Nógrád. 1979. október (35. évfolyam. 230-255. szám)
1979-10-07 / 235. szám
Levéltár és közművelődés Ä lí✓tVí/'T gondolt valamelyik községhá- X1U. zán körmölő írnok arra az első világháború idején, hogy az általa összeírt hadigondozott-listából egyszer még történelmi emlék lesz. A földigénylő bizottságok sem azzal a szándékkal írták össze a jogosultakat, hogy évtizedek múltán tanulmányozhassák az utódok a listát. S, hogy hivatalos feljegyzések, anyakönyvek, levelezések, iratok, nemegyszer közönséges számlák alapján mi mindent lehet visszamenőleg felderíteni az ország, vagy egy-egy megye, város történetéből — azon olykor elámul a látogató. Zalaegerszegtől Győrig, vagy Salgótarjántól Dunaújvárosig érne egyvégtében az a polcsor —, s még e városok belső területeire is jutna belőle néhány kilométernyi —, amelyen jelenleg csupán az országos és a tanácsi levéltárakban sorakoznak az anyagok. 153 kilométer, azaz 153 ezer folyóméter levéltári anyag gyűlt össze ezeken a helyeken, s még további 80 ezer folyóméter — Budapest—Kecskemét távolsága — az a levéltári anyag, amely különböző szervek birtokában van, de már a levéltárakban volna a helye. S még ebben sincs benne az a 6500 folyóméternyi irat, ami a legújabb, a felszabadulás utáni Időkben keletkezett, s az Üj Magyar Levéltár birtokában van. Valaha a levéltár porosodó papírhalmok fogalmát keltette az emberekben. Mi több: az is volt évszázadokig, halmozódtak és várták sorsuk beteljesülését különböző korok irományai. Ha némelyek olykor nyilvánosságra kerültek — csak szűk szakmai körök tanulmányozták, s újra belepte a feledés pora. Éppen tíz éve történt a változás: az 1969. évi 27. számú törvényerejű rendelet a levéltárak alapvető feladatává tette a helytörténetírást. Egy évvel korábban kerültek tanácsi irányítás alá a levéltárak, ami annyit jelentett, hogy közvetlen kapcsolatot alakíthattak ki a mindennapi élettel. Szinte egy csapásra elevenedtek meg a holtnak hitt betűk. Elkezdődött a tervszerű kutatás, s 1971-től egyre több kiadvány látott napvilágot. Tanulmánykötetek, forráskiadványok jelentek meg, 1971. és 1977. között a tanácsi levéltárak 85, az Országos Levéltár és az Üj Magyar Központi Levéltár együttesen 11 időszakos kiadványt gondozott. Voltak — és vannak — ezek között évenként rendszeresen megjelenő kiadványok, s olyanok is, amelyek egy-egy témakört dolgoztak fel. Egy-egy megye történetének már-már feledésbe merült eseményeiről, gazdaságról, kultúráról, tudományról adnak hírt a régmúlt vagy közelmúlt időszakából. Tizenöt megye levéltárosai adtak ki „melyei olvasókönyvet”, népszerű ismeretterjesztő összefoglalást a megye múltjából. A J&O nemzedék vallomása Somogyról” cimű kiadvány egymaga felér egy részletes-alapos történelemkönyvvel. S a példákat még sokáig lehetne sorolni. Van most már lehetőség arra is, hogy a kívülállók kutassanak a város, a megye múltjában/ Csupán 1978-ban kétezren kutattak a tanácsi levéltárakban, további 926 belföldi és 207 külföldi végzett kutatómunkát a két országos levéltárban. Nem könnyű eligazodni a hatalmas levéltári anyagban, hiszen az iratok nem téma szerint, hanem az azokat előállító és átadó szerv szerint vanpak csoportosítva. Ezért is —, no meg azért, hogy különlegességeket, afféle „történelmi csemegéket” kedvelők ne akadályozzák a munkát — kutatási megbízás kell ahhoz, hogy valaki levéltári anyaghoz jusson. Ebben meg kell jelölni, hogy milyen terület és melyik korszak érdekli a kutatni akarót. Pedagógusok, községi vezetők — különösen nyugdíjba menés után, amikor van rá idejük — így is szép számmal keresik fel a levéltárakat, hogy minél többet megtudjanak és nyilvánosságra hozzanak szűkebb hazájuk múltjából. Ezernyi formája, lehetősége van a helytörténeti ismeretek bővítésének. Újabban felmerült az üzemtörténefírás is, amelybe mind több, „második otthonának” története iránt érdeklődő munkás is bekapcsolódik. Lelkes, lokálpatrióta pedagógusok csinálnak kedvet a helytörténet tanulmányozásához diákjaiknak. A levéltárosok segítségével szerkesztenek kiadványokat, s felhasználják ezeket az iskolai tanulmányokhoz is. Még jelentősebbek közművelődési szempontból a kiállítások, hiszen a látvány nemegyszer maradandóbb emléket hagy az olvasmánynál. 1977. végéig a levéltárak 149 önálló és 282, a múzeumokkal közös kiállítást rendeztek, az elmúlt évben pedig további 32 önálló és 30 közös kiállítást. Ezek nagy része évfordulókhoz — a KMP megalakulásának, a Tanácsköztársaság 60. évfordulójához — kapcsolódott. Nyíltak azonban olyan kiállítások is, amelyek a megye múltjának egy-egy fejezetébe nyújtottak betekintést. Sokat mondanak a számok: 1971. é3 1977. között a két országos levéltárban 298, a megyeiekben 1935 csoport tekintette meg a kiállításokat. Jórészt a TTT-tel összefogva tartanak előadásokat a levéltárak dolgozói. Ismertetik a hallgatósággal kutatásaik eredményeit, a levéltárakban fellelhető anyag érdekességeit. Hét év alatt az országos és a megyei levéltárosok több mint háromezer előadást tartottak. 0_f -_ kimeríthetetlen forrást jelenOóllllc tenek a levéltárak, elsősorban a helytörténet iránt érdeklődők számára. Űjabban évenként két-három levéltári napot is rendeznek néhány megyében, ilyenkor kiállítások nyílnak, előadások hangzanak el nemcsak a megyeszékhelyeken, hanem a megye más városaiban, községeiben is. Életre kelnek a régi iratok, akták, levelek, a múlt megannyi értékes emléke. Szólnak a múltról, régi időkről, hogy gondolatokat adjanak a mának a holnap építéséhez. Várkonyi Endre Jánossy Ferenc: Hollókő Szokolay Károlyi Rácsok között Mindennapok tartályai, * nyíló-csukódó ajtók, harapófogó-falak között visszafogott őszinteség derűje, fiókba rejtett kedvesség, objektív hangok lebegése, egy szív őrlődik köztük, bolond madár, ki hívó hangra vár, de nincs mire felelnie. Riadtan vergődik tovább — nap, hold egykedvűen kerülgeti az ablakát, álma hoz csak néha enyhülést. Idő pelyhe» szállnak, levél rozsdálódik, hó szitál, — rossz helyre hozták, vár, figyel, s nem érti, nem érti, nem érti, hova lettek a kedves meglepetések, hangok vibrálása, kezek simogatása, szavak tojáshéjából kibúvó kiscsibék, csivitelők — jégre tették a tojásokat. Ideges csattanások, dobogás űzi, riasztja — egyszer majd kiszáll a nyitvafelejtett ajtón és száll, száll, s kihűlt helyén a nagyszemű emlékezet s a csend szitál körötte. Tamás István: * \ Dunaparton Nagy rőtvörös nevetés a táj szemem előtt és számban már a téli kökény fanyar izét érzem s oly lomha mint pénzen vásárolt csók az októberi harmat Nadrágomon vízmosta kö keménysége tör át míg ülünk és nézlek itt a parton s míg dióbarna kettétörő■ í ar otn megemeli majd leejti a hullani S megkérdezed hogy miért is szeretlek S kíváncsiságra kerek szemednek ívét ma újra megcsodálom Ma szebb vagy mint egy kagylófényű álom És feltör számról a felelni akarás S mig láncra ver az örök rohanás már csókom nyomát látom ajkadon Azért szeretlek Édes azért mert nem tudom-----TiTTiiiniiinmniimiiimiiiilnmminiHiimiiniMiiniiiniiiniTiii!ili"‘i....—.......................................„„iMmiimmiiniuniiiiiiiiiimiiiiiiiii....iiitnmiimiiuniiiiniiminniiniinniiiii[inniiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiinmiiimf E gy átszállás alkalmával történt. Nyáron. S történt azért is, mert plüssdíványokra, ruganyos bársonyokra sohasem váltok az ülés nyugalmáért jegyet. Az ülés nyugalmát a süppedő pámásban nem szenvedhetem, a párnás- ban, mint a pézsmakacsa, néma az első osztályú utastársadalom. Csak a véletlen hökkenti sínre a kisiklott, beszélgetést, amely nem megy tovább két udvarias bakkan- tásnál, ha az egyáltalán útjára indul. Tehát (ha már utaznom kell) a fapadós, dohány- füstös kupé az én igazi megváltott és megváltó helyem. Nos, ahogy az lenni szokott, mellém is letelepedett valaki. Egy cickányszemű emberke, aki szíjjal átkötött bőröndjét feje fölé szuszakolta, s céltalanul nézegetett kifelé. Gyors, motozó tekintetével engem is figyelmébe vett, de egyelőre hagytam, hadd ölje az unalom. Ez a jó összeösmer- kedés bevált receptje — vonaton. Űjságba temetkeztem. A' papírlepedőn mohó tekintettel húztam a rángatódzó sorokat egyenesre. „Mene tekel...” — ragadt meg a szemem a kövér címen. Olvasmánya fal- nivalónak ígérkezett, s az sem idegesített —, amely mi tagadás, máskor földühít —, hogy tolvaj csippentgetéssel az emberke is szemezgeti az írást. No, ugyan — sandítottam rá —, mit szálazol ki a nagy tekintélyű szerző szellemi abrakjából? De ő csak a címet bámulta. Rá is bökött: — Aztán tudja-e, mi van a három pont mögött, hogy mi maradt le a címből? A „Megmérettél s hüával találtattál”, örökveretű Károli- fordítást, mint leckét mondtam föl. Még Dániel prófétáSzalai Csaba: ra, az oroszlánokra, s a falon felvillant jövendölésre is emlékeztem, de az emberke túltett rajtam. Erős kis tenyerét maga elé téve, mint valami könyvből felolvasta: — „Mene tekel ufarszin” — majd az ő saját fordításának eredeti tökélyét vitte vásárra — esetleges csipkelődéseim elé. Szerényen kioktatott a zsidó pénznemek értékéről. amelyek a bibliai mondást megaranyozták. Elképedtem: az a kék overall itt- ott megöltve, megfoltozva, s ez a bibliamagyarázó tenyeres-talpas apró ember zavarba ejtett. Nyilvánvaló tudásával. Már csak azért drukkoltam: folytassa. Közben találgattam, ki lehet? Kőműves? A malterosládát meg tudja fogni, „malacoktól” duzzad a kabátujj. — Azt nézi, ki vagyok? Ki lehetnék? — kapta föl a fejét, mert arconíon cirkálhatott a gondolat, hogy ki akarom találni: kiféle-miféle, kivel hozott össze az átszállás Füzesabonyban. — A maguk újságja úgy írja: ingázó. Hetente ingázom Kőbányáról a Nyírségbe, egy nagyvállalatnál keresem a kenyerem Budapesten. Festő és mázoló vagyok. A meglepetés, hogy ő tudja: kivel is beszél, letaglózott, hiszen erre a fordulatra nem számíthattam, de egy arcvonás nem sok, annyi sem árulta el, hogy parazsat fogott érdeklődésem. Megtérés — De elmondok mafának egy hasznavehető történetet, s föladnék egy kérdést. . Már végére jártunk a festésnek. Ismeri a tízkilós dobozt? Nyolc vagy tíz úgy maradt belőle, ahogy a gyárjából kijött, bontatlan. Megtakarította a brigád. Miért? Hogy meglovasítsák. El is osztották szépen, mint csomagot a katonák. Az én két dobozom is egymásra volt állítva, s mire vége lett a hétnek, csák az a kettő árválkodott a fürdőszobában. A lomok közt. A „magukét” (húsz kiló szép súly, majd leszakadt a kezük) rég fülön csípték. Még nevettem is: hogy bírják! Aztán csak néznek rám, mikor kapom fel én is a magamét. Nézhették. Lehordták ilyen meg olyan csavargónak, aki a közösből, nem veszi ki a részét, s hiába no, megpofoztak. Meg ám, hogy tudjam, mi a becsület. — És hagyta? — nyeltem egyet kiszáradt torokkal. — Mit? — A pofonokat. — Mi erőszakkal nem válaszolunk. — Mi? — Jól hallotta a többes számot. De ne feledkezzünk meg arról sem, amit kérdezni akarok — cickány remével végigfutkározott az arcomon. — Mit tart- maga arról az emberről, akinek a kamrája teli, és mégis zsíros kenyérrel kínálja a vendégét? — Hát — erősködtem — arról a vendégről is tudnom kéne valamit. — Egy éhes Idegen. Nos? — pattant föl hangján a csapdát állítók öröme*. — Bizony az rongyember — hajtottam meg a fejem a legyőzöttek méltóságával, hogy még vitatkozhatnánk másról is. És a vita nem is váratott magára, s hogy a végsőkig tartson (kiszállásig), csupán arra törekedtem, hadállásaimat, a dialektikus materializmus fedezékében víva, lépésről lépésre hátrálva adjam föl. És mintha Voltaire Candide-jának doktora költözött volna be a kupéba, fordított filozófiával; a csetepatékból az a tanulság derült ki, hogy minden úgy rossz, ahogy van. Eegyetlen szóért is kár lett volna beszüntetni ezt a furcsa társalgást, amely — meg kell, hogy mondjam — fel üdített, s minden g/arló (tettető) színészi képességem próbára tette. t S azt is meg kell hagynom, ittam a festő nyírségi archaizmusát. „Elkülönböztek egymástól” — mondta egy ízben, hogy szinté a toll után kaptam. Gyönyörű beszéd dőlt ebből az emberből, de olykor megriasztott vaskos népiségével. „A kutya is visszatér saját oká- dékához” — példálózott, amikor állhatatosságáról faggattam. — Ebijen a bőrben, amiben most van az ember, még tökéletlen — kezdte el fejtegetéseit a világról, s egyre szárnyalt, mivel egyre inkább hallgatósággá alakultam át, itt- ott Igenlő vagy tagadó fejbó- lintással. — Tökéletesnek kell lennünk, nincs ennél cél nagyobb 1 De senki bűnös emberfiára nem szabad gorombán ráolvasni vétkeit, mert akkor nem hajol meg az írás szavának sem. Csökönyös lesz, mint az ökör a pocsolya előtt. Nagy bűn büntetlen úgysem marad — figyelmeztetett a szabafestő és mázoló, olyan eréllyel, hogy kénytelen voltam ellenkezni: — A papok ugyanezt prédikálják — legyentettem. — A pap ma már csak prédikál. Temetéskor nemcsak azt mondja, hogy az ember mennybe jut. A mennybe egyébként is csak száznegyvennégyezren jutnak be. De hogy mikor lesz az utolsó nap, azt nem tudja senki, csak ez a nap közel van! Ezt a jelenetekből tudjuk. A földrengéseket, a nagy éhségeket követi az igazság hirdetése, és akkor nagy nyomorúság lesz. Ila isten meg nem rövidíti a napokat. De ő már 1914-ben odafönn a mennyek országában megmérkőzött az ördöggel, s lehajintotta onnan. És ezzel még nincs vége. Lejön utána ide a földre is, és megbirkóznak, talán 1980-ban. Az már nincs messze! — hajol közelébb az emberke súgva és reménykedően, s ismét földerült az arcára vont sötétség. Ügy éreztem, megkedvelt az én oktatóm, s bőven ontott még szót a szeretet programjairól, amely fényes menyegzőhöz hasonlatos, ahol hangszerek és énekek világosítják meg igazán az írás azon sorát, amiben is az áll: „hívtalak, s te nem hallgattál meg, süket volt a te füled...” Megtörtem, s bevallottam (még a leszállás előtt), hogy rám is sugároz a gonosz egy sötét bokorból, amely akkora, mint hét stráfszekér szénaboglya, csak hát nincs ilyen tudásom, s főleg nincsenek könyveim, amjből ezt a szörnyű- szép tehetséget meríthetném. — Attól ne félj — tegezett. — Megkeresünk, testvérem —. búcsúztatott még a lépcsőn is. —: Ez a mi kötelességünk — dobta utánam az utolsó mondatot. A vakmelegben az ingemet gombolgattam. Eltelt egy év. — Te, egy fura alak keres — ugrasztott ki a szobából feleségem —, négyszemközt óhajt veled beszélni. h — Biztosan az, aki a hernyókat permetezi — ásítottam, amikor kopogva besettent, s hipp-hopp leült az én emberem. Semmit sem változott, bár megint sikerült meglepnie. Mivel a könyveket nem hozta, megsértődtem, nekem él It feljebb. Nagyon kíméleten voltam. És a végsőkig udvarias. NÓGRÁD — 1979. október 7., vasárnap
