Nógrád. 1979. november (35. évfolyam. 256-280. szám)

1979-11-15 / 267. szám

Derkovits-kiállítás a Galériában Nagyszabású Derkovits-emlékkiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Galériában a Galéria és a szombathelyi Képtárépí­tő Egylet anyagából. Derkovi^s Gyula (1894—1934) a' huszadik századi magyar képzőművészet egyetemes jelentőségű alakja, aki autodidak­taként küzdötte fel magát festőink és grafikusaink legna­gyobbjai közé. A terrornak azokban az éveiben, amikor a tömegeket közvetlenül mozgósító kollektív munkásművészet erőit szét­morzsolták, s a polgári festészet az esztétizmus sáncai mö­gé vonult, a csenden csak az olyan hang tudott áttörni, amely a történelem tisztán felismert logikáját a halált vál­laló elfogult szenvedély hatalmas erejével hirdette. A pro­letárművész Derkovits élete legszemélyesebb mozzanataiban osztályának sorsát a magyar történelem legmélyebb tragé­diáját élte át, így tudott az egyediből, a mindennapiból ál­talános érvényű, maradandó, szimbolikus tematikát és for­mát alkotni. A kiállítás lovember 18-ie tart nvilva. Önarckép önarckép ’ürdőzők Élet és halál Magyar orvosi műszerek az Antarkhszon A MEDICOR Művek orvosi műszerei világhírűek. Együtt­működésük a szovjet orvosi műszergyártó vállalatokkal és intézményekkel immár 12 gyü­mölcsöző évre tekint vissza. Tájékoztatják egymást arról, hogy milyen irányban fejlesz­tik az orvostechnikai gyárt­mányokat és számos gyártás­szakosítási megállapodást is kötöttek. Szovjet együttműködéssel fejlesztették a tüdőgyógyászat­ban fontos pneumatográphot, amely a légzésmechanikai jel­lemzők vizsgálatára szolgál. Egy nélkülözhetetlen szív­vizsgáló készülék alkatrészeit azelőtt tökéspiacról szerezték be, ezek gyártására a Szovjet­unió vállalkozott. Szintén a Szovjetuniótól vették át a ti­tán ötvözetből készülő kézi műszerek, fog- és tűfogók gyártását. A közös tervek alapján szü­letett oxigénellenőrző és -ki­jelző blokk prototípusa is el­készült Budapesten, ezt a na­pokban vitték Mdszkvába. A MEDICOR Műszaki Fej­lesztési Intézete most egyez­tette az 1981—85. évekre szó­ló műszaki tudományos együttműködési tervét a szov­jet partnerekkel, amely 1990- ig tartalmazza a fejlesztés fő irányait is. A programból ki­emelkedik a számítástechnika szélesebb alkalmazása, (mik- roprecesszorok összekapcsolá­sa, melyek memóriaegységei­ben a betegről részletes ada­tokat tudnak elraktározni.) A MEDICOR állította ösz- sze azt a diagnosztikai táskát, melyben az orvos minden fon­tos műszert megtalál, amely­re a beteg elsődleges ellátásá­hoz szüksége van. A műsze­reket a leningrádi orvostudo­mányi kísérleti intézetben megvizsgálták, klinikailag is kipróbálták azokat és úgy döntöttek, hogy ezekkel szere­lik fel az Antarktiszon tar­tózkodó szovjet expedíciókat is. A kétoldalú kapcsolataink méretét jellemzi, hogy a szo­cialista nemzetközi együttmű­ködés keretében vizsgált 614 kutatási téma közül 200 magyar—szovjet érdekeltségű. Kitekintés Megújul a debreceni színház Salgótarján rendszeres ven­dégjátszó színháza, a debrece­ni Csokonai Színház társulata ez év őszétől ideiglenes ott­honban, a megyei művelődési központban működik. Az átköltözést az tette szük­ségessé, hogy a több mint 110 éves épületet hároméves mun­kával teljesen felújítják. A 130 millió forintos költségve­tés keretében megújul a szín­ház külső homlokzata és a falszigetelés, a tetőtér beépí­tésével jelentősen bővül az épület hátsó traktusa, korsze­rű raktárakat alakítanak ki, lesz balett-terem; megnagyob­bodnak a műhelyek, tökélete­sítik a nézőtér fűtését és szel­lőzését, kicserélik a székeket. A tervek szerint 1982 elejére 660 ülőhely várja a nézőket Ugyancsak megújul a ját­szótér is, annak gépi és elekt­romos berendezése, zsinórpad­lása, forgószínpada, süllyesztő­rendszere. teljes technikai fel­szerelése. Annak idején a debreceni színház az 1865-ös avatásra három év alatt épült meg. azon a pénzen, amit a városi közlegelő egy részének eladá­sából biztosított a tanács, s amit ettől fogva Átkosföld- ként tartott számon a köztu­dat. Mert az építésnek ellen­zői is akadtak. — Mír ípítünk mink színházat? — kérdezte a tanácsba az egyik cívis. — Azír. mer’ van pízünk! — tromfolta le az aggályoskodót a másik tábor embere. A mostani felújításhoz ugyancsak három év szüksé­geltetik. Érsekvadkerti törekvések Az érsekvadkerti művelődési házban ,,a padlástól a pincéig” nagytakarítas fogad. Nem je­lentettem be érkezésemet elő­re mégsem meglepetés, csak egy vagyok a napi két-három tucat vendég közül, akik ez- zel-azzal a kéréssel, kérdéssel, kívánsággal megfordulnak a ház igazgatója, Molnámé Mér­céi Erzsébet irodájában. Ismeretségünk nem mai ke­letű. Balassagyarmati éveiben amikor is irodalmi színpadá­val a dramaturgiákról, a for­gatókönyv-, vers- és prózaírás­ig, rendezésig mindént csinált — számtalanszor voltam né­zője, hallgatója alkotásainak. Nehezen indul a beszélge­tés. Számomra érthetetlen, hogy valaki a már felépített házát elhagyja. Erről kérde­zem. közben újra betoppan valaki, a megrongálódott szé­kek javításáról tárgyalnak. Néhány perc múlva megismét­lem a kérdést —, eme mint­egy megmentének a Szerzői Jogvédő Hivatal munkatársa érkezik. Amikor végre sorra kerülök, már mosolyog, elő­készített egy diplomatikus vá­laszt: — Örülök, hogy érintetlen területet találtam, hogy itt dolgozhatok, és hogy mindén elképzelésem megvalósítása tulajdonképpen rajtam, kitar­tásomon múlik... — Node... — mondom elé­gedetlenül. — Nincs node! Ügy érzem, életet hoztam ebbe a kiultúrba, valami mozgás már megindult. Ezután csak jobb lehet. — Milyen szándékkal, mi­lyen tervekkel vette át, és az eltelt hónapok alatt mennyit sikerült „hozni” ebből? Azonnal válaszol: — Itt ma az első, legalap­vetőbb kívánság: kicsalogatni az embereket a kocsmából. Arra a heti két-négy órára már sikerül is, de ez nagyon kevés... — Hát van mit tenni. Az előd milyen örökséget hagy­hatott maga után? — Ebben a házban ember- emlékezet óta nem volt ifjúsá­gi klub. Legalábbis nincs do­kumentum róla. Amíg a kör­nyéken a miénknél sokkal ki­sebb községekben is remek, jól ménő ifiklubok működnek, mint a tolmácsi, vagy a Pataki Pistáé Nagyorosziban. Tehát, a beindulás nehézségei után a második lépés: jól megszer­vezni egy községi klubot, jó anyaggal, programmal ellátni, hogy a tagság se hiányozzon. És persze nem egy hónapra, ahogy lenni szokott, hanem féléves programmal... — A klub nem kimondottan a falubeli fiataloké lesz. He­lyet, illetve napot kap'nak a nyugdíjasok, az egyedül élő öregek. Szombatonként úgy­nevezett cigányeste lesz. A megvalósításról, az ebben rej­lő lehetőségekről hetek óta tárgyalgatunk. Havi egy alka­lommal szocbrigád-napot tar­tunk, melyre előadásokat, kü­lönféle összejöveteleket szer­vezünk, természetesen az igé­nyeket figyelembe véve. Amíg válaszol, végigfutom az eddig eltelt idő program­ját: Konz Zsuzsa, Zorán, Mini, Gúnya, Ihász Gábor, Hungária — tehát a hazai popélmezőny illusztris, 'nehezen elérhető ré­sze. Aztán: Garas Dezső és Kovács Apollónia. „Ez nagyon nagy siker volt” — mondja később. Aztán a bemutatók: karaté- sok, kaszkadőrök és gyermek- műsorok sorozata. — Hogyan sikerül összehan­golni a munkát az üzemekben tevékenykedő szakszervezeti kulturosokkal? Az üzemek kul- túrmunkája nem a legragyo­góbb. És itt? — A megoldás egyszerűnek tűnik. Átnézem a brigádok naplóit, és azokat a vállaláso­kat. melyék teljesítéséhez szükség lehet rám, feljegyzem, és alkalmas időpontban érte­sítem őket. De ez csak elmé­let. Az igazság az. hogy eddig egyetlen naplót sem olvastam. Kértem, de nem kaptam meg őket. Pedig az összhang alap­ja, hogy ismerjem az igénye­ket. — Az igények ismerete ele1 gendö lenne ahhoz, hogy a kocsma helyett ide jöjjenek az emberek? — Én a fiatalokra alapozok! Nekik kell többet adnunk, sokkal többet. Már eddig is szép számú gárda gyűlt össze, és ez a szám az irodalmi szín­pad. a különböző szakkörök! beindulásával csak nőhet. Igyekszem minél sokrétűbbé alakítani, hogy válogathassa­nak a gyerekek. Az igényeik! gyakran csak akkor derülnek ki, amikor már benne van­nak. — Tehát? — Tehát — mondja. — Ha ők nem is tudják, ón kitalál­hatom. Végül is ez a mun­kám... iSzalontai Mihály: Az utolsó nap Géza nem felelt, csak bólintott. Visszamentek a va­gonlépcsőhöz, már integettek, sípoltak, a kocsisor szinte mozgásba lendült, amikor Béla is leugrott. Látszott, hogy a feszültségtől majd szétrobban, s az arcába lihegte: — Te őrült, te átkozott őrült! Semmi hülyeséget ne csinálj, két nap múlva felküldöm Robit. Ha nem vál­tozik az ábra, vele beszéld meg. Várj rá, dé gondold meg, mindnyájunkat pokolra küldesz!... 22. A vonat már elment, Béla szaladt, felugrott. Gésa az ablakból integetett, és most döbbent rá a szokásos spét- reakcióban, hogy nem is kérdezte meg, Géza miért ment vissza váratlanul Bélával, hiszen ő nem is mondta, je­lezte, hogy el akar utazni. Hazament, és estig ült a fenekén nyugodtan. Söté­tedéskor bement a kerületbe, elintézte a legsürgősebb in­téznivalókat, majd megkérte a kis Jakab Erzsit, hogy ír­jon le neki néhány sort. Aki beült a gép mellé, s majd­nem elsírta magát, amikor elolvasta, amit Miki diktált. Tömören, betegségére, szívizomgyulladására hivatkozva lemondott tisztségéről, s kérte a központot, hogy enged­jék el tanulni, segítsék bejutni valamelyik egyetem böl­csészkarára. Erzsi t szinte szertartásosan homlokon csó­kolta, aki most már kedvesen bőgött, s ügyetlenül, ma- szatos arccal szájon puszilta. Hazament, anyjától meg­kérdezte, Kollár doktor úr otthon van-e, azt mondta, hogy biztosan, este sehova nem megy a vénember már. Azzal fölment a szomszéd ház harmadik emeletére, nyug­díjas körzeti orvosukhoz, aki egyszerre volt a környék­nek megbecsült nyugdíjasa, és a burzsoázia ittmaradt rep­rezentánsa. Kollár doktor úr ugyanis miközben az az öt­emeletes pesti bérház, amiben lakott, valamilyen módon a tulajdona volt, a környék OTI-orvosa volt, szeretett, kedvelt doktor bácsija, s mint ilyet, mindenki tisztelte. Ezért aztán a házát államosították, de a kitelepítést ki­kerülte, és így nyugdíj mellett besegített utódjának, egy örökké hajszolt harmincon aluli fiatal orvbsnőnek, akit tanított is, akiben a lelket is tartotta, s aki hol örült az öreg jelenlétének, hol félt attól, hogy ez a „baráti” kap­csolat társadalmilag még valami bajt hoz rá. Mikit gyerekkora óta ismerte az öreg, Sokat évődött a selypítő, az s-eket nehezen ejtő kisgyerekkel, szinte előtte nőtt föl, hiszen ha bármi baj volt vele, ő látta elő­ször. Az orvos otthon volt, régi, múzeumi méretű és kül­sejű rádióján valami zenét hallgatott, amiben elmerült olyannyira, hogy nem is vette észre a belépőt, ült a bő kopott bársonyszürke karosszékben, felegyenesedett de­rékkal mintha egy nagy szimfonikus zenekar előtt valósá­gosan állna és vezényelt. Vezényelte a rádiózenét. Kono­kul még akkor is, amikor már észrevette a leülő Mikit, és abba is szinte bele&zuggerálta az áradó dallamok hallo­mását, tudomásulvételét. — Smetana — mondta, amikor véget ért a zene. — A Moldva. Hallottad már? — Még nem. Hiányosságaim vannak komolyzene-ügy­ben. — S magyamyelv-ügyben is... — Hogy tetszik ezt érteni? — Tudod ki fejezi így ki magát: „hiányosságaim van­nak...?” Egy finánc. Miki a szemhunyor ravaszdi fényén már látta, hogy az öreg elemében van. Vette a kesztyűt. — Tetszik haragudni a fináncokra. Helytelen. — Nem haragszom, csak olyan félemberek. Se kato­nák, se civilek. És mindig minden szivaromat elkobozták, ha megjöttem szabadságról, akár Bécs felől, akár Abbázia felől. — Igazuk volt, egy orvos ne szivarozzon. — Nem az orvos szivarozott, a háztulajdonos, a kapi­talista. Ahogy a plakátokon van. Óriási zsíros kacsacom­bot ettem, és kövér felékszerezett pucér nő ült az ölem­ben. Mikor megláttam ezt a plakátot először, az jutott eszembe, de jó lett volna így kapitalistának lenni. De az­tán gyorsan kiderült, hogy az is vagyok. No mi va'n kis bolsi, miért jöttél? — Szükségem van egy orvosi igazolványra, miszerint, hogy beteg vagyok. — Miszerint...? — Szóval egyszerűen, hogy beteg vagyok. — S mi a bajod? — Szívburokgyulladás. — Katonaság? — Nem. Tanulni akarok, egyetemre akarok menni. (Folytatjuk) 4 NOGRAD - 1979. november 15., csütörtök

Next

/
Thumbnails
Contents