Nógrád. 1980. április (36. évfolyam. 77-100. szám)
1980-04-04 / 80. szám
Szocialista társadalom — takarékos társadalom t írta: Faluvégi Lajos pénzügyminiszter „Bánjunk ésszerűen és takarékosan szel. lem! és anyagi erőforrásainkkal. A taka. rékosságnak — amely az okos, ésszerű gazdálkodás követelménye — át kell hatnia egész tevékenységünket, s a gazdálkodás szerves részévé, életünk általános normájává kell válnia.” (A XII. pártkongresszus beszámolójából.) A szocialista gazdaságban, amelyben a termelőeszközök társadalmi tulajdonban vannak, s a gazdasági és társadalmi folyamatokat megtervezik, elméletileg köny- nyebb takarékosan gazdálkodni, mint bárr mely ezt megelőző társadalmi rendszerben. Mert mindaddig, amíg a takarékosság csak az egyéni vagy a részérdekeket, mégpedig egy viszonylag szűk rétegnek az érdekeit szolgálja, az nem terjed ki mindenre és mindenkire: nem általános, még dkkor sem, ha benn az üzemben nagyon szigorú, nagyon takarékos és nagyon észszerű gazdálkodás folyik. Társadalmi méretekben ugyanis, ha a profitérdek azt kívánja, pazarlóan bánnak mind az anyagi, mind a szellemi javakkal. A szocialista gazdaságban ellenben eltűnnek azok a részérdekek, amelyek a takarékosság ellen hatnak. Az orvos minden gazdagsága a közösségé, a nép tulajdona, ezért válik lehetővé — történelmileg először — a társadalmi méretű, tudatos takarékosság. De vajon meg is valósul-e a társadalmi méretű, tudatos takarékosság, avagy csak ki nem használt lehetőség marad? Mert abban biztosak lehetünk, hogy a lehetőség önmagától sosem válik valósággá! Gazdaságunknak a tényei, sajnos, azt mutatják, hogy sok még a tennivaló addig bz időpontig, amikor már valóban jól tudunk majd élni ezzel a lehetőséggel. Ma még lépten-nyomon találkozunk — hol apró, hol nagy dolgokban — az észszerűden gazdálkodással, a pazarlással. Nyilvánvaló, hogy e jelenségek társadalmunknak nem lényegi vonásai, működésének nem föltételei, hanem tőle idegen, az egészséges működését zavaró tünetek. Jelenlétük mégsem vitatható, s ez irányítási rendszerünk és gazdálkodásunk hiányosságaira hívja fel a figyelmünket. Pedig igazán nem most kezdtünk foglalkozni a takarékosság gondolatával és követelményeivel! Sok határozatot hoztunk már, sok cikket írtunk és sok beszédet mondtunk róla. Tettünk valóságos és hatásos intézkedéseket is, bár ezeket néha formális, nem lényegretörő és nem a gazdaságosságot javító, hanem például minőségrontást vagy egyszerűen hiányt okozó látszattevékenységgel pótoltuk. Ismeretes, hogy építőmunkánk körülményei a hetvenes évek elejétől nagymértékben módosultak. Végérvényesen megszűnt annak lehetősége, hogy gazdaságunkat extenzív módon fejlesszük. Munkaerő-tartalékaink kimerültek, a gazdasági növekedéssel járó eszközszükséglet fokozódott, egyszersmind a hazai és a külföldi piacokon egyaránt megnövekedett a kereslet a korszerű, jó minőségű termelő- eszközök és fogyasztási cikkek iránt. Gazdálkodásunk külső feltételei szamunkra kedvezőtlenül változtak. A legfontosabb nyersanyagoknak és energiahordozóknak a fejlődés jelenlegi szakaszában létfontosságú, korszerű műszaki fölszereléseknek és berendezéseknek az importára exporttermékeink árához viszonyítva erőteljesen felszökött. A cserearányok romlásából fakadó veszteségek rövid idő alatt nehéz terheket róttak az országra. Megnövekedett kiadásainkat részben csak külső erőforrások felhasználásával, hiteleknek a felvételével sikerült kiegyenlítenünk. Világos azonban, hogy ezek a források nem kiapadhatatlanok. A külgazdasági egyensúly helyreállítása hosszabb távon fontos feladatunk. Ennek csak úgy tehetünk eleget, ha gazdaságunk szerkezetét olyképpen alakítjuk ki, hogy képes legyen exportunkat koszerű és versenybíró termékekkel növelni, miközben megtermelt nemzeti jövedelmünknek egy részét nem szabad belföldön elfogyasztanunk, hanem adósságállományunk csökkentésére kell fordítanunk. A régebbi időszakhoz képest is viszonylag szűkösebb erőforrásaink csak akkor lesznek elegendők életszínvonalunk fejlesztésére és gazdasági feladataink megvalósítására, ha minden eddiginél ésszerűbben és takarékosabban használjuk fel őket. Mit jelent tulajdonképpen a takarékosság? Azt jelenti, hogy anyagot, erőt és pénzt csak a legszükségesebb mértékben használjuk fel, mert a fennmaradót más célokra fordíthatjuk, vagy a jövőre tartalékolhatjuk. A takarékosság és a gazdálkodás rokon, sőt mondhatni, lényegileg egyazon fogalmak. Hiszen az ésszerű gazdálkodás — egy kissé leegyszerűsítve — az erőforrások ésszerű elosztását jelenti, A takarékosságon pedig azt értjük, hogy erre vagy arra a célra csak annyit használunk fel bármiből, amennyit okos gazdálkodással mindenképp muszáj, mert így a többit más, új célokra hasznosíthatjuk, így a takarékosság gyarapodásunknak egyik forrása, a pazarlás ellenben a fejlődésnek egyik akadálya lehet. Ezért kell a társadalom minden szférájában — az állami, a szövetkezeti és a magánszektorban, a közületi és az egyéni háztartásokban — ésszerűen gazdálkodni az anyagokkal, az energiával, a munkaerővel és a pénzzel! Takarékoskodni nem könnyű. Rendszerint sokkal egyszerűbb könnyedén, végül is pazarlóan bánni az anyagokkal, az energiával, a gépekkel, még az emberekkel is, mintsem takarékosan, megfontoltan, szűk- markúan gazdálkodni. De nincs más út: felelősségteljes döntéseket kel hozni, vállalni a vitákat is, olykor bizonyos személyek munkáját megszorító határozatokat kell közölni. Ez sokszor népszerűtlen dolog is. Nehéz feladatokat ró a kormányzati, irányító szervekre, a vállalatokra és a szövetkezetekre, az intézményekre és a háztartásokra egyaránt. A kormányzatnak azonban elsődleges feladata, hogy megfelelően ösztönözze és támogassa a kívánatos takarékosságot, s erélyesen fellépjen a pazarlók ellen. Azt már tapasztalnunk kellett, hogy ehhez nem elegendők a mégoly okosan megfogalmazott határozatok, felszólítások és kérések sem. A szükség mindenkit rávezet a takarékosságra. A kormányzatnak tehát olyanná kell formálnia az irányítási rendszert, hogy abban a vállalatoknak, intézményeknek elemi érdekük és szükségletük legyen a takarékos gazdálkodás, azaz, hogy jól járjanak, ha takarékoskodnak, de rosszul, ha pazarolnak, egyszóval, hogy az okos gazdálkodás létformájukká váljon. Lényegbevágó változást jelentett ebből a szempontból az, hogy a vállalatok a tervmutatók teljesítése helyett már több mint tíz éve a minél nagyobb nyereség elérésében érdekeltek. A kisebb költségnek nagyobb nyereséget kell jelentenie, s így a vállalatoknak közvetlenül előnyük származik abból, ha takarékosan gazdálkodnak. Az elmúlt évek tapasztalatai mégis azt mutatják, hogy ez a természetes gondolat- menet sok csorbát szenved még. Az elmúlt időszak társadalmi és gazdasági folyamatainak elemzése az utóbbi hónapokban, az MSZMP XII. kongresszusára készülve, különösen felélénkült. A társadalom színe előtt folyó értékelő mun- mában az is hangot kapott, hogy milyen tényezők akadályozzák az ésszerű takarékosságot. Kimondták például, hogy az árpolitikában sokszor éppen az indokoltnál alacsonyabb árak ösztönzik a pazarlást. A támogatások csökkentik a szabályozásnak egyébként takarékosságra kényszerítő hatását. Sokszor a vállalatok túlzott centralizáltsága akadályozza, hogy takarékosan szervezzék meg az alkatrészekkel és résztermékekkel való ellátást. A külgazdaság egyensúlyával kapcsolatos gondjaink szempontjából különösen fontos, hogy mind a kormányzati szervek, mind a vállalatok mindent megtegyenek az importanyagokkal és az importtermékekkel való takarékos gazdálkodás érdekében. Ebből a kérdéskörből is kiemelkedik az energiatakarékosság problémája. Az elmúlt évtizedek során a fejlődő magyar ipar, a •korszerűsödő nagyüzemi mezőgazdaság, a szaporodó és egyre modernebb lakások és az életszínvonal emelkedése egyaránt növelték az energiaszükségletet. E fokozódó igényeket eddig voltaképp zavartalanul elégítettük ki, de ennek ára volt: az energiatermelő ágazatoknak fejlesztése és az energiahordozók behozatalának a növelése sok pénzbe került. Az energiaellátás költségei csak az elmúlt három évben is majdnem 30 százalékkal növekedtek. Nemzetközi összehasonlításokból megállapíthatjuk: takarékos energiagazdálkodással elérhető, hogy energiaszükségletünk az eddiginél lassúbb ütemben növekedjen. Energiával takarékoskodhatnak a fogyasztók: nemcsak azzal, hogy nem égetik fölöslegesen a villanyt, s nem járatják fölöslegesen a motorokat, a gépeket, hanem azzal is, hogy korszerűsítik a kazánokat és tüzelőberendezéseket, s a szállítási rendszerek ésszerűsítésével mérséklik a közlekedési eszközök energiafelhasználását. A beruházási célok helyes megválasztása szintén nagyon fontos ebből a szempontból, mert az a kívánatos, hogy ne a sok energiát fölemésztő kitermelő, hanem a kevéssé energiaigényes feldolgozóipari ágazatok fejlesztését helyezzük előtérbe. Megtakarítás kínálkozik az ipari technológiák javításával, mert ha javul a technológiai fegyelem, kevesebb lesz a selejt, s kevesebb energia megy veszendőbe. Sok anyagféleséget (acélt, alumíniumot, cementet, üveget, műanyagokat, műtrágyákat stb.) hatalmas energiák felhasználásával gyártanak: ha ezekkel takarékoskodunk, egyúttal az energiatakarékosságnak is igen fontos szolgálatot teszünk. Ahhoz, hogy a termelés hatékonyabb legyen, fokoznunk kell a társadalmi munka termelékenységét, s takarékoskodnunk kell a munkaerővel. Ma még itt is jócskán akadnak tartalékok. Tapasztalataink azt bizonyítják, hogy foglalkoztatni ugyan mindenkit tudunk, de nem mindenki végez képességeinek és képzettségének megfelelő, értékteremtő munkát: munkaidejüknek egy részét sokan kénytelenek haszontalan elfoglaltsággal tölteni. Ezért képzési struktúránkat — a termelés szükségleteihez igazodva és rugalmasan — meg kell változtatnunk, az olykor tapasztalható túlképzést megszüntetve mérsékelnünk kell a szakemberhiányt, s enyhítenünk az átképzés gondjait. Munkaszervezési intézkedésekkel, a teljesítmény szerinti bérezéssel meg kell teremtenünk az alapot ahhoz, hogy eljárhassunk azok ellen, akik fölöttébb sajátos módon „értelmezik” a takarékosságot: munkahelyükön a munkaerejükkel „takarékoskodnak”. A társadalom közös fogyasztásában, a közfogyasztásban ugyancsak parancsoló szükségszerűség a takarékosság. Noha a társadalmi közös kiadások gyors iramban növekednek, a legfontosabb ellátások színvonala néhány helyen mégis elmarad még a jogos szükséglettől is, és sokszor kell azt tapasztalnunk, hogy a rendelkezésre álló pénz felhasználásában nem észszerűen, nem takarékosan járnak el. Sokszor túlzott az igazgatási létszám. Sokan pazarló módon költekeznek reprezentáció címén. Közpénzből építenek fel olyan épületeket, amelyeket azután nem tudnak hasznosítani, miközben az iskolákban és a kórházakban nagy a zsúfoltság. Lakosságunk legjobban azokat a takarékossági módokat ismeri, amelyekkel egyénileg is nap nap után találkozik a saját háztartásában. Néhány szokásunkat azonban már eszünkbe sem jut felülbírálni, pedig ha jól meggondoljuk, ezekben is sok a pazarlás. Érdekes példáját tapasztalhattuk ennek legutóbb, amikor a villamos energia árának fölemelése után kiderült, hogy a lakosság jócskán csökkentette a maga energiafelhasználását. Nyilván azáltal, hogy — nagyon helyesen —• csak ott és akkor égette a villanyt és használta az energiát, ahol és amikor arra valóban szüksége volt. Csak egy kicsivel több figyelmet kellett erre fordítani, s máris számottevő népgazdasági előnyökhöz jutottunk. Arról is hoztak már nyilvánosságra adatokat, hogy mennyi kenyeret dobunk ki évente, hogy mennyi vizet pocsékolunk el, s hogy mennyit fűtünk fölöslegesen. Kívánatos, hogy olyan köz- vélekedés alakuljon ki, amely elítéli és megakadályozza a pazarlást, a közvagyon herdálását Azzal is tisztában kell lennünk, hogy a „takarékosság” nem jár mindig valóságos megtakarítással. Ismeretesek az ötvenes évek takarékossági kampányai, amikor rö- videbb ujjat csináltak a kabáthoz. Nemrég hasonlóképp értették félre a takarékosság gondolatát azok, akik az iskolákban gyengébb fényűre cserélték ki a villanykörtéket mert az kevesebb áramot fogyaszt, s elfelejtették, hogy a gyermekek szemének épsége többet ér az áramnáL Találkozhatunk kevésbé nyilvánvaló és nehezebben megítélhető olyan takarékos- sági „módszarek”-kel is, amelyek könnyen átbi'llentenek bennünket a lónak ama bizonyos másik oldalára. Például világszerte elítélik a túlzó és pazarló luxuscsomagolást. Ezt mi is elítéljük, de azért nem szeretnénk, ha a takarékosság ürügyén megint oda jutnánk, hogy az üzletekben az árut csak úgy csupaszon a kezünkbe nyomják, anélkül, hogy egyáltalán becsomagolnák. Kifogásoljuk a túlzott reklámköltségeket is. De azért az sem helyes, ha egy új árucikkről egyáltalán nem tájékoztatják a fogyasztóközönséget, és emiatt nem is tudják eladni. Takarékoskodnunk kell a konvertibilis devizával, de nem annyira, hogy ne vegyünk‘meg például egy korszerű gépet, amely pedig munkaerőgondjainkat enyhítené, a termelékenységet sokkal megnövelné, s gyorsan „megkeresné” az árát. Azt jelenti-e a takarékosság, hogy spártai módon kell élnünk? Nem, egyáltalán nem azt jelenti! De csakis a lehetőségeinkkel összhangban levő életmódnak lehetünk a hívei, hirdetői. Ennek része ma már Magyarországon a két és fél mülió tévékészülék, nyolcszázezer magánautó, a több százezer hétvégi ház, az, hogy lakosságunknak a fele külföldön tölti a nyarat, és így tovább. Akad persze, aki úgy gondolkodik, hogy minek takarékoskodjunk, hiszen egyre gazdagabbak vagyunk. Az igaz, hogy a korábbi évtizedekhez mérten gazdagabbak vagyunk, erőforrásaink mégsincsenek korlátlan mennyiségben: (Ma már a leggazdagabb országoknak sem.) Ha tehát jobban akarunk élni, sőt még ha csupán eddigi életszínvonalunkat akarjuk is megőrizni, nem mondhatunk le arról, hogy az erőforrásokkal ésszerűen, takarékosan gazdálkodjunk. r Á ltalában nem az olyan takarékosságot hirdetjük, amely akadályt jelenthet valamilyen józan cél elérésében, hanem az olyant, amelynek révén az eredeti cél kisebb ráfordítással is elérhető, megvalósítható! Ez válik igazán társadalmunk javára, mert gazdagabbá teszi népünket! t í
