Nógrád. 1980. január (36. évfolyam. 1-25. szám)

1980-01-30 / 24. szám

Korszerűsítik a hőtávvezetékek mérőrendszerét a Mátra vidéki Hőerőmű salgótarjáni te­lepén. Az eddig szétszórtan levő mérőberendezéseket a könnyebb kezelhetőség és a megbízhatóbb elszámolás érdekében összevonják, s így minden műszert egy helyről tud­nak ellenőrizni. A képen Marczi István tmk műszaki ellenőr a mérőállomás műszerei­nek egyikét ellenőrzi. Mósógép, vagy Patyolat? Drága az önkiszolgálás — népszerű a bérágynemű Állami fámogatással fejlesztik a szolgáltatást Megbízatásuk lejárt A tanácstagi beszámolók tapasztalatai A családok százezrei mér­legeli, mi a kifizetődőbb, a kényelmesebb: az otthoni mo­sás, vagy a Patyolat szolgál­tatásainak igénybevétele- A választás a népgazdasági ter­vezés szempontjából sem kö­zömbös, hiszen annak meg­felelően kell több mosógépet forgalmazni, vagy a szolgál­tatóhálózatot bővíteni. A kereskedelmi forgalom és ct szolgáltatás adatai arra utalnak, hogy a háztartások tekintélyes része — mindket­tőt választja. Igyekszik mosó­gépet is beszerezni, ugyan­akkor a szennyes egy részét — főként a vasalást is igény­lő, terjedelmes ágyneműt, asztalneműt, törülközőt — a Patyolatba hordja­A Patyolat-vállalatok, és a hasonló funkciójú szövetke­zetek 1970-ben még csupán 269 millió forint értékben vé­geztek a lakosság számára mosást, nyolc évvel később viszont már 409 milliót tett ki a mosatási számlánk. Ez természetesen nemcsak a csa­ládok elhatározásán múlott, hanem a mosodák és a felve­vőhelyek számának gyom nö­vekedésének is köszönhető. 1978-ban — a központi szol­gáltatásfejlesztési kutatóinté­zet legutóbbi kimutatása sze­rint — az országban 19 vál­lalat, 20 szövetkezet és 293 kisiparos foglalkozott textil- tisztítással. A vállalatok és a szövetkezetek 47 üzemet és 148 szalont működtettek, 16- tal többet mint 1977-ben. (1975-höz képest másfélszere­sére nőtt a szalonok száma). Különösen vidéken, ahol a fővárosinál gyérebb a háló­zat, általában komplex szalo­nokat létesítettek, ' vagyis olyanokat, amelyek mosást és vegytisztítást egyaránt vál­lárnak­Egyes szalonokban olyan automatákat is felállítottak, amelyeken — érme bedobásá­val — az ügyfél maga végez­heti mind a mosást, mind a vegytisztítást. Csakhogy ezek­nek a gépeknek nem volt nagy sikerük, ami alighanem azzal magyarázható, hogy az árakat aránytalanul állapítot­ták meg. Egy kiló ruha mo­sása például kevesebbe ke­rült, ha a Patyolatra bíztuk a műveletet, mintha magunk álltunk, vártunk a gép mel­lett. A szalonokat, nem számít­va 1978-ban az országban 1272 felvevőhely volt, 35-tel több, mint az előző esztendő­ben. Bár abszolút számban a fővárosban vették és veszik igénybe a legtöbben ezt a szolgáltatást, a hálózatbővülés a mosatás igénybevétele vi­déken sokkal gyorsabban nö­vekedett. Az utóbbi három évben vidéken 75 százalékkal nőtt az a ruhamennyiség, amit a vállalatok és a szövetkezetek a lakosság számára kimostak. (Emellett még a közületek szennyesét is mossák, tisztít­ják). 1975-ben a lakossági mo­sás országos mennyiségének kereken 30 százalékát adta a vidék, 1978-ban ezzel szem­ben már 41 százalékát. Kiemelkedő a fejlődés Sza­bolcs, Zala, Tolna, Nógrád és Békés megyében. Az összes lakossági mosás­nak már 12 százalékát az úgy. nevezett kölcsönzött bérágy­nemű képezi. A nemzetközi tapasztalatok arra utalnak, hogy ez az arány a jövőben tovább fog növekedni. Jól igazolják ezt azok a megyék, amelyekben hosszú éveken át igen kevés ruhaneműt mosat­tak a vállalatokkal, a szövet­kezetekkel, de amikor beve­zették az új szolgáltatást, az ágyneműkölcsönzést, jelentő­sen megnőtt a mosnivaló mennyisége. Ez történt pél­dául Tolna megyében, ahol a kölcsönzött ágyneművel együtt már az egy kilót is megha­ladja az egy lakosra jutó évi mosatás mennyisége. Jellemző, hogy a fiókokkal viszonylag sűrűn behálózott megyeszékhelyeken nem ala­csonyabb a mosási „fejadag”, mint Budapesten; a vidék mégis alacsonyabb átlagát te­hát a kisebb települések gyé­rebb ellátása magyarázza, nem pedig holmi konzervati­vizmus. Miért nem fejlesztik hát gyorsabban a felvevőhálóza­tot? Természetesen nem elég egy-egy fiókot nyitni a kisebb településeken —, ami még nem járna sok kiadással —, hanem a távoli községekből a központi helyen levő moso­dákba el is kell szállítani a ruhaneműt. S a munka végez­tével természetesen vissza­szállítani. Ez pedig már meg­lehetősen sok pénzbe kerül. Emellett a szolgáltatás to­vábbi fejlesztéséhez újabb nagy teljesítményű gépeket is be kell szerezni, méghozzá külföldről. Hogy ez milyen sokba kerül, arra jellemző, hogy 1978-ban a textiltisztí­tó szervezetek gépimportja meghaladta a 140 millió fo­rintot, s a behozatal 68 szá­zaléka tőkésországokból szár­mázott. Ennek ellenére to­vábbi központi mosodák épül­nek egyebek között Békás­megyeren, Miskolcon, Veszp­rémben, Putnokon. De a felvevőhálózat, a ru­haneműt szállító teherautó­park és a nagy teljesítményű mosógépek sem merítik ki a fejlesztéshez szükséges beru­házásokat. Gondoskodni kell az üzemeken belüli, méghoz­zá gépesített anyagmozgatás­ról, megfelelő helyiségekről az előkészítő folyamatok el­végzéséhez, és a tiszta, vala­mint a szennyes ruha elkülö­nített tárolásáról, raktározá­sáról is. Ráadásul természete­sen ez a szolgáltatás is mun­kaerőt igényel, de csak korlá­tozottan kap. Ennek az is az oka, hogy a Patyolatoknál, il­letve a szövetkezeteknél dol­gozók átlagkeresete alacso­nyabb, mint az iparban fog­lalkoztatottak átlagkeresete. Mindennek ellenére, amint a múltban, úgy a jelenben és a jövőben is bővítik a moso­dák, a felvevőhelyek hálóza­tát. És az árakra sem ienet panasz: a közelmúltban tör­tént áremelés eiőttig évtize­deken át változatlan áron mosták, tisztították a vállala­tok és a szövetkezetek a la­kosság ruhaneműjét. A tava­lyi áremeléssel sem fedezték a népszerű szolgáltatás költ­ségeit: a mosatást ma is tá­mogatásban részesíti az álla­mi költségvetés. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a családok többsége mo­sógépet tart otthon, ágynemű­jét olykor —, vagy akár rend­szeresen — mégis a Patyolat­ba viszi. Az imént még állt a hóem­ber a Pipis-hegy dereka táján, ott, ahol a városi mélységből felvezető behavazott lépcső­sor véget ér. Magassága vete­kedett egy mai jól megnyúlt leptofon, fonalember ka­maszméreteivel, tehát min­denképpen elütött és kiemel­kedett környezetéből. Néhány perce még erre nézett, még láthatta az, akinek van sze­me és ideje is arra, hogy a város egy legszebb pontját — a Pipist néha figyelemre mél­tassa. A hóembert hamar megszokja, sőt, megszereti a nem hóember, az ember. Aki maga épített már ilyet, jól tudja, mennyi vidámsággal, s persze alkotói munkával jár a hóember születése. S aztán marad a gyönyörködés — „na, ez igazán jóra sikerült” — a büszkeség és a látvány, hogy ott áll a dagi biztos alapo­kon, s ott is fog állni, mind­addig, amíg a tavaszi felme­legedés elolvasztja. De a hó­ember még sokáig dacol a langy meleggel, körülötte már régen elolvadt a téli ta­karó, de ő még áll, nem a lábán, saját hótalapzatán. A hóember a télből is játé­kot csináló embfer szobra, a gyerekek vidámságát minden­nél többre becsülő felnőtt szobra, a tréfás bálványt épí­tő, játékos öregfiúk szobra, a a közelmúltban feje­ződtek be a községekben és a városokban a tanácstagi bér számolók. Ennek a — minden évben sorra kerülő — fontos, demokratizmust szolgáló és kifejező rendezvénynek most több vonatkozásban különö­sen nagy jelentősége volt. Az egész ország készül a párt XII. kongresszusára, amelynek irányelvei már a tanácstagi beszámolók idősza­kában megjelentek és termé­szetesen az érdeklődés hom­lokterébe kerültek. Ezek a ta­nácstagi beszámolók voltak az utolsók ebben a hétéves cik­lusban. Jelentőséget adott a beszámolóknak az is, hogy 1980-ban országgyűlési képvi­selő és tanácstagi általános választásra kerül sor. A tanácsok és a tanácstagok ennek tudatában készültek fel a számadásra. Alaposan áttekintették saját munkáju­kat, a tervek teljesítését, a lakóhelyi körülmények válto­zását, az eredményeket, a hi­bákat. Mindezt annak jegyé­ben tették, hogy a gondokat a közösség elé tárják és kér­jék megoldásuk segítését. Az átlagosnál nagyobb vá­rakozás előzte meg a beszá­molókat a lakosság részéről is. Már az előkészítés időszaká­ban érezhető volt, hogy az emberek a tanács és a tanács­tag munkájának ellenőrzése mellett — a kongresszusi irányelvek ösztönzésére — ta­nácskozásra, a közös felada­tok megbeszélésére, együttes meghatározására készülnek. Ez tovább növelte az előké­szítők, az ebben közreműkö­dő társadalmi és tömegszerve­zetek -felelősségét. A beszámolók a várakozás­nak megfelelően általában még fokozták a közéleti akti­vitást. Ez lemérhető a meg­jelentek számából, a résztve­vők által tett sok közérdekű bejelentésből, javaslatból. A tanácstagi beszámolókat alkotó légkör jellemezte. A helyi közélet igazi formáivá alakultak át, amelyen nem­csak a közvetlen környezet gondjai kerültek szóba, ha­nem a megye, az ország köz­véleményét foglalkoztató kér­dések is. Ugyanis egyTe vilá­gosabb mindenki számára, hogy a helyi problémák meg­oldása függvénye az ország, a népgazdaság helyzetének. A vitaindítónak szánt be­számolók reális képet adtak a végzett munkáról, a települé­nagyapák, apák téli szobra. Valamikor sok-sok hóember­rel találkozott városon és vi­déken az ember, ma hét fa­luban egyet sem találni. A városi hóemberek ideje még régebben lejárt. Hova lettek a hóemberseregek, a tél jel­képei, a jóindulatú, tehát nem kínzó télidők kedves- bumfurdi szobrai? Hova let­tek a vállalkozók, a gyerekek, a felnőttek, azok, akik úgy­szólván becsületbeli ügyük­nek tekintették telente leg­alább egy „saját” hóember megépítését, hova lettek a ré­pát, rossz kalapot, lyukas fa­zekat, széndarabokat, seprűt kunyeráló gyerekek, azok, akik minden korban a leg­jobban tudtak örülni a hóefn- bereknek, akiknek ezek a hóból formált szobrok min­dennél többet jelentettek, akik azt látták a hóember­ben. amit a mesehősökben látni lehet. Hiszen a hóem­ber maga számtalan mese örök figurája volt és marad. Igaz, a hó , is elmaradozott az utóbbi években, de azért mindig volt annyi, amennyi­ből egy akármilyen kis hó­embert gyúrhatott volna az, aki még hinni tud a hóem­beri jóságban, és mást is lát a télben, mint azt, hogy ma­gasabb a villany- és gáz­számla, gyűjteni kell a spa­sek fejlődéséről, ennek aka­dályairól, gondjairól, a követ­kező évre rendelkezésre álló lehetőségekről. Az őszinte hangvétel, az ellentmondások nyílt feltárása mindenkit az együttgondolkodásra ösztön­zött, cselekvésre mozgósított. A lakosság elismerően és fe­lelősen szólt a tanácsok el- műit évi tevékenységéről. Ér­tékelte az erőfeszítéseket, amelyeket a települések fej­lesztése, a lakosság ellátása érdekében kifejtettek. Elisme­réssel nyilatkoztak arról, hogy gazdasági helyzetünk problé­mái ellenére is sikerült a ta­nácsoknak a legfontosabb fel­adatokat megoldani. Termé­szetesen jogos kritikát is kap­tak tanácsaink. A segítő szán­dékú bírálatokban, a XII. kongresszus irányelveinek szellemében a tervszerűbb munkát, a helyi testületek ha­tározatainak következetesebb végrehajtását, a helyi szelle­mi és anyagi erőforrások jobb kihasználását, a hatékonyabb — az ésszerű takarékosság kö­vetelményének megfelelő — gazdálkodást sürgették. A KÖZÉRDEKŰ bejelenté­sek, javaslatok kifejezik a te­lepüléseken élők legégetőbb problémáit. Az igények leg­nagyobb része kommunális természetű. A bejelentések, javaslatok 90 százaléka erre a területre vonatkozik. Ez bizo­nyára orientálja majd a ta­nácsokat az 1980-as, de a kö­zéptávú tervek megállapításá­ban is. Egyre kevesebb a csak • hosszú távon megvalósítható, vagy irreális javaslat, és egy­re több a reális lehetőségek­kel számoló bejelentés. A tanácstagi beszámolók egyik igen fontos feladata a tanácstagok munkájának el­lenőrzése. Ezen a fórumon vizsgálja meg a választóke­rület kollektívája, hogy a ta­nácstag eleget tett-e kötele­zettségének, gyakorolta-e jo­gait, tehát hogyan képviselte választóit, miként teljesítette megbízatásaikat. Ezt a funkciót a beszámolók nem mindenhol töltötték be. A csoportos, 2—3 tanácstag együttes beszámolása erre nem nyújt megfelelő légkört Gond az is, hogy a tanácstag saját munkájáról csak keve­set, esetleg egyáltalán nem szólt. A legtöbb helyen mégis szóba került a tanácstag te­vékenysége. Erről általában elismerően nyilatkoztak, azon­ban nem hallgatták el a ta­nyol útra, a só tönkreteszi a kocsi alvázát, s ilyenkor, hi­degben, nehezebb kivárni a kilenc órát reggelente az el­ső felessel. Ez a tél nem fukarkodott az építőanyaggal. Volt és van is hó még bőven, talán még újabb szállítmányok is érkez­nek felülről. Utasítás, inspi­ráció, ösztönzés nem — a hóemberek újraépítésére. A régi szép emberi szokás fel- támasztására, a felnőtt-gye­rek kapcsolat egyik legkedve­sebb formájának „széles kö­rű bevezetésére”. Ugyan mi­féle dolog lenne számon kér­ni az apáktól, nagyapáktól, idősebb testvérektől (tanul­nak, kóláznak, nem érnek rá ők sem) a hóemberépítést?! A hó sem volt képes arra rávenni bennünket, hogy leg­alább az idén felépítsük a magunk emberét. Valami — nem a tavaszi meleg szellő — a hóemberek ellen hangolta az embereket. A „gyorsuló idő”? A racionális gondolko­dás, amely társadalmi mére­tekben eluralkodott? Ennek ellentmond jó néhány mai gondunk. Talán az, hogy ezért nem fizetnek semmit? Vagy fázékonyabbak let­tünk? Belül hidegebbek-ride- gebbek; örökké pozitívum­ként emlegetett tárgyilagossá­gunk fogja le a kezünkét, vagy mert talán nevetséges­nek is tartjuk azt az embert, aki hóból formálja ki önma­ga és gyerekei téli társát? nácstagi minőségben kifejtett tevékenység hibáit sem. A legtöbb helyen azt vár­ják a tanácstagtól, hogy töb­bet találkozzon a választók­kal, kérje ki véleményüket a fontosabb testületi döntés előtt és a közösen kialakított álláspontot képviselje a ta­nácsban, kísérje figyelemmel a választókerületét érintő fej­lesztéseket, és ha lemaradást észlel, interpelláljon; munká­jában erőteljesebben támasz­kodjon a választókra, legyen közvetítő a tanács és a lakos­ság között. Néhány helyen viszont úgy érezte a tanácstag, hogy a vá­lasztókerülete magára hagyja, ezért több támogatást kért te­vékenységéhez. A tanácstagi munka meg­becsülésének egyik fokmérője a beszámolókon való részvé­tel. Ez megyei átlagban emel­kedő tendenciát mutat, de te­lepülésenként, településré­szenként nagy eltérés tapasz­talható. Az átlagosnál jóval magasabb a megjelenési arány a kisebb településeken és a társközségekben. Ez egyértel­műen mutatja a tanácstagi beszámolók társadalmi élet­ben betöltött szerepét az em­lített helyeken. Kevésbé elfo­gadható a nagyobb, fejlettebb településeken, a városok bel­területein a megjelenési arány. Itt esetenként a résztvevők száma olyan alacsony, hogy még a lelkesen, jól dolgozó tanácstagban is negatív hatást kelt. Nem érzi a választói ér­deklődését, munkája megbe­csülését és ez semmi esetre sem ösztönöz a további jobb munkára. HOSSZABB időszakra visz- szatekintve megállapítható, a tanácstagi beszámolók alap­vetően betöltik feladataikat. Jól szolgálják a lakosság tá­jékoztatását, mozgósítását, a tanács és a tanácstag munká­jának ellenőrzését. A helyi társadalmi élet egyik ..igen fontos fórumaivá váltak, be­épültek a szocialista demok­rácia rendszerébe. A tanács­tag szervezett találkozása a választókkal elmélyíti kapcso­lataikat, hozzájárul az ered­ményes tanácstagi munkához, közvetett módon az egész ta­nácsi tevékenység fejlesztésé­hez. Dr. Szita András a megyei tanács osztályvezető­helyettese Nosztalgikus hülyének azt, aki ezt egyáltalán szóvá teszii. A minap egy fiatal pedagógus házaspárral beszélgettem, akik azért vállalták a kis nógrádi falusi iskola vezeté­sét, a falusi gyerekek tanítá­sát, mert együtt akartak dol­gozni. Ök mondták ki az egyik igazságot mai, nem mindenben kedvezően meg­változott életünkről; — Ezek a gyerekek még annyit sem élnek a természetben, mint a városiak! Iskola után egyene­sen a televízió elé szágulda­nak és ott ülnek késő estig... Nem a televízió tehet róla. Az csak pótszer valamire, ami nélküle is hiányzik. Ott van hóember is, ott van min­den, kaland, szórakozás, küz­delem és vállalkozás minden mennyiségben és minden for­mában. Igaz, mind a másé. De azért nézni is jó! Ahogy hóembert építenek valahol. Az imént még állt a salgó­tarjáni Pipis-hegy oldalában az az egy. Dacolt a fantázi­átlansággal, a játéktalan vi­lággal, nézte a rohanásunk. Később eltűnt. Talán csak a képzelet építette? Vagy nem is hóember volt az „illető”? A lépcsősor aljában fiatal pár óvatoskodik lefelé a hegyről. Ütjük a hóember mellett ve­zetett. valószínűleg feldühí­tette őket. Lelökték. Gellért is ígv járhatott. Milyen em­berpár lesz ezekből ? T. Pataki László NÓGRÁD - 1980. januái 30., szerda 5 ........................................................................................................................................................................................ T ájoló A hóember halálai

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents