Nógrád. 1980. január (36. évfolyam. 1-25. szám)

1980-01-27 / 22. szám

Petőfi Dömsödje

A ház, amelyet Pálffy Alberttel bérelt a költő.

Az „alföldi szép nagy ró- naságon” őrzi a legtöbb hely Petőfi Sándor nyomát. A költőét, s még inkább a fiúét, hiszen születésének, gyermekéveinek színhelyei ezek a települések, s később is jobbára fiúként, szüleihez sietett a Duna melletti falvakba. Szinte egyetlen néhány napos körúttal végigjárhatjuk valamennyit, az ő emlékét őrző helységeket a Duna—Tisza közén — ha úgy tetszik —, a budapest— szegedi főúton indulva: Kecskemétet — ahol iskolás és színész is volt —, Kiskunfélegyházát — amely szülöttjének vallja —, Kiskőröst — ahol szülőháza áll —, s Du- navecsét, Szalkszentmártont, Dömsödöt. Ám, ezúttal csak ez utóbbit keressük föl a Dunával párhuzamos budapest—kalocsai úton, mintegy ötven kilométerre a fővárostól.

KIRÁLYNÉK BIRTOKA

Dömsödöt gyakran összetévesztik a Visegrád közelében fekvő Dömössel. A két név nem véletlenül hasonló, mindkettő egy régi személynévből, a Dimusból származik, az meg a Dömötör délszláv változataival rokon. Különben a település nevét a legrégibb oklevelünk 1280- ban örökítette meg Gumseed alakban. Régen a királynék birtoka volt több közeli dunai szigettel, sőt Csepel-szigettel egyetemben. Az utolsó Árpád-házi királynak, III. Endrének az első felesége, a lengyel Fenena királyné, a margitszigeti apácáknak

ajándékozta a helységet. Később a dunántúli Fejér vármegye része volt. Ügy jegyezték föl a múlt században is, hogy jó gabonát és gyümölcsöt terem a környéke.

VÁLSÁG UTÁN

Petőfi szülei 1846 áprilisában költöztek Dömsödre Szalkszentmártonból. Az új helyen egy nádfedelű sarokházat béreltek, ott volt az öreg Petrovics üzlete. A ház ma is áll szépen megőrizve, rendbe szedve, felújított nádtetővel, a fehérre meszelt falon emléktáblával. Ott élt a szülőkkel a költő öccse, István, s maga Sándor is — időnként. Az üzlet forgalmas, zajos volt, írják, ezért aztán a költő egy barátjával máshol is bérelt lakást —, majd azt is fölkeressük.

Ebben az időben nemcsak a szülők voltak válságban, vagy a válságból kilábaló- ban, hanem a költő is. Az előző évben versei, véres drámája — a Tigris és hiéna —, s regénye — A hóhér kötele —, tanúskodnak erről. De a válságból — amelynek irodalmi vetülete részben a romantika egzaltáltsága, vadsága, részben a keserű irónia és önirónia a Felhők verseiben —, eszmeileg, politikailag és költőileg tudatosabb, realistább és szjlárdabb költő kerül ki.

A VILÁGSZABADSÁG — NÁDFEDÉL ALATT

S ennek az időszaknak a tanúja a kis udvari ház, amelyet Pálffy Albert barátjával vett ki a költő özvegy Kovács Jánosnétól, azaz Ku- kucskánétól, amint népszerűbb nevét hírül adja a múzeumnak berendezett kis épület rövid története. A két barát a francia forradalomról szóló könyveket olvas itt. S, Petőfi megírja Salgó című elbeszélő költeményét és több szép versét, köztük a Piroslik már a fákon a levél címűt. De itt, ezen a tavaszon írta Várady Antalhoz is azt a levelét, amelyben a világszabadság eszméjét először hangoztatja. Ebben az eszmekörben és lelkesültség- ben születik a gondolat: „Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek az emberiségért valamit...” S nem sokkal később veti papírra a költő az Egy gondolat bánt engemet, a Ha férfi vagy, légy férfi, vagy a XIX. század költői című nagyszerű költeményeit is...

N. F.

Gazdasági fejlődés — kulturális haladás

Jókat nevetünk manapság, ha múlt századi magyar írók műveit látjjuk színházban, filmen vagy televízióban, írásaikat olvasgatjuk koruk mulatságos figuráiról. Gyakran bukkan fel ezek sorában a duhajkodó, nagyivó meg a kúriája kényelmébe visszahúzódó „úr”, aki hallani sem akar semmiféle haladásról, könyvet fél világért sem venne a kezébe, lenézi a „komédiásokat”. Ügy él, mint éltek ősei egy, vagy két évszázaddal előbbAztán, később gondolkozunk csak el azon, hogy az afféle életmódnak még ma is vannak késői hajtásai. Természetes, hogy egészen másformák, hiszen az idők, az életkörülmények gyökeresen megváltoztak az elmúlt három és fél évtizedben, s aki maga az egykori nemesi' porták gazdáinak módján akarna élni, valahogyan úgy járna, mint a maga korában Don Quijote.

Napjainkban inkább a „féloldalas” fejlődésnek látjuk példáit. Jócskán akadnak emberek, akik — maguk vagy már a szüleik — nemcsak kiemelkedtek a korábbi nemzedékek nyomorából, hanem magasabbra is jutottak az életszínvonal átlagánál. Legalábbis — ami az anyagiakat illeti. Üj házat építettek a régi mellé vagy helyett, van abban fürdőszoba, drága bútor mindenféle háztartási gép, autó is áll már az udvaron — de könyvet a sokszobás ház egyetlen helyiségében sem lehet látni, ha csak szobadíszként nem, kötésszínével gondosan illeszkedve a bútorzathoz.

Van ilyen helyen televíziókészülék is, többnyire sZínes. „Csak” éppen az nincs, aki az adásokat nézze. A „gazda” (mert jólesik neki, némelyik el is várja, hogy így szólítsák) inkább a boros pincében vagy a kocsmában tölti az estét, a családtagok meg félnek „rongálni” a drágán vett masinát.

Bármennyire úgy gondolja az ilyen ember, hogy „sokra vitte” — ez csak látszateredmény. S hogy ez így van, arra bizonyság, hogy az ilyen családban felnövő gyermekek az iskolában „hátrányos helyzetűnek” számítanak, hiszen otthonról semmilyen alapot nem hoznak magukkal a tanuláshoz. Kulturálisan, művelődésben legalább annyira maradtak el az átlagból, amennyire anyagiakban túlhaladták.

Természetes, hogy az anyagi gyarapodásnak csak örülni lehet, s hogy egyre több új családi ház épül, hogy mind több fiatal már biztos alappal indul az önálló életnek, az egész nép, az ország érdeke, eredménye is. Ám a fejlődés nem lehet sokáig egyoldalú. Éppen a fiatalok érzik meg leghamarabb az ilyen helyzet felemásságát és — ha nem is mindig okosan, célravezetőén — tiltakoznak ellene.

Mert úgy sem lehet élni — éveken, évtizedeken át —, ahogyan még a múlt században lehetett: bezárkózva a mégoly sZép ház falai közé, mit sem törődve mindazzal, ami a kerítésen túl történik. Korunkban a társadalmi, a gazdasági és a kulturális fejlődés szerves egységet jelent. Modem embernek csak az tekintheti magát, akit érdekelnek a közösség ügyei-dolgai, s a maga erejével, képességei szerint részt is vesz azokban. Ehhez pedig arra is elengedhetetlenül nagy szükség van, hogy művelje, egyre tovább képezze magát, érdeklődjék nemcsak faluja- városa, hanem az ország és a nagyvilág történései iránt.

Az elmúlt években, sőt évtizedekben sok ember figyelme fordult elsősorban az anyagi gyarapodás felé. Nincs ebben — ha becsületes munka volt annak alapja

— semmi kivetnivaló. Annál kevésbé, mert 35 év után sem szabad feledni: Magyarország a felszabadulás előtt hárommillió koldus országa volt. Az anyagi nyomorúság szülte a szellemi nyomorúságot. S ebből törvényszerűen következik, hogy az anyagi jólétnek magával kell hoznia a kulturális felemelkedést. Ez országosan, nagy tömegekre vonatkoztatva így is van, s ezen az sem változtat, hogy még vannak, akik „kilógnak a sorból”.

Kongresszusra készülve most számvetést készít az ország. A kongresszusi irányelvekben olvassuk: „Emelkedett népünk műveltségi színvonala... A figyelmet a társadalom fejlődésének szempontjából legfontosabb eszmei és erkölcsi kérdésekre kell összpontosítani: a közérdek tiszteletben tartására és szolgálatára, a munka bepsületének növelésére, a kötelezettségek teljesítésére, a közösségi szellem erősítésére. „És másik helyen: „Előrehaladásunk fontos feltétele, hogy tovább gyarapodjék népünk műveltsége, a köz- művelődés egyre inkább társadalmi üggyé váljék. Széles körben kell tudatosítani' a társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődés egységét.”

Nehéz időkben ül össze a kongresszus, nagy feladatok várnak megoldásra. Aligha lehet kétségbe vonni, hogy mindehhez, a gazdasági életünkben mutatkozó gondok leküzdéséhez, a további fejlődéshez

— sok más mellett, de egyáltalán nem utolsósorban — Széchenyi szavaival: kiművelt emberfőkre van szükség. Ügy is mondhatjuk: a gazdasági fejlődés egyik sarkkérdésé a kulturális haladás. Ehhez társul — elsőként az egyenlők közt a társadalmi tudat, a közérdek elsőbbségének felismerése.

Mindez egymást feltételezi és erősíti. A társadalom fejlődése tette és teszi lehetővé a kulturális felemelkedést, az pedig nélkülözhetetlen összetevője a gazdasági haladásnak. És viszont: a gazdasági eredmények adnak alapot a műveltség további terjedéséhez, szilárdítják a társadalmat.

Sok tennivalójuk van és lesz e téren a kultúra munkásainak. Jelentős mértékben rajtuk múlik, hogy egyre kevesebb legyen a „féloldalasán” gyarapodó ember, hogy a ma még társadalmilag és kulturálisan elelmaradozó helységek „fehér foltjai” eltűnjenek a térképről. Mégsem csak aző feladatuk mindez. Annyira közösségi tennivaló, hogy senki — városi vagy falusi lakos — nem vonhatja ki magát alóla.

Hiszen az új, minden kényelmi eszközzel felszerelt családi ház is csak akkor szép igazán és — főleg — akkor modern valóban, ha mint a költő mondja; a szellem napvilága ragyog ablakán.

Várkonyi Endre

Hallama Erzsébet

Fogadjunk, hogy megbukik

V

alér borzalmasan unat- csak azt a kis,falut azokkal a kozott. Előbb a ceruza fura faházakkal, ahol majd- hegyével oldalra fésülgette nem nekiment annak a szaserkenő bajszának szőreit. De márnák... vagy fa Rózsák völlehetett érezni, hogy a szőrök gyét. Apropó, gazdasági nö- mindjárt visszakomyadnak, vény vajon a rózsa? És ő Bul- másrészt úgyse lehet látni gáriára csak hivatkozhat, mert őket, akár ki voltak pödörve, nem járt mondjuk Spanyolban, akár nem. Aztán azzal ki- Mint a Pusztai meg a Moll,

sérletezett, hogy Rapcsákot akiket minden évben elviszfölpiszkálja, de padtársa úgy nek a kedves szülők, ha más-# aludt, mintha dunnák közt ra nem, egy kis Ford-ösztön- feküdne. Unalmában azzal is díjra. Hadd tanuljon a gye- megpróbálkozott, hogy Mátyus rek.

Líviára figyeljen, de Mátyus Valér hirtelen fölébredt, Lívia hangja olyan volt, mint mert eszébe jutott Vo'nalzó. egy édeskés kásamocsár, ami- Szőnyi Emőke tanárnő, az ele. be legföljebb belefulladni le- gáns. Meg a népi hímzésekkel hét. Most éppen azt bugybo- borított maszekosztályköny- rékolta: fontosabbgazdaságinö- ve. Ez különösen gusztustalan, vényeia-búzarozsárpa-zabrizs ez a nőies tokban őrizgetett kukoricakölesgyapot. Mi ez? • titkosirat. A tanárnő privát Melyik ország ez? Létezik-e följegyzései. A diákok jellem- egyáltalán ilyen unalmas or- hibái is benne vannak állító- szág? Nem, ki van zárva! Ve- lag. Ha egyszer valaki... Vagy gyük csak Bulgáriát, nem mást, mondjuk elkoboznák tőle. Mi’nt

bűnjelet. Tegyük fel, hogy * Szőnyi Emőke bíróság elé ke* Hallania Erzsébet clbeszélé- pülne... társadalmi tulajdon se a Központi Sajtószolgalat „11--.! vétségért Hiilvesé» in- 1979. évi novellapályázatán f1.1®"1 vétségért, nuiyeseg, in

in. dijat nyert. kabb a diakok elleni vétségért.

NÓGRÁD - 1980. január 27., vasárnap

Kinyitotta a füzetét egy szép mint Mefisztó, ha sikerült neki üres oldalon, és az ötlettől föl- olcsó áron egy újabb lelket lelkesülve nagy gonddal írni vásárolni. Valér sóhajtott és kezdett folytatta.

„Közlöm a Tisztelt Bíróság- »A történelmet táblázatnak gal, hogy én Sz. E. tanárnőt tekinti és elfelejti, hogy élő rossz pedagógusnak tartom, emberek csinálják. Szóval any. mint* szubjektivista egyént. ny| fogalma van róla, mint Akit utál, leosztályoz. Ami a hajdúnak ^ a harangön.tésről. hatalommal való visszaélés”. Közlőm továbbá a Tisztelt Bí- f Itt szünetet tartott. Ügy rósággal, hogy Sz. E. nem gya. kellene befejezni, hogy „a korolja a demokráciát, ami hatalommal való visszaélés...-t nern csoda, hiszen azt sem tud- meríti ki”. De micsodáját? A ia>„ hogy _ mi fán terem, ami szó sehogyse jut az eszébe. Aki sajnálatos, hiszen...” feledékeny, azzal könnyű ki- Valér nem vette észre a szúrni. Az ember — amilyen mélyülő csendet, már csak marha — elolvas mindenfélét, Mátyus Lívia pártiás kezét, és aztán — amilyen marha — amely megragadta a füzetet, nekiáll elmagyarázni az ősz- — Ne tessék elvenni, ta- tálynak, hogy nyerte meg Na- nárnő kérem, ez az én privát póleon az első csatáját, a föl jegyzésem! toulo'nit, és hogyan lett belőle — Ne mondd! Akkor annál huszonnégy éves korában tá- érdekesebb! bornok. Ez igen, csettint az Mátyus Lívia nem volt tőr- ember; akkor oké, még van ténelem szakos, de attól még hét éved, vihog ez a hülye utálhatta Sz. E. tanárnőt. Azért Rapcsák, és akkor Vonalzó Valér kis dolgozatát átadta az közbevág, hogy mikor volt a igazgatónak. Már mindenki népek csatája, fiam, na mikor? tudta. Vihar előtti csend volt. Ki nem tudja? De mielőtt az Dilinger energikusán begu. ember megszólalhatna, Vo- rult az osztályba, apró, negy- nalzó már jegyez is a maszek- venes lábát keresztbe vetette naplójába, és úgy mosolyog, egymáson, és fölszólította a

népet, mondjon véleményt. Némi tanácstalan csend után Róna Bea osztálytitkár köteles- ségtudóan fölemelte a kezét

— Nagy kár, hogy ennek is éppen a mi osztályúnkban kellett megtörténnie — mondta szomorúan. — Még a legjobb lenne, ha Valér nem várná meg, míg eltanácsolják, hanem elmenne önként. Akkor szegény tanárok se kényszerülnének arra, hogy keményebb eszközökhöz...

Valaki beleröffent, de Dilinger leintette.

— Ki szavaz Bea mellett?

— Négyen föltették a kezüket, Bea barátnői. Az előbbi hang felkiáltott:

— Nem szégyellitek a pofátokat? Te is, Füzesi?

Az osztály egyik fele kiabálni kezdett fújoltak. Bea mártírarccal ült a helyén, és Dilingerre függesztette a szemét: lássa csak, mit meg nem tesz az ember a közösségért. Füzesi azonban, altí titokban szerelmes volt Valérba, váratlanul zokogni kezdett.

— Én nem akartam! Én visszavonom!

A zűrzavarban valaki beszólt Rapcsáknak, mire az fejbe vágta az illetőt a matek- könyvvel. Ügy kellett szétszedni őket

Dilinger később félrehívta Valért.

— Miért nem szóltál nekem időben? Elintéztem volna.

— Mit? — nézett le Valér Dilingerre. Nem is akarja ezeket a hülye kérdéseket föltenni, csak kiszalad a száján. Nem is akar pimasz pofát vágni, csak úgy látszik, a szeme állása olyan... Ilyenkor szokta az apja szájon vágni. Lesütötte a szemét, szinte várta a pofont.

— Ne vágj nekem ilyen pimasz pofát! — sziszegte Dilinger. — Elintézem a dirivel, ha bocsánatot kérsz.

— Kitől? — kérdezte Valér.' Már megint.

— Vonalzótól — mondta Dilinger a régi haverkodó hangján.

— Nem lehet, tanár úr — mondta Valér —, mert énnekem a tanárnővel semmi dolgom. Különben is csak a tényeket soroltam fel, és mint tudjuk, a tények makacs dolgok, nem lehet...

— Tűnj el a szemem előd! — üvöltött föl Dilinger.

A diri állítólag visszaadta Valér „privát följegyzéseit”, hogy derítsék ki, mi ez. ösz- szeült valami vizsgáló bizottság vagy mi. Az egész iskola erről suttogott. A kis elsősök izgatottan mesélték:

— Kicsapnák egy srácot, mert beolvasott egy tanárnak.

— Ügy kell neki — mondta egy apa —, látod, milyen igazam volt, hogy ne legyen nagy szád?

l4t