres szereplői, iskolájuk hírnevének öregbítői. S amiben szintén egyet vallanak: az életben való boldoguláshoz az iskola megadta a kezdő lépést. Dehogy ez milyen gyümölcsöt hoz, az végső soron rajtuk múlik. S az a legfontosabb, hogy ők ezzel tisztában vannak. T. L. Mindennapi környezetvédelem Elindulok az ország szívétől az ország bármely sarka felé, és az utat kétoldalt végig szinte összefüggő szemétcsíkok kísérik. Megállók szinte bárhol kies erdőszéleken, és a bokrok alá suvasztva építési törmelék, háztartási hulladék, üzemi szemét. De még ahová nem vezet más, csak tu- rista-gyalogösvény, ott is bemocskolja az erdőt, a rétet az uzsonnazacskó, az üres konzervdoboz, sörösüveg. Idillikus környezetű eredei falvakat keresek föl, védett völgykatlanokban meghúzódó „pózna vége”, „zsákutca” községeket, ahonnan út tovább már nem vezet; s közelségüket messziről jelzi, hogy patakmeder teli elhajigált gönccel, kibelezett mosógéppel, lyukas vödörrel, csirketollal, köztük néhol bűzlő macska- és malacdögök. Elgyönyörködnék a szépen elmunkált szántóföldben, a frissen zöldellő vetésben, ha nem rondítaná a látványt a helyben széthaji- gált, a szél által a táblavégi bokorsorig hengerge- tett, ott az ágakra felakadt műtrágyás és növényvédőszeres zsákok sokasága. Meg azok a rikító foltok, amelyek jelzik, hogy a vegyszerszóró gépek feltöltésekor oda se néztek a mellé ömlő néhány kilóra, olykor néhány mázsára, ami pedig évekre megmérgezi maiga körül a talajt. Nemrég egy eldugott erdei forrásnál jártam, melynek szépségét, csak múlt századi poétáink tudnák kellően megénekelni. Ritka madarak fészkelőhelye a környék, s ivóhelye a forrás; ritka növények termőhelye körülötte a vizenyős láprét Az odavezető utat már messziről szegélyezte a leszedett, ám hazafelé eldobált virág. Mint húsvéti körmenetek útvonalán, any- nyi volt a földön, a földbe tiporva a halott szirom. Sa forrás körül pontosan any- nyi nylontasák, ahány tanulója van az iskolai yosz- tálynak, amely bizonnyal jó érzésekkel eltelve tartja számon a sikerült tavaszi erdei kirándulást; ha jelentés készül róla, naplóbejegyzés, mert helye volt a tanmenetben is, bizonyára külön kiemeltetik a sokféle oktatási és nevelési cél, amely ezen a napon megvalósult... Csak nagyon keserűen tudok írni minderről. Ügy bánunk az országgal, mint aki árvédelmi töltés mellé települve, a gát anyagából veti a vályogot. Aztán majd csodálkozni fog, ha házát elviszi a víz. A holnapunkat, sőt a mánkat éljük föl sokhelyütt, amikor barbár módon csonkítjuk egyrészt a természetet, amely az emberi életnek fenntartója, s nem egyszerűen színtere, avagy éppen dekorációja; másrészt azt a civilizatorikus környezetet, amely attól, hogy nem természeti, hanem emberi képződmény, még nem vált sebezhetetlenné létrehozójának rombolásba átforduló tetteivel szemben. Nálunk sokan azt hiszik, hogy a természetvédelem egyenlő néhány szögesdróttal körülkerített rezervátummal, melyekben a fura, szakállas természetbúvárok ritka élőlények megfigyelésével pepecselnek, herdálva az állam drága pénzét, és ahová mást természetesen nem engednek belépni. Nálunk sokan azt hiszik, hogy a környezetvédelem a cementgyárak dolga, akiknek füst- és porszűrőt kell kéményekére szereltetniük, és azért oly drága a cement, amit kerítésük építéséhez mentek vásárolni; az atomtudósok dolga, akik megteremtik a paksi atomerőmű biztonságos működésének feltételeit; a Nemzetközi Duna-bizottság dolga, amely egyezményeket köt, hogy kevesebb nagyvárosi szennyvíz és olajmocsok kerüljön a már régen nem elevenkék, hanem halottszürke Dunába. És akik ezt hiszik, azok maguk hanyagul lökik a csikket bárhol a lábuk elé; kibelezett díványukat üres telkekre viszik, vagy éjszaka orvul a játszótéren hagyják; beállnak a Dunába, a Tiszába, bármelyik vízbe, amelybe be ' lehet hajtani, s ott mossák gépkocsijukat, a jó gazda gondosságával. Csak nagyon keserűen tudok írni minderről. Persze, az állampolgárnak vannak mentséged. Sajnos, gyakori, hogy a városok, és községek vezetése eltűri a legszembetűnőbb káros jelenségeket, a természet- és környezetvédelmi szabályok, sőt törvények megszegéseit; ha nem tudja rászorítani a hatásköre alá tartozó üzemeket a szükséges rendre; ha képtelen megszervezni az utcák tisztán í tartását vagy a szemételszállítást, s a kijelölt szemétlerakó helyek rendjét, akkor — a szükséges „állami fegyelem” híján —sokkal nehezebb elvárni a szükséges állampolgári fegyelmet. Ha vidéken egy tanácsháza környéke is szemetes és ha Budapest eltűri például, hogy a drága burkolatú árkádokat teleragasszák beatkoncert- és jógaiskola-hirdetésekkel, vagy, hogy az aluljárókban évek óta szotyolát áruljanak, akkor bizony sokkal nehezebb szemrehányást tenni mindazért, amit a lakosság egyedenként vét a lakóhelyi környezet ellen. Mégis, én a felmentést nem adom meg. Egymásra licitálva ugyanis a károk okozásában, illetve eltűrésében nem következhet más, mint, hogy az illetékes tisztségviselők és az ugyancsak illetékes állampolgár nyákig szemétben-bűzben küldözgetik egymásnak szemrehányásaikat Csak a közös felelősség felismerése, kialakítása hozhat megoldást. S az olykor elkerülhetetlen felelősségffevomás, sem lehet egyoldalú, illetve egyirányú. Ahogy a vezetésnek élnie kell közigazgatási és jogi eszközeivel, ugyanúgy aj állampolgárnak if érvényesítenie kell a maga jogait, akár vissza is híva. azt a tisztségviselőt, aki elhanyagolja, sokadrangúnak véld teendői között mindazt, ami az emberi — természeti és lakóhelyi — környezet mindennapi megóvásával kapcsolatos. Inkább a jó példákat kellett volna sorolnom? Sajnos, mindennapi mozgásomban annyi riasztót látok, hogy a jó példák ismerete mellett is úgy érzem, ezek fölemlegetése, követésre ajánlása kevés. Ismétlem: nézze meg bárki az utak mentét, az erdőszéleket, elhagyott bányák gödreit, városok foghíjtelkeit, a faluszéleket, erdei • patakvölgyeket, nagyüzemi táblák szélét, úton-útfélen autók, és háztartási gépek saerte- szórt roncsait. S akikor — hiszem — megérti: Csak nagyon keserűen tuJ dók írni minderről. re is. 4. Szatmári György kőműves: Én is már gyermekkoromban elköteleztem magam a szakmával, otthon Mátraballán mindig az ismerősök építkezéiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!iiii!iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiii|iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimmiiiiiitf Bárány Tamás: Másfél szoba összkomfort (Regény) Huszonötből huszonhat lettem lassan, állást változtattam, otthagytam a papíripart és átmentem az egyik kerületi tanácshoz. Körülöttem a rengeteg férfi, a kollégák, a felek, volt osztály- és évfolyamtársnőim férjei — én meg alszom a jéghideg ágyamban... Mennyivel könnyebben viseli az ember a test nélkülözését, mint a lélekéit! Hiszen mi volt ehhez a kínhoz képest egyetemi éveim ■ szűkölködése, a híg menzaebédek, a rongyá- mosott blúzok, tükörfényessé kopott szoknyák, olcsó, ormótlan cipők szégyene! Most? A legdivatosabb holmikban jártam, spanyol cipőben, olasz kardigánokban, habkönnyű jugoszláv bőrkabátban — de belül dideregtem. öt teljes évig éltem így. Persze, ez a keserves magány egyedül rajtam állt. Hiszen csak a kezem kellett volna kinyújtanom, kellő időben mosolyognom, kacér pillantáso4 NÓGRÁD - 1980. május 18.,' vasárnap kát lövellnem erre-arra, és már akkora forgalmam van a kalandra mindig kész, mohó férfiakból, hogy csak győzzem a randevúim adminiszt- rálgatni... Ám ehhez nem volt kedvem. A Géza-ügynek egyet köszönök, amíg élek: hogy igényességre nevelt. Suta és balogvégű kapcsolatunk egy életre belémsúlykolta, .hogy nem szabad megalkudni. Vagy megfelelő ember és méltó kapcsolat — vagy inkább semmi! Megfelelő emberen egy korban hozzámillő, szabad és független férfit értettem, akibe tehát belészeret- hetek — mert szerelem nélkül többé soha; ezt szentül megfogadtam magamnak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy e sivár öt év alatt soha nem tetszett meg nekem senki. Jaj, dehogyis- nem! Egy két barátnőm férje,, néha még az a huligán is ott velem szemben a hivatali íróasztalomnál, aki azt az újságból kivágott hirdetést küldte, néha egy-egy ügyfél, az egyik ügyvéd, aki gyakran járt nálunk kliensei ügyes-bajos dolgaiban; egyszóval választék is volt, kísértés is volt. Azaz hogy kísértés nem. Mert akik tetszettek: vagy nősek voltak, vagy középkorúak, vagy éppen hátulgom- bolós taknyosok. Ha meg véletlenül minden körülmény vágott, csak rá kellett nézni a pasasra: link volt a velejéig. Egyikét-másikát egyví- kendesnek néztem; a megbízhatóbbja szomjas pillantása akár három találkát is ígért... Bármennyire gyötört az egyedüllét, itt még nem tartottam. Ilyen évek, ilyen tapasztalatok, ilyen kínlódások után hozta elém az élet Miklóst. Társaságban találkoztunk. Egy asszonybarátnőm hívott össze egyszer néhány embert, mert sok gondot okozott neki facér hajadonságom, és jó révkalauzként szerette volna sajkám a házasság biztonságos öblébe kormányozni. E kissé átlátszó szándék álcázására persze több házaspár is fölvonult aznap este, de a gondos káderezés úgy válogatta össze a vendégeket, hogy — mit tesz isten! — a házas férfiakból éppen egy bridzskóm- pánia alakulhatott, az asszonyokból egy kanasztaparti — és mi ketten Miklóssal itt is, ott is számfölöttinek bizonyultunk. Míg a két társaság az asztalt csattogtatta, mi egy hangulatlámpa kerítő fényében beszélgettünk. Van sors. Nekem az volt a sorsom, hogy harmincéves koromban, annyi gyötrődés után, már túl az első fiatalságon, a Thököly út egyik mellékutcájában találkozzam Szalók Miklóssal. Szombat este volt, másnap vasárnap; a társaság így éjfél után egyig elkártyáz- gatott. Amikor aztán lassan gzedelőzködtek volna, a háziasszony hirtelen egy kis táncot ajánlott. A férfiak ugyan nem sok lelkesedést mutattak, de a háziasszonyi tervbe alighanem beavatott asszonyok ujjongva tapsolták meg a javaslatot. A kártyaasztalokat hát összehajtották, s a nagyobbik szoba előlépett táncteremmé. A csillárt eloltották, csupán egy falikar égett a sarokban. A lemezjátszót megindította valaki, Miklós átölelt, s én már a harmadik lépésnél tudtam: vagy ez az ember lesz a férjem, vagy senki. * Én már akkor tudtam, éreztem, amikor az a krapak felbukkant, hogy ennek nem lesz jó vége. Az ördög tudja, hogy van ez: az embernek van valami belső masinája, amelyik jelá a jót is, a rosszat is. Amikor harmadszor fölkérte Csutit, én már tudtam, jobb lesz vigyázni, mert a srác szemlátomást bezsongott. Amúgy nem volt agresszív, vagy tolakodó. Sőt. Udvariasan hajlongott, valahányszor fölkérte, vigyorgott istenesen, és igazgatta a nyakkendőjét Nekem majd a gálám ment ki, ahányszor csak ránéztem. Volt benne valami a mama kedvencéből. A fehér inge, a jólvasalt sötét zakója, a hányinger selyemnyakkendője. Ide általában pulcsiban jártak a srácok, télen persze, tavasszal meg ősszel farmerben. Ez meg itt ebben a skatulyából húzott úrifiú-szerelésben.. De röhögött is rajta mindenki, nemcsak én. Kidobni nem lehetett, mert a klub szabályaihoz tartozott, hogy minden tisztességesen öltözött, nem részeg és nem kötekedő fiatalít fogadni kell. Hát ez aztán igazán megfelelt az alapszabálynak: có* lát ivott kötekedés helyett vigyorogva hajlongott, és a szerkója is több volt, mint tisztességes... Intettem a fiúknak, hogy nézzenek a körmére, ne hagyják sokáig legelni. Szegény, így aztán alig léphetett ket- tőt-hármat, máris ott volt valamelyik haver, és kérte el Csutit. Figyeltem a krape- kot: észrevett valamit. A forgalomból megértheti«, hogy korántse facér csajra bukkant, akinek ő lesz a megváltó üdvössége, hanem egy kézben levő lányt abajgat, ami pedig nagy rizikó, mert csak a jóisten tudja a végét... Az elején még nem látta, hogy a háromszög harmadik szöge én vagyok, csak annyit látott: gáz van. De tartotta magát, meg kell adni. Az ilyen mama kedvencei ilyenkor általában abbahagyják a vigyorgást, fapofával odamennek a büféhez, isznak valamit, aztán vagy azt nézik, hogy lehet a legkisebb feltűnéssel meg- pattanni innét, vagy — ritkábban — megpróbálnak újítani. Kiszúrnak egy egyedülálló csajt És ha megbizonyosodnak róla, hogy csakugyan az, mert a srácok hagyják nála érvényesülni, vadul ráhajtanak. De ennek más volt a technikája. Ez is elment ugyan a pulthoz, kért megint egy cólát, s beszédbe elegyedett a büfésláninyal, de a félszeme azért minduntalan Csutil kereste. (Folytat}uk)
