Nógrád. 1980. április (36. évfolyam. 77-100. szám)
1980-04-16 / 88. szám
Tavaszi hangverseny Nagybátonyban A közelmúltban a nagybá- tonyi Bányász Művelődési Ház külső képe az első kamarazenekari hangversenyek szokásos ünnepi hangulatát varázsolta elénk. Az egymás után érkezőkön érződött a koncert iránti feszült várakozás, és merem rémélni azt is, hogy a divatosan, választékosán ünneplőbe öltözött koncertlátogatók nemcsak a rég óhajtott gyönyörű tavaszt, hanem a körünkben ismét fellépő kamaraegyüttest" és az általuk — mintegy a tavasz hírnökeként —, felcsendülő muzsikát is köszöntötték. Gondolom az a megállapításom sem túlzott, hogy a nagybá- tonyi Bányász Művelődési Ház kamarazenekarának évek óta hagyományosan ismétlődő koncertjei lassan- lassan kisebbfajta társadalmi eseményt is teremtenek szűkebh hazánkban. A vasárnapi hangverseny ízléses meghívója mindezt megerősítette bennem, hiszen az Ángyán Károly, művészeti vezető és Torják Vilmos hangversenymester által ösz- szeállított műsor ugyancsak egy ilyen ritkaságszámba- menő zenei élményre, eseményre hívta fel figyelmünket. Az est folyamán négy érdekes, amellett igen jelentős, a XVIII. század kiemelkedő alkotásait hallottuk. Johann Stamitz, cseh származású hegedűművész, karmester és zeneszerző a XVIII. század közepe táján Európa-szerte jelentkező új hangszeres stílus egyik legjelentékenyebb alakja. Az ő nevéhez fűződik az úgynevezett „mannheimi iskola megteremtése”, a mannheimi zenekar világhírű együttessé való emelése. A hangverseny megnyitójaként négytételes A-dúr zenekari trióját hallottuk, melyet egy kisméretű szimfóniának is tekinthetünk, és amelynek tételeiből kiérezhettük a nyugtalan, szeszélyes új formakeresést, a barokk kor motivikus gondolkodásával és építkezésével szemben. Tarják Vilmos mesterien fogta össze a mű mind a négy tételét, a szép tónussal rendelkező vonósegyüttesét. Pokomy Klarinétversenye tulajdonképpen ősbemutató volt. Mivel szerzőjéről — nevén kívül —, jóformán semmit sem tudunk, egy napvilágra került tengeri kagyló bezárt gyöngyszeméhez hasonlíthatnám, melynek szikrázó fénye a nagybáto- nyi közönség előtt bontakozott ki először. Tartalmilag, formailag és stilárisan egyaránt a kor félreérthetetlenül jellegzetes alkotása. Venter László, mint az est szólistája, igényesen használta ki hangszerének különböző regisztereit, technikáját és nem utolsósorban tónusát. Az együttes játéka — és ezt nem lehet eléggé hangoztatni —, a szólista iránti gondos ritmikai és dinamikai hatások, illetve azoknak fegyelmezett betartásával nagymértékben hozzájárult a versenymű — különösen a harmadik tétel —, frappáns, jól sikerült előadásához* Mindent egybevetve: igazán szép, csillogó gyöngyszemet kaptunk. A műsor második felében Carl Philipp Emánuel Bach két szimfóniája a H-moll és a D-dúr került előadásra. A két mű alkotója tulajdonképpen a minden idők egyik legnagyobb zenei lángelméjének, a nagy Bachnak másodszülött fia. Németországban a karmesteri, zongoraművészi és zeneszerzői munkásságával nagy elismerést vívott ki magának, otthona a szellemi és művészi élet központja lett. Művei új korszakot képviselnek apja stílusával szemben. Forrongó szenvedélyű, személyes hangú kifejezésének sajátos, egyéni hangjára talált rá. Ilyen fokozott érzelmi momentumokkal megszólaló művei közé tartozik a műsorban felcsendülő H-moll és a 2 fuvolával, 2 oboával, valamint 2 kürttel kibővült D- dűr szimfónia is. Torják Vilmos a címéhez méltóan mesteri módon vezette le a két művet is de különösen a D- dúr szimfónia Largo-tételé- ben jeleskedett, ahol szak- képzettsége döntően hatott a tétel nehéz, de igen szép kivitelezésében. A zenekar egyenként és összesen összpontosított figyelmével és az ilyenkor nélkülözhetetlen fegyelmezettségével járult hozzá a hangverseny sikeréhez. Szüts Pál, a gordonka- szólam vezetője által megfogalmazott műsorismertetést Torjákné Bárány Magdolna, mondta el. Végezetül: meggyőződésem, hogy a nagybátonyi Bányász Művelődési Ház kamarazenekarának sorozatos hangversenyei nagyszerű célt szolgálnak, megteremtik a mind nagyobb és nagyobb komoly zenét értékelők és kedvelők táborát, otthont adnak — reméljük sokáig —, a szép, értékes muzsikának. Borsányi Mátyás Szeptembertől 4700 új pedagógus Lezárult a pályázatok szakasza Megközelítően 4700 pedagógus végez az idén a képző intézmények nappali tagozatán. Közülük 600 fiatal kötelezte el magát korábban társadalmi szerződéssel egy-egy megyéhez, iskolához, a többiek számára a napokban zárult az eslő munkahely megválasztásának időszaka. A felsőfokú intézményekben az idén több mint félezer óvónő, csaknem 1100 tanító, több mint 1200 általános iskolai tanár, 84 gyógypedagógus, 170 zenetanár és 990 középiskolai tanár fejezi be tanulmányait, illetve jogosult pályázatra. Az Oktatási Minisztérium az Immár négyéves gyakorlatnak megfelelően ismét kűlön-külón füzetekben jelentette meg a különböző típusú intézményekben végző pedagógusoknak az állások jegyzékét. Választásra, döntésre három hét állt a rendelkezésűikre. A pályakezdők számára átlagban több mint 120 százalékos volt az álláskínálat, s minden végzős egyidejűleg három helyre pályázhatott. A főváros pedagógusmun- kaerő-gondjain enyhítendő Budapesten az idén a pályakezdők mintegy 20 százaléka helyezkedhet el, s ennél is magasabb arányban várnak a fővárosi iskolák tanítókat. A hallgatók pályázatait a felsőoktatási intézmények ezekben a napokban továbbítják a munkahelyekre, ahol azokat május 5-ig bírálják el. A döntésről értesítik az érdekelteket, majd május 20-ig a munkaszerződéseket is megkötik. Ezt követően a megyei művelődésügyi osztályok, Budapesten pedig a Fővárosi Pályaválasztási Intézet gondoskodik a meghirdetett, de betöltetlenül maradt munkahelyek nyilvántartásáról. Az „első nekifutásra”, valamilyen ok' miatt sikertelenül pályázóknak az elhelyezkedésben is segítenek. Tájoló I CSILLAGO Művészet ifjúság, Szeged Bolyai Farkas a paralellák- kal, a párhuzamosokkal foglalkozott egész életében, és hát, nem hiába Szeged a tudományos kísérletek egyik hazai fellegvára — bizonyos értelemben éppen a Tisza partján bizonyosodott be, hogy a párhuzamosok találkoznak. Nem más kérdés — az előbbiből következik, hogy a metszéspontként felfogható országos eseménysorozat valóban új minőséget jelent-e AZ AMATÖR GÁRDONYI GÉZA MÜVÉNEK KÉPREGÉNYVALTOZATA feldolgozta: MÄRKÜSZ LÁSZLÓ Rajzoltai ZÖRÄD ERNŐ művészeti mozgalom területén? Nem feladata ennek az űtinaplónak utánajárni — vajon ki és főként miért döntött úgy, hogy az idén tavasszal együtt rendezzék (több helyszínen, így Szegeden is) az ifjúsági szövetség által meghirdetett és a szegedi találkozóig területenként, városonként, megyénként le is bonyolított „Művészet és ifjúság’’ országos bemutatóit, az immáron két évtizede külön ágon hajtó és virágzó ..Egyetemi és főiskolai kulturális napok” amúgy is zsúfolt ver- senyprogmamjával. Az eredmény: egy felemás fesztivál, — fesztiválhangulat nélkül. Nógrád megyét ilymódon mindkét kategóriában képviselte egy-egy együttes, valamint néhány vers- és prózamondó, polbeates szólista (erről név szériát már beszámoltunk), ám aligha lehet véletlen, vagy különösen a megyeiek egymás iránti érdektelensége, hogy miként az „egyetemi-főiskolai” ágon továbbjutott salgótarjáni főiskolások színjátszóinak előadásán nem látták a „Művészet és ifjúság” megyei győztesének, a cerediek csoportjának tagjait — éppen úgy nem voltak jelen a „pénzügyísek” a ceredi fiatalok népi játékának előadásán. Az olvashatatlanul apróbetűs műsorfüzetben ugyan feltüntették a „megyei bemutatók” sorában a ceredieket is, akik — cseppet sem mellékesen érdemes ezt megjegyezni — szép sikerrel szerepeltek, ám akkor éppen mással volt elfoglalva, más programon vett részt, (szakmai önművelési érdeklődésének megfelelően! a főiskolás csoport. „Sokat akar a szarka..." — így vélekedett valaki az egymással párhuzamosan „futó” előadások szünetében az egyik helyszínen, mert, hogy helyszínből is volt három-négy. És milyen helyszínek! Szegeden megrendeztek egy mintegy hétszáz fiatalt összegyűjtő amatőr színjátszó, vers- és prózamondó, polbeatfeszti- vált, ügy, hogy éppen a színjátszóknak nem jutott egyetlen színpad sem! A színjátszók és irodalmi színpadok két helyszíne közül az egyik az egyetem (József Attila Tudomány Egyetem, továbbiakban , JATE) kétségtelenül nagy múltú (itt üldögélt tán’ József Attila és Radnóti) úgynevezett „Auditórium Maximum” előadóterme volt, s így a legjobb esetben is legfeljebb pódiumnak felelt meg és nem hagyományos színpadnak, míg a másik a néhány tucatnyi érdeklődőt befogadni képes JATE ifjúsági klub egyik végiében elhelyezett pódium építmény lehetett annak, aki nem húsztagú „csapattal” és hagyományos dobozszínpadra írt egy- felvonásos előadással érkezett Szegedre. Egy vélemény az ókori cirkuszi térhez hasonlító nagy előadóterem kijelölt rendezője részéről: — Azért volt az előzetes helyszínbejárás, hogy a darabokat szükség szerint át lehessen rendezni...(?!) Egy másik, feltehetően az előbbinél hozzáértőbb vélemény, amelyet egyik szakmai füzetében (kiadta a Népművelési Propaganda Iroda) Máté Lajos, az amatőr színjátszás tiszteletbeli doyenje, rangidős korelnöka írt: — Rendezőnk zöme nyugodt lélekkel visszi dobozszínpadra pódiumjátékát, hajlandó eljátszani zárt színpadi teret kívánó játékát — pódiumon stb. Néhányan vannak csak, akik tudatosan választanak teret, s előadásukat csak a rendezői koncepcióban elképzelt téren hajlandók előadatni. S nekik van igazuk... A sors különös tréfájáként fogható talán fel, hogy szegedi zsűritagként éppen az „Auditórium Maximumban” figyelhette, milyen nagy igazságokat írt említett füzetecs- ikéjében. Az előzetes helyszínbejárás ugyanis nem változtatott volna AZ ELKÉPESZTŐ tényen — egyetlen lehetőség sem volt Szegeden a színpadi fellépésre! Maradt volna a „bátor és határozott” visszalépés, de aki dolgozott már heteken, hónapokon át húsztagú együttessel egy színmű szinházigényű előadásának feladatát vállalva, az nem gondolhatja komolyan a visz- szalépést, és megalkuszik az ördöggel is! Más kérdés, hogy milyen eredménnyel (eredménytelenséggel. hogy pontosabban fejezzük ki azt, ami Szegeden éppen a salgótarjáni főiskolásokkal történt.) Talán a tanulság kedvéért, érdemes megemlíteni, hogy míg a cerediek valóban tiszta forrásból merítve kedves és szép népi játékukat mutatták be Szegeden, addig a főiskolások felvállalva bizonyos kultúr- missziót Páskándi Géza Két változat — egy témára című „abszurdoid” egyfelvonásos darabját mutatták be, nem, nem a közönségnek, hiszen az a húsz fiatal, aki véletlenül jelen volt a nagy előadóban igazán nem számítható közönségnek, sokkal inkább a zsűrinek, de talán legelsősorban is önmaguknak. A többiek sem jártak sokkal jobban, hiszen nagyrészt közönség nélkül zajlottak a bemutatók, és a verseny is mindenféle fesztiválhangulat nélkül „ragadta magával” azt, aki éppen arra járt. Nos, rövid időre még a Páskándi eredeti bemutatóra visz- szatérve, meg kell állapítani, hogy ez a feladat nem haladta meg a salgótarjáni főiskolások erejét, hiszen a mostoha körülmények ellenére is zavartalanul jó színvonalú előadást produkáltak. Az intellektuális, gondolati játékot Páskándi Géza szakmai válasznak szánta az időnként fellángoló drámavitákra, (hogy tudniillik, mit akarhat a dráma és a színház közölni az emberekkel), s maga a mű a Kolozsvárott 1926 óta megjelenő (alapította: Dienes László) Korunk irodalmi folyóiratban látott napvilágot,' majd egy évtizede! Érthetőnek, frappánsnak és JÖNAK TARTOTTA (feltehetően Balogh Edgár főJ szerkesztőhelyettes és Gáli Ernő főszerkesztő is, különben nem közölte volna. A zsűri „értékelése” — nem éltették, miről szól a darab. De hát mindenféle cinizmus nélkül, csupáncsak a szakemberek véleményét idézve és a szegedi tapasztalatokra emlékezve — a diákszínjátszás amúgy is a „saját színház” az önművelés meglehetősen elszigetelt útját járja, s ilyenformán elsősorban mégis az a lényeg (bár ebbe belenyugodni nem lehet), hogy „amit tudunk, azit eljátsszuk magunknak...” Az egyre szaporodó kétszereplős extrém darabok (Hepp és Happ, Náthán és Ti bold, Emigránsok stb.) mindenképpen arra utalnak, hogy diákjaink elsősorban maguknak, szűkebben vett kis közösségüknek játszanak, és ez akkor is értelmes dolog: ha nem vonzanak nagy* közönséget, sőt, ha a zsűrit sem vonzzák eléggé. Ilyenformán, tekintettel a szegedi fesztivál „nézőt- lenségére” azok az április elején za.iló Tisza-parti napok betöltötték szerepüket. T. Pataki László
