Nógrád. 1979. november (35. évfolyam. 256-280. szám)
1979-11-28 / 278. szám
Gyermekszínhaz gyermekévben Ezüstfurulya Nem tudom, van-e még Az Állami Bábszínház nép- és publicitást érdemel. (Taegy olyan népszerű színház, mint az Állami Bábszínház, amelyiket annyira ünnepelne a közönsége. Mert az általános iskolás és óvodás csöppségeknek elég, ha csak odaülnek a paraván elé, felcsendül a zene, megszólal a gong, máris összeütögetik a tenyerüket. Ókori és örök igazság: nincs hálásabb nézősereg a gyermekeknél (éppen ezért talán nincs is nehezebb dolga a színháznak, hnint ha gyermekeknek játszik.) A nemzetközi gyermekév alkalmából közművelődési intézményeink arra törekedtek, hogy minél több élő színházi előadásban részesítsék a leg- ifjabbakból álló közönségüket. Ebből a szempontból a salgótarjáni gyerekek kétségtelenül előnyösebb helyzetben voltak — vannak — vidéki társaiknál, akikhez ritkábban, vagy egyáltalán el sem jut az Állami Bábszínház együttese, vagy valamelyik szabadfoglalkozású színészekből verbuválódott budapesti társulás. A megyeszékhely apróságai még a felnőtteknek több mint egy évtizede rendszeresen játszó szolnoki színház művészeit is láthatják, igaz közel sem olyan „fenséges”, mutatós körülmények között játszva, mint a felnőtteknek, ez azonban már színházpolitikai és országos jellegű vonatkozás. A lényeg a lehetőségek megnövekedésén van. szerű társulata mostanság Szilágyi Dezső magyar népmeséi motívumokból írt kétrészes játékát, az Ezüstfurulyát mutatja be a megye művelődési intézményeiben. A salgótarjáni József Attila megyei Művelődési Központban két napon négy előadásban ment az Ezüstfurulya, maximálisan kielégítve ezzel a mennyiséggel a város óvodáinak, általános iskoláinak igényét. Az óvodások előadását látva, nem hagyott nyugodni egy gondolat: miért esik annyira kevés szó a bábszínház megyei vendégszerepléseiről? Az, hogy méltánytalanság, kiderül az első negyedórában. Ez a színház ugyanis komolyan veszi a munkáját, komolyan veszi a közönségét, saját kivívott hírnevét, tekintélyét, művészi színvonalát. Akkor viszont tényleg miért a „mellőzés”? A kérdésre csak azzal a nem éppen helyes, ám széles körben meggyökeresedett szemlélet megnevezésével tudok válaszolni, amely országszerte szinte egyáltalán nem, vagy alig akar tudomást venni a bábszínházról mint színházról, amely lényegében megyénkben is érezteti hatását. Nincs szándékomban nyilvános penitenciát tartani — egyébként is haszontalan, ha nem párosul tettekkel —, csupán jelezni kívántam, hogy a bábszínház az eddiginél nagyobb figyelmet, propagandát Szülőknek nevelésről Pénz helye ttszer etetet A tömegkommunikáció híranyagában egyre többet szerepel, hogy 19—20 éves fiatal szabálytalanul vezette gépkocsiját és X. Y. személyt elütötte; a fiatal gépkocsivezető a baleset következtében súlyosan megsérült, életét vesztette. Tudom, hogy a tragédia a hozzátartozóknak fájdalmat okoz. Ne vegye tőlem az olvasó rossznéven, hogy az ilyen hírek az együttérzés hullámai mellett egyéb gondolatokat is a felszínre hoznak. Nevezetesen, hogy ezek a tizenéves fiatalok vajon miből vették a kocsit? A válasz egyszerű: a szüleiktől kapták. A végkövetkezetetés, a kijelentő mondat több kérdést is megfogalmaz. 'Minek egy 19 éves fiatalnak kocsi, különösen akkor, ha ez munkaköréhez nem szükséges? Mivel érdemelte ki az ifjú kocsitulajdonos a százezer forintos ajándékot? Ezek a fiatalok menynyire tudják felfogni annak az értékét, amit kaptak? Menynyire képesek azt megbecsülni? S vajon milyen emberi kapcsolat van az ilyen gyermek és szülei között? A kérdésekre a választ az életből összegyűjtött tapasztalatok adják. A szülők egy része egymást túllicitálva, elhalmozzák gyermeküket különböző drágábbnál drágább ajándékokkal. Hogy a szükséges forintokat előteremtsék túlóráznak, pluszmunkát vállalnak. Nincs idejük arra, hogy emberközelségbe kerüljenek gyermekükhöz, ami többet ér a kocsinál, víkendháznál. Amikor egy húsz év körüli srác összetörte kocsiját, a barátainak fölényesen mesélte: nincs különösebb vész, az öregeim két- három bikával többet fognak felnevelni. Nem az apám, nem az anyám és nem a szüleim, az öregek. Mit lát az ilyen gyermek szüleiben? Azt a két öreget, akinek kötelessége bikákat nevelni, éjt nappallá téve dolgozni, hogy neki autót, sőt autókat vegyenek, hogy aztán legyen mit összetörni. Az emberben ösz- tönszerűen is felvetődik a kérdés. Az ilyen és hasonló esetekben vajon ki a hibás? Ha az események eredőjét keressük, akkor a felelősség a szülőket terheli. Gondoljunk csak arra. elég, hogy a gyermekünk kiejtse a száján, neki magnó, gitár kell és másnap megkapja. A félreértések elkerülése végett, nem az ajándékozások ellen emelek szót. Azok ellen a jogtalan, magas értékű juttatások ellen hadakozom, amelyet a családban minden munkaproduktum nélkül megkap a gyermek. Ilyen túlzott ajándékozások vezetnek oda, hogy a gyermek a szüleiben csak a bankárt látja, s csak addig van szüksége az öregekre, míg azok anyagilag támogatni tudják. Ezek a fiatalok aztán a társadalommal szemben is követelőzőek; olyanok, akik képtelenek egyéni célkitűzéseiket saját erejükből, saját munkájukon keresztül megvalósítani, ök azok, akik nem tisztelik szüleiket, embertársukat, környezetüket. Egy középiskolai tanár mesélte: felmérést végzett az osztályban, s kiderült, hogy a gyengébb tanulók sokkal több anyagi támogatást (zsebpénzt, divatos holmit stb.) kapnak szüleiktől, mint a jó előmeneteld gyermek. A következtetést nein r.ehéz levonni. Az, aki megkap mindent, nem tud, s nem tanul meg jó értelemben véve küzdeni, hajtani; céljait saját erejéből elérni. Diákok nemegyszer arról beszélnek, hogy ha leérettségiznek, a szüleiktől autót kapnak. Ez is egyfajta tanulási ösztönző. De mennyivel más motiváció: tanulj fiam, mert az emberek értékmérője a tu dás. Jogosan teszi fel a kérdést az olvasó: hogyan neveljük gyermekünket, hogy ilyen és hasonló buktatókat elkerül jünk. A legfontosabb, hogy a fiatal megtanulja, kialakuljon benne: minden érték forrása a munka. Becsületes munkáján keresztül tudja céljait, vágyait megvalósítani. Ne úgy akarjunk a gyermekünk höz közel kerülni, hogy minden anyagi kihatású óhaját és vágyát azonnal teljesítjük. Vonjuk őket be a családi munkába, a család költségve tésének tervezésébe. A közös otthoni munkavégzés a tanulás, a munkája utáni érdeklődéssel közelebb kerülünk gyermekünkhöz. Kevesebb anyagit, több szeretetet és megértést nyújtsunk gyermekeinknek. Egy szülő sem lesz kisebb a gyermeke szemében, ha 19 éves korára nem ajándékoz neki autót. Sz. F. Ián egyszer felnőttelőadások „lehívását” is ildomos lenne megkockáztatni). Az Ezüstfurulyát Szőnyi Kató, megszámlálhatatlan bábos- siker kovácsolója rendezte. Több évtizedes gyakorlata, megbízható ízlése, szakmai érzéke, rátermettsége pontos iránytűje az előadásnak. Nem tesz lehetővé semmiféle eltévelyedést a „művészet szent ösvényéről”, ellensége mindenféle külsőségéé, de korábban kiváltképp divatos és elfogadott, amatőröknél pedig még ma is meglevő előadásmódnak, amely a tartalom rovására túljátszatja a formát, nemcsak megengedi, hanem egyenesen megkívánja a hatásvadászó. harsányságot. Szőnyi Kató, a bábtervező Bródy Vera, a díszlettervező Ország Lili, a zeneszerző András Béla, az író Szilágyi Dezső és a színészek — vagyis az egész színházi kollektíva — felelősséggel végzi feladatát, közönségét nem tekinti sem kicsinyített felnőttnek (mint néhány, egykori amatőrökből vált félprofi-profi együttes), sem állandó szellemi mankókra szoruló értelmi fogyatékosoknak. Egyszerűen közönségnek tekintik a gyerekeket, akiknek meghatározott életkori sajátosságaik vannak. S lényegében ezért élvezhetőek az előadások — a felnőtteknek is. Az Ezüstfurulyának megnyerő humora van, bája, ■'z’ésessége. Látható ebben a játékban is csúf öregasszony, sárkány, mégsem rémisztő, mint a miskolciak jó fél évtizede látott mesejátéka. Ez az előadás megtaníthatja' a gyerekeket tisztelni a jót, a szépet, az igazat, az őszintét, és megtaníthatja elvetni ezek ellentettjét. Csak esetenként a színészek, a bábok hangjai és mozgatói lehettek volna pergőbb beszédűek, frissebbek a látott negyedik előadáson. Élményünk bizonyára mélyebb lett volna. A nemzetközi gyermekév lassan végéhez közeledik, ez azonban nem jelentheti azt, hogy megváltozik magatartásunk a gyermekekhez. * Akik megérdemlik „ünnepléstől” függetlenül is a törődést — a színházaktól, közművelődési intézményektől. Sulyok László A televízióból jelentjük Jutalomjáték Egy nagy színész jutalomjátéka készül a tv stúdiójában. Körmendi Jánost már régóta a bölcs humorral megáldott színészek soraiban tartják számon. Azok közé a színészi kiválóságok közé sorolják, aki legkisebb megmozdulásaival, mimikával, ötletgazdasággal mindig önfeledt és harsány hahotára késztetik a nézőt. Derűt lopunk a színész leikéből, gazdagságából, színészi tarsolyából. Most éppen Wasserkopf Jakab őkelme, aki újfent elindul Sóhivatalában, hogy netán a nevét magyarosítsa, vagy szökött feleségét köröztesse a Rádióban, avagy netán haladékot kérjen háziurától a lakbér kifizetésére... A figü- rát, Vízfej Jakabot ismerjük jól Karinthy Frigyes novellájából. Ám mindaz, amit hozzátesz a színész a maga eszköztárából, az élettel, humorral, hússal, vérrel tölti meg a kisembert. Jutalom játéka ez Körmendi Jánosnak, aki ebben az ösz- szeállításban, válogatásban sokféle színt, alkatot, szerepet játszhat el nekünk. A színész szerepeiből markol egy bőséges estére valót Bogáti Péter szerkesztő és Dobai Vilmos rendező. IV. Henrik, Falstaff, vagy Gábor Béla és Karinthy Frigyes hőse ő. Megannyi szerep. Egyetlen sincs közöttük, amely elfogadhatatlan figura lenne számára. Nem ismerek lehetetlen szerepet, minden esetben úgy fogok a megoldásához, hogy képességeimet kell kiaknáznom, — vallja a színész. Körmendi János. — Szükséges, hogy a színház, a film vagy a tv alkotóinak, rendezőinek elképzelései egybeessenek az enyémmel is. Természetes olykor vannak eltérések. Számomra azonban utált szerep nincs! Lehetne, de mire eljátszom kutya kötelességem megszeretni. Nem játszhatok el úgy egy figurát, hogy ne azonosuljak vele. A színész minden drámai vagy humoros alakításban egyúttal a véleményét is elmondja szerepéről. — És mindig egyforma erővel, intenzitással? — Ezt nem tudom. A szerepek, akár a dolgok változékonyak. Egyik nap jól játszom, a másik napon rosszul. A titok amivel minden esetben szembe kerülök talán megfejthetetlen. A színészi pálya évtizedek vonulatában kerekedik egésszé. Az ember képtelen saját magát megítélni. Ügy gondolom az egésznek az az alapja, hogy .kellő harmóniában legyünk a világgal és akkor szerepeink is jobban sikerednek. — Mennyire sikerül ez Körmendi Jánosnak? — Bennem akkor is megvolt a belső harmónia, amikor még nem voltak jó szerepeim. Bíz* tam magamban. Meg kellett őriznem önmagam azokra az időkre, amikor igazi feladatokat kapok. Ha eszembe jut az első tíz évem, amikor még statisztaszerepeket játszottam ! Kivártam, s amikor itt volt az idő, el tudtam játszani a jobb szerepeket is. A színész játékában különben is benne van mindaz, amit megélt, ami történik vele. Az én játékomban is ott van min- den jól sikerült nyaram, vagy éppen az életemet veszélyezte^ tő műtétem... Minden pluszként rakódik ránk. Én minden egyes szerepet úgy igyekszem eljátszani, hogy ez most csúcsszerep! Kellő invenció nélkül persze nem megy. Be* le kell vinnem a magamét; azt azonban már nem tudom, milyen bonyolult utakon juJ tok el mindehhez. A Jutalomjáték keretjátéka egy játékboltban játszódik (Gyerekév). Minden esetben egy-egy játék teremti meg Körmendi János következő jelenetéhez a kellő hangulatot.1 S e villanásokból áll elénk majd a színész sokarcú portJ réja! sz. b. 1 Kép a Gyalog-galopp című angol filmparódiából. (XI. 28. — 21.20 h. II. műsor) NÓGRÁD - 1979. november 28., szerda ISialontai Mihály: Az utolsó nap A fonott sövénykerítés es falu, sárral tapasztott kis- kunyhó egész a víz szélén van, de a part itt iszapos, jó húsz méterre két palló vezet be a vízbe a kis stégig, ahol már a Duna szabad hullámai tocsognak, pe- mennek a házba, Géza gyertyát gyújt, sörösüvegben leégett fehér gyertya, kevés fény, millió bogár, mindnyájan izzadnak. Ahogy idehallatszik a víz csobogása, Mikit ellenállhatatlan vágy fogja el, s már mondaná, jó lenne fürödni, de hallgat. Robi nagy batyut hoz a kocsiból, Géza egy demizsont vesz elő, s koszos poharakat a lelakatolt ládaszuszékból. „Gyanaz” — mondja. Béla ráteszi a kezét a pohárra: „Mi már nem, csak a kislány meg te, Miki se”. Géza, Juszti iszik. — No, öltözzetek — mondja Béla, kevés az idő. — Mit, hogyan... — akarja kérdezni, de már előtte van egy kopott kék úszónadrág, fecske-fehér csíkkal, egy vastag fekete harisnya, s egy kopott, öreg koromfekete melegítő. — Ez a tied. Maga csak a kabátját hagyja itt — mondja Robi Jusztinák, s neki is egy öreg fekete melegítőt nyújt át, azt kell felvennie. — Retikülöm — rebbent a lány. — A legjobb az lenne, ha egy zsebkendőben összekötné, amire szüksége van, s a többit itthagyná. Juszti így tesz. „A zsebkendőt a melltartójába” — mondja Géza, majd mire Juszti „Nem hordok melltartót ...........akkor a bugyijába” — hangzik az ingerült vála sz, de Miki most nem haragszik, tudja, ez nem ad hominem ingerültség, ez a feszültség istené. Neki kijár. Míg ők belebújnak a melegítőhacukába, Géza leveti zubbonyát, ingét, trikóját, már fürdőnadrágban van, előszedett egy csomó pecabotot, fogja a demizsont. — Kiülök a stégre. Itt megvárlak titeket. Nem néz Mikire, mélyen lehajtja a fejét, úgy csapódik össze tenyerük, majd fölcsúszik a két csuklóra, két tenyér szorítja a két csuklót, de Géza csak nem hajtja fel a fejét, Miki is hallgat, csak szorítja a másik római csuklóját. — Hát akkor... — mondja végre az — kéz- és láb- törést Lehet, hogy Bélának volt igaza, nem kellett volna... Ejh! — lesz dühös magára — most már mindegy. Megiszom ezt a demizsont, fogok egy tízkilós csukát. .. Kiment, zavar és csend maradt utána. — Na gyertek — intett Robi. Együtt mentek a dodzshoz, Robi valamit rendezkedett, a platóra rákerült egy bádogtető, a bádogtetőre mindenféle ládák, zsákok, és ők Jusztival bebújtak a plató és a bádogtető közé. Mielőtt Robi felhajtotta volna a kocsi hátsó oldalfalát, Béla odakönyökölt hozzájuk, s odasuttogta nekik: „Idefigyeljetek, ez itt ahdl vagyunk egy hergásztanya, amit Gézáék használnak. Ez a legalitásunk, ide jöttünk ki, itt vagyunk egész éjszaka. Innen hét kilométerre van a határ, ahol van egy dunai víziőrs, közvetlen a műszaki zár mellett. Mi építettük a műszaki zárat, mi raktuk le az aknákat, tehát tudom hol vannak. Ki lehet őket kerülni. Innen egy kis földút vezet az őrsig. Robi sokszor megjárta, vakon odatalál. Nem fognak csodálkozni, hogy odamegyünk, telefonon bejelentettem. Ti nem jöttök elő, csak ha Robi kiszed benneteket. Akkor rögtön levisz titeket a partra, ott van egy nagy stég, motorcsónakokkal. Ti a vízben, érted, a vízben, felgyalogoltok a drótkerítésig. Robi pontosan meg fogja mutatni, mennyit mentek be, végig lehet gyalogolni, s amikor elértétek a hármas drótkerítést, négyméterenként vannak egymás mellett, megmutatja azt a kis helyet, három-négy méteres rés, ahol a vízben a kerítés fölött át lehet úszni. Ha hozzáértek a kerítéshez, akkorsem történik semmi, ez sima kerítés, se áram, se jelzés, mert fatönk, vízszennyeződés szinte percenként rácsapódik. Közvetlenül a parton, a vízre tiszta rálátással reflektoros őrtorony van, két őrrel. A szabály szerint váltáskor előbb az egyik jön le, a másik addig fönn van, amíg az új váltás föl nem ér. De most amint az első lejön, én név szerint fogom hívni a másikat, s akkor startoltok rá a drótkerítésre. Körülbelül három-négy perced lesz arra, hogy átjussatok a három drót fölött. Ha a harmadik fölött is átjutottál, hosszú, százötven-kétszáz méteres senki földje van, még magyar terület, elvileg lőhetünk rátok, nem szoktunk, még nem volt példa, hogy ott ember feltűnjön. De azért csendben, nagyon csendben menjetek. Ha a bokros részt elérted, ott mehetsz ki a partra, de menj sokáig még a víz mellett, valahol ott van valami falu. én sem tudom pontosan, hogy hol. s hogyan. (Folytatjuk]
