Nógrád. 1980. április (36. évfolyam. 77-100. szám)
1980-04-22 / 93. szám
I Munkósműveíodés a pódiumon d , Zárszó a munkásfiatalok V országos verses prózamondó versenyéhez — Legfontosabb fettétel, hogy a versmondó higgyen az általa választott versben! — fogalmazta meg ars poétikának is beillő véleményét Bánffy György SZOT.díjas, erdemes művész. A munkás- fiatalok V. országos vers- és prózamondó versenyének döntője érzékletesen igazolta szavait. Az amatőrök; ugyanis — és ez egyáltalán nem baj —, hamar lelepleződnek. Míg egy ,.profi” előadóművész rutinból olykor tőle gondolatilag idegen műveket is képes jól, vagy legalábbis elfogadhatóan Mmácsolni, addig az „amatőrök” ajkán disszonánsán cseng az őszintéden szó. A hallgató tehát pontosan tudja mikor hihet az előadónak. Meit a legnemesebb gondolat is csorbát szenved, ha toimácsolója csupán idézi és nem közvetíti azt Vagyis: ha nem hisz a versben. Ugyanakkor kétszeres erő árad abból a műből, amely találkozik előadójának meggyőződésével. Fel lehet és fel is kell tenni a kérdést; vajon a munkásfiatalok vers* és prózamondó versenyének döntőjét ez a hit jellemezte-e? Nyugodtan mondhatjuk —, általában igen! Az idei verseny döntőjébe szerencséié nem jutottak be a jópofás- kodó mellébeszélők, a világvégét károgók, az önmarcangoló mazohistók, a pökhendi „mindenttudók”, és távolmaradtak a dúvad élromamtikát csepegtető, érzelgős verseket mondók is. Nem, akik az április 18—20. köeaött Salgótarjánban megrendezett diöntőre eljutottak, azok egytől-egyig fontos, legalábbis fontosnak vélt dolgokról akartak szólni. Más kérdés, hogy esetenként nem az egyéniségűknek megfelelő műveket választottak. De kirívóan hamis hang csak elvétve akadt a pontosan félszáz versenyző között! (Nem véletlen, hogy a gálaesten húsz helyett huszonnégy vers- és prózamondót szerepeltetett a zsűri). Az idei verseny színvonala tehát lényegesen jobb volt a korábbiaknál, ás meglehet, hogy ez a verseny szerkezete bon történt változtatásoknak köszönhető. Míg korábban a megyei versenyek legjobbjai jöhettek Salgótarjánba, addig idén már négy területi döntőn válogatták ki a legtehetségesebbeket. így előfordult, hogy egy megyéből ötnél is több, másikból pedig csak egy munkásfiatal jutott tovább —, reálisabban tükrözve az „erőviszonyokat”. Mindez a zsűrinek is lehetőséget adott egy egységes igényes ízlésszint kialakítására, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy a verseny végeredménye találkozott a közönség véleményével. Ha már az eredményeknél tartunk, úgy illik, hogy közzé tegyük a legjobbak nevél. Aranydiplomát — és az ezzel járó egyhetes bolgár—tűrök utazást — öt munkásfiatal érdemelte ki tehetségével: Fenyvesi Ágnes Tolna megyei, Gjórfí József Komárom megyei, Nagy Sándor budapesti, Káinná Zoltán Fejér megyei, és — nem kis örömünkre — Bamó Erzsébet Nógrád megyek versmondó, aki a döntőn Szabó Lőrinc „Tücsőkzene” című művéből mondott 4 egy részletet üdén, mély érzelmi azonosulással, úgy, bogy torokszorító felismeréssé tette azt. amit mi már sajnos, régen tudunk. . . A megyénk színeit képviselő másik döntőbe jutott versmondó, Oláhné Balázs Anna is eredményesen szerepelt. bár Ratkó József „Az ének megmarad” című verse talán kevésbé illett egyéniségéhez Beszédkultúrája, pontos versértelmezése mindenesetre maradandó élményt nyújtott. A legeredményesebb csapat a fővárosiaké volt, de a Népszava vándorserlegét, mellyel a legtöbb versenyzőt mozgósító megyét jutalmazzák —, ismét Szabolcs-Szat- már megye kapta. Szakmák szerinti megosztásban a KPVDSZ küldött legtöbb fiatalt a versenyre. A díjakat egyébként Palotai Károly, a SZOT alelnöke adta át a vasárnap — április 20-án délelőtt tartott ünnepélyes eredményhirdetésen, melyen a szakszervezetek képviselői mellett megjelentek Nógrád megye politikai, állami és társadalmi szerveinek képviselői is. Érdekességként megemlíthetjük, hogy míg a korábbi versenyeken a nők, addig idén a férfiak jutottak mintegy kétharmados többséggel a döntőbe. Alaptalan volt hát azok aggodalma, akik a verses prózamondást elsősorban a gyengébb nem privilégiumának tartották. Egy gondolat erejéig visz. szaténre a verseny tartalmi részére, iámét Bánffy Győr- gyöt, a asüri elnökét szeretnénk idézni, aki méltán hangsúlyozta, hogy ez a verseny valódi bizonyítéka annak a sokszor védjegyként használt fogalomnak, amit úgy nevezünk: munkázművelődés. Ez a verseny — és most nemcsak a döntő három napjára gondolunk — érvényt szerzett ennek a művelődéspolitikai célkitűzésnek, eredményeivel igazolta szükségességét. Salgótarjánban ebben a hónapban zajlanak a IIL munkás kulturális hetek rendezvényét Értékeléskor nem hagyható ügyeimen kívül as a szerencséi egyeztetés, amely ezt az eseményt a munkásfiatalok V. országos var«, és próza, mondó versenyének döntőjével ösmekapcaoitet. Végül, de korántsem utolsósorban szólnunk kell a házigazdák, a Szakszervezetek Nógrád megyei Tanácsa és a „Kossuth" Művelődén Hás dolgozóinak mindenre kiterjedő gondoskodásáról. Az ő munkájuk is nagyban hozzájárult a verseny valóban országos rangjához. Piatér Károly Nógród vendége Bálint A Jászai-díjas színművész a közelmúltban Magyarország messzire van címmel nagy sikerű előadóestet adott Jobbágyiban, a helyőrségi művelődési otthonban. A fellépés előtt beszélgettünk Bálint Andrással. — Noha budapestinek vallom magam — mondja —, Pécsett születtem, hároméves koromig ott is éltem. A család 1046-ban költöz.ött a fővárosba. Budán laktunk. A József Attila Gimnáziumban érettségiztem. Ezután a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója lettem. Ekkor 1965-öt írtak. Szinetár Miklós és Gosztonyi János voltak legkedvesebb tanáraim. Osztálytársaim közül néhányat megemlítek. Drahota Andrea. Moór Mariann, Balázs Péter és Ernyel Béla. Főiskola után a pécsi Nemzeti Színház művésze lettem. Jól éreztem magamat szülővárosomban. Négy évad telt el. Ekkor felajánlották: legyek a Madách Színház tagja. Igent mondtam, és a mai napig Is itt játszom. — Hogyan lett színművész? — Tulajdonképpen a költészet, a versek mindig Is érdekeltek. Magam is mondtam és írtam műveket, indultam versenyeken. Még középiskolás koromban. Ezekről konkrétabban? Sok költő művét adtam elő, a saját verseim többnyire csak „bök”-versek voltak. Egy szerelmes ifjú sajátos vallomásai. Jóllehet érzéseimet sosem foglaltam beléjük. És legtöbbször az osztálykirándulások alkalmával adtam elő. Ez — lehet másoknak nem —, nekem őrömet jelentett Egyébként a versmondásra érdekes módon Laki Péter matematikatanárom irodalmi esteken való fellépései inspiráltak. Tizenhat éves koromban egy középiskolás versenyen nyertem. Babies egyik versével. — Milyen színdarabokban játszott? — Csak néhányat említek: Pécsett voltam VI. Henrik, játszottam a Sok hűhó sera- miért-ben. Pesten nagyon sok magyar darabban kaptam szerepet. Nem a címeket, hanem a szerzőket mondom: Illés Endre, Szabó Magda, Karinthy Ferenc, Gyurkovics Tibor. Szakonyl Károly drámáiban. — Filmen is gyakran szerepel. .. — Legkedvesebb filmjeim: az Apa, a Szerelmestilm, a 141 perc A befejezetlen mon-, volt András datból, a Kopjások, a Lila ákác és a BŰÉK. Augusztustól egyébként a MAFILM „dolgozója" leszek. A váltás oka nem más: olyan fajta színész akarok lenni, aki azt játsza és akkor, amit akar, és amikor kedve van. Nem azt, amit a színházban rám osztanak. Nincs ebben semmi meglepő. Többen vannak így. Például Bujtor István, Garas Dezső és Madaras Józsefi Persze a színháztól nem veszek végleges búcsút; ha hívnak, megyek, örömmel. Da csak egy-egy szerepre. Mert lényeges a film lesz. Egyébként az elmondott és tervezett „Bálint-gyakortat” nem lehetetlen. Moszkvában régóta él, sőt megvalósult a filmszínészek színháza, ahol a fil-j mesek színpadot is kapnak. — Elégedett ember? — Nem! Magammal nem. Ezért is leszek filmszínész. Több társra és mozgásra van szükségem. Mozgásra, ami számomra az élet. — Ars poeticája? — Van egy latin mondás: Semmi, ami emberi, nem idegen tőlem! Ezt vallom. T. J. Képernyő előtt Drága kisfiam! Folkbeat A kanadai CBC és a Magyal1 Televízió közös vállalkozásaként feltüntetett (műsorfüzet) Drága kisfiam! című téyéfilmet vasárnap este láthattuk a képernyőn, s hogy nem csupán formai dologról van szó, amikor a közös vállalkozást hangsúlyozzuk — azt a népes, sőt, népszerű és nagyon egészségesen vegyes (kanadai—magyar) színészgárda névlistája is bizonyíthatja. De hiszen úgyszólván minden alkotói pontján (díszlet, jelmez, operator) „kettős szereposztást” találunk ebben az érdekes akusztikájú tévéfilmben! A sajátos akusztika társadalmi okairól részletesebben is érdemes szólni, előbb azonban egy nem éppen új, de ezúttal újra bizonyított gondolat: ilyen alkalmakkor látszik meg igazán, milyen mértékben „koptatja” színészeink arcát a nagy moloch, a televízió. Igazi üde- séget, friss arcokat immár importból származtatva láthatunk. Nem csoda hát, hogy néhány magyar filmrendező valósággal viszolyog a hivatásos színészek alkalmazásától, helyette inkább amatőrök között keresgél (gyakran nem is eredménytelenül). Visszatérve a film akusztikájára —, alighanem Kanadában és itthon egyaránt a szó jobb értelmében „belülről fogadott" filmnek tekinthetjük ezt a közös alkotást. Miért éppen ezt? Szemforgató fari- zeusság, képmutatás, áltatás nélkül mondhatja csak valaki, hogy ez a film itthon és amennyiben Kanadában is bemutatják, akkor ott is, nem vág húsba-vérbe-lélekbe. Éppen ez adja azt a különleges — a nézőben felhangzó — visszhangot, amely miatt sok más hasonló filmtől, témájában hasonló alkotástól némileg megkülönböztethető a Drága kisfiam! A közös alkotást Mavis Gallant novellájából ketten írták: Kardos G, György és Suzanne Grossman, csupáncsak (ha lehet ilyet mondani egyáltalán) a rendező volt Igazán magányos felelősségével, de a végeredményt tekintve és a nyersanyagot nem ismerve úgy tűnik, megfelelt vállalt feladatának Makk Károly. Egy valami így is nyilvánvaló; az ugyanis, hogy már a novella írója is nagyon jól ismerte a kanadai (vagy nem kanadai, nagyjából mindenütt azonos a képlet) disszidens magyarok, (vagy nem magyarok lehetnek bármely kivándorolt nációbeliek) ■ ellentmondásos életét, a beilleszkedés, a kanadaivá (svéddé, amerikaivá, ausztrállá, angollá) válás úgyszólván leküzdhetetlen nehézségeit. Mindazt a kényszerű hazugságot, amelynek segítsége nélkül egyetlen napig sem bírná a disszidens, de amely előbb-utóbb valamilyen formát felvéve lelepleződik. Ki ne hallott volna már olyan társaságokról, akik hazulról hozott maréknyi földet ülnek körül légkondicionált házuk bárrá alakított pincéjében és a legnagyobb jótéteményként tisztelik azt, aki valódi csikós ostort ajándékoz nekik — itthonról. Hányatott történelmünk és a világpolitika értelmetlen bukfencei nyomán ma úgyszólván minden néző érintett így, vagy úgy egy olyan kérdésben, mint amilyet ez a közös alkotás igyekszik megválaszolni. A kérdés körülbelül ez: — Lehet-e hazugság nélkül élni a hazától, a családtól távol; lehet-e komolyan, hittel és töretlenül boldogságról szólni azoknak, akik távol tudták szeretteiket; lehet-e akármilyen szűk bőrből úgy kibújni, hogy az úi minden tekintetben és minden percben (mert ez a lényeg!) kényelmesebb, jobb legyen annál, mint amibe születtünk? AJigha. És ha már a hazugság, az egymás- és önáltatás szóba került szükséges megjegyezni: mintha túlontúl sok „defektes” ember került volna egy filmszalagra ebben a közös alkotásban! Hazudott itt mindenki, ha máit nem, hát azt, hogy meg kell változtatni az egykor, Magyarországon szépen csengő nemesi nevet ahhoz, hogy „az ember érvényesülni tudjon”. Hazudott John, az anyját titokban kicsempészni vágyó Miké, hazudott János anyja, feltehetően az öreg udvarlót alakító Balázs Samu is tettetésre kényszerült Déneske szerepében, hazudott az egész Vörösmarty cukrászda, Klári, az elhagyott ara (Töröcsik Mari) hazugság volt oda és vissza az egész életforma, a mimikri, az azonosulás, a színlelés, a gondosan felépített álvalóság, talán egyedül a villanásnyi időkre megjelenő kanadai—magyar kisfiú, János fia és itthon élő nagybátyja (Páger Antal) nem alakoskodott, de hát ez helyzetükből következve igazán természetes. Jól bonyolított történet, kiváló színészi alakítások (a már említett neveken kívül érdemes megjegyezni Gordon Piment, Tolnay Klári, Donnelly Rhodes, Jeff LynasSimor Erzsi, Padomét szky Margit nevét), egységes rendezés, szép képeket eredményező operatőri munka — jó vállalkozás, volt a Drága kisfiam! (T. Pataki) Á belorusz „Pésznyari” folkbeat együttes 1969-ben alakult, s rövid idő alatt igen népszerű lett, bár első koncertjeik még nem arattak közönségsikert, csak a kritika figyelt fel rájuk, dicsérve az énekesek technikáját, az együttes kulturált előadásmódját és a korszerű hang- szerelést. Repertoárjuk ma is új feldolgozást modern hangsze- relésű népdalokból áll. Vezetőjük Vlagyimir Muljavin. 1970-ben az együttes már részt vett a IV. országos esztrádfesztiválon, A verseny második fordulójában a minszki fiatalok népi kompozíciókat adtak elő. Az eredmény megdöbbentő volt. A nézőtéren kitört a tapsvihar, a zsűri pedig felhívta ' a figyelmet a zenekar szakmai tudására, az első fordulóban elhangzott dalaik hősi, hazafias témáira, és igen magasra értékelte a zenekar népzenei kifejezéstárát, az eredeti népdalok dallamvilágának megőrzését. Mindenki egy véleményen volt:, a „Pésznyari” együttes a fesztivál győztese. A gálaesti fellépésük előtt ez a bejelentés teljesen váratlanul érte a fiúkat. Annyira váratlanul, hogy hamisan kezdtek el énekelni. Így szólaltak meg hét először a központi televízió műsorában. Ám akárhogy is történt, éppen- ezen a fesztiválon bizonyította be a lelkes moszkvai közönség, hogy a válasz, tott irány helyes volt. A továbbiakban az újabb sikerek sem várattak magukra: a so- poti nemzetközi fesztiválon mér a „Pésznyari" együttes képviselte a szovjet könnyű- zenét. Ezután a berlini X. világifjúsági találkozó, hazai és külföldi — csehszlovákiai, NDK-beli, bulgáriai, nyugatnémetországi, jugoszláviai és amerikai — turnék következtek. Ez volt az első szovjet együttes, amely fellépett a tengerentúlon. Az amerikai sajtó azt irta róluk: „Az oroszok berobbantak a nyugati rock világába". Az újságírók megfogalmazása szerint „ez az eredeti, sajátos hangvételű, f remek zenei értékű, kitűnő hangú együttes bizonyára szép számmal szerez majd híveket az amerikai fiatalság körében”. És később, a turné végén: „A »Pésznyari« együttes megérdemli a vastapsot”. Vastapsot kaptak az amerikai déli kisvárosokban éppen úgy, mint Vologdában, Moszkvában, vagy Prágában.» Vonzó, érzelmes énekhangjuk, kristálytiszta dallamvezetésük megismertet hallgatóikkal zenei költészetük gazdag kincsestárával. NÓGRÁD - 1980. április 22., kedd
