Nógrád. 1979. október (35. évfolyam. 230-255. szám)

1979-10-21 / 247. szám

Szomszédolás, fehér asztal mellett

Van aki visszajár

A kellemes hangulatot a szlovák népzenészek biztosították.

— Hogy ízlik a brindzás haluska?

— Azon beszélgetünk épp a kollégával, ne rendelj ünK e még egy adagot — válaszolja Pádár Ágoston, aki a Beszterce étteremben megszervezett szlovák gasztronómiai hét második napján tért be a salgótarjáni vendéglőbe. — Nagyon szeretem a szlovák ételeket. Egyszer már brigádrendezvényt is tartottunk, akkor mindenki bacsaszeletet evett...

— Véletlenül tévedtünk be — mondja Kovács József, aki nem is helybeli, a szomszédos megyében lakik. — Már az is kedves meglepetés volt, hogy szólt a jó muzsika. Így még jobban esik a falat. Én szeretem a szlovák konyhát, megvan a maga pi kantériája. akkor is, ha másként fűszerezinek.

A Németh házaspár tavaly vett részt először vendégként a rendezvényen. A férj dolgozik, a feleség otthon van gyesen, s általában főzni szokott.

— A NÖGRÄD-ban olvastuk, indul a szlovák hét, s hiába olcsóbb főzni, nem tudtunk ellenállni.

— Megpróbálta-e otthon „reprodukálni” egyik-másik ételfélét?

— Természetesen. Bár nem lett egészen ugyanolyan, belekerült egy kis paprika, hogy közelebb legyen a hazai ízekhez.

Már hagyománynak számit az évről évre sorra kerülő rendezvény, mely lehetővé teszi, hogy útlevél nélkül, fehérasztal mellett érezzük magunkat Szlovákiában. A számtalan finom falat, s a detvai népi zenekar muzsikája helyettesíti a közlekedési eszközöket. A két vállalat — a Nógrád megyei és a besztercebányai vendéglátó — kapcsolata korántsem merül ki abban, hogy elviszik egymáshoz a legfinomabb ízeket. Emberi és szakmai szálak szövődnek.

— Elnézünk egymástól egy- egy ételt, még csak lesni sem kell, szívesén elmagyarázzák — mondja Jakus Tibor, a Beszterce főszakácsa —, ilyen módon éttermünk jellegének megfelelően bővíteni tudjuk a szlovák specialitásválasz- lékunkat.

Szlovák kollégája, a besztercebányai Hradec étterem séfje, Pavel Oravec, akit az egész konyha Palinak szólít, s meglehetősen jól beszél magyarul. Mikor a szakmai kapcsolatokról kérdezem, egy névvel válaszol:

— Hortobágyi húsos palacsinta: — A három szót azonban az arckifejezések olyan színjátéka kíséri, melyben benne foglaltatik a főszakács abbéli véleménye, hogy ez valahol a szakácsművészet csúcsa. S hozzáteszi: megtanulom a babgulyást is csülökkel.

— Ma este NDK-s vendégeink lesznek — fűzi hozzá Hoffmann Pál üzletvezető. — Pali és Tibor közös alkotással várja őket. Májjal töltött sertéssülttel, és almával bundában.

Az üzletvezető elmondja, hogy az idei rendezvényre felújították az étterem felszolgálóhelyiségeit, s a felszerelést, a gépparkot új hűtőszekrénnyel, gáztűzhellyel bővítette a vállalat. Így a vendégdolgozók jobb munkakörülményeket találnak, mint egy évvel ezelőtt.

— Ami a vendégeket illeti, már az első este is nagy siker volt. Számunkra nem újság, hogy a gasztronómiai hétre sokan már hetekkel előre készülnek. Várják! Szombatra már most igen sokan jelentkeztek...

A sikerre méltán büszke a szlovák kollektíva vezetője, Stefan Kúdela, aki a Lux Szálloda igazgatóhelyettese, Besztercebányán. Hat felszolgáló. négy szakács és hat zenész élén immár másodszor vesz részt az egy hétig tartó „vehdégeskedésben”.

Népzenei iskolák

Bulgáriában két zenei tagozatú középiskolában is tanítják a népzenét, mivel nagy gondot fordítanak a folklór megőrzésére, népszerűsítésére és ápolására. A Szliven megyei Kötél város és a dél-bulgáriai Siroka Lika falu középiskolájában a folklórban járatos pedagógusok képzik a jövendő népihangszeres zenészeket, a néptáncosokat és énekeseket.

Ebben az évben a Siroka Lika-i iskola új épületbe költözött, amely valósággal a népművészet háza lett. Fából és kőből épült, a régi rodopei építészet stílusában. Belseje pedig teljesen mokulcsár-fotó

— Mindig örömmel jövünk. Igazán jó munkatársi légkör vár bennünket. Különbség van a magyarországi étkezési szokások és a mieink között. Itt az emberek megadják a módját az étkezésnek. A felszolgálónak többet lehet és kell foglalkoznia velük. Meg aztán az itteniek többet, jobbat, finomabbat szeretnek enni.

— Milyen újdonságokkal jelentkeztek az idén?

— Hogy csak néhányat soroljak: a kelvirág sonkával, a parasztos sertéssült kolbásszal és füstölt hússal, a pozsonyi sertésszelet knéd- livel, vagy a gyetvai natúr bizonyosan elnyeri vendégeink tetszését. Arra is volt már eset, hogy valaki Besztercebányán úgy rendelt az étteremben, hogy abból kér, amit itt főztünk neki.

A szlovák gasztronómiai - hét Salgótarjánban ez alkalommal- is elérte célját. Örömére szolgált a vendégeknek, mélyítette a két vállalat kapcsolatát, dolgozói barátságát.

— g- —

Felszabadulásunk évfordulójára

Fotópályázat

Az MSZMP Nógrád megyei Bizottsága, a megyei tanács, a KISZ Nógrád megyei bizottsága, a Hazafias Népfront Nógrád megyei Bizottsága, a szakszervezetek megyei tanácsa, a Nógrád megyei Múzeumok Igazgatósága, a József Attila megyei Művelődési Központ, a MÉSZÖV, a KISZÖV, a TESZÖV, a Salgótarjáni, a Balassagyarmati városi Tanács, valamint a NÓGRÁD szerkesztősége felszabadulásunk 35. évfordulója tiszteletére fotópályázatot hirdet.

A pályázat célja, hogy az eddig közgyűjteménybe nem vett és dokumentumokban meg nem jelent, gyűjtött, vagy a pályázó által készített felvételek megörökítsék megyénk fel- szabadulás utáni történetét, jelenét. A képek tükrözzék egy-egy ipari üzem, termelőszövetkezet, település, intézmény, vagy szűkebb közösség fejlődését, mai arculatát. Mutassák be a politikai, a gazdasági, a kulturális és a sportélet, valamint az életmód változását, segítsék ezzel a történelmi útmutatást.

Pályázni lehet a korabeli felvételek gyűjtésével, azok felhasználásával készült (nagyítás, montázs stb.) egyedi képekkel, feketefehér, vagy színes diasorozatokkal. Pályázhatnak a megyében élők egyénileg, de részt vehetnek a pályázaton kollektívák is (szakkörök, klubok). A képek hosszabb oldala legalább 24 centiméter legyen, és a diák keretezve készüljenek.

A pályázat anyagát 1980. március 1-ig kell eljuttatni Salgótarjánba, a József Attila megyei Művelődési Központba. Az anyaghoz mellékelni kell a képet, a diák leírását, a beküldők nevét, lakcímét. A borítékra írják rá: FELSZABADULÁSI FOTÓPÁLYÁZAT!

A legjobb alkotásokból a felszabadulás 35. évfordulójára Salgótarjánban és Balassagyarmaton kiállítás készül. A beküldött felvételek megőrzéséről és felhasználásáról a Nógrád megyei Múzeumok Igazgatósága gondoskodik. A pályázat eredményét a NÓGRÁD-ban közöljük.

A pályázat födi ja: 5000 forint. Ezen túl kiosztja a zsűri azokat a díjakat is, amelyeket a pályázatot meghirdető szervek ajánlanak fel.

A pályázattal kapcsolatos további felvilágosítást a József Attila megyei Művelődési Központ ad.

Hexensussz és diszkó

Elképzeltem magam ősz, öreg aggastyánként, amint közeledvén a 110. születésnaphoz kilencven évük felé hajló gyermekeim körében arról disputálunk: eleget törődünk-e a hetedik ikszhez közeledő unokákkal, s a nyűg- díjküszöbhöz érkező dédunokákkal? Hogyan lehetne köny- nyíteni a nemzedékek

együttélésén, békés öreg napjain? Pesszimizmusom sejteti, a legidősebbek jó része sem akkor, sem most nem tud igazán mit kezdeni életútnyinák tűnő, úgynevezett „hátralévő” idejével. És e kérdés, úgy tetszik, még hosszú időn át kérdés marad.

Majdhogynem örökzöld. Annak ellenére, hogy könyfa- kasztó írások tömkelegé, könyvtárnyi bizottsági előterjesztések, s efféle jelentések- jelenségek garmadával találkozunk nap mint nap. Sőt, különösen így ősz táján sor kasodnak, a szociális otthoni brigádlátogatások, a gyermekműsorok. a társadalmi segítségek, enyhén rózsaszínűvé válik a mindennapi monotónia,^ a hórukkakció látszata néhány hetes elégedettséget fest. Azután újra szürkülnek a színek.

Mert vannak az éltartottak:

ifjak és öregek. Reményteli és reményt vesztett távlatokkal, egyelőre az életszínpad epizódszerepeivel. Böngész- szünk most bele a nem túl szövevényes kapcsolataikba.

Kezdjük egy unaloműző játékkal. Megkérdeztem néhány hus^onévest: evett-e már hexensusszt? A válasz az volt, nemigen, de elképzelhető, hogy kóstolta... (hexensussz = ágyéki izomzsába, gyakori öregkori betegség). Aztán diszkóslágereket kérdeztem, valami szerencse folytán százon felül „gyűjtöttem” kapásból. Eszem ágában sincs ezekből „messzemenő” következtetéseket megfogalmazni. Hiszen természetesen más és más témák foglalkoztatják e két nemzedéket, de legalább egyetlen huszonéves bökte volna ki. hogy a hexensusszt nem eszik, hanem szenvedik, máris „kiegyensúlyozottabb lett volna a statisztikai arány, mivel az öregek kivétel nélkül tudták, mi a diszkó.

Aztán vannak a lehetőségek. Egy ifjú sérelmei orvoslására — légyen az pályakezdő, vagy éppen fiatal házas t— tucatnyi rendelkezés, intézkedés szolgál. Az ifjúsági törvénytől a „jövő zálogáig”

mindenre hivatkozhatunk, s az esetek többségében megoldódik a gond. De mire hivatkozzon és kinek rimánkodjon az az öreg néni, aki egy ötszáz lelket számláló falucskában, valahol az alvégen, düle- dező házában, gyermekeitől meglehetősen távol tengeti életét?

Most, hogy az öregek 'hété*' ben járunk, érdeklődtem az ifjúsági szervezeteknél, KISZ- es, nem KISZ-es közösségeknél milyen kiemelkedő események lesznek? A válasz viszontkérdés volt: öregek hete van?

Igen, öregek hete! Azoké; kiknek — bármennyire is furcsának tűnik — az egyik leg-' fontosabb kérése, vágya, hogy valaki meghallgassa őket.' Csak annyi időt szenteljen rájuk, míg a Boney M., vagy Rod Stewart néhány száma - forog a lemezjátszón. Meghallgatni: ők milyen törődésti szeretnének? Könnyen lehet, csupán azt kérnék, az a valaki máskor is üljön oda mellé az út menti kispadra, vágyj a szobában a díványra.

Most és akkor is, ha egykoron a száztíz év is netán elérhetővé válik. Mert a magány lehetősége, sajnos megmarad. (ta—)

dern: pompás tantermek, gazdag kottatár, könyvtár, 200 személyes hang-versenyterem. Az egész országból egybegyűlt 200 tehetséges fiatal tanul itt népi hangszereken játszani, népdalokat énekelni, tanulmányozni hazájának folklórját.

Mint Ivan Dimitrov, a Siroka Lika-i intézet igazgatója közölte, már három évfolyam került ki az intézet falai közül. Egyes volt növendékek a Plovdivi Zenei Főiskolán folytatják tanulmányaikat, mások kórusokban és zenekarokban, állami néptánc- és énekegyüttesekben dolgoznak,

megint mások pedig tanítanak.

NÓGRÁD — 1979. október 21., vasárnap

—i

Szalontai Mihály:

Az utolsó nap

A következő papír egy levél volt, kicsit olajos, régóta hányódhatott a kocsiban, egyszer-kétszer már beletörölték az olajteknő nivópálcáját, s először azt hitte, ez a levél tartozik a borítékhoz, de aztán, hogy olvasta, rájött, nem, ez valami más. Miki levele volt, vagy talán levélfogalmazványa, Bélának írta, de mert nem volt rajta dátum, nem tudta, hogy ez egy igazi levél, amit Miki ténylegesen elküldött Bélának, vagy csak valami fiktív, amit talán a halála után küldött.... Több összehajtogatott, koszos, olajos, törődött levéllap:

. Kedves Béla, ülök és írok, és zenét hallgatok. A Máté-passiót. Jézus, Júdás és Pilátus hármasát, tiszta, édes zene. Édes, írom, de nem a dolce Stil nouvo édessége ez, hanem a végső letisztázottságé, az örömé, a hangok szépségéé....

Itt valami olvashatatlan rész következett, az olaj teljesen átitatta a papírt, elmosódtak a sorok. Majd a

vége:

.... száll, szárnyal! A békességet, a magányt hirdeti ez a hang, a magány dicsőségét. Ö, el lehet bújni egy ilyen hangban, egy ilyen zenében! El lehet bújni égy tiszta gondolatban, mely mégis millió szállal kötődik a világhoz... •

S kell — érted kell —, hogy végre életem értelme meglegyen. A munka teremtő magány. A magam végtelen térsége, az a belső táj, amely szabadon forronghat a neki megfelelő külsőn, és amely nyomot hagy, ha olyan kicsit és méltatlant is, mint én vagyok. De hűen ifjúságunkhoz, hűen eszméinkhez...

Mitől féltem néha? Ó, nem a haláltól. Sokkal inkább a megalkuvástól. Hideg, vagy meleg légy — tiszta képlet. A langyosat kiköpi az Isten. Féltem, hogy hazuggá válók, nem a félelemtől és nem elsősorban a félelemtől. Sokkal inkább a tudatlanságtól, hogy nem leszek képes tudni, hogy alul maradok a valósággal szembeni csatában, agyam kopása vagy a szervezet elkényelmesedése miatt. Mert tudd meg, sok ember nem azért hazug, mert az, hanem butaságból, nem érti, ismeri a valóság erejét. Nem féltem a hiúságtól, a gőgtől, mert mindig tudtam „A superbia initium sumpsit omnis perditio”. Vagyis: „Minden romlás a gőgből származik”. Noha most, e minapi életünkben inkább igazabb lesz a másik mondás: „Radix omnium malorum est cupidi- tas”. „Minden baj gyökere a kapzsiság”. De nem kellett félnem ettől sem, nem volt számomra szent tárgya, melyhez ragaszkodtam volna, nem voltak javak, amelyeket szentként tiszteltem. Oly ősök örökségét hordozom idegrendszeremben, kiknek nem voltak „marháik”.

De féltem, nagyon féltem a kiszolgáltatottságtól. Az olyan típusú kiszolgáltatottságtól, amelyet a legutóbbi nyugatnémet CDU—CSU választási programjának szabadságértelmezésében olvastam, ami szerint kétely esetén az egyén képtelen az erkölcsi önrendelkezésre, nyomás alá kell őt helyezni, mert: „Egyedül a büntetéssel való fenyegetés puszta létének s befolyása van a lakosság értékelképzeléseire és magatartásmódjára.”

Féltem tehát, s holtomban is félni fogok a saját el- butulásomtól, vagy ahogy manapság mondjuk öregkori „leépülésemtől”.

6.

Attól, hogy külső vagy belső tényezők hatására elveszthetem szemem elől a valóságot, annak meglevő rendszereit: az életet. És csak azokkal a programokkal törődök, csak azokat látom, amelyek elindításában én is részt vettem. És félhetek, hogy nem látom az életet, mert mindazok az intézkedések, tervek, célkitűzések, melyek létrehozásában agyam segített, önállósulnak és elfoglalhatják az élet szülte problémák helyét A fontosabbakét! Egyszerűen azért, mert már nem vagyok-leszek elég rugalmas — vén hülye lettem, bár ezt különböző fokon szépíthetem, mint ahogyan minden vén hülye szépítheti a maga hivatal adta erejével, már felszedett társadalmi rangjával. Nem vagyok elég rugalmas.... mert nem tudok — sokszor más példányaimban nem is akarok — a körülményekhez hozzáigazodni. Egyszerűen ragaszkodom a világ egyszer megkapott képéhez, ezen nem akafok változtatni, nem gyűjtök többé információkat, nem állok már készen arra, hogy ezt a képet napról- napra, újra és újra helyesbítsem. Ezért nem értem — csodálkozva nézem —, ha a tervek és- programok kudarccal végződnek —, nem tudom minek tulajdonítani a mai válságokat, s nem érzem, hogy mindez az egyszer megkapott- nak az abszolúttá válása, s nyomában régi gyakorlat ismételgetése, új körülmények között. Kicsit változtatott formában.... ahelyett, hogy az újonnan megmért valóságból új gyakorlat születhetne, új formában...

Ettől félek. Ezért hát, mint az egyszeri székely: „a tinómat, aki tavaly elveszett, ha megkerül, Áron öcsémre hagyom. Ha nem kerül meg, akkor a jegyző úrra.”

(Folytatjuk)

r-