Nógrád. 1980. április (36. évfolyam. 77-100. szám)

1980-04-04 / 80. szám

Részért az egészet

Hitvallás

r

En vagyok... a megtestesítője

~ Gödöllőn szereztem az agrármérnöki diplomám, 1969-ben. Tizedik éve dolgozom itt, a litkei termelőszövetkezetben, mint ágazatvezető. Négyezer férőhelyes szakosított sertéstelepet vezetek, tizenöt beosztott — többségében nők — munkáját irányítom. Mindig nyereségesek voltunk.

— Az elmúlt tíz esztendő alatt történt azért más is.

— Hat évvel ezelőtt felvettek a pártba, 1977-ben szakmérnöki diploma, rá egy évre doktoráltam, tavaly beválasztottak a megyei párt- bizottságba.

Dr. Miklós Zoltánnak ez idő alatt bizonyára nem sok szabad ideje maradt, a napi 12—13 órás elfoglaltsága után. Pedig egyéb kötelezettségei is vannak.

— Szülőfalumban, Mihály- gergén, a Hazafias Népfront elnöke vagyok, a termelő- szövetkezetben vezetőségi tag. Ezenkívül a vegyes kórusban is énekelek. A labdarúgást abba kellett hagynom, mert erre már végképp nem jutott idő.

— Nem sok ez egy embernek?

— Néha már én is úgy érzem, de azt hiszem, főként a családom sokallja. Parasztszülők gyereke vagyok, nem félek a fizikai munkától sem. Megszoktam, hozzátartozik az életemhez.

A döktor gyakran „beugrik” egy-egy dolgozó helyére. A telepen ugyanis munkaerőhiánnyal küszködnek. Két-három állás most is betöltetlen.

— Nincs ez összefüggésben azzal, hogy túl sokat követel a beosztottjaitól? Mondjuk annyit, mint saját magától ?

Elgondolkozva simítja végig a haját.

— Talán így van. Mindig érzek magamban valami elégedetlenséget és ezt „átragasztom” a környezetemre is. A dicséreteket is szűkmarkúan osztogatom, pedig ez nem kerül pénzbe. Ez egyik hibám — válaszol- 5a.

— Miért, van több is?

— Túlságosan belemélyedtem a szakmába. Az az igazság, hogy más nem is tud lekötni. A minősítésemben az áll, „túl önálló”. Ez tán abból fakad, hogy 1976- ig társulásként működött ez a telep, s én, mint az intéző bizottság tagja, szakmai vezetője voltam, teljes önállósággal felruházva. Azt is mondják, fölöslegesen aprólékos vagyok. De, hogy lássam az egészet, ha nem ismerem a részleteket?

Az állattenyésztők gyakran panaszkodnak, hogy lenézik őket, nem becsülik a munkájukat.

— Büszke vagyok állattenyésztői mivoltomra és nem

tapasztaltam, hogy lenéznének minket. Igaz, ennek a szakmának a gyakorlásához jó adag fanatizmusra van szükség. Nem lehet félgőzzel ímmel-ámmal dolgozni. Aki így tesz, jobb, ha odébb áll, mert nem sok örömét leli a munkában. Meg mások sem benne. Nálunk, a gazdaságban, nagyon jó a légkör, elismernek, javaslataimat figyelembe veszik, ezért is érzem itt jól magam. Mindez nem jelenti azt, hogy nem kell kétnaponként robbanni.

— Ilyenkor a földhöz vág valamit, netán kiabál?

— Nem — mosolyodik el, a beszélgetés során először. — Inkább nem szólok semmit. A beosztottaim ebből tudják, hogy baj van. Többnyire azt is, hogy mi. Az egyik legnehezebb feladat emberekkel bánni úgy, hogy ne értsék félre azt, amit megérteni kéne. Erre általában hajlamosak.

— Egyetemet végzett, szakmérnök, ledoktorált, mondja, nem érzi soha, hogy kinőtte ezt a telepet, a beosztását?

— Ez a nekem való leiadat. Nem szeretem az irodai munkát. Az az igazi, amikor felveszem a fehér köpenyt és bemegyek a telepre. Ha vidéken járok napközijén és este érkezem haza, nem tudnék nyugodtan aludni anélkül, hogy meggyőződnék róla, minden rendben van-e itt.

— Akadnak emberek, sokkal alacsonyabb képzettséggel, akik úgy kapaszkodnak íróasztalukba, mintha életük függne tőle...

— Engem nem von* « a

perspektíva.

— Akkor másként teszem fel a kérdést. Nem gondolkodott még azon, hogy más munkakörben, beosztásban több hasznot hajthatna munkájával?

— Ezen már töprengtem néha. Az elmúlt években néhány lehetőséget felkínáltak, de maradtam. Itt mindig korszerűsítettünk, újítottunk valamit és érdekelt, hogy valóban jobb és gazdaságosabb-e, mint a régi volt. Amikor egykori évfolyam- társaim publikációit olvasom a szaklapokban, elgondolkozom, jól teszem-e, amit teszek. És ilyenkor őszintén sajnálom, hogy nekem erre nincs időm.

— Felesége mit szól mindehhez ?

— Rámbízta a választást.

— Dr. Miklós Zoltán harminchárom éves, ahogy mondani szokták, előtte az élet. Hosszúra nyúlt, vékony, fiatalember.

Olyan, aki nemcsak magasságával emelkedik ki a többiek közül.

Zilahy T.

— Amikor megtisztelő megbízatásnak tartottam igazgatóvá történt előléptetésemet, olyan kíváncsiság is volt bennem, hogy meggyőződjek róla: mire vagyok képes. Vesztenivalóm nem volt, mert vegyészmérnöki diplomám van. Igaz, új ' beosztásomban immár több mint 'három éve nagyon sokat kellett és kell most is tanulnom. De azt is tudtam, hogy nem ott fogom folytatni, ahol az elődöm abbahagyta. Arról sem feledkeztem el, hogy fiatal vagyok, nő, ráadásul Budapestről jöttem. Mások az elképzeléseim, vezetési módszereim, mint akinek nyomdokaiba léptem. Az eltelt időről örömmel mondhatom, hogy már az első napokbán, hetekben éreztem, és azóta is érzem: nagyon jó segítőtársakra leltem; sikerült a párt- és tömegszervezetek, közvetlen vezetőtársaim és a dolgozók bizalmát megnyerni. Nekik köszönhetem, hogy ittlétem alatt nem követtem el helyrehozhatatlan hibákat.

*

— Csak akkor számíthatunk sikerre, ha elképzeléseinket megértetjük azokkal, akik érdekeltek. Ezt az igazságot a gyakorlatban tanultam meg. No meg azt, hogy a világon nincs szebb dolog, mint a becsülettel végzett munka. Ezt velem tizenöt éves koromban, a kkori idősebb munkatársaim hitették el. Nem hegyi- és példabeszédekkel, hanem saját példájukkal, kezdeményezésükkel. Igen, mi voltunk azok, akik a vállalatnál elsőnek vezettük be a minőségi bérezést. Kétévi előzetes felmérő,

elemző, értékelő munka előzte meg.' Ennek során sikerült megértetni és elfogadtatni, hogy az új módszerrel az keres többet, aki jól és fegyelmezetten dolgozik. Azóta is ügyelek arra, hogy pontos legyen az elszámolás, hogy senki se károsodjon. Igaz, először nem állítottunk magas mércét. Ma már a műszaki fejlesztés lehetővé teszi, hogy növeljük a követelményeket. #

Egy pillanatra megszakítja a beszélgetést, s a telefonhoz megy. Visszatérve, a hallottakat így egészíti ki: — A

pesterzsébeti testvérgyár a tervezettnél nagyobb félkészt akar ránk erőszakolni. Mielőtt idejöttem, a termelési osztály vezetője voltam. így hát tudom, mit jelent, amikor az egyik gyár a másik rovására előnyhöz akar jutni.

*

Aztán így folytatja:

— Tavaly gyári szinten bevezettük a költségelszámolást. Több területen kedvező eredményt értünk el. Az idén üzemi méretben próbálkozunk a költséggazdálkodás, elszámolás megvalósításával. Tegnap tudtuk meg, hogy az év eleji elképzeléstől eltérően a második negyedévben tíz százalékkal növelnünk kell a termelés mennyiségét. Megmondtuk, hogy mi -fnit tudunk vállalni, mihez kérünk segítséget. Januárban a konfek- cióüzemben minden műveletre bevezettük a blokkrendszert Azok lettek a vezetők, akik legjobb ismerői az itteni feladatoknak, négy munkaműveletet ismernek, s mindegyiken elérik a száz százalékot A központ pedig

biztosítja azt a korszerű gépet, amelyik egyszerre három

műveletet végez, háromszor annyit termel, mint jelenlegi társa.

*

— Sikereit tarkítják-e örökre emlékezetes csalódások?

— Igen, méghozzá csaknem kizárólag kellemesek. Sikerült mindenkivel kialakítani azt a jó munkakapcsolatot, ami nélkülözhetetlen az eredményes tevékenységhez. Ennek tulajdonítom, hogy közösséget szolgáló elképzeléseim sikeresen megvalósultak. Gondolom, azért is, mert túlnyomó többségük találkozott a dolgozókéval. Egy példát a sok közül. Egyik alkalommal a szakszervezeti bizalmiakkal a bérfejlesztésről tanácskoztunk. Megkértük, mondják el, hol látnak feszültségeket, mit kell megoldanunk. Nekem csak a végrehajtás maradt, mert gondolataim kilencven százalékban megegyeztek a vita résztvevőivel. A kellemetlenségekről nem szeretek beszélni. Egyet azért ezek közül is megemlítek. Lakásépítkezéshez kért kölcsönt az egyik dolgozó házaspár. A feltételeket a feleség nem akarta vállalni, azt akarta elérni, hogy a férje utón kapják meg a mindkettőjük után kapható kölcsönt. Mivel ez nem sikerült neki, azt mondta: könnyű magának, abban a székben... A pillanatnyi megrökönyödés után azt válaszoltam: — igaza van. Nekem nyolcszáz dolgozó eszével, fejével és érdekében kell gondolkodnom.

*

— Még mindig nagyon

bántja?

— Igen. Furcsának hangt-’ zik, de alapvetően most is munkásnak tartom magam, hiszen egészen lent kezdtem. Mostani beosztásomat sem tartom kiváltságosnak. Nem jogosít fel többre, mint amikor munkás voltam. Csak sokkal nehezebb és felelősségteljesebb.

*

— A napi munkaideje?

— Nincs. A feladatokat kell elvégezni. Olyan férjem van, aki tudja, mivel jár beosztásom, és minden tekintetben sokat segít. Megértő küzdőtárs és szellemi partner.

*

— Mivel vezeti le a napi munka feszültségeit?

— Általában olvasással.' Lehet, hogy egyesek sznobnak tartanak, de nekem az igazi kikapcsolódást Bemard Shaw írásai jelentik, a maga vaskos igazságaival. Nehéz perceimben már kisegített engem. Megszerettetésében nagy része van apósomnak, aki ge- rineműtéterjikor adta kezembe a nagy író műveit.

*

Vinter Péteméről, a Budapesti Harisnyagyár nagybáfo- nyi gyárának igazgatójáról van szó, akiről ■ operáló főorvosa is nehezen hitte el, hogy egy ilyen nagy gyárnak az igazgatója. A fiatalasszony a kétkedő, de meleg szavakra kedvesen és frappánsan válaszol :

— Én vagyok a nőpolitikái határozat megtestesítője. Jobb, ha mielőbb beletörődnek ebbe — mondja határozottan a Könnyűipar kiváló dolgozója címmel kitüntetett igazgató, a járási pártbizottság tagja.

Venesz Károly

Akik a majdnem száz százalék...

Hát bizony, itt lent, néhány száz méternyire a föld színe alatt, nemigen dívik az adminisztráció. Még akkor sem, ha az írás a brigád eredményeit rögzíti. Sokat vakargatják fejüket a délelőttös harmad tagjai, de sehogy sem sikerül kideríteni, mennyiszer is kaptak már aranykoszorút.

S hogy most viszonylagos csend van, csupán a kaparószalagot indítják be néha, amely most a szokásostól eltérően nem a szenet szállítja kifelé, hanem a vaskos, nagysúlyú tárnokát befelé, a fronthomlok következő részének biztosításához, hát a munkahely mindkét szárnyáról idáig hallatszik á találgatás.

— Hatvanöttől vagyunk szocialista brigád — mondja féltele szájjal a brigád legöregebbje, Végh Gyula. — Hát, azóta lehet már vagy hat aranyunk, mert mi, hál’ istennek, mindig 'ott voltunk a munka sűrűjében. De — harap megint egyet — a ráirányított fejlámpák „össztüzében” jól látom: házikolbászból és a foszlós kenyérből — lehet, hogy tévedek.

Megint összedugják fejőket a körénk guggolók, s biztos most már csak az lehet, amit Mákos Béla harmadvezető- helyettes mond:

— Nem lebecsülve, de hagyjuk most az aranykoszorút A lényeg, hogy megalakulásunk óta két ízben voltunk már a Vállalat kiváló brigádja, egy alkalommal meg, s ez bizonyos: 1976-ban, elnyertük a Szakma (ágazat) kiváló brigádja címet. ... És erről ennyit.

— Csak ennyit?

— Nem szenvedünk mi rangkórságban. Néha már úgyis kicsikét kellemetlen, hogy azt mondogatják: „No, a Világosiék már megint a porondon vannak. A reflektor- fényben. Az újságban.’’

A Nógrádi Szénbányák tiri- besi aknaüzemének Dózsa György Szocialista Brigádja, amelynek megalakulásától kezdve vezetője az ’országos hírnévnek is örvendő Világosi József, döntő szerepet vállal a tervek teljesítésében. A bánya kitermelt szenének csaknem kilencvenöt százalé»M aa Ifit««' gJ

ílHHr ' ” 1 ,A *

II "Pit nil»,,»,,. 1 if

'If ....'"""I............... ..„iA....—

* "

....ilu. ]

A Nógrád megyei Állami Építőipari Vállalat kivitelezésében sok új létesítményünk születik. Képünkön a megyeszékhely Beszterce-lakótelepcnck 16 tantermes, kétszintes általános iskolájának kibontakozását láthatjuk.

kát ők küldik a felszínre. ök. kilencvennyolcán..,

Mielőtt Kun Andrással, a bánya párttitkárával leszálltunk volna, a hatos ereszkei frontra. Sipos Ervinnel, az igazgatóval, meg Fodor Gyulával, a bányamesterrel, igazán jóízűt beszélgettünk. Bár éreztem: bennük van még a vnalyi „tüske”: a vágathajtási és a széntermelési sikertelenségek egymásra halmozásának rémlátomása, de korántsem olyan már a hangulat, miként négy-öt hőnappal ezelőtt. Hiszen az idei, első negyedéves tervüket tíz nappal a határidő előtt teljesítették, s majdnem hatezer tonnával termeltek többet annál mint amennyit „kiróttak” rájuk.

— Akkor most úsznak a dicsőségben ?

— Szó sincs róla! Csupán örülünk a sikernek. S ez lényeges különbség. Higgye el, mi a múlt esztendőben is minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy eleget tegyünk mindenféle kötelezettségünknek. Erőlködtünk... Fogat csikorgattunk... Káromkodtunk néha... És kénytelen-kelletlen tűrtük a nem dicsőítgetése- .ket. S mégsem ment. Pedig Világosiék, meg mindenki más, aki nálunk lent és fent dolgozik, akkor is kihozta magából a maximumot. Csak hát a hihetetlen rossz geológiai viszonyok...

Sipos Ervin igazgató nem dohányzik. Mondókája közepette azonban — tán’ észre sem veszi — egy előtte levő dobozból kihúzott cigarettát morzsolgat kezei között. Mikor rápillantok, elmosolyodik, s zavartan gyűrködi vissza.

*

Roppant egyet a főte, no, nem akkorát, mint egy ágyúdurranás, de azért a „felszíni” ember igencsak behúzza a nyakát. Megérzi elbátortalanodásom Koczka Albert főaknász és azt mondja:

— Most nincs semmi veszély. Igaz, a fronthomlok, ha nem támasztanánk ki, dőlne ám lefelé becsülettel, de még nem érkeztünk el a kritikus tizenöt méterhez... Előrehaladásunk ilyen mélységében szokott periodikusan jelentkezni az iszonyú nagy nyomás, s akkor nincs köszönet az ittlétben. De hát az emberek megszokták már, ,s ilyen körülmények között is kitartanak.

A jobbról hatvanhat, a balról olyan harminc méterre tőlünk kinyúló frontszárnyak csodás látványt mutatnak a bányászlámpák fényében. A két-, két és fél méternyire magasodó szénhomlok gyémántként csillog. Darabot sem kell letörni belőle — omlik az le magától mázsaszám a lábunk elébe. Kezembe veszek egy rögecskét, s mondom Mákos Bélának:

— Ez szén, a javából.

— Az. Olyan három-, három és fél .ezer kalóriás. Csak sokáig tudnánk ezt jöveszteni, de jó is lenne. Csak hát, tudja, hogy vagyunk mi itt, Nóg- rádban... Hosszú, fáradságos munkával beszereljük az új frontot, hajtjuk egy-két, néha három-négy hónapig, s aztán már állhatunk is tovább, más munkahelyre. Emészti, apasztja az energiát, no, meg az akna teljesítményét is.

— De hát vannak elegen, jó erőben levők, a feladatra...

— Most még igen, s mindent meg is teszünk, ami szükségeltetik. Csak aztán nézzen meg bennünket két- három év múltán.

— Mert?

— A csapat java ötvenkét esztendőt letaposott már. Ez azt jelenti, hogy nyolcvankettőben, meg nyolcvanháromban „dögivel” megyünk nyugdíjba. És akkor mi lesz itt? Ki küldi felszínre ezt a sok szép. szenet?

A huszonkileneedik esztendeje bányász végigtörli izzadt homlokát, s elhallgatnak a körülöttünk levők is.

— Hát ez már igencsak a közeli jövő „zenéje”.

— Az. De roppant bízunk abban, hogy lesznek utódaink. Nem lenne teljes Nógrád szénbányászkodás nélkül.

Mikor ezt kimondta a har- madvezető-helyettes, jóízűen elmosolyodott. Monta is, miért: igaz, a bátyja éppen most ment nyugdíjba, s neki is van még három éve a leszámolásig, de vele dölgozik az öccse. Egy szakban, mindig. És sokáig még.

... A karancskeszi illetőségű Mákos Béla a tőle való távozásunkat követő második másodpercben megkérdezte a hosszú fúrószárat kezében tartó társától: lehet lőni?

A légvágat fordulójában ért utói a robbanás tompa döreje. ..

Karácsony György