Nógrád. 1979. december (35. évfolyam. 281-305. szám)
1979-12-13 / 291. szám
Koczogfi Ákos: Négy kérdés az iparművészetről (Harmadik kérdés) bek szervesen bele kell illesz. — Hol veszítjük el az emberi kednie a tájba, az épületbelső. liZilVt-r * embert nek keU lennie v ' az épület egészével. Illetőleg: Egyik nagy városunk főépí- jobb, ha összhangban van. tésze magyarázta, hogy váró- Várostervezés, épülettervesának régi hangulata nem zés, belsőépítészet, iparmű veszhetett el az új tízemele- vészét — mondjuk erre, ha tes házak tövéből sem, hiszen műfajokról beszélünk. de a lakóházak földszintjére üz- ezek az elhatározások mesterieteket terveztek végesteien ségesek, s legfeljebb arra alvégig. Nos, ez a számokban, kalmasak, hogy tájékozódjunk panelekben, üzletekben való Veszedelmessé válhatnak gondolkodás lehet, hogy nem azonban, ha egyik vagy má. feledkezik meg az utcákra bo. sík részletet a teljes egész ro- ruló fákról, de megfeledke- vására, hátrányára kiemel- zik az emberről, akinek nem jük, előnyben részesítjük, a kivilágított üzletsorok — Vagyis: nem fontosabb, vagy egyik olyan, mi'nt.a másik — kevésbé fontos egyik vagy má- jelenti a humánumot, úgy, sik, hanem más a feladata, ahogy a lebontott város „vén- Am a pohárnak, széknek, a kertjében”, „libakertjében” az fal színének, a lépcsők ma. ősszel égetett venyige fanyar gasságának, a jól csukódóka. füstje, a csendes, kanyargós púnak, a házak egymástól utcák intimitása volt — töb- való távolságának, a zöld bek között — emberi. Nem gyepnek, bokroknak, fáknak, a dohos házakról van szó, játszótérnek, a csendnek, tisztiem salétromos falakról, me- ta levegőnek egyformán az lyek valóban bontásra ítéltet- ember jó közérzetét kell biz- tek, hanem arról az atmoszfé- tosíta'nia. Az építésznek, ipar- ráról, amit a kirakatos város művésznek, épp oly nagy a nem pótol. Nem a panel a társadalmi felelőssége, mint hibás, ha'nem az ember, ha az üvegtervezőnek, a panelekbe nem visz váltó. Nálunk elhatárolják a mű. zatot, életet, s nem embersza- fajokat, s figyelik nehogy básúra méretezi és hibás az bárki átlépje diplomája hatá. építész vagy bútortervező, aki rait. Ezt az elreteszelést a csak Számokban, gazdaságos- finnek, dánok, a franciák nem ságban gondolkodik. ismerik. Alvar Aalto, korunk A gazdaságosság, a teljes finn építésze nem csupán vá- értékű tárgyaknak csupán rosokat tervezett, s kórháza- egyik feltétele, épp úgy, mint kát, iskolákat, köztereket, a hasznosság és szépség. De múzeumokat, de lámpákat, ki- együtt a három kimeríti azt, lincseket, bútorokat, s üveget amit környezetünk tárgyi vi- is. Hasonlóan Le Corbu-1 lúgétól számon kérünk. Ne’sier, századunk másik nagy1 gondoljunk itt valami szá- példája. Két kiindulási pont- mokban lemérhető, gyorsan juk volt: a nagy egész (táj, betakarítható haszo'nra. A település) és az ember, s a haszon hosszú lejáratú kölcsön, kettő fókuszában teremtették ami évek alatt amortizálódik, épületeiket, enteriőrjeiket. Az s van közvetlen, praktikus ol. ember természetes szüksége dala, de van közvetett, erköl- így nem került ellenkezésbe a esi is. Hasznos, ha egy jár- környezettel. Le Corbusier azt művön gyorsan elérkezünk cé* mondta: „Egyetlen mértéket lünkhöz. De levon ebből a fogadhatunk el, mely minden haszonból — s rossz hatással kérdést a gyökeréig vezet visz- lehet közérzetünkre —, ha sza: az emberi mértéket. Az kényelmetlen, ha bezárva ember, —a ma egész társadal- érezzük magunkat benne, ha ma meghatározott környezet, kellemetlen színei vannak, ben él. Meg kell teremteni az vagyis, ha szerkezete, arányai, egyensúlyt az ember és kör. színei nem keltenek jó érzést, nyezete között”. Ez az egyen- biztonságérzetet. Mert a szép- súly azonban minduntalan ve- ség gyűjtőfogalom. A szerke- szélyben van. Hol a magunk zet, forma, arányok vonal- teremtette tárgyi környezem vezetés, szín stb. áll össze tünk marad le, hol a maradi bennük olyan egységgé, ame- ember mozog idegenül korsze. lyet szépnek mondunk. A rű környezetében, azaz: elve- szépséget végképp nem le- szítjük az emberhez méltó léphet számokban lemérni, nem téket. Egyik sem az egyénsorolható paragrafusokba, nél- súlyt példázza. Még veszélye- küle még áll a ház, s robog sebb, ha álmodem környezetet a vonat, de hiánya megfoszt építünk magunk köré. ha nem tárgyaink erkölcsi értékétől, valóságos értékekkel élünk, de Nem mindegy, hogy tiszta, hamisakkal, ha csak tetszel- tágas ablakból látjuk-e a tá. günk, kérkedünk javainkkal, jat. vagy szennyes üvegen át. de életünk eleven cáfolata eset. Házról, vonatról, tájról be- leg tisztes környezetünknek, széltünk. Ezzel is utaltunk Hogyan teremthetünk egyen- arra a nagy egységre, mely- súlyt? Keressük erre a vá- ben gondolkodunk. Az épület- laszt. Nem hiszem, hogy normális vagyok... — Te nem vagy normális... — Mondja, normális maga. .. — halljuk néha diskur. zusokban a kiszólást, többnyire minden bántó él nél. kül. De, hogy riporter szögezhetné e kérdést alanyának. méghozzá milliós nyilvánosság előtt!? Figyelem vasárnap délelőtt a „Vasárnap délelőtt” színes, eleven, élvezetes műsorát. Kitünően szórakozom. Vitray és segítői mindent megtesznek. hogy kellemesen erezzem magam a képernyő előtt. Megjelenik az adásban a már jó ideje hiányolt, na. gyón rokonszenves, kitűnő drámai művész. Az ifjú riporternő faggatni kezdi. Megtudjuk: a művész a nyáron súlyos beteg volt, agyhártyagyulladással válságos heteket élt át, de már újból játszik. Ez a betegség valóban nem gyerekjáték! Tudjuk utókövetkezményei is maradhatnak. Sajnos, az ifjú kolle- gina is tudja ezt, s a valahai sz'rhxzi intimpisták pimaszságéival körülbelül a következő kérdésre vetemedik: — És mondd: normális marad, tál? Az otromba kérdés szinte megáll a levegőben, a stúdió derűvel teli légkörében, s kínos pillanatok telnek, amíg a művész zavartan magyará. zatba fog, hogy hál’ istennek, semmi probléma, azaz: normális. Az interjú néhány elegáns közhellyel véget ér. Elhűlten ülök készülékem előtt, s azon töprengek: ugyan honnan az eredője az effajta riporteri „merészség”-nek1 Hiszen ennek alapján, ha történetesen egy színházi próbaszakaszban művészünknek pillanatnyi memóriazavara támad a szövegmondásban (ami e pályán bárkivel gyakran megesik), a rendező már hivatkozási alappal rákérdezhet: mondd, csakugyan, te normális maradtál? Hihetek a fülemnek? Vagy lehetséges, hogy saját hallásom csalt meg? Eszembe jut a régi kupié reflénje: én nem hiszem, hogy normális vagyok... (b. I.) NÓGRÁD - 1979. december 13., csütörtök Ácsok a múzeumon fáradozással. A mostani föladat tört íves falak megformálása, ez időrablóbb, de örömtelibb. Ám nem mentes sajátos nehézségektől sem az ácsok teendőinek pontos, alapos elvégzése. Egyfelől a szervezés- beli zökkenők járnak gonddal. Ha' az embereket a vállalat egyéb építkezésére irányítja át, mire visszaérkeznek a múzeumhoz, kissé nehézkesen Indul újra a munka. „De hát — mint a brigádvezető vélekedik — sürgősebb munkák, ezt meg kell érteni.” menetileg a forgalmat. A közlekedésben okozott zavar csökkentése végett este végezték el — túlórában — ezt a kényes föladatot az ácsbrigád tagjai. Kisebb horderejű, de érdekesség gyanánt megemlíthető, „sajátos nehézség”, hogy a tanulók szeretnek bámészkodni az épületből, s ha fiatal, mutatós fehérnép halad el előttük, igyekeznek fölhívni magukra a figyelmet (hogy diplomatikusan fejezzük ki magunkat). Ilyenkor természetesen lanyhul a munkaütem. Sok élcelődésre adna alkalmat, ha azon meditálnánk, hogy a fölszabadulás után elsőként építendő múzeum lassan már muzeális értékű lesz, mire elkészül. Vagy ha azt említenénk, hogy az építkezésről fontosabb munkák miatt csoportosították át időn- kint az embereket, s azok a fontosabb munkák így sem fejeződtek be idejekorán. Ezekről az olcsó poénokról azonban lemondunk, hiszen jól tudjuk, hosszasan taglalható okai vannak, miért nem ért véget a salgótarjáni munkás- mozgalmi múzeum épületének fölhúzása a kezdet, 1975 óta. Ma már elérkeztek odáig a munkálatok, hogy a láthatáron föltűnik a várható átadás időpontja. A szerkezetépítés e hó huszonkettedikén fejeződik be az ütemterv szerint. Az átadás pedig jövő év szeptemberének végére van kitűzve az előirányzatban. Mégpedig olyképp, hogy augusztus közepétől belső munkaterületeket biztosítanak a múzeum emberei számára a berendezkedéshez. így a múzeumi hónapot már vadonatúj és berendezett épületben fogadhatják az illetékesek. Miként Balázs Pétertől, a NÁÉV építésvezetőjétől megtudtuk, a mostani és a közeljövőbeli föladatok ütemes végrehajtásának említésre méltó akadálya nincs. Gondot a hamarosan várható téli zimankók okoznak majd. Ennek minél simább átvészelésére a szerkezet összeállítása után, amennyire lehet, belső teendőket látnak el az építők. Többek közt sort kerítenek az alagsorban az aljzatbetonozásra, valamint fölsőbb épületrészekben a belső falazásra és a nyílászárók elhelyezésére. A jövő esztendő első negyedében jönnek sorra a látványosabb munkák. Akkor alakítják ki a pirogránit-hom- lokzatot, s ezzel együtt helyére kerül a tető. A munkálatoknak ebben a stádiumában már nem minden múlik az állami építőkön, ugyanis ekkor lépnek be az alvállalkozók. A NÁÉV-re is nagy fe-, lelősség hárul, viszont a munkaterületek akkurátus rendelkezésre bocsátásában — nehogy a fővállalkozót okolhassák esetleges késésért a részföladatok megoldói! Jelenleg összesen negyvenegy munkás dolgozik a városközpontban zajló építkezésen. Köztük Zagyi József ács, aki a munkálatok kezdete óta tevékenykedik — kisebb megszakításokkal — a múzeumon. Az ácsbrigádvezető és — tanulókkal együtt — tizenhárom főt számláló csapata főként zsaluzott és betonozott az építés során. A hosszúra nyúlt kivitelezés nem viselte meg különösebben a szakemberek idegeit. Mint Zagyi József mondja: nagyon szép munka, mert sok fejtörést követel. Annak idején a két garzonház lépcsőzetét is ők alakították ki, mint emlékszik: rendkívül egyhangú, sablonos Másfelől az építkezés helye — a városközpont — okoz néha klsebb-nagyobb bonyodalmat. A külső — Rákóczi út felé eső — homlokzati panelokat az úton álló daruval bírták csak a helyükre rakni. Emiatt le kellett állítani átA nehézségek dacára aa ácsok szívesen dolgoznak a múzeumon. Mint mondják, ez az épület olyan lesz, amivel büszkélkedhetnek ők is, s a városiak is annak idején. Hal készen lesz! Molnár Pál AZ ÁLLATOK Színes, magyar természetűim, készült a MAFILM Népszerű Tudományos Filmstúdióban 1979-ben. Zenéjét szerezte: Fényképezte: HIDAS FRIGYES VANCSA LAJOS írta és rendezte: KOLLÁNYI ÁGOSTON Alföldi szikeseken, a Kaukázus hegyei között és az Indiai-óceán korallszirtjei közé lemerülve kóborol a kamera. „Tükröt tartani a természetnek...” — játszik a rendező a shakespeare-i gondolattal, meg egy valóságos tükörrel a tanzániai szavannákon. A tükörben a páviánokkal, a játékos csimpánzzal együtt a kamera is váratlan dolgokat fedez fel. Üj, ismeretlen vonásokat a természet sokszor látott arculatán. Megyei bemutatók: XII. 13—15. Salgótarján, NOVEMBER 7 Filmszínház XII. 16. Nagybátony, PETŐFI Filmszínház XII. 17. Kisterenye, PETŐFI Filmszínház iSzalontai Mihály: m « I Áz utolsó nap — Tudtam én, mondtam is é'n, nem maradhat ez annyiban! Nem olyan világot élünk. Látod Zsuzsika, te meg csak mindig mondtad, hogy szamár vagyok. Látod, hogy nekem lett igazam! — Várd ki a végét! — Minek? Most már mindegy, hogy mi történik. Ve- lami megmozdult. Ugye az elvtárs... —, s mondta a megyei lap címét —, onnan jött? Az öreg megrázta a fejét, mondta a munkahelyét. A lá'nynak kerekre tágult a szeme, s csak úgy ragyogott a boldogságtól. — Hűha! Nahát, ezt már én se gondoltam volna! Már oda is eljutott. No akkor a Kalángyi biztosan most összecsinálja magát! — Ki az a Kalángyi? — Hót az igazgató, aki miatt gyütt. — Jött a rosseb! Nem jöttem én semmiféle igazga. tó miatt. Magam jöttem. A magam dolgában. Most már az öregasszony is fölállt a földről és ege. szén váltott hangon szinte sziszegve kérdezte: — Hát nem a Fazekas Julihoz jött?! Hát nemi annak a dolgában? Az öreg elvesztette á türelmét: — Idefigyeljen, nőném, maga nem ismer semmiféle Fazekas Julit. Itt kérdeztem épp az elébb magától. — No. legyen mór békességgel. Nem a ■ Juli dolgában jött? — Nem tudom, hogy a maguk Julijának milyen dolga van. Ezért lehet, hogy abban jöttem, lehet hogy nem! Előbb beszélnem kell vele, aztán majd meglátjuk. — Ez már beszéd! Na gyűjjön! Avval nekiindultak fölfelé a dombnak, el a falutól, a kertek aljától. Rátértek egy szőlőkarós homokútra, s tán száz-százhúsz métert se mehettek, amikor egy vakítóan fehérre meszelt,, zsindelytetős, zöld mohafedte kis nrésházhoz értek. Olyan vályog.kő rakás építmény volt. de magasan emelkedett, az ilyenfajta építményeknél szokatlan magasán a nyerskőkémény. Szinte magasabb volt növése a háztetőtől, mint a háznak a talajától. — Várjon — mondta a kékszemű lány, azzal be- ment a házikóba, ami mögött — két öreg szilvafa, igen tönkrement — beteg fák álltak őrt. A látóhatárt gondozott, de vén szőlőkarók töviskoszorúnak félköre zárta le. Már ki is jött a kicsi lá'ny, s mondta az öregasszonynak. — Nincsen itt. — Akkor csak fönt lehet a csirkénél. No, ugorj! Mi itten megvárunk. — El is tűnt az öregasszony leguzsgolt, barna bugájú pirospipacs volt megint mosott kék szirommal. Az Öreg pedig belépett a házba, élőbb kicsit bátortalanul lökve meg az ajtót, de hogy az öregasszony nenl szólt, így hát lelépett a két lépcsőfokon, ami az ajtó mögött bévül volt, és úgy érezte magát, mint Raven- nában egykoron, amikor a San Vitale mögött, a kertben meglátta Galla Placiclia egyszerű külsejű, téglából rakott mauzóleumát. Ahogy ott a belépőt mellbevágja — férj, feleség, fiú szakofágja felett-mellett — az arany- vörös-türkiz-kobalttengerzöld és még isten tudja hány szinű mozaik ragyogása, úgy érte itt a vályogfal hűvösében a kívülről kicsiny, belülről tágas és magas szoba természetellenes szépsége. A szoba közepén gyönyörűen csiszolt, legalább három méter átmérőjű, kör alakú fehér márványlap, egyik szélén egy összehajtogatott kárminpiros kendő, az asztal mögött pedig — az Öreg nem akart hinni a szemének — egy muránoi üvegből készült szökőkút. Velencében, a procc amerikaiaknak áruló boltokban látott ilyesfélét, ahogy itt azonban fel-felszökött a víz, és visszahullott, a szivárvány minden színét megcsillantó tálba, valami természetfölöttit érzett, pedig régóta kialakította magában azt a magatartást: „A valóságot nem csodálni, hanem regisztrálni kell!” A .szoba jobb oldali falát, az egész falat, egy nyitott könyvespolcrendszer foglalta el, legalább háromezer kötet — mérte meg —, csak a polc közepe, az ablaknyílás volt szabadon hagyva, ott tört be a napfény a kicsiny, négyszögletes présházablakon. A szoba ellen, tétes oldala fal nélküli fal volt — ahogy szeme kereste volna a bútort, vagy a tapintható mésznyomot, ahelyett a faltéglalap egész méretében egy a színes templomi ablakképekre emlékeztető, hatalmas üvegkép bontakozott ki előtte. Önkéntelenül is a könnyvespolc elé áll, hogy középről mérve, fel tudja áttekinteni az üvegképet. A körülbelül három méter magas és hat méternél szélesebb üvegkép kicsit elmosódottan és durván elnagyitva, de Botticelli „Vénusz születéséit akarta utánozni. (Folytatjuk) 4
