Nógrád. 1979. december (35. évfolyam. 281-305. szám)
1979-12-18 / 295. szám
Ázsarnokság hivatalnokai Hidas Antal 80 éves Hidas Antal írót, a párt- és munkásmozgalom regi harcosát 80. születésnapja alkalmából az MSZMP Központi Előző tévészemlénkben azt a szűkös koszlot kellett szóvá tenni, ami a műsorszolgáltatásban hetek óta jellerhző volt. Az ünríepek közeledtével — örömmel tapasztalhatjuk — dúsulóban a választék. A gusztus szerinti válogatásra is alkalmat kínáló múlt heti programnak kétségkívül egyik legérdekesebb eseményét mindjárt az első adásnapon, a második műsor keletében Száraz György tévéjátéka, a Worafka tanácsos úr szolgáltatta. Az író — eddig már több művével igazolta — kitűnő ismerője a történelemnek, s kivált a magyar história múlt századi eseményeiben rendkívül tájékozott. Most bemutatott tévéjátéka e század egyik legfélelmetesebb szakaszát, a szabadságharc bukását követő Bach-korszakot választja színteréül. Spionok, provokátorok világa ez, amelyben nincs egy biztonságos zug. A zsarnoki hatalom pribékjei mindenütt jelen vannak és eszközeikben nem válogatósak. A hatóság, a rendőri hivatalnokok mindenre kapható gárdája kíméletlenül lecsap minden gyanúsnak vélt jelre, működik a félelmetes cenzúra, a színház sem kivétel. Az európai változások, de nem kis mértékben a zsan- dáreszközökkel sem felszámolható nemzeti ellenállás mégis engedményekre kényszerítik a hatalmat. Bach rendszerének bukása a hivatali gépezetben is sorozatos átrendezéseket követel, de egyelőre csak a politikai dekorációk változnak — a rendőrhivatalnokok a régiek. Elvük: árpolitika változhat, de hivatalnokra mindig szükség van. A szélkakasok egyelőre vígan élik világukat, csak a „főnökök" képei cserélődnek időről időre a falon. Ennek a gyakorlatnak az 1867-es kiegyezés vet véget. Addig azonban hazafik százainak meghurcolásán és tragédiáján át vezet az út. Száraz György tévéjátékában Worafka tanácsos úr a zsarnoki önkény legkészségesebb kiszolgálóinak típusa. Hitvány féreg, jellemtelen köpönyegforgató, alázatos és kíméletlen, önös érdekei szerint. Hogy tragikomikus figura, pontatlan meghatározás reá, mert sorstragédiáért csak becsületes ember iránt érezhetünk szánalmat. Ö megérdemelten zuhan társaival együtt az erkölcsi megsemmisülésbe. A tévéjáték címszerepében Haumann Péter remekelt. Igén markáns karaktereket kaptunk Inke Lászlótól. Kálmán Györgytől, Halász Lászlótól, Bicskei Károlytól, Garas Dezsőtől és élénk színfoltja volt az együttesnek Esztergályos Cecília. Szerdán a Nyitott könyv Gyurkó László Fauslus doktor boldogságos pokoljárásával jelentkezett. A mű — a műsorújság összegezése szerint — a szerző nagyszabású kísérlete, hogy egyetlen hős életének viszontagságaiban keresztmetszetet adjon az elmúlt három évtized társadalmi változásairól. Sajnos, a műben az író, eszközeiben rendkívül szájbará- gón jellemzi a szereplőket, nem cselekvéseikből, gondolataik tükrében formálódnak elénk, hanem sematikus önéletrajzi ismertetők révén. Ezen Bitskey Tibor, Pap Vera, Sinkovits Imre, Horesnyi László játéka sem sokat segíthetett. Pompás szatírát élvezhettünk csütörtökön Rákosy Gergely Csak egy csap című írói vállalkozása révén. A végletesen elrajzolt, mégis hiteles társadalmi metszet teljes élvezetét talán csak a tévéjáték túlnyújtottsága zavarta, de Mensáros László, Kabos László, Buss Gyula, Gelley Kornél, Halász László és a többiek feltétlenül hasznos ügyet szolgáltak. Kitűnően szórakoztunk pénteken a Mesélő városok címszó alatt összefogott három mulatságos, bohózati elemekben bővelkedő olasz kisfilmen is, míg szombaton a színház- barátok a második műsorban Weöres Sándor A holdbéli csónakos című kalandos játékának közvetítését láthatták a Pécsi Nemzeti Színházból. <b. t.) A magyar munkásmozgalom költője és írója. A Tanácsköztársaság csodálatos napjai alatt kerül a mozgalommal szoros kapcsolatba. Mint ifjúmunkás a munkásegyetem hallgatója. A tragikus bukás után Szlovákiába kerül és itt írja Schönherz Zoltán zenéjére „A harcban nem szabad megállni . . .” című forradalmi dalát, amit később annyi más édestestvérével együtt, állandóan énekelt „népdala” lesz a mozgalomnak. Az emigráció évei következtek ezután, de nem világproletár lesz, magyar költő marad, akinek élete összeforrt a magyar munkásmozgalommal. Első verseskötete — az első mű, amely Hidas Antal néven jelent meg — Bécsben lát napvilágot (eredeti neve Szántó Gyula). 1923-ban hazajön. Két évig itthon él, de már 1925- ben menekülnie kell a letartóztatás elől. A párt úgy határoz, hogy egy bizonyos időre Moszkvába küldi a fiatal elvtársat tanulni, hogy aztán visszatérhessen Magyarországra és felkészültebben szervezhesse a forradalmi munkát. Kun Béla közli- vele a határozatot már Moszkvában: „— Mennyi lesz az a "bi-. zonyos idő?- — kérdeztem. — Egy-két év — mondta Kun Béla. — Sok! Az egykét évből — harmincnégy év lett”. Ez az egy emberöltőnyi idő alatt Hidas Antal az internacionalista pártmunkás az emigráns magyar irodalom egyik legismertebb alakjává válik. Dalait négy országban, Magyarországon, a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Romániában éneklik népdalként. Sokszor azt sem tudták a munkáskörök, dalárdák, dalos kedvű emberek, hogy a fájdalmukat, elesettségüket, kiszolgáltatottságukat és harci kedvüket, szolidaritásukat, tenniakarásukat megfogalmazó ének kinek a terméke, vagy, hogy egyáltalán van szerzője. Kaphat-e író ennél nagyobb megbecsülést? Idehaza verseit különböző álneveken is terjesztik. A „Vörös Csepel” című indulója a legismertebb példa erre, de a legális munkásösszejövetelek szavalókórusainak és dalárdáinak műsorában is jelen van, minden ,.100 százalék” esten — természetesen, valami álnéven, például, mint arab költő. „Hétköznapi” munkája szervezés. Ö a magyar forradalmi írók és művészek szövetségének titkára és a forradalmi írók nemzetközi szervezete, folyóiratának egyik szerkesztője. Hatalmas munkabírásról tesz tanúságot. Ezekben az években állandóan utazik, dolgozik. ekkor jelenik meg trilógiájának első kötete, amelyben sok önéletrajz-vonatkozású motívumot dolgozva fel a munkásmozgalommal való találkozását meséli el. De amiért — saját csodás, varázshatású. írásművészetén kívül — az egész magyar kultúra adósa, az a hatalmas és fáradhatatlan munka, amit Kun Ágnessel, feleségével, Kun Béla lányával együtt végzett és végez a magyar irodalom népszerűsítéséért. Az oroszul megjelenő tel jes Petőfit kísérő írásaiért és azért, hogy a szovjet irodalom és művészet legjobbjait tették a magyar irodalom barátaivá. Az ő munkájuk eredményeként is valósulhat meg napjainkban, hogy a szovjet olvasó több százezres példányszámban ismerheti meg a magyar irodalom legnagyobb neveit, műveit, a magyar költészetet. Mindezért köszönettel tartozunk neki 80. születésnapján, még akkor is, ha tudjuk, nem köszönetért tette. Nemes belső kényszerből, kötelességből. Ezt a munkáját a mai napig is folytatja, betegágyán is és most, amikor 80. születésnapja alkalmából azt kívánjuk neki, s mindnyájunk által tisztelt és szeretett kommunista alkotónak, hogy gyógyuljon fel, térjen vissza hatalmas ereje, akkor magunknak áhítozzuk a sok éven át kapott szépet. Kívánjuk, hogy még soksok eredményes munkában eltelő termékeny éven ót terjessze „lelke raktárának” sugárzó valóját „a fénysebességgel terjedő szépet”. — szalontai — Paul Klee centenáriuma Klee: Állatok a cserjésben. (1938) Száz éve született Paul Klee, a modern festészet egyik legérdekesebb alakja, a svájci Münchenbuchseeben, Bern közelében. Münchenben tanult a képzőművészeti akadémián. Hatással volt rá Cezanne, Van Gogh és Matisse művészete, barátja volt Kan- dinszkij, 1912 tavaszán Párizsban ismerkedett meg a ku. bista festményekkel. A Bau- hausban —, amelynek később tanára lett Weimarban és Dessauban — elhangzott egyik előadásában elmondta Klee, hogyan kezdte egymáshoz viszonyítani a vonalakat, színeket, árnyalatokat. Leírja, hogy a keze között alakuló formák lassanként valódi, vagy vélt képmássá alakultak képzeletében és 5 követte ezeket a halvány utalásokat, ha úgy látta, nem veszélyeztetik a kép harmóniáját. Kiegészítette a „talált” képmásokat. Meg volt győződve, hogy ez a módszer „hívebb a természethez, mint bármiféle szolgai másolás”. Ilyenkor a természet maga alkot a művész sze. mélyén keresztül. Fantóziadús rajzai a színek által válnak teljessé. Amikor 1914-ben festőbarátaival Tunéziába utazott, ezt jegyezte fel naplójába „É'n és a szín most már egyek vagyunk, festő vagyok!” Klee színvilágáról Pierre Courthi- om azt írja: „Palettája néha vad, de sohasem rikító; képeinek színezése, még, ha fakó vöröseket és zöldeket alkalmaz is, a hold szelíd fényét idézi... Előreugró kékjeivel, hátráló szürkéivel távlatot és vibrálást adott színes síkjainak... A rajzhoz és a NÓGRÁD - 1979. színhez járul Klee rendkívüli adottságéi, mellyel összekapcsolja a síkokat, ritmusokat hív életre. Valérjeit a sakktábla végletes fehérjétől a végletes feketéig terjedő skáláján modulálja, majd föléjük helyezi — mintegy rájuk nyomtatja — fénylő prizmáit, s ezzel térbeli mélységet teremt, eleven mozgást jelenít meg”. Klee számára a művészet mindig teremtés. S a megnyi. latkozás, a teremtés mindig új eszközöket követel. „Megtanuljuk, hogy gyökerestől ismerjünk meg valamit, megtanultuk a látható dolgok előretörését. De ezzel még nem jutunk el a művészet legmagasabb fokára — vallja. — A legmagasabb fok a titok_ zatosság kezdete. Klee, mint Kandiszkij és Mondrián — egy tiszta, bensőséges művészettől várták a világ megújulását, a jelenségek fátylán át egy magasabb- rendű igazságot próbáltak megragadni. De Klee, ahogy egy francia méltatója mondja, varázsló volt. Először csak vonalakat, síkokat és színeket látunk képein, majd ezeknek az elemeknek együttese az észlelések egész skáláját hozza létre. „Paul Klee festészetében megvan bejárt világmindenségünk térbeli kitárulkozása és hullámzó ritmusa. Lelkünk legmélyére, a legrejtettebb régiókig hatol és titokzatos járatokat tár fel, de kifejezésmódja mindig az optikai lehetőségek körében marad”. — K — december 18., kedd Szalontai Mihály: n ■ I Áz utolsó nap | — Minek tőlem kérdezi! ? Nem vagyok én rokona. — Hát kije? — Csak... csak... Az öreg már korábban felfigyelt a jelenidőre, de nem így pontosan, a másik téves fogalmazásának jelzés-figyelmeztető fordulatára, csak arra, hogy a válasz valahogy nem úgy pontosan jött, ahogy kellett volna, tehát logikája továbbmozoghatott a lehetséges értesülés síkján. Miután azonban időre volt szüksége, a most már alig-alig derengő üvegfal Botticelli-utánzata felé fordult, hogy megkérdezze, ki követte el. A mozaiküvegkép most teljesen sötét volt, egynemű, en sötét, a színeknek nem volt fénye, de középen a meztelen női test a kagyló fölött áttetszőén és erősen ragyogott. Valami hátulról megvilágíthatta, de olyan nagyon ügyesen, hogy csak a női test kontúrjáig ért a fény, semmivel sem tovább, s ezért így az alkonyi sötétségű szó. bábán most a három nőn kívül még egy negyedik, teljes embemagyságú, meztelen üveg'nő is állt. Combjai kicsit vaskosabbak voltak és két melle kockába szabottabb, mint ahogy ama nagy olasz mester olajba leképezte gyö. nyörű szeretőjét, de azért így is meghökkentő látvány volt. „Meredek”, ahogyan Miklós mondaná. Ekkor valami megvillant az agyában. Odament az üvegfal Vénuszához, s ott ahol a fekete háromszög sötét üvegből volt képezve, odatette a kezét: A meglepetéstől felkiáltott. Az üvegnő két combja között ama háromszög, letű szürke üveg úgy volt megmunkálva, hogy egy tenyér, egy kéz öt ujjúval teljesen oda illett. Tenyerének negatív lenyomata volt kivésve, öntve, vájva az ős-Vénuszba. Megfordult. — Ezt, ő csinálta?! Egyszerre pajzán és trágár. Szellemes és felháborító. Hol van? Lehet, hogy ezért tűnt el néha hetekre, mindenki szeme elől. Hol van? — Maga aztán szemtelen, nem szégyelli magát? Mindenhol, mindent össze-vissza fogdos? — hallotta a cigányasszonyt. — Mondtam már magának... — Maga nekem ne mondjon semmit. Tudok ám én magáról mindent. Azt hiszi, nem tudok?! Maga nagy okos, csak elképedne, ha halla'ná, miket tudok én magáról!... — Nahát, akkor hozzon össze azzal, aki mesélt rólam. — Menjetek ki! — ezt Julika mondta a másik kettőnek, akik egy darabig álltak, majd kiindultak, de az ajtóból még Zsuzsika néni visszaszólt: — Itt leszek óm a körtefánál! Csak szóljál, eztet a nagyszájút meg csak bízd rám. Aludjon majd nálunk, el már úgysem tud menni! Sötét az erdő az ilyen nyám'nyila pestinek. — Hogy az a... De már kint voltak. Julika megkerülhette az asztalt, azt a csodaszép fehér márvány lapot, valamit kattintott, és világítani kezdett a muránói szecessziós szökőkút kék-fehér csavart oszlopa, szivárványszínű tálja. Ilyen hangulatlámpát gyermekkorunk meseálmainak palotájában álmodunk. Egyszerre szép és emlékezetbe tapadó, gye. rekesen.tarkán ízléstelen, és magukból ki nem irtható. — Pohár bort?... — Köszönöm. Honnan van itt ennyi üveg? — Már a középkorban is volt üveghuta. Cseh grófoké volt ez_ a falu, azok hoztak messzi mesterembereket, s mert jó üvegcsináló nyersanyag volt a falu környékén, amikor a grófok kihaltak, az üvegesinar megmaradt. Itt közbén minden vásárra a mi falunkból hordták az örökmécsnek való piros, a gyöngyvirágnak való zöld templomi kelyhet. — Aha értem, és most? — Szobrászok, festők, fiatalok csinálnak itt iparművészeti dolgokat... üvegzománcot, miegymást — És ő? Julika töltött az ötliteres demizsonból az öregnek, becsülettel magának is, vastag falú, vastag talpú ódon poharak voltak, mintha néhány régi, Krúdy-korabeli magas butellát valaki lefejezett volna, s ami maradt, azt használnák pohárnak. — Isten, isten... — Hozta isten! Julika is körömig itta. — Olasz rizling. — Legkivált, de ez már kevert. Van benne más is. — Szóval? — Menjen innen! Menjen... Hagyjon engem békén! Meghalt ő... meg is akart halni ennek a világnak. S ha ő nem is az, akit maga keres, megzavarná, hátha ismerték egymást, kis ország ez! Olyan ő, mint Pista volt... Túl jó volt nekik... Hát fölzabálták. Ha maga szerette azt... ha csak kicsit... hát elmegy innen ettől. (Folytatjuk) A
